Intro

„Blackmore” című könyvem 2007 őszén jelent meg. A jelek szerint az olvasók jól fogadták. Jó pár e-mailt kaptam, nem egynek az írójával a távismeretség ma is él. Internetes fórumokon is többnyire elismeréssel írtak róla. Leginkább azt méltatták, hogy egyáltalán vállalkoztam a megírására. Ez volt – és talán máig is ez – az egyetlen olyan Blackmore-ról szóló könyv, ami nem angol nyelven jelent meg. Elég sok idő telt el azóta, úgyhogy elhatároztam, blog formájában kicsit megújítom,  kibővítem. Nemcsak azért, mert időközben történt egy és más, hanem azért is, mert a net jóvoltából újabb óriási információtömeg áramlott szét, tömérdek archív (és új) fotó került elő. Ezek a könyv írásakor még jórészt hozzáférhetetlenek voltak, és persze a képek be sem fértek volna az így is elég vaskosra sikerült könyvbe.

1970 novembere-decembere lehetett, egy hétköznapi estén szokásom szerint (nem volt túl régi szokás) a rádió előtt ültem és a luxemburgi meg a Monte Carlo-i állomás között ingáztam a középhullámon, tudniillik a kettő igen közel esett egymáshoz a keresőn. Amikor az éteri zajok zsivaja elnyomta az egyiket, már mentem is át a másikra. Így aztán már nem is tudom, melyiken kapott el a fülem valami addig még sosem hallott, brutálisan gyönyörű, izgalmas, szívbe markoló virtuóz gitárszólót. Azt csak később tudtam meg, hogy a szám címe „Child in time” volt, előadója a Deep Purple, a gitárt pedig bizonyos „fantastic Ritchie Blackmore” kezelte. Öt évtized telt el, azóta szinte minden hangot, amit ez a zseniális művész lemezre játszott (és persze, amihez sikerült hozzájutnom), sokszor meghallgattam.

    Talán minden másként alakul, ha a sors különös szerencséje folytán 1970 nyarán nem jutok ki hat hétre az Egyesült Államokba. A keleti parton, egy Philadelphiához közeli kisvárosban élő nagybátyám és családja hívott meg, egyrészt, hogy belekóstoljak Amerikába, másrészt azért, hogy hasonló korú unokatestvéreimmel – életünkben először – találkozhassunk. Ez, persze, így nem egészen igaz, hiszen Lajost már „ismertem”, kétéves korunkból, Öcsi viszont – bár még itthon fogant – már amerikai állampolgárként látta meg a napvilágot. Ma is emlékszem, ahogy New Yorkból a repülőtérről kora hajnalban Phoenixville felé hajtottunk, többnyire a zenéről beszélgettünk. Hogy én kiket, miket ismerek. Beatles, Rolling Stones, Bee Gees, nagyjából eddig terjedt a tudományom. „Sikágou”? Ja, Csikágó? Azt nem. Santana? Azt sem. És így tovább. Utólag be kell vallanom, még az általam említetteket se nagyon ismertem, nem fogott meg a „beatzene”, ahogy akkoriban nálunk hívták a rockot. Pedig akkorra szülőfalumban, az azóta már rég várossá lett Tamásiban, a művelődési házban megfordult az Illés-Metró-Omega szentháromság és mások, akkor láttam  koncerteket először, és akkortájt tudtam meg, hogy az azokban az időkben oly népszerű táncdalfesztiválok dalain és előadóin kívül mások is léteznek. 

    Arra is emlékszem, hogy Lajos unokaöcsém küldött egy magnószalagot, azzal a céllal, hogy barátkozzam kissé az angol nyelvvel, tudniillik akkoriban egy árva szót sem értettem-beszéltem, és egyedül utaztam ki. Egyszerű, a mindennapi életben használatos rövid mondatokat vett föl rá, melyeket különös módon – a számomra furcsa kiejtés ellenére – igen gyorsan sikerült megtanulnom és egészen szépen ki is ejtenem. A szalag végére rámásolt egy „bónusz” zeneszámot is, melynek szövegéből csak annyit vettem ki, hogy „szílja”. Na, az nagyon tetszett, legalább hússzor meghallgattam, amíg a kölcsönmagnó nálunk volt. Azt már csak jóval később tudtam meg, hogy a Simon and Garfunkel  „Cecilia” című száma volt.

     Talán nem kell magyaráznom, mit jelentett 1970-ben egy tizenhat éves falusi gyerek számára (aki annak előtte egyedül még Pesten sem járt) Amerika, New Yorkkal, Washingtonnal, az óceánnal, a Niagarával, a hatalmas autókkal, meg persze a zenével. (Azért mégis meg kéne magyaráznom, esetleges fiatal olvasóimnak. Akkoriban Amerika egy magamfajta számára majdhogynem egyenértékű volt egy holdutazással.) A rádió szólt reggeltől estig, főleg a „dabljúefájel”-t (WFIL), egy philadelphiai állomást hallgattuk, meg sok egyebet. Mit tudtam még akkor – amikor nekünk csak egy Kossuthunk meg Petőfink volt – a tengernyi helyi adóról, a kereskedelmi rádiózásról. Kristálytisztán emlékszem viszont, mik voltak az akkoriban leggyakrabban játszott számok. Edwin Starrtól a „War”, a Three Dog Night-tól a „Mama told me not to come”, a Chicagótól a „25 or 6 to 4”, a Hair két betétdala, az „Aquarius” és a „Let the Sunshine”, összedolgozva egy rég elfeledett énekes kvintett, a Fifth Dimension előadásában, aztán a The Who rockoperájának, a „Tommy”-nak a „Nyitány”-a. Ezeket, és sok egyebet is, napjában úgy nyolcszor-tízszer is lepörgette ugyanaz a rádióállomás. Hosszú évekbe telt, mire mindegyiket sikerült – a puszta nosztalgia kedvéért, no meg, mert amúgy is jók – begyűjtenem.

    Amikor a nyár végén hazatértem és elkezdtem a gimnázium harmadik osztályát, állandó padtársam, barátom, Marci volt az egyetlen, akivel zenéről érdemben beszélgetni lehetett. Az ő szájából hallottam először ezt a nevet: Deep Purple. Fogalmam se volt, kifélék-mifélék, aztán egyszer csak Komjáthy György valamelyik műsorában lejátszotta tőlük a „Black Night”-ot. Azonnal megfogott ez a furcsa, lüktető ritmusú, kőkemény zene. Marci Cream- és Hendrix-rajongó volt, úgyhogy eztán már rájuk is figyeltem. Attól kezdve céltudatosan kezdtem hallgatni a Petőfi rockműsorait. Komjáthy minden héten leadott – szerdán, vagy csütörtökön úgy három óra körül, nem emlékszem pontosan – egy-egy frissen megjelent nagylemezt. Így ismerkedtem meg fokozatosan ilyen nevekkel, mint Uriah Heep, Iron Butterfly, Ten Years After és hasonlók. Sorban jöttek a jobbnál jobb zenék, mint a „July Morning”, az „In a Gadda da Vida” a maga közel húszperces változatával (és még hogy csodálkoztam, hogy nem csak háromperces kis opuszokat lehet előadni), a „Love like a man” hosszú változata, Alvin Lee gitárszólójával. Eszelősen jól szólt, megőrültünk érte.

     Érdekes, már akkor kezdett érdekelni, mi a csudáról is szólnak ezek a számok. (Azt csak utólag tudtam meg, hogy többségükben lényegében semmiről.) Angolul kéne tanulni, de hol, miből? Kiderült, falunkban egyetlen személy beszélt úgy-ahogy angolul, a református lelkész felesége, Ibi néni, akihez úgy három-négy hónapig jártam, de látván, hogy igen hamar megközelítettem a Báti–Véges-féle angol nyelvkönyv (akkoriban az egyetlen ilyen jellegű hozzáférhető munka volt) tanulmányozásában, rövidesen átmentem „magántanulóba”. Jó, a könyvön túljutottam minden nehézség nélkül, a kiejtés (jó fül, ösztön, ki tudja…) sosem okozott problémát, de hogyan tovább? Külföldi lemez, szövegekkel csak igen ritkán és kis számban jutott el falunkba. Történt, hogy megnyertem egy irodalomversenyt, aminek fődíja egy ötszáz forintos könyvutalvány volt, hatalmas összeg akkoriban. Egy részét földrajzi szakkönyvekre (így lettem végül geográfus), a többit szépirodalomra költöttem (akkoriban egy 15-20 forintos könyv már szinte drágának számított), és akkor szereztem be első angol-magyar és magyar-angol zsebszótáromat is (máig megvannak), nagyobbat ugyanis a helyi könyvesboltban nem árultak. Próbáltam elcsípni néhány félig-meddig ismerős szót, aztán megkerestem a szótárban. Kissé később, amikor Budapestre, az egyetemre kerültem, már igazi lemezborítók is a kezembe kerültek, szövegekkel. Elkezdtem (le)fordítgatni őket, ami komolyabb nyelvtani alapok nélkül leginkább csak szavak és kifejezések megértéséhez segített hozzá, viszont ma már tudom, hogy (távolról sem tökéletes, ám használható) angoltudásom, de főleg szókincsem zömét a rockzenéből szedtem fel. Soha életemben iskolában, nyelvtanfolyamon nem tanultam angolul, s hogy ma úgy beszélek, értek, fordítok, ahogy, azt javarészt ennek a hajdani „gyakorlatnak” köszönhetem. Ha külföldön járok és angol anyanyelvűek dicsérik a tudásomat (miközben számos gyengéimmel én magam vagyok tisztában legjobban), el se akarják hinni, hogy én ezt csak úgy fölcsipegettem, és ráadásul jórészt a zenéből. Aki megpróbálkozott hasonlóval, tudhatja, micsoda irtózatos nehézségeket jelentett mondjuk a Pink Floyd „Dark side of the moon”-jának megértése. Emlékszem, amikor másodéves egyetemistaként (orosz nyelvgyakorlat gyanánt) hat hetet Odesszában töltöttem egy csomó évfolyamtárssal, nagyjából a Beatles szintjén mint csúcson „megrekedt” Dékány Andris (azóta is szoros barátság köt össze bennünket) csak nézett, amikor fejből „felmondtam” a „Time”, vagy a „Money” szövegét. Máig emlegeti, hogy nekem „köszönheti” a Yest, a Pink Floydot, vagy a Genesist. (Közbevetőleg megjegyzem, sok évvel később, a 90-es évek elején, amikor Luxemburgban stoppoltam Párizs felé, fölvett egy német srác, és miközben végigsöröztük az utat – nagy ínyenc volt, egész hétre valót hozott magával otthonról – , a Genesis „The lamb lies down on Broadway” című lemezének szövegét elemeztük, merthogy  a számok javarészét mindketten kívülről tudtuk. Őrült nehezek, nem is nyelvtanilag, hanem inkább olyan szempontból, hogy olyan nevek, kifejezések fordulnak elő bennünk, amiket Amerika, és az illető személyek kilétének ismerete nélkül lehetetlen megérteni. Szóval, jól elvoltunk…) 

    Hallgattam tehát Komjáthyt, aki magyarul mondta be a számok címét, de mivel angolul ő sem tudott, szó szerint fordított. A „Strange kind of woman”-t például így: Az asszony idegen kedvessége (valójában furcsa asszony), aztán később a „Lady double-dealer”-t kétszer árusító hölgynek (Kétkulacsos asszony, vagy hölgy), a „Soldier of fortune”-t meg így: A katona szerencséje (magyarul tisztességesen szerencselovag), és még sorolhatnám kapitális félrefordításait. Ebből is sokat tanultam, olyannyira, hogy e könyvben, ahol nem okvetlenül szükséges, a számok, lemezek címét nem fordítom magyarra, nehogy a tisztelt olvasó, aki okosabb nálam, őrületes félrefordítások miatt kárhoztasson.

     Rövidesen kirimánkodtam szüleimtől egy akkoriban még újdonságnak számító kazettás magnót, egy MK-21-es típusjelű szörnyűséget, melyre és a hozzá hasonlókra pár évig még megvetéssel tekintettek az orsós magnók (nekem olyan sose volt) tulajdonosai. Állandóan becsípte a szalagot, az akkori kazetták (emlékeznek még, Polimer, főleg, mert hát más alig akadt…) hasonlóképpen borzalmasak voltak, így – szert tevén speciális magnószalag-ragasztóra –  csakhamar profi módon szereltem szét és össze őket, ragasztgattam, kivágtam a besalátázott szakaszokat, jobb esetben ceruzával csévéltem vissza vagy előre. Arra viszont máig emlékszem, hogy a legeslegelső nagylemez, amit teljes egészében szalagra vettem, a Led Zeppelin „III” jelzésű albuma volt. Eldobtam tőle magamat, pedig akkor Page, Plant és a többiek már megalkották a hard rock két alapművét, vagyis az első két lemezüket. Milyen furcsa, hogy ennek ellenére a Zeppelin sosem került igazán közel a szívemhez, pedig a legelső igazi rockkoncert, amit láttam, éppen az ő „The song remains the same” című, mozikban is vetített filmjük volt. Akkor láttam először, miket lehet művelni elektromos gitárral, ahogy Jimmy Page húzta-vonta-gerjesztette a hangszerét. 

    Ekkortájt kaptam rá a Szabad Európa Rádió rockműsoraira is, Cseke László Délutáni randevúira és hasonlókra (közvetlenül a magyar „mellett” volt a román nyelvű Szabad Európa, az Europa Libera, ugyancsak igen nívós rockműsorokkal), akkor hallottam először Black Sabbath-ot, King Crimsont, Taste-et, Free-t, Focust, Emersont és sok más, a mai nemzedékek számára már ismeretlen, de a maguk korában sem listavezető, ám igen színvonalas zenét játszó bandát.

    Aztán tizenegy hónapra bevonultam katonának (akkoriban muszáj volt), és „ágytársul”, merő véletlenségből  egy igazi rockőrültet kaptam. (Az ágytárs ez esetben csupán annyit jelentett, hogy szorosan egymás mellett volt az ágyunk a körletben.) Gurály Lacinak hívják az illetőt, utóbb, az egyetemi évek alatt is ugyanabban a kollégiumban laktunk. Ő, mondjuk, egy nagyságrenddel járt előttem a zeneismeretben, és bár elvileg geofizikusnak tanult, szerintem igazán az égvilágon semmi más nem érdekelte, csak a rock. Neki köszönhetem, hogy alaposan megismertem a Yes és a Genesis muzsikáját, vagy mondjuk Mike Oldfieldet, a Tangerine Dreamet, Klaus Schulzét, meg még ezerféle zenét és bandát. A Yes különösen elemi erővel hatott rám. Ha jól emlékszem, a „Close to the edge” volt az első lemez, amit tőlük hallottam és Jon Anderson hangja először valami olyan visszataszítóan csengett a fülemben, hogy máig sem értem, hogyan sikerült őket mégis ennyire megkedvelnem. A „Tales from topographic oceans”, vagy a „Relayer” viszont, elképesztően bonyolult hangszereléseivel, összetéveszthetetlen vokáljaival teljesen földhöz vágott. Blackmore ide, Purple oda, nekem ma is a Yes a kortárs zene csúcsa. Gurály mester eleinte számomra kifürkészhetetlen forrásokból jutott lemezekhez, melyeket aztán szép sorban magam is magnóra vettem, iszonyatos mennyiségben. Rendszeresen kijárt Jugoszláviába, és Újvidékről, Szabadkáról szó szerint bőröndnyi mennyiségben hozta a lemezeket, melyek egy részét aztán a Múzeum körúti zenei antikvárium előtt rendszeresen gyülekező hasonló rockőrültek körében csereberélte, vagy éppen eladta őket. Nem hiszem, hogy volt lemez, amit ne tudott volna beszerezni. Ha jól tudom, talán úgy nyolc-kilenc év alatt az egyetemet is elvégezte, bár ebben nem vagyok egészen biztos, de le merném fogadni, soha egy percet sem dolgozott geofizikusként. A nyolcvanas években találkoztam vele utoljára, akkor éppen lemezboltja volt a Zeneakadémia mögött egy kis utcában. 

     Hogy miért éppen Blackmore?  Egyszerű a válasz: a kezdetektől az ő zenei világa ragadott meg legjobban. Lehet, hogy nem ő a világ legjobb gitárosa, de hogy a gitár egyik legkimagaslóbb, legmeghatározóbb egyénisége, az elvitathatatlan. Lehet, hogy nem ő a világ legjobb zeneírója, de a rock fénykorának, a 70-es éveknek meghatározó szerzője. Elismerem, elfogult vagyok vele szemben, tudom, hogy produkált több gyenge számot, lemezt is, de neki még azt is megbocsátanám, ha a Spice Girls-szel készített volna felvételt. Dosztojevszkij írta valahol: mindannyian Gogol köpönyegéből bújtunk ki. (Gyengébbek kedvéért Gogol „A köpönyeg” című művére céloz, mely a 19. század második felének orosz irodalmához új irányt szabott.)  A legtöbb rockgitáros, aki a hetvenes évek közepétől máig terjedő időszakban zenél,  így vagy úgy,  Blackmore gitárjából bújt ki.

        Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még könyvet írok róla. A gondolat akkortájt kezdett megfoganni bennem, amikortól a Blackmore’s Night CD-k kísérőfüzetein feltüntették a zenekar honlapjának címét, amibe több-kevesebb rendszerességgel belenéztem. Itt találtam rá jó néhány interjúra  és olyan linkekre is, melyek elvezettek jóformán minden, Blackmore-ral kapcsolatos, 99 százalékban angol nyelvű internetes információhoz. Amit találtam, félretettem. Idővel olyan töméntelen adat, interjú, újságcikk, lemezkritika, hozzászólás halmozódott fel, hogy eldöntöttem, belevágok. Hosszú hónapokba telt, mire átrágtam magam az irtózatos mennyiségű anyagon, mindezeket kijegyzeteltem, aztán megpróbáltam a saját nézőpontom szerint összedolgozni. (Megnéztem, a „Blackmore” névre keresztelt mappát 2005 október elején hoztam létre a számítógépemben.) A munka közben értettem meg igazán ennek a különös, zseniális embernek a motivációit, a köré szőtt legendákat, a vele kapcsolatos botrányokat. Blackmore saját bevallása szerint nem szeret interjút adni, a szaksajtót általában lesújtó véleménnyel illeti, ennek ellenére egyetlen internetes honlapon legalább száz, vele készült interjút találtam, és akkor még nem is említem a többit, a Deep Purple és a Blackmore’s Night honlapján megjelent beszélgetéseket. Három könyv is foglalkozik a pályafutásával, egyik a Deep Purple, a másik a Rainbow történetét meséli el, a harmadik, a legeslegújabb (az első „nem hivatalos” Blackmore-életrajz, Jerry Bloom „Black Knight” című könyve) épp 2006 őszén jelent meg angolul, akkor, amikor én a magamét már jórészt megírtam. Eszemben sem volt három könyvből egy negyediket írni, bár mindhármat elolvastam, s a bennük található (nem egyszer ellentmondó) információk egy részét e könyvben felhasználtam. Kénytelen voltam, hiszen hogyan is beszélgethettem volna személyesen bármelyik zenésztársával, vagy magával a mesterrel? Nekik pedig megadatott. 

     Még csak annyit, hogy én magam egyáltalán nem tudok gitározni (a „Smoke on the water” riffjét azért le tudom játszani…), nincs különösebb zenei képzettségem sem, ha csak azt nem tekintjük annak, hogy 10-től 16 éves koromig egy fúvószenekarban klarinétoztam.

     A munka közben Blackmore immár jól ismert muzsikáján kívül feltárult előttem különös, ellentmondásos egyénisége. Az angol nyelvű szaksajtó már minden elképzelhető magasztaló és ledorongoló jelzővel megillette. Csak kevés olyan írást találtam, mely megpróbálta volna felfejteni a gitár mögött megbúvó embert is. Ebben a könyvben nem lesz „Black Knight”, „Man in Black”, „Moody Bastard” és hasonlók és nem is csak Blackmore-ról szól. Inkább afféle visszatekintés egy korszakra, a rock fénykorára, melynek értékei a műfaj klasszikus ágának sorsszerű letűnése, elhalása ellenére a legmaradandóbbak – és azok is lesznek– abból a zenei irányzatból, melyet összefoglalóan rock and rollnak nevezünk.

     És végül! Ha valamiről azt írom, hogy nagyszerű vagy pocsék, az csupán annyit jelent, hogy szerintem nagyszerű vagy pocsék. Más nyilván sokszor másként gondolja majd. Ezt kéretik tiszteletben tartani. Viszont itt és most biztatom tisztelt olvasóimat, ha hibát, tévedést találnak, vagy bármiféle véleményüket meg akarják osztani velem, ne habozzanak, írjanak kommentet. 

    E könyv megírásához az említett három angol nyelvű munka mellett a legnagyobb segítséget a különböző rajongói klubok honlapjain található interjúk nyújtották. Külön elismerés illeti a holland Rainbow Fanclan Legacy szerkesztőit, gondozóit, akik szinte minden hozzáférhető Blackmore-interjút összegyűjtöttek és a nem angol nyelvűeket is lefordították.

     Végül köszönöm szüleimnek, hogy soha nem vettek nekem gitárt, mert száz év alatt sem tudtam volna rajta megtanulni úgy játszani, mint Ritchie Blackmore. Akkor meg minek, nem igaz?

Kérem a tisztelt olvasót, ha a blog felkeltette az érdeklődését, kedvelje, így minden új bejegyzésről értesítést kap. Új feltöltés mához egy hétre, és amíg a készletből futja, minden további hétfőn!