Dániából visszatérve a Deep Purple szinte azonnal a londoni Pye stúdióba ment, ahol egy májusi hétvégén feljátszották az első lemez összes számát, melyeket a következő hétfőn Lawrence még melegében meg is kevert. A gyors munka egyáltalán nem meglepő azok után, hogy hónapokon keresztül gyakorolták és játszották ugyanazokat a számokat és mindannyian bőséges tapasztalatokat szereztek stúdiózenész korukban. Visszaemlékezések szerint szinte minden dal első lejátszás után került föl a korongra. Ha valamiben elbizonytalanodtak, Lord lekottázta, úgy játszották és énekelték fel. Ez a munkamódszer, mint később látni fogjuk, különösen kedvezett Blackmore-nak, aki máig utálja a stúdiómunkákat.

     A Tetragrammaton képviselői nagy megelégedéssel hallgatták meg a felvételeket és a lehető leghamarabb piacra akarták dobni a lemezt. Kislemezre a „Hush”-t (magyarul csitt) választották ki mind a brit, mind az amerikai piac számára (a B-oldalra a „One more rainy day” került), meg is jelent júniusban. Pár héttel később a zenekar három rádiófelvételt készített a BBC egyik stúdiójában, annak saját hangmérnökeivel. (A kislemez számain kívül még a „Help”-et vették fel.)

    Az angliai koncertek elég keservesen jöttek össze. Az elsők egyikét roadjuk, Ian Hansford szervezte, egyéb ismeretség híján saját lakóhelyén, Warringtonban, a helyi Red Lion Hotelben. A gázsi nem volt annyira fontos számukra, inkább a fellépési lehetőség, így aztán a szálloda tulajdonosa nem is ígért mást, mint benzinköltséget, éjszakai szállást és étkezést. Furcsa manapság ilyeneket leírni, tudván, hogy alig néhány év múltán a Deep Purple a világ egyik legjobban fizetett zenekarává vált. A kortársak emlékei alapján erről a fellépésről is leginkább az maradt meg, hogy – akárcsak Dániában – iszonyú hangerővel játszottak, Blackmore pedig minden látványelemet, amit korábban Sutchnál megtanult, itt is bedobott. Egyik londoni fellépésüket – mint új reménységekét – megnézte Mick Jagger is, de amint Colettának a  koncert után elmondta, nem ragadta meg a zenéjük.

          Az első felállás. Balról Blackmore, Simper, Evans, Paice és Lord

    A hírnév, vagy maradjunk szerények, a puszta ismertség igen lassan született meg. A menedzsment tapasztalatlan volt és hiába fizettek heti 50 fontot egy újságírónak, saját sajtósként, publicitásuk messze elmaradt kortársaikétól. Simper ezt úgy mesélte el, hogy miközben Európában (jó brit szokás szerint Angliát nem sorolták Európához) már zajos sikereket arattak, odahaza szinte semmi sem jelent meg róluk. „Csak bekapcsoltuk a rádiót és folyvást az ömlött belőle, hogy micsoda nagy zenekar a Ten Years After. Nem mintha bármi bajunk lett volna velük, de mást sem lehetett hallani, mint hogy Alvin Lee a nyugat leggyorsabb kezű gitárosa. Ilyenkor szokta mondani Ritchie: bassza meg, törött karral is lesöpröm…”.

    Hamarosan meghívást kaptak a Sunbury Fesztiválra (augusztus 9-11.), bár a plakátokon alig lehet megtalálni a nevüket. Fellépett még Joe Cocker, Arthur Brown mint első számú húzónév, a Nice (Keith Emerson csapata), a Jeff Beck Group, a Ten Years After és más, ismert (vagy azóta elfeledett) zenekar. Nem rossz névsor, manapság legföljebb egy grandiózus segélykoncertre lehetne összehozni ennyi nagyágyút, de hát akkoriban vagy még nem mindegyikük számított annak, vagy úgy is mondhatnánk, s talán ezzel járunk közelebb az igazsághoz, hogy soha annyi klasszis zenészt nem termelt ki a brit rockélet, mint a 60-as, 70-es évek fordulóján. Simper így emlékezik: „Miközben a zenekar készülődött a fellépésre és Ritchie meg én az erősítőket próbálgattuk, kisétált Alvin Lee, ponchóban, mint valami Clint Eastwood, és persze a közönségből mindenki tudta, ki ő és üvöltöttek. Alvin elkezdett játszani és előadta a leggyorsabb gitárfutamait, közben Blackmore elég rosszkedvűen nézte. Aztán Ritchie kezdett el játszani és a legkáprázatosabb dolgokat művelte, amit csak valaha hallottam. A tömegnek meg fogalma se volt róla, ki ez a srác, előtte nem volt semmi üvöltés vagy hasonló ováció. Ha egyszer Ritchie-nek olyan volt a kedve, hozzáállása, ő volt színpad királya. Megvolt hozzá az ereje, hogy a közönség a tenyeréből egyen…”.

           A Sunbury fesztivál plakátja. Nem könnyű megtalálni rajta a DP nevét

     Érdekes visszagondolnom azokra az időkre, amikor már mind Alvin Lee, mind Blackmore zenéjét elég jól ismertem (mondjuk ’71-72 körül). Nagyjából egyformán kedveltem a Ten Years Aftert és a Deep Purple-t, nem igazán tudtam eldönteni, melyikük a jobb gitáros, legföljebb azt, melyik tetszik jobban. (Ha az illető Alvin lenne, akkor feltehetően most róla írnék – vagy nem írnék – könyvet.) Akkor még azt hittem, a Ten Years After is nagyon jó zenekar, aztán kiderült, van egy kivételes képességekkel megáldott szólógitáros (meglehetősen silány énekhanggal), akit három másik, nem zseniális, de azért kiválóan képzett zenész kísér. Emlékszem, amikor 1983-ban Alvin Lee fellépett a Budapest Sportcsarnokban, három nevesincs, ám ugyancsak kitűnő zenész dolgozott mellette. (Ilyen érzés a Deep Purple esetében fel se vetődhetett volna.) Lee a legnagyobb korszaka és a pesti fellépése között eltelt időben nem igazán alkotott maradandót, abból élt, amit jó tíz évvel korábban megcsinált, de azt még mindig kiválóan tette, miként társai is. (Lee 68 évesen, 2013-ban hunyt el egy rutin-szívműtétet követően.)

                                             Alvin Lee

     Több hónapnyi ideiglenes lakás után a menedzsment állandó lakhelyet bérelt Nyugat-Londonban a zenekar számára. Lord és Simper osztoztak az egyik hálószobán, Evans és Paice a másikon, a két road a harmadikon, Blackmore és felesége, Babs pedig a negyediken. Hansford így emlékezik ezekre az időkre: „Ritchie egész nap csak gitározott, semmi mást nem csinált, egész álló nap gyakorolt.” Babs jelenléte csupán csekély feszültséget keltett. „Mindent csak Ritchiért tett... , egy kicsit erőszakosan, de azért kedvesen.”

     A Tetragrammaton végre júliusban kiadta Amerikában az első Deep Purple-albumot, melyből napok alatt elkelt 30 ezer példány. Bár a zenekar a „Help”-et akarta kislemezre tenni, a kiadó a „Hush” mellett tette le a voksát, s mint kiderült, ez még akkor is jó döntésnek bizonyult, ha azokban az időkben a rádióállomások erősen ódzkodtak a 3 percesnél hosszabb számok lejátszásától (a „Hush” kereken négy és fél perces). Egy hónapon belül 600 ezer példány fogyott belőle, ezzel egyből a 13. helyre kúsztak fel a Billboard százas listáján, s végül a 4. helyig jutottak 1 millió fölötti eladással. A Tetragrammaton máris átutalt negyedmillió (!) dollárt a zenekarnak, megélhetésre és arra, hogy már azon év októberében utazzanak Amerikába egy újabb lemez felvételére. Különös módon Angliában az EMI még ekkor sem  igyekezett a lemez kiadásával.

                          Az első album

    Milyen lemez is a „Shades of Deep Purple”?  Hogy akkoriban milyen hatással lett volna rám, sosem tudom meg, hiszen, mint említettem, előbb hallottam a negyedik albumukat, mint a legelsőt, s mivel az – az „In Rock” – már egészen más képet mutatott róluk, legföljebb így utólag lehetne okoskodni. Kezdjük ott, hogy az instrumentális nyitószám, az „And the address” mai szemmel óriási merészség, de akkoriban nem volt az. Gondoljunk csak arra, hogy a 60-as évek egyik legmeghatározóbb csapata, a Shadows (ha éppen nem énekelt velük Cliff Richard) csupa instrumentális számot játszott. (És milyen jól szólnak még ma is! Mostanában játszotta le a Performance nevű zenei tévécsatorna egy a közelmúltban tartott nosztalgiakoncertjüket. Hank Marvinnak és társainak a keze alatt ugyanolyan csodálatosan szólnak a hangszerek, mint negyven évvel ezelőtt.) Ha csak ebből a számból próbálnánk levezetni a Purple és Blackmore későbbi karrierjét, aligha jósolnánk nekik nagy jövőt a rockpiacon. A szám mindemellett jól szól, Blackmore nem csinál semmi különöset, a dallam szép, de cifrázásnak nincs túl sok nyoma. Blackmore – úgy általában az egész lemezen – nem bontakoztatja ki tudásának teljes fegyvertárát, csupán néhány másodperces kis miniatűröket dolgoz bele a szám menetébe. Ha meghallgatjuk például a Cream pár évvel korábban készült stúdiólemezeit, azt vehetjük észre, hogy Eric Clapton sem gyilkolta agyon a gitárját, amint ezt tette a koncertlemezeken, ahol néha 8-10 perces (valljuk be, néha kissé már unalmas) szólókat nyomott, kétségtelen virtuozitással. A lemez alapján Lord tűnik ígéretesebb zenei vezéregyéniségnek. Övéi az intrók, hosszabbak, csillogóbbak a szólói, de végig ott mozog a háttérben is, az átkötések többnyire az ő művei. A „Hush” lendületes és kemény, már amennyire a Purple zenéje akkoriban kemény volt. A „One more rainy day” balladisztikus, szép melódia. A 4. szám, a „Prelude: Happiness/I’m so glad” második részét kár volt megírni (bár Blackmore épp itt csillogtat meg valamit tudásából). Az első rész viszont kiváló; Lord és Blackmore itt éppen nem fölváltva szólózgatnak, hanem remek unisonóval zárják le ezt a részt. A „Mandrake root”, legelső saját szerzeményeik egyike a lemez legjobb nótái közé sorolható, bár a riff tiszta Hendrix, a „Foxy Lady”-ből átemelve. (Ugyanezt a riffet lenyúlta az Omega is a „Nem tilthatom meg” című számában.)  A meglehetősen hosszú orgonaszólónak Paice és Simper nagyon szépen dolgozik alá; sokszor fogunk még ilyesmit hallani a Purple-től. Blackmore csak egy aránylag rövid időre villan meg, de akkor nagyon. Kicsit Hendrixes torzítós gitárjátékát egy gyors, parányi szólóbetéttel fűszerezi, mely később rendre felbukkan a „Space truckin’” koncertváltozataiban. A Beatles gyors „Help”-jéből szép, lassú romantikus balladát kerekítenek; a vége felé Blackmore már-már hozza húsz-harminc évvel későbbi lassú számokban előjövő önmagát. A „Love help me”-t a kor bármelyik angol zenekara megírhatta volna, messze ez a lemez leggyengébb száma. Hendrix „Hey Joe”-ja meglepő módon boleró- ritmusban kezdődik (ez azután még többször is visszatér), Lord hosszú, lágyan induló, majd felgyorsuló intrójával, melyhez Blackmore is becsatlakozik. Itt viszont meg sem próbálja utánozni Jimit, korabeli legjobb önmagát nyújtja. Ne feledkezzünk meg Evansről sem, aki – ne tagadjuk – nagyon jó énekes (Hendrixnél például klasszissal jobb, ami nem is nehéz; Jimit nem az énekhangja miatt szeretjük, bár előadásmódja kétségkívül rendkívül szuggesztív). Tisztán hozza a szólamait a lassú és a keményebb számokban egyaránt, hangszíne, előadásmódja egyszerre tükrözi a korabeli brit és az amerikai nyugati parti (hippi) hatásokat. Hozzá kell tennünk, hogy a Purple első korszakának mindhárom lemezére jellemző Simper háttérvokálja, ami aztán – megfelelő vokalista híján – a Gillan-korszakban teljesen eltűnik. 

    Egy későbbi újrakevert CD-változatra bónuszként felkerült az albummal egy időben felvett, de rá nem került „Shadows”, melynek csupán az az érdekessége, hogy Blackmore ebben a számban alkalmazza az abban a korban nagyon divatos wah-wah-effektet. Magyarul  hápogtatásnak nevezzük. Erre mondta Huth Marci barátom, hogy lassan már Budi Pali bácsi is hápogtatót használ. (Budi Pali bácsi szülőfalum, Tamási cigányzenekarának nagybőgőse volt.) Ugyancsak bónusz a „Love help me” instrumentális változata, a „Help” és a „Hey Joe” egy másfajta feldolgozása (utóbbiak BBC-felvételek, az eredetinél több és jobb Blackmore-ral), végül a „Hush” élőben játszott amerikai tévéfelvételének hanganyaga, mely elég gyalázatosan szól.  

     Október 15-én a Deep Purple Kaliforniába érkezett egy húsz fellépésre tervezett turnéra, a Cream előzenekaraként. Eric Clapton addigra már kellő hírnevet szerzett a Yardbirds-szel és John Mayall Bluesbreakersében, és Angliában már az egyik legjobb, ha nem a legjobb gitárosként tartották számon. Ezt a véleményt persze nem minden muzsikus osztotta, köztük Blackmore sem. Simper egy interjúban erről azt mondta, egyet kell, hogy értsen Ritchie-vel, aki szerint bemehet az ember jó néhány kocsmába, ahol legalább olyan kvalitású gitárosok játszanak, mint Clapton. Blackmore-nak már 1966-ban, Sutch zenekarában voltak közös fellépéseik Claptonékkal és Simper emlékei szerint az amerikai turné idején enyhén szólva is hűvös volt a hangulat a két zenekar tagjai között. A Purple valószínűleg elvárta volna, hogy egy másik angol zenekar tagjai legalább leereszkedjenek hozzájuk pár szavas csevejre, de például Ginger Baker, a Cream dobosa azzal volt elfoglalva, hogy a plakátokon miért ugyanakkora betűméretben nyomtatták ki a két banda nevét. Clapton nyilván tisztában volt Blackmore képességeivel és növekvő hírnevével és aligha töltötte el örömmel.

                 A Cream (Jack Bruce, Ginger Baker, Eric Clapton)

     A Tetragrammaton igazán kitett magáért. A zenészeket, akik pár hónapja még maguk is cipelték felszereléseiket a dániai turnén, most Cadillac limuzinok hozták-vitték, luxushoteleken szállásolták el őket, tévéfellépéseket szerveztek nekik, szinte el sem hitték, hogy mindaz, amit addig csak tévében láttak másokkal, most velük történik meg. Idekívánkozik egy különös történet legelső, még angliai tévéfellépésükről. A David Frost Show-ban kaptak lehetőséget a „Hush” eljátszására, de aznap Blackmore-nak éppen más dolga akadt, úgyhogy a gitáros szerepét Mick Angus játszotta el, aki énekesnek ugyan nem vált be korábban, úgyhogy átmenetileg a zenekar egyik roadja lett. Az előadás természetesen playbackről ment, Angus úgy tett, mintha gitározna, ám senki nem vett észre semmit, már csak azért sem, mert akkor még a kutya sem ismerte a zenészek fizimiskáját.

     De vissza Kaliforniába. Egyik koncertjükön megjelent Jimi Hendrix is, akit a kortársak közül Blackmore talán a legtöbbre tartott és elismerően szólt Simpernek Ritchie játékáról. Ez nagy valószínűséggel a kaliforniai Inglewoodban lehetett, aminek az a különlegessége, hogy az egyetlen videofelvétel itt készült az első felállás koncertjéről. A videotechnika kezdetlegessége miatt a képanyag gyakorlatilag élvezhetetlen, a hang a körülményekhez képest elmegy. A műsor az alábbi volt: Hush, Kentucky Woman, Mandrake root, Help, Wring that neck, River deep mountain high, Hey Joe.

Itt megtekinthető/meghallgatható: 

https://www.youtube.com/watch?v=rbQQ1U3kUbI&t=2637s 

    Az amerikai tévébeli bemutatkozásuk enyhén szólva is tarkára sikerült. Egy a pályafutásukat áttekintő DVD-n is a Hush a nyitószám. Evans selyemhatású narancssárga nadrágban, Paice diszkrét bíborszínű ingben, Blackmore rikító türkizben, s egyáltalán, mindannyian úgy néznek ki, mint akik abban a pillanatban léptek ki a fodrászszalonból, parókahatású frizurával. Blackmore állandóan különös grimaszokat vág, Lord belemerítkezik az orgonába, Evans és a mellette vokálozó Simper pedig lelkesen mosolyogva hajladoznak az előttük táncolókkal. A felvétel Hugh Hefner partiján készült a Playboy Clubban. Lord, aki abban az időben akarva-akaratlanul, kimondatlanul is zenekarvezetőnek számított (vagy inkább szóvivőnek), évtizedekkel később ezt mondta: „Jól akartunk kinézni, nem úgy, mint valamiféle hippizenekar… és jól is néztünk ki, legalábbis mi így gondoltuk…, mások már nem annyira”.

         Blackmore és Lord Hugh Hefnerrel

https://www.youtube.com/watch?v=KiXcqxms3Bs 

    A sikeres kaliforniai bemutatkozás ellenére a hosszú turné a Creammel mindössze három koncertre rövidült, a koncertszervezők egyszerűen levették a műsorról a Purple további fellépéseit. Ehelyett viszont még játszottak a nyugati parton néhány jelentősebb eseményen, többek között a Creedence Clearwater Revival, az Iron Butterfly, a Canned Heat (akkoriban csupa amerikai sztárzenekar) és az Animals társaságában is, majd az eredeti tervektől ismét eltérően még december végén is felléptek a keleti parton, többek közt a híres New York-i  koncertteremben, a Fillmore Eastben. Még Amerikában év végén kinyomtak belőlük egy újabb kislemezt, A-oldalán az ugyancsak igen sikeres „Kentucky Woman”-nel (Neil Diamond szerzeménye), a B-n pedig az instrumentális „Wring that neck”-kel (az angliai kiadáson ugyanez „Hard road” címmel jelent meg).

    Repertoárjuk ekkorra már jócskán kibővült, hiszen a Tetragrammaton nyomására már amerikai koncertkörútjuk előtt dolgoztak a londoni De Lane Lea stúdióban második albumukon, a „Book of Taliesyn”-en. (A stúdió ma is megvan, főként filmek, tévéműsorok utómunkáit végzik, de hajdan sok kiváló rockzenekar is készített is lemezt.)

                             A londoni De Lane Lea stúdió

     A második lemez még meg sem jelent, de már ’69 januárjában nekiálltak a harmadiknak. Közben volt néhány fellépésük Angliában is. Egy koncertért 75-125 fontot kaptak, miközben Amerikában 1000-3000 dollár között volt egy esti gázsijuk. A lemez amerikai megjelenése azért késett, mert a Tetragrammaton egyszerűen elpocsékolta a pénzét néhány üzletileg teljesen sikertelen kiadásra, így egyelőre nem maradt elég tőkéje arra, hogy piacra dobja a „Book of Taliesyn”-t. A zenekar visszatért Amerikába turnézni (az előzetes tervek, miszerint a Rolling Stones előzenekaraként játszottak volna, a Stones visszalépése miatt meghiúsult). Ezúttal is a nyugati parton kezdtek, ám most be kellett érniük megalázóan alacsony gázsikkal.

     Végül, még amerikai turnéjuk alatt, megjelent a második album, Angliában azonban szégyenszemre csak kilenc hónappal később. Borítóját egy később híressé és egyetemi tanárrá vált angol művész, John Vernon Lord készítette. Címét (Taliesyn könyve) egy a 6. század vége felé élt walesi bárdról kapta és a legrégebbi, walesi nyelven írott kéziratos könyvként tartják számon. Összességében a lemez egy fokkal talán jobb az előzőnél, több rajta a saját szerzemény. Több számon is feltűnő Simper hangsúlyosan kiemelt basszusjátéka, különösen a nyitószámban, a „Listen, learn, read on”-ban. Ezt egy instrumentális darab követi, a „Wring that neck”,  ami egy kisebb Lord-betéttől eltekintve Blackmore jutalomjátéka. A kislemezként közepesen sikeres „Kentucky woman” meglehetősen kilóg a sorból (nekem speciel nem tetszik). A „szokásos” Beatles-feldolgozást ezúttal a „We can work it out”  közel sem olyan jó, mint a „Help” átirata, a „Shield” sem a legjobb szerzemények között vonul be a Purple-repertoárba. A lemez vége azonban ismét felfénylik, először az „Anthem”-mel, mely címéhez illően (Himnusz) méltóságteljes, szép vokálokkal, vonósokkal és a Blackmore-ra később is oly jellemző, mollban eljátszott gitárszólóval. A lemezt az Ike és Tina Turner által ismertté tett „River deep, mountain high” feldolgozása zárja. Lord a Richard Strauss-féle „Imígyen szóla Zarathustra” intrójával vezeti fel a számot. A zenekar először merészkedik el a kereken tízpercnyi hosszúságig, más kérdés, hogy nem tudják megfelelő tartalommal kitölteni, így aztán kissé unalmassá válik.

                          A második album

     A „Taliesyn”-t alig néhány hónap múlva követi az egyszerűen „Deep Purple” névvel ellátott harmadik album, ezúttal Bosch egyik festményével a borítóján (Gyönyörök kertje). Máig sem értem, miért ezt a címet választották a lemeznek, mindenesetre nem vall nagy fantáziára. Az előző két albummal összehasonlítva megfigyelhető némi fejlődés, például abban, hogy csupán egy feldolgozás található rajta, Donovan „Lalena” című száma. Igazi szép, szomorú ballada, az eredetit ugyan csak később hallottam, de Evans énekstílusa kiválóan illeszkedik a dal hangulatához, az ember majd’ elsírja magát a hallgatása közben. A meglehetősen hosszú nyitó számot, a „Chasing shadows”-t hallgatva Blackmore gitárjátékáról egyre Hendrix jut eszembe; ő alkalmazta ezeket kis miniatűr, cincogó, bravúros szólókat például az „All along the watchtower”-ben. A „Blind” az egyik kedvencem erről a lemezről, s egyben a legtisztább bizonyíték arra is, hogy Evans hangja erről „szól”, semmi egyébről. Líraian szelíd, legföljebb néha félkemény. Lord továbbra is barokkosan játszik, Blackmore pedig felfedezi a torzítós gitáreffektet. A „Painter” elején majdnem elalszik a hallgató, aztán belevágnak egy közepesen gyors rock and rollba; van benne egy kis „Hush”, egy kis Wring that neck”, így aztán egész elfogadható nóta kerekedik belőle. Blackmore viszont egyre ígéretesebben gitározik. Néha már-már úgy szól a hangszer a kezében, mint nem is oly sokára egy új korszak új lemezén, s ugyanez mondható el a „Why didn’t Rosemary” című dalról is. A háromtételes „April” a Deep Purple első korszakának talán legkiemelkedőbb alkotása. Az első rész Lord és Blackmore gyönyörű összjátékára alapul; felváltva játsszák az alaptémát, miközben a másik cifrázza.  A vonósokra és fafúvósokra (nyilván Lord által) komponált második tétel, a „Concerto…” után már egyáltalán nem meglepő, csakhogy akkor a „Concerto…” még csupán Lord álmaiban szerepelt. A zárótétel a Deep Purple akkori alaphangját hozza; azt a szép szelíd, dallamos rock and rollt, amit a korabeli angol zenekarok többsége képviselt.

         A harmadik stúdiólemez - egyszerűen csak Deep Purple

      Az „April”-ból készült egy különös klip (egy német tévé felvétele, egyetlen, statikus helyzetű kamerával) 1970-ben, amin a zenészekből nem sok látszik, de itt már nyilván a két új fiú „szerepel” – a hang az eredeti, stúdióbeli változat, Evans énekével.

https://www.youtube.com/watch?v=CfZHISHvAvw 

Azért kíváncsi lettem volna, miket művelhettek a fiúk annak idején a koncerteken, bár a korabeli beszámolók szerint ég és föld volt a különbség a színpadi és a stúdióbeli játékuk között. Ha meghallgatom a Cream akkortájt készült koncertalbumát, nagyjából el tudom képzelni, hogy Lord és különösen Blackmore mekkorákat alakíthattak élőben. De ezt már aligha fogjuk megtudni, hacsak – az említett inglewoodi koncerten kívül - egy raktár mélyéről elő nem kerül valamilyen felvétel. 

    Blackmore úgy harminc évvel később ezt nyilatkozta: „Utáltam az első három lemezünket.” Rövidesen az is kiderül, miért. Pedig nincs rajtuk semmi utálnivaló, sem szégyellnivaló. Mások sem mindjárt hard rock szupersztárként kezdték. Egyenletes, természetes fejlődést tapasztalunk, a fiúk szép lassan megtanultak zenét szerezni, saját számokat előadni, de hogy nem sokkal ez után mekkora változás történt a stílusukban, azt még ők maguk a legvadabb álmukban sem képzelték volna.