A főcímben szereplő megjegyzést még 1976-ban tette Blackmore a Melody Makernek és így fejezte be:…aztán eltűnni ebből az egészből. E keserű gondolatot a zenebizniszt körülvevő negatívumok váltották ki belőle, ám szerencsére nem tűnt el. Sőt, minden bejött neki; feleség is, macskák is (nem is egy), de erről kicsit később.
A Blackmore’s Night harmadik lemeze 2001 nyarán jelent meg, „Fires at midnight” címmel. A korábbi évtizedekben megszokhattuk, hogy Blackmore hullámvölgyeken és hullámhegyeken lovagol. Nem számítottam rá, hogy az „Under a violet moon” után képes lesz egy még jobb lemezzel előrukkolni, márpedig a harmadik CD jobb az előzőnél. (A borító fotója az angliai Lumley kastélyban, Blackmore egyik kedvenc helyén készült, Candice születésnapján.) Eklektikus jellegéből mit sem veszített, akad rajta popdal, ballada, rock, ráadásul (a címadó számban) egy olyan hosszú Stratocaster-szóló, amilyet még rocker idejében is ritkán játszott Blackmore stúdiólemezre. A lemez alaphangulatát kiválóan adja meg a „Written in the stars”, rezesekkel (nyilván billentyűvel kissé megsegítve) és minden eddiginél keményebb ritmusszekciójával. Végre sikerült beszerezni egy kiváló basszusgitárost, Sir Robert of Normandie (valódi neve Robert Curiano) személyében. A BN-ban ekkor kezdtek feltünedezni a „nemesi” fantázianevek. Aztán egy meglepetés: „The times they are a changin’”, bizony, Bob Dylan-szerzemény, ezzel a megjegyzéssel: „Külön köszönet Bob Dylannek, hogy ő Bob Dylan”. Az „I still remember” egy az 1500-as évekből származó melódia (Candice azt mondta róla, eredetileg altatódal volt), s van benne egy rövid gitárrészlet, mely a Blackmore által már régóta és sokszor oly szívesen alkalmazott keleti (arab?) dallam; mintha csak a „Gates of Babylon” köszönne vissza a múltból. A Strat végigkíséri az egész számot, kezdhetünk megnyugodni. A „Home again” személyes indíttatású szövegével (mármint, hogy milyen jó oly sok és hosszú távollét után hazatérni) egy kellemes, vidám mulatós szám; ilyenek is kellenek a színpadon, hadd énekeljen a közönség. (Candice: „Annyi időt töltünk távol az otthonunktól, hogy már a macskánk is alig ismer meg bennünket.”) A „Crowning of the king” egyes motívumai Blackmore egyik középkori kedvencétől, Tielman Susatótól származnak. Ez tényleg reneszánsz, remek fúvósbetétekkel. A CD egyik fénypontja a címadó „Fires at midnight”. A zene alapmotívumait, vagy azok egy részét a 11. században élt spanyol király, X. Alfonz írta. A hangszeres refrén különösen kiváló, azt hiszem, Ritchie itt játszott először tekerőlanton. Ha nekem valaki kb. 10 évvel korábban azt mondja, hogy Blackmore egy napon kiáll a színpadra egy nyenyerével, ráadásul macskanadrágban….A Strat-szóló pályafutásának legszebb pillanatait idézi (mikor játszott utoljára több mint másfél perces elektromos szólót?!). A legszebb lírai szám a „Hanging tree”, melyből egy érdekes, ám elég hátborzongató animációs klip is készült. Chris Devine hegedűje és Blackmore akusztikus gitárja gyönyörűen dolgozik alá Candice itt csakugyan „angyali” hangjának, akárcsak a lemez másik kiemelkedő értékén, a „Storm”-on. Candice felsőfokon énekli a lírai és rockrészleteket egyaránt. A „Midwinter's night” egy provence-i francia dallam, melyet Candice részben az ősi provanszál nyelven énekel és elektromos dudán is játszik. A „Praetorius” a híres 16-17. századi német zenész és zeneszerző dinasztia talán leghíresebb sarjának, Michael Praetoriusnak a szerzeménye, illetve annak átdolgozása. A BN pontosan tudja, hogy az egyik legnagyobb piacuk Japán, úgyhogy felvettek a lemezre egy japán hangulatú számot is, a „Benzai-Ten”-t. Nincs ezzel semmi gond, bár kétlem, hogy Japánban bármikor is lett volna reneszánsz. A záró szám, az „Again someday” Blackmore apja emlékére íródott, aki 2001 elején halt meg. Ritchie az első géppel Angliába repült apja betegségének hírére, de már nem találta életben. Morbid átkötés, tudom, de a lemez készítése során szenderült jobblétre Ritchie és Candice imádott macskája, Bamboozler és a kutyájuk is. (Az említett számhoz azt a rövid szöveget fűzték, hogy „Azoknak, akik itt hagytak bennünket”.)
A "Fires at midnight"
Közreműködik Richard Blackmore nyenyerén
A „Fires at midnight” a Blackmore’s Night kiemelkedően legjobb lemeze. Sem előtte, sem utána nem született jobb. Candice hangja ekkorra érett be igazán, megszerezte a kellő magabiztosságot, hangszeres repertoárja is bővült, a fafúvósok mellett már elektromos dudát is használt. Ritchie kiválóan vegyítette az akusztikus és elektromos gitárokat (bővítve egy elektro-akusztikus Alvarezzel is). A kisegítő zenészek is a legjobbat nyújtják.
Akkoriban Blackmore-t többször is kérdezték gitározási technikájáról, különös tekintettel arra, hogy milyen változásokat hozott számára az átállás akusztikus hangszerekre.
RB: „A ’Play minstrel play’ gyors részénél például pengetővel játszom, de a zeneíráskor nem használok pengetőt. Néha furcsa a váltás, mert a színpadon, úgy gondolom, pengetővel jobban szól a gitár. Igazi akusztikus gitárt nagyon nehéz a színpadon használni. Most van egy Fender félakusztikus gitárom is, a koncerteken általában azon játszom….Az utóbbi négy-öt évben rengeteget gyakoroltam akusztikus gitárokon, ami elég nehéz átmenetet jelentett, mert itt nem lehet úgy föl-le szaladgálni a húrokon, mint egy elektromoson. Teljesen más a felépítésük, a méretük, vastagabbak a húrok. Hajdan tanultam klasszikus gitározást, és megtanultam, hogy a nyélen valamennyi ujjamat használjam. Egy csomó rock- és bluesgitáros csak két-három ujját használja a nyakon.”
K: Körömmel, vagy ujjal penget?
RB: „Többnyire ujjal. A bal kezem ujjai miatt meg kénytelen voltam orvoshoz menni, mert akusztikus gitáron sokkal nehezebb a húrok lefogása. Furcsa, hogy oly sok évnyi gitározás után az akusztikus gitárok hozták vissza újból a bőrkeményedéseket… Kicsit beleuntam az elektromos zenébe, szeretem ugyan, de már eleget tudok róla. Az akusztikus zenét még mindig csak tanulom, és nagyszerű ismét érdeklődni a gitárzene – és nem csak a futball – iránt. Amikor kezdő voltam, pengetővel játszottam, de aztán elkezdtem a hüvelyk-, a mutató- és a középső ujjal is pengetni. Nem játszom mindegyik ujjammal, mint a flamencogitárosok. Megnövesztettem a körmeimet, de előbb-utóbb mindig letörtek. Szerencsére ilyenkor mindig jön Candice az akrillal, körömlakkal…, bekenem a körmeimet ezzel a szörnyű szagú valamivel, így erősek maradnak. Olyan, mintha egy-egy kis pengető lenne a körmeimen. A színpadon néha pengetővel, aztán ujjal, majd újra pengetővel játszom. Ez nagyon nehéz, de épp ez benne a kihívás, már megszoktam. A stúdióban Alvarezen játszom, mert nagyon semleges hangzású, a koncertekre inkább a német gyártmányú Lakewood alkalmas. Még nem találtam meg az igazi gitárt és még mindig keresem a legmegfelelőbb hangot. Eddig vagy húsz különféle akusztikus gitárt próbáltam ki. Mostanában ugyanúgy nézem az akusztikusgitár-szaklapokat, mint gyerekkoromban az elektromos gitárokkal foglalkozókat.”
Egy velük folytatott beszélgetésben arra is kitérnek, honnan szerzik be a reneszánsz korabeli hangszereiket.
CN: „A fafúvósokat például gyakran az interneten találjuk meg, vagy egy angliai üzletben. Ritchie-nek egy német mester készíti a tekerőlantot, de ha bemegyünk egy átlagos hangszerboltba és keresünk valamit, néha úgy néznek ránk, mint elmeháborodottra. Találtunk jó hangszereket például Prágában is. Ezeken a tradicionális hangszereken nagyon nehéz megtanulni játszani, mindenkinek meg kell találnia a maga útját, mert ehhez nincs tanár, főleg itt, Amerikában. Aztán, ezek a hangszerek nagyon könnyen elhangolódnak, különösen szabadtéren, pedig tökéletesen behangolva kell szólniuk az elektronikus hangszerekkel, különösen a billentyűsökkel.”
RB: „Egyszer bementem egy hangszerboltba és megkérdeztem, van-e mandolinjuk. Levettek egyet valahonnan hátulról. Mondom, megveszem, de tudják-e hogyan kell rajta játszani. Fogalmuk sem volt, úgyhogy úgy hangoltam fel, mint a gitárt.”
A 2001-es nyári németországi kastélyturné egyik állomásán, Nürnbergben ismét különös események játszódtak le. Jerry Bloom, aki szemtanúja volt a koncertnek, Blackmore- könyvében le is írja, mi minden történt. A koncertre a Serenadenhofban került sor, melyet még a nácik kezdtek építeni kongresszusi csarnoknak, de nem fejezték be, sőt azóta is félkészen áll. Bár lakott területektől elég távol fekszik, a szervezők értesítették a zenekart, hogy este tízkor záróra, vagyis be kell fejezniük. Ehhez korábban kellett volna kezdeniük, amit viszont Blackmore nem akart, elsősorban azért, mert volt előzenekaruk is, a Mostly Autumn, mely ilyen minőségben már az előző évi angliai turnéjukon is közreműködött. Elővette hát régi jó szokását és veszekedni kezdett a szervezőkkel, s már-már odáig jutottak, hogy inkább meg se tartják a koncertet. Aztán mégis elkezdték, s mindenki általános meglepetésére a klasszikus Rainbow-számmal, a „Temple of the king”-gel. A meglepetés leginkább a zenésztársakat érte, ugyanis ezt a számot sosem próbálták. Az előadás szépen lement, a „Renaissance fair”-rel zártak, tíz óra után tíz perccel, Candice pedig bejelentette a közönségnek, hogy vége a show-nak. A nézők azonban további ráadást követeltek, mire Blackmore asszisztense kénytelen volt kimenni a színpadra és bejelenteni, hogy bár a zenekar szívesen játszana tovább, de nincs rá engedélyük. Eközben azért a kezével jelezte a közönségnek, hogy csak tapsoljanak tovább. Már vagy húsz perc telt el azóta, hogy a zenészek levonultak, s bár a közönség fele távozott, a maradék kitartott. A szervezők „lázadástól” tartva mégiscsak engedélyeztek egy kis ráadást. Épp a második számnál, a „Gone with the wind"-nél tartottak, amikor lekapcsolták az áramot. Blackmore nem zavartatta magát, kiment a színpad szélére, kezet fogott az első sorokban állókkal, akik közül többen ekkor már fenn ültek a színpad szélén. Ritchie elővette 12 húros gitárját és Candice-szel a halálos csöndben „unplugged” eljátszották a „Now and then”-t.
Egy Benelux-túra során, 2002. nyarán vették fel annak az ősszel megjelent dupla CD-nek az anyagát, mely az első Blackmore’s Night koncertlemez volt: a „Past times with good company”. Eredetileg a belgiumi fellépések anyagát akarták lemezre vinni, de Blackmore-nak jobban tetszett az előző este a hollandiai Groningenben rögzített változat. (Parányi érdekesség, hogy Ritchie elégedetlen volt a „Sixteenth century Greensleeves” hangzásával, ezért egy New York-i stúdióban újravették, de aligha tűnt fel bárkinek is, hogy nem élőben játszották. A csapat összetétele ezúttal nem sokat változott, csak a dobos személye, bizonyos Malcolm of Lumley.) Nagy meglepetéseket nem találunk rajta, az első három lemez anyagát híven reprezentálja. Az ősi múltból előkerült egy szám, amit Blackmore annak idején nagyon kedvelt, a Coverdale-lel írt „Soldier of fortune”.
Első koncertlemezük
2003 júniusában jött ki a negyedik stúdióalbum, „Ghost of a rose” címmel és komolyabb személyi változásokkal. A legnagyobb talán az, hogy sikerült beszerezni két nagyon képzett háttérvokálost, Lady Nancy és Lady Madeline („Sisters of the Moon” – valódi nevük Madeline és Nancy Posner) személyében (egypetéjű ikrek), akik a lemezen ugyan csak két számban működtek közre, de a koncerteken sokat segítettek Candice-nek a teltebb énekhang kibontakoztatásában. Került azután új hegedűs, a dobot (átmenetileg) visszavette Sorrentino. A címadó számot, amint Blackmore egy interjúban elmondta, egy csodálatos csellóművész Jacqueline du Pré ihlette. A hölgyről annyit érdemes tudni, hogy ugyanabban az évben, tehát 1945-ben született, mint Blackmore és franciás hangzású neve ellenére angol volt. Már nagyon fiatalon a legnagyobb mesterektől tanult, és ő maga is besorolt a cselló legnagyobbjai közé. Neve elválaszthatatlanul egybeforrt Edward Elgar angol romantikus zeneszerző csellóra írt E-moll concertójával. (Elgar a CD kísérőfüzetében ugyancsak fel van tüntetve, mint a dal egyik inspirálója.) Jacqueline du Pré 42 évesen halt meg 1987-ben, miután a 70-es évek elején diagnosztizált sclerosis multiplex végleg elhatalmasodott rajta. Halála után Angliában egy rózsafajt neveztek el róla (innen a szám címe – egy rózsa szelleme).
Egy rózsa szelleme
A lemez nyitó száma, a „Way to Mandalay” (címében legalábbis) utalás Rudyard Kipling „On the road to Mandalay” című versére (Mandalay városa a buddhista Burma – a mai Mianmar – spirituális központja, volt szerencsém ott járni). Szép dallamvezetésű, és Blackmore elektro-akusztikus intrója hallatán mindig a hideg futkos a hátamon, a vége felé a Strat is nagyszerűen szól. Aztán ismét egy „idegen” szerző és előadó feldolgozása, Joan Baez „Diamonds and rust” című dala. Blackmore ezt mondta: „Mindig is nagyon tetszett Joan Baeznek ez a száma. A Deep Purple-ben állandó gond volt, hogy miért játsszuk mások szerzeményeit. Most azt csinálok, amit akarok, s ha valami tetszik, miért ne… Sok zenész a szerzői jogokért és a pénzért ír zenét, de engem sokkal jobban érdekel a végeredmény, a jó dal, mint az, hogy én legyek a szerzői jog birtokosa.” A „Rainbow blues” című Jethro Tull-szám átdolgozása is egészen jól sikerült, még női hangon is kitűnően szól.
A lemez számainak legalább a felétől nem vagyok elragadtatva, csupán két lírai darabot emelnék ki: a „Where are we going from here” Candice egyik legjobb teljesítménye, akárcsak a záró szám, a „Dandelion wine”, mely koncertzáróként is működik, hiszen Candice akár húszszor is elénekelheti a refrént: maybe next time, vagyis talán legközelebb.
Blackmore röviden ennyit mondott a lemezről: „Ezúttal afféle hibrid album készült, a reneszánsz és a rock keveréke…, nem tartozom azon zenészek közé, aki elhatározzák, hogy az utolsó albumnak jobbnak kell lennie az előzőeknél. Minden attól függ, milyen hangulatban vagyunk a felvétel napján.” Ez így igaz. A „Ghost…” tényleg nem éri el az előző lemezek színvonalát, bár utólag sokkal jobban tetszik, mint az első néhány meghallgatáskor.
A lemez már megjelent, amikor a Blackmore’s Night először tette tiszteletét Magyarországon, 2003. október 21-én a pesti Vigadóban. Nem mondhatni, hogy túlreklámozták volna őket, eldugott plakátokon láttam, ilyen feliratokkal, hogy ex-Deep Purple és hasonlók. Sajnos tény, hogy Blackmore nevét nálunk nagyon sokan nem ismerik. Amikor néhány ismerősömnek elmondtam, hogy róla írok könyvet, fogalmuk sem volt, ki az a Blackmore, de ha hozzátettem, hogy a Deep Purple egykori…, akkor már valami rémlett. Természetesen telt ház volt, az első sorokban nálunk is megjelentek a „reneszánsz” ruhás rajongók. A koncert kiváló volt (előzenekarként a Die Geyers két tagja lépett színpadra), háromszor jöttek ki ráadásra.
Valamelyik BN-felállás
Egy év se telt bele, már ismét Budapesten játszottak, ezúttal a margitszigeti szabadtéri színpadon, egy pokoli meleg nyári napon, július 18-án. Nekem ez a műsor-összeállítás kevésbé tetszett, mint az előző, talán túlzásba vitték a „mulatós” és a kvázi-reneszánsz számokat és kevésbé merítettek az első három lemez lendületesebb, nem reneszánsz nótáiból. A meglepetés a „Child in time” volt. A „Mond Tanz” kemény, lendületes fúvósrefrénjéből vezet át Blackmore rövid akusztikus intrója a dalba. Candice gond nélkül, nagyon szépen kiénekli, bár az igazán magas hangoktól nagyon bölcsen távol tartja magát. A „Gillan-sikolyok” nem férnek bele az ő hangterjedelmébe, ezeket átengedi az ikreknek, akik gyönyörűen oldják meg a feladatot, aztán a szám ismét visszatér a „Mond Tanz”-hoz. Gitárszóló sehol, illetve csak egy csendes, illedelmes merengés akusztikusan Blackmore részéről. (Érdemes meghallgatni a később megjelent „Village lantern” stúdiólemezükön ugyanezt. Blackmore előkapja a Stratocastert és miközben az ikrek „ááá”-znak, csak úgy félhalkan lenyom egy káprázatos szólót.)
Színpadon
Időközben kiadtak egy válogatás-albumot is, "Beyond the sunset” címmel. Ekkortájt készült velük a német telefoninterjú, melyből röviden idézek:
K: Az utóbbi években rengeteget turnéztak. Szenvedélyesen szeretnek utazni, vagy csak így hozza az élet?
RB: „Sajnos az utazás hozzátartozik a zenészélethez. Szeretem azokat a helyeket és embereket, ahol megfordulunk, de az utazás egyszerűen szükségszerűség. Borzasztó unalmas több ezer kilométert repülni és állandóan hotelszobákban aludni. Mindez nagyon fárasztó, de megéri, mert a játék örömet okoz. Mindenfelé vannak rajongóink és örömmel találkozunk velük.”
K: 2003 júliusában ismét német kastélyokban turnéztak. A készülő DVD-jüket a solingeni kastélyban vették fel. Miért ezt választották?
RB: „Ez az egyik kedvenc kastélyunk, fantasztikus az atmoszférája, a filmes stábnak is ez tetszett. Aznap sajnos esett, áramkimaradás is volt, úgyhogy félbe kellett szakítanunk a koncertet. Így aztán néhány szám a neuhausi előadásból kerül rá a DVD-re.”
K: Miért kapta a CD-összeállítás a Romantikus gyűjtemény alcímet?
RB: „Sokan, különösen Amerikában azt mondták nekünk, hogy esküvőkön is játszották a számainkat, mert olyan romantikusak Úgy gondoltuk, egyetlen lemezre gyűjtjük ezeket a romantikus zenéinket.”
CN: „Azt is említették, hogy szeretnének reneszánsz módra esküvőt tartani, kinn a természetben, erdőben, ami sokkal kellemesebb egy komoly templomi szertartáshoz képest, vagy hogy több száz embert valahol zárt térben vendégül lássanak a lakodalomra. Akik másként gondolják, azok számára az esküvő szerelem, egyszerűség és románc. Azt hiszem, túl sok a negatív energia a nyugati társadalmakban. Sok zenész fejezi ki ezt az érzést, illetve az ellenérzéseit. Ezek normális emberi érzelmek, amik időnként ránk is jellemzőek, de jó dolog az érzelem másik oldalát is megmutatni és szeretetet adni a világnak.”
K: És mi a szerelmes dalok jelentése az önök életében? Önök ilyen romantikusak?
RB: „Candice igen. Én a zenéimbe viszem bele az érzelmeimet.”
K: Az album számai, legyenek vidámak vagy szomorúak, optimizmust sugároznak. Ez szándékos koncepció, hogy ne látszódjanak se túl pozitívnak, se túl negatívnak?
CN: „A zenebizniszben túlteng a negatív energia, mindenki felül akarja múlni a másikat. Az üzleti világ nagyon nyomasztó. Gyakran gondolunk arra, hogy bár mindig azt csinálhatnánk, amit szeretnénk. Mondjuk, jó lenne akár egy teljes hetet kinn tölteni a természetben a barátainkkal gondtalanul, de ez szinte lehetetlen. Amilyen gyakran csak lehet, legalább hetente egyszer, megpróbálunk kiszabadulni a nyomás alól, és erre a zeneírás is nagyon jó alkalom.”
*
2005-ben megjelent a régen várt DVD, „Castles and dreams” címmel és jórészt a magyarországi koncertekről is ismert számokkal. Érdekes bónuszanyagokat is láthatunk a közel négyórás DVD-n, többek között néhány klipet, Candice saját videófelvételeit, melyeket a legkülönbözőbb helyszíneken, próbák közben, utazásokon, reneszánsz vásárokon vett fel. Hallhatunk rövid interjúrészleteket a BN épp soros zenészeivel, illetve menedzserével, Carole Stevens-szel. Ez idő tájt is több interjú jelent meg velük, ezekből szemezgetek:
K: Nehéz a koncerteket kastélyokban megrendezni?
RB: „Főleg az időjárás miatt igen. Németországban például a koncertjeink zömét Frankfurttól délre, elsősorban Bajorországban tartjuk, ott szinte mindig süt a nap, az eső mindent megzavarhat. Élvezzük a szabadtéri játékot, a kastélyokat, nagyon jó volt például Newcastle-ban, a Lumley kastélyban. Angliában mindig kellemes meglepetést okoz, ha a közönség jól fogadja a zenénket. Az emberek tudják, kik vagyunk, és szívesen fogadják, amit játszunk. Ha csak a sajtónak hinnének… A média azt a benyomást kelti, hogy ha nem vagy benne a legújabb zenei áramlatokban, akkor automatikusan kívül állsz a zenei világon. Ha elmúltál harminc, inkább lődd főbe magad. Az angliai médiában túl sokat hangoztatják, ha valaki már nem fiatal, pedig vannak ötvenen túliak is, akik szeretik a zenénket. Mi gyakorlatilag nem tudunk bekerülni egy angliai tévéshow-ba, mert én már dinoszaurusznak számítok, Candice pedig valami másnak…, Németországban sokkal több műsor van az idősebb korosztályoknak is, Angliában pedig itt a Top of the Pops és ezzel ki is fújt.”
"Szeretünk kastélyokban koncertezni"
K: Hogyan találkoztak össze a BN többi zenészével?
CN: „Bard Davidet régóta ismerjük, ő már játszott a zenekarunkban, Sir Robertet a menedzserünk találta, Squire Malcolm korábban már dobolt velünk, aztán rövid távollét után visszatért. Tudor Rose-t, a jelenlegi hegedűsünket egy amerikai lemezcégnél dolgozó hölgy mutatta be nekünk, az ő zenei háttere tradicionálisabb.” (Egy másik interjúban ugyanerre a kérdésre ezt válaszolta: „Az ikrek, Nancy és Madeline operaénekesi képzést kaptak, a billentyűs korábban templomi orgonista volt, a dobos egy punkzenekarban játszott, de volt színházi zenész is. Amikor a basszusgitárosunkra rátaláltunk, éppen egy lakodalmas zenekarban játszott.)
RB: „Sok kritériumnak kell nálunk megfelelni. Hosszú haj, a harisnyanadrág viselete, akár egy-két hónapra is otthagyni az otthonunkat anélkül, hogy a párunk megőrülne. Általánosságban jó embernek kell lenni, aki mindenkivel jól kijön, és alkalomadtán jól kell játszani a hangszerén. Aki velünk játszik, legyen elkötelezett a zenénk iránt és sok anyagot tartson fejben a repertoárunkból.”
A DVD-n is láthatunk rövid részleteket egy „reneszánsz fesztiválról”, melyen alighanem elég spontán szervezésben Blackmore-ék is felléptek. Emlékszünk ugye, Ritchie egy jóval korábbi interjúban emlegetett ilyesmit, hogy szívesen játszana ilyen eseményeken, ahol a kutya sem tudja, hogy ő a „nagy Blackmore”. Ehhez kapcsolódóan is találtam egy-két interjúrészletet.
K: Szóval igazán élvezi a zenét akkor is, amikor senki sem tudja, hogy Ön kicsoda?
RB: „Igen, különösen akkor, ha nem úgy hirdetik meg a koncertet, hogy ex-Deep Purple, vagy ex-Rainbow. Egyáltalán nem zavar, hogy senki sem tudja, kik vagyunk. Ilyenkor nem a törzsközönségünknek vagy az elfogult rajongóknak játszunk…. Amerikában sokhelyütt rendeznek úgynevezett reneszánsz fesztivált, de persze ha az amerikaiak szerveznek valamit, azt szeretik túlszervezni, úgyhogy több tízezren is összejönnek. Ez nekem már sok. Akkor már szívesebben játszom kastélyokban Németországban, háromszáz fős közönségnek. Mindenki szereti Robin Hood korába képzelni magát, ezek a koncertek afféle felnőtt fantáziavilágokat elevenítenek meg.”
"Mindenki szereti Robin Hood korába képzelni magát"
CN: „A közelben, ahol lakunk, van egy tengerparti falu. Decemberben mindig szerveznek egy Dickens-fesztivált, s ilyenkor az emberek viktoriánus kori ruhákba öltöznek. Visszük magunkkal az ikreket, esetleg még egy zenészt, akusztikus gitárral. Kiállunk az utcasarokra korabeli öltözékben, játszunk, és az emberek egyszerűen csak élvezik a zenét, miközben valószínűleg fogalmuk sincs, kik vagyunk.”
RB: „Nemrég elhatároztunk, hogy kimegyünk a tengerpartra és csak úgy zenélünk. Kiválasztottunk egy helyet az út mellett és elkezdtünk játszani. Rettenetesen fáztak az ujjaim, alig tudtam megfogni a gitárt, az elhaladó autók zajától pedig alig lehetett hallani, bennünket. Ráadásul a közeli városból kijött egy harminctagú kórus és a közelünkben elkezdték énekelni a maguk dalait. Persze, hogy elnyomtak bennünket, úgyhogy ez lett a vége.”
K: Mi a különleges a BN- rajongókban?
RB: „A mi zenénk arról szól, hogy az embereknek játszunk, és nem pénzért, vagy a show kedvéért. Többektől hallottam már, ha nem pénzért játszunk, akkor nem is áll érdekünkben zenélni. Ez már régen nem izgat. Szeretünk üldögélni egy pubban vagy étteremben, játszunk, és közben figyeljük, mit szól hozzá a többi vendég. Emlékszem, egyszer egy közeli asztalnál valakik felálltak és elmentek, mert túl hangosnak találták. Ilyenkor a falnak játszunk, meg persze a magunk örömére. A rajongóknak könnyű játszani, de inkognitóban sokkal izgalmasabb, például a vásárokon. Sokat járunk-kelünk Amerikában, de már egyre többen felismernek bennünket és akkortól már nem azok vagyunk, akik vagyunk. Máshol meg néha pénzt dobnak a kalapba, s hiába mondjuk, hogy nem pénzért játszunk, azt felelik, tegyük csak el. A színpadi játékkal az a gond, hogy ahhoz mindig a kellő hangulatban kell lenni, fölvenni a megfelelő modort, és az energia jó esetben kitart addig, hogy végig tudjam játszani. Korábban, amikor kiléptem a színpadra, sokszor éreztem, hogy ma este semmi kedvem játszani. Ez inkognitóban sosem jut eszembe. Most már nem Purple- és Rainbow-rajongókkal vagyunk körülvéve. Kezdetben kíváncsiak voltak, de már tudják, hogy nem a régi számokat játsszuk. Voltak, akik lemorzsolódtak, de helyettük előkerültek másfajta rajongók. Néha azért bónuszként játszunk Purple- vagy Rainbow-zenét is, attól függ, hogyan érezzük magunkat, és a közönség ennek nagyon örül.”
*
A Blackmore’s Night kedvelőinek 2006-ig kellet várnia a következő stúdiólemez megjelenésére. Ez a „The village lanterne” (falusi lámpa) címet kapta.
A falusi lámpa
Candice elmondta, a címadó számot, illetve a lemezborítót egy régi falusi lámpát ábrázoló kép ihlette, melyet egy ismerősük ajándékozott nekik az előző évben, azokkal a szavakkal, hogy a barátság olyan, mint amikor fény gyúl az éjszakában. Ő ezt tartja a legváltozatosabb lemezüknek. A nyitószám, a „25 years” alaptémáját egy tradicionális balkán pásztordalból vették át. Ritchie a szám végéig háttérbe helyezi a gitárt, viszont nagyon szép dallamot játszik tekerőlanton. A címadó számon viszont pont úgy szól a gitárja, mint néha az utóbbi éveiben Mike Oldfieldé. Az „I guess it doesn’ matter anymore” nyitó dobritmusa alapján már azt hittem, belecsapnak az „Ariel”-be, de nem. Alaptémája az egyik legszebb gitárdallam, amit Blackmore valaha is írt, ráadásul Fenderen szólal meg. Nagyon lírai, nagyon romantikus, csak sajnos közrefog egy tempós, ám ötlettelen hangszerelésű, felrockosított énekes betétet. A „The messenger” a korábbi lemezről ismert „Beyond the sunset” erős utánérzése, de ki bánja, hiszen gyönyörű. A „World of stone” komor férfikórus-szerű hangzása hallatán hirtelen magam elé képzeltem, egy csapat szamurájt, amint éppen csatába indulnak, aztán kiderül, egy régi német dallam feldolgozása. A „Faerie queen” megint egy szépséges lírai dallam, melyben Candice igazán elemében érezheti magát, és érzi is. Ehhez kapcsolódik Blackmore instrumentális darabja, a „Faerie dance”. Ehhez hasonlókat is hallottunk már korábbi albumaikon. A „St. Teresa” a lemez egyik legjobb darabja (más kérdés, hogy nem saját szerzemény, hanem Joan Osborne (nem Ozzy Osbourne rokona!) egyik számának átdolgozása; egy kis hard rock, amúgy BN-módra. A „Mond Tanz-Child in time” egyveleget korábban már méltattam. Ezt tényleg kár lett volna kihagyni. Ralph McTell „Streets of London” című számának feldolgozása szintén nagyszerűen sikerült. A „Just call my name” viszont nagyon ismerős valahonnan, ezt alighanem Blackmore a saját múltjából rakta össze, az átlagosnál jobb popdal, kicsit rockosítva. A végén csattan az ostor, egy gyönyörű lírai szám, kicsit (nagyon) a „Hanging tree”-re emlékeztet. Candice-nek nagyon fekszenek ezek a dalok, simán el lehet alattuk aludni, de mint ő maga mondta korábban, ez a közönséggel is előfordul időnként. Hogy a hajdan Joe Lynn Turner által elénekelt Rainbow-szám, a „Street of dreams” felvétele hogyan jutott eszükbe….
Annyit elmondhatunk, hogy a BN pályafutásának legkevésbé „reneszánszos” albuma, s én ezt személy szerint egyáltalán nem bánom. Nem a legjobb, nem a legrosszabb, nagyon szép dallamok gyűjteménye, nem kevésbé szép feldolgozásban. Az előző felálláshoz képest ismét történt tagcsere, most a hegedűs és a dobos más.
Immár régi szokásom a köszönetnyilvánítások végigböngészése. Ezúttal Tony Edwards nevére bukkantam. Így hívták azt a fickót, aki a kezdetek kezdetén a Deep Purple egyik menedzsere volt. Netán e név egy és ugyanazt a személyt takarja? Ha már a menedzserek szóba kerültek, aligha kerülhetjük meg a jelenlegit, Carole Stevenst, Candice Night anyukáját sem. Szó esett róla korábban, hogy amikor Ritchie megbízta a zenekar menedzselésével, tapasztalatok híján nem túlzottan találta a helyét. Úgy fest, mostanára alaposan belejött. Van egy sanda gyanúm, hogy Stevens asszony mindent elkövet, hogy bebiztosítsa kislánya jövőjét és rátegye a kezét a kis Blackmore-birodalomra. Mert például mit gondolnak, kinek az e-mail címe jelenik meg egyedüliként a kapcsolatfelvételnél, ha fölmegyünk a Blackmore’s Night honlapjára? Bizony, kizárólag Carole Stevensé. Egyik korábbi Rainbow-tagtól megkérdezték, tart-e valamiféle kapcsolatot Blackmore-ral. „Megvan Ritchie közvetlen száma, de ha felhívom, mindig Candice hangja szólal meg az üzenetrögzítőn.” Egy 2001-es interjúban megkérdezték Doogie White-ot, tudja-e, miért éppen Carole Stevens lett a Rainbow (utolsó korszakának) menedzsere. „Ugyan már, ön legalább olyan jól tudja a választ, mint én. Ritchie nekem azt mondta, azért, mert senki sem tudja olyan jól kezelni a pénzügyeit, mint ő.” Egy másik kérdésre, hogy tudniillik járt-e már BN-koncerten, így válaszolt: „Ahhoz nincs elég merszem. Carole elég világosan megmondta, hogy nemkívánatos személy vagyok.”
Az anyós, Carole Stevens (valamelyik születésnapján köszöntik)
*
2006 novemberében nem kis meglepetésére újabb stúdióalbummal jelentkezett a Blackmore’s Night (azért említek meglepetést, mert ilyen sűrűn nem szoktak lemezt kiadni). Ez pedig a „Winter carols” címet viseli, s a rajta szereplő tizennégy szám zöme tradicionális muzsika feldolgozása. Egy erősen redukált létszámú zenekar játszotta föl, Blackmore, Night, és Pat Regan hármasban, néhol az ikrek háttérvokáloznak.
Egy karácsonyi lemez
Blackmore egy interjúban el is magyarázza. „A carol szó az 1500-as évekből származik, valódi jelentése tánc, még inkább körtánc. Azokban az időkben az egyszerű falusi emberek körtáncokat jártak és ilyen dalokat énekeltek. Valójában nem is karácsonyi, hanem tavaszi dalok, áprilisban, májusban táncolták és énekelték őket, mert az emberek boldogok voltak, hogy jön a jó idő és ismét többet süt a nap. Ezekben a dalokban a melódiákat szeretem a legjobban. Némelyik szó a mai angolban kicsit furcsán, idegenül hangzik, úgyhogy itt-ott változtattunk is a szövegen. Ezeket a dalokat hivatalosan nem volt szabad énekelni és táncolni a 15-16 században, mert a többségük a táncról, a mulatozásról és az ivászatról szólt, ezt pedig az egyház nem szerette, úgyhogy betiltotta. Esetenként megváltoztatták a szövegüket vallásos tartalmúra, s így ismerjük őket ma. Ezért gondolják sokan, hogy ezek vallásos dalok, karácsony tájára, de igazából nem azok. Egy részük talán vallási gyökerű, de csak a legkésőbbiek.”
S ha már a lemezről beszéltek, az interjúkészítő megkérdezte, mi jut először eszükbe a karácsonyról.
RB: „Pénz, sok pénz. Mint kölyök, elsősorban az ajándékokra gondolok, a fára, díszekre, és hogy mindenki boldog és örül. Apámtól, anyámtól, bátyámtól sok ajándékot kaptam ilyenkor. Nem mindig volt hó, de jó volt felkelni arra, hogy a fa alatt ott a sok ajándék…, minden az evésről és az ajándékokról szólt akkoriban… Azt hiszem, ez végigkíséri az ember életét. Most már alapvetően mindenem megvan, amit csak akartam, úgyhogy már nem az ajándékokról szól ez az ünnep, hanem az énekekről és azokról a dallamokról, amelyeket szívesen játszom a barátaimnak, akár benn a kandallónál, akár kinn a hóban, a kertben. Ezek a dalok visszavisznek a gyerekkoromba, amikor körbejártuk a srácokkal a házaknál, énekeltünk és zsebpénzt gyűjtöttünk.”
CN: „Az én karácsonyaim egészen mások voltak, mi nem állítottunk karácsonyfát, a szomszédba jártunk át fát díszíteni. Akkoriban számunkra ez csak egy ünnep volt a sok közül, egyikre sem emlékszem mint különlegesre. A bátyám, a nővérem, a szüleim, nagyszüleim körében eltöltött gyerekkor nagy biztonságot adott, mielőtt kikerültem az életbe és magamnak kellett megküzdenem minden problémával.”
K: És mostanában hogyan töltik az ünnepet?
CN: „Általában otthon ünnepelünk, Long Island-en. Ritchie-nek általában három hétig tart, míg feldíszíti a házat, mely körül sok a fenyő. A házat úgy díszítjük föl, mint egy reneszánsz kastélyt, úgyhogy elég sokáig eltart. Tökéletes hely az ünnephez. Egy környékbeli étteremben kis koncertet adunk a barátainknak, meghívunk néhányat a rajongói klubokból, mindenki reneszánsz ruhába öltözik, minden fogyasztás ingyenes. Az este végén hagyunk egy dobozt a bejáratnál, amibe mindenki annyi pénzt tesz, amennyit akar, de ha nem tesz semmit, az se baj. Arra gyűjtünk pénz, hogy a helybeli állatmenhelyet segítsük. Az ünnep második fázisa egy őrült parti, mely este kilenctől reggel kilencig tart. Mindenki jó sokat iszik, de a szívünk is éppúgy tele van, mint a gyomrunk. A harmadik fázis a kedvencem. Ezen csak a legbelsőbb baráti kör vesz részt, tüzet rakunk a szabadban, gesztenyét sütünk, történeteket mesélünk, csak élvezzük egymás társaságát, akusztikus hangszereken játszunk, énekelünk.”
Blackmore, a kocsmazenész
Karácsonyi díszlet a Minstrel Hall-ban, Blackmore-éknál (tavalyi felvétel)
Egy orosz lapnak adott interjúban arról kérdezik őket, hogyan élik otthon a mindennapjaikat.
RB: „Víz mellett lakunk Long Island-en, erdő közelében. Időnk jó részét a fák közt töltjük, meditációval. Az életvitelünk nagyon egyszerű. Sokat zenélünk, a legtisztább formájában figyeljük a természetet, néha kenuzunk, sokat sétálunk és a barátainkkal focizunk.”
CN: „A házunkat reneszánsz korabeli dekoráció díszíti, kovácsoltvas, kőfalak, tapéták, fáklyák, és általában a sötét színek dominálnak… Minden évben májusfával ünnepeljük meg a tavaszt. Tábortüzet rakunk, meghívjuk a barátainkat, ismerőseinket, akik reneszánsz kori ruhákba öltöznek. Mi a jólétet nem pénzzel, anyagiakkal, hanem az élményeinkkel, a szerelmünkkel, az egészségünkkel, a családdal és barátainkkal mérjük.”
*
Nos, eddig jutottunk a könyvben - 2007. július elsejéig bezáróan – Ritchie Blackmore történetében. Ezzel a mondattal zártam. Blackmore valamelyik interjújában ezt mondta: „Ha nem zenélhetnék, valószínűleg bűnöző lennék.”
Egy okkal több az örömre, hogy így alakult.
Tizenhárom év telt el azóta, jó néhány szokványos történéssel és néhány meglepetéssel. Kezdjük a szokásosaknál. 2007 novemberében jelent meg A Blackmore’s Night második koncertlemeze és DVD-je, "Paris Moon" címmel (a párizsi Olympiában vették fel 2006-ban). A legjobb felállásukban léptek fel, pályafutásuk első tíz évének dalaiból válogattak. Nagyon jól sikerült, bár éppen ezen a koncerten hallottam először Candice-t hamiskásan énekelni (a „Fires at midnight” refrénjénél).
A 2008 nyarán megjelent "Secret Voyage" című stúdióalbummal - megítélésem szerint – elkezdődött a BN hanyatlása. Elég átlagos kis lemez, műfajilag a szokásos felhozatallal: tradicionális reneszánsz-átdolgozás, Blackmore-akusztikus, Rainbow-szám felújítása („Rainbow eyes”), aztán egy Elvis-cover (Can’t help falling in love). Pedig nagyon jól kezdődik: a God save the Keg (Isten óvja a hordót) és az azt követő „Locked within the crystal ball” nagyszerű, különösen az utóbbi, melyben újra felvillan a Strat.
A "titkos utazás"
Ez az év nagy változást hozott Ritchie és Candice életében; közel 15 évnyi együttélés után októberben összeházasodtak. Ez volt a mester negyedik hivatalos frigye. „Ez volt az első esküvőm, amikor közben nem a kijárati ajtót kerestem” – mondta. A képes összefoglaló az esküvőről itt tekinthető meg:
https://www.youtube.com/watch?v=w2aR7Y6N24o
Esküvői képek (Candice Instagram oldaláról)
Nem sokkal ezt követően ismét Budapesten koncerteztek, 2009. február 20-án, a Kongresszusi Központban (azóta nem jártak nálunk). Pocsék idő volt, havas eső esett/hullt, jó sokáig várakoztattak bennünket a beengedéssel. Nem volt telt ház, de aki ott volt, nem bánta meg.
Május 27-én, 2010-ben megszületett első gyermekük, a kislány az Autumn (Ősz) nevet kapta. Közben már dolgoztak a következő albumon, mely „Autumn sky címmel jelent meg, 2010 szeptemberében. Két számot emelek ki: az egyik a "Journeyman", mely a svéd Nordman nevű duó "Vandraren" című számának feldolgozása, Candice angol szövegével. Kiválóan is énekli, Blackmore Stratja is káprázatosan szól. A másik a „Darkness” című, mely valamilyen (talán középkori) tradicionális dallam feldolgozása. Egyik kedvencem a repertoárjukból.
Megszületett Autumn. A macskák a kisdedhez járulnak
Apa és anya gyermekével
"Őszi égbolt"
2012 a születés és a halál éve volt. Február 7-én megszületett második gyermekük, aki a Rory Dartanyan nevet kapta. Július 16-án, amint erről már szó volt, elhunyt Jon Lord, a Deep Purple hajdani billentyűse. A 2013. júniusában megjelent „Dancer and the Moon” című lemezükön Blackmore egy gyönyörű instrumentális számmal emlékezett meg régi barátjáról (?), zenésztársáról, „Carry on…Jon” (Folytasd… Jon) címmel. Blackmore, aki nem igazán a szavak embere, ennél szebben nem búcsúzhatott volna tőle. Azért kiadott egy sajtónyilatkozatot is. „Jon nemcsak nagyszerű zenész volt, hanem kedvenc vacsorapartnerem is. Mélységesen fájlaljuk a halálát. Tudtuk, hogy beteg, de olyan hírek érkeztek, hogy gyógyul és sokkal jobban van. Ezért is sújtott le a hír. Jon nélkül nem lett volna Deep Purple. Szívünkben és emlékeinkben él tovább."
A Hammond két nagymestere, Jon Lord és Ken Hensley
(utóbbi úgy néz ki, mint egy öreg indián, pedig echte brit volt)
Ő itt Rory Dartanyan
Két érdekes feldolgozásra hívnám fel a figyelmet. Az egyik egy Rainbow-klasszikus, a „Temple of the king”, mely Candice szájából is nagyon jól szól. A másik a rock két nagymesterének hipotetikus találkozása, Ken Hensley szerzeménye, minden idők egyik legszebb, de legalábbis legnépszerűbb rockballadájának, a „Lady in black”-nek a feldolgozása. Ezt nagyon elrontani nem lehet (legföljebb, ha németül vagy bolgárul éneklik – előfordult), ők sem teszik, igaz, nem is adnak hozzá semmi különöset. E sorok szomorú aktualitása, hogy ez év, vagyis 2020. november 4-én, 75 éves korában meghalt Ken Hensley énekes, billentyűs-gitáros, zeneszerző, akinek oly sok csodálatos Uriah Heep-számot köszönhetünk.
A "Dancer and the Moon"
Ugyancsak 2012-ben, júliusban jött ki az „A knight in York” című élő CD/DVD. A yorki operaházban 2011 őszén tartott koncert anyaga hallható-látható rajta. A „Circle” című számban Blackmore előkapja a Stratot, lenyom egy nagyon szép szólót, még az Eagles „Hotel Californiá”-jának lezáró gitárrészét is belecsempészi (vagy valami nagyon hasonlót), a következőben pedig van egy kis Carmina Burana, egy kis Beethoven (V.), ami átmegy a „Journeyman”-be. Aztán jön a „World of stone”, aminek közepén betotyog a színpadra kislányuk, Autumn. Úgy néz ki, mint egy játékbaba, kicsit meg van illetődve, hogy körülötte ott dübörög a zene.
Autumn a színpadon
https://www.youtube.com/watch?v=TQjP2gsRegg&feature=share&fbclid=IwAR1h08qY_XNvtly312cTNzL-YByofXHIJQjEWL54uZdQlb9Js1iDbXk8Gvw
A koncertet egy Bee Gees-feldolgozással („First of May”) zárták. Az egyik legjobb koncert volt, amit tőlük láttam a DVD-n, Candice hangja az idő haladtával egyre érettebb, jobb.
És most lássunk néhány képet a Blackmore-család életéből
Apja lánya
Apja fia
Mindig csak a foci
A konyhában
Ezt se hittem volna Ritchie-ről
Romper cica 16 évig volt hű társuk, 2018-ban ment el
Hopscotch ... és Winter
2015 szeptemberében jelent meg az eddig utolsó BN-album, mely az „All our yesterdays” címet kapta. Nem hinném, hogy kettőnél többször meghallgattam. Azért van rajta egy fénypont, a "Darker shade of black" című instrumentális szám. Az első fele hegedű, orgona és egy szöveg nélküli gyönyörű szoprán (utóbbi biztosan nem Candice, hanem valószínűleg Christina Lynn Skleros - Lady Lynn – háttérvokálos hangja), a második fele pedig Blackmore szokásos lírai Strat-szólója. Ha én Blackmore lennék, biztosan összegyűjteném egy lemezre ezeket az instrumentális remekléseket.
Az eddig utolsó BN-lemez
Egy interjúban így beszélt a szám születéséről. „Akkor éppen hóvihar volt New Yorkban, valami két méteres hó hullott, el sem lehetett hagyni a házat. Tehát otthon ületm a produceremmel és lejátszottam neki néhány ötletemet. Úgy húsz perc elteltével már megvoltak a szám alapjai, amin magam is meglepődtem. Aztán hozzáadtunk még néhány hangszert és működött a dolog, tetszett az eredmény. Szeretem az „Allan yn N fan” című számot is. Ez egy walesi dal, német barátom, Georg Hess írta, aki egy német reneszánsz zenekarban gitározik és nagyon tetszett a stílusa. Úgyhogy megpróbáltam lemásolni, ami 14-15 éves korom óta nem fordult velem elő. Nagyon nehéz eljátszani."
A lemezen megtaláljuk még két nagyon ismert szám feldolgozását. Ritchie és Candice mindig is kedvelték Mike Oldfieldet, akkor miért ne adaptálják a „Moonlight shadow”-t. A másik egy „ősi” sláger: Sonny és Cher „I got you babe” című dala. Mindkettő jól sikerült.
Itt akár le is zárhattuk volna a történetet, gondolván, Blackmore még visszavonulásáig (vagy haláláig) békésen elbazsevál kis reneszánsz zenekarával. Ám nem így történt. Valamikor 2015 nyarán "robbant a bomba". De erről majd legközelebb, az utolsó részben.
korábbi fejezetek itt:
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/16/udvozlunk_a_blog_hu-n_101630
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/06/a_nagymama_kedvence
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/13/4_fejezet_csitt_felvetel_indul
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/20/a_klasszikusok_871
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/27/kokemenyen_6_fejezet
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/04/7_fejezet_beindul_a_legkondi
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/11/8_fejezet_a_fej
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/18/9_fejezet_vagy_o_vagy_en
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/25/10_fejezet_feluton
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/01/11_fejezet_egj
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/08/12_fejezet_eges_es_vihar
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/15/13_fejezet_valasok
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/22/14_fejezet_a_szivarvany_alatt
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/08/31/15_fejezet_pia_drog_nok
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/07/szinten_zeneszek_16_fejezet
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/14/17_fejezet_a_szivarvany_folott
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/21/18_fejezet_ennek_is_baal_az_oka
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/28/19_fejezet_a_haromszemelyes_zenekar
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/10/05/20_fejezet_a_vampir
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/10/12/21_fejezet_futball_autok_macskak
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/10/19/22_fejezet_nem_is_annyira_idegenek
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/10/26/23_fejezet_senki_sem_tokeletes
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/16/udvozlunk_a_blog_hu-n_101630
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/06/a_nagymama_kedvence
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/13/4_fejezet_csitt_felvetel_indul
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/20/a_klasszikusok_871
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/27/kokemenyen_6_fejezet
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/04/7_fejezet_beindul_a_legkondi
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/11/8_fejezet_a_fej
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/18/9_fejezet_vagy_o_vagy_en
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/25/10_fejezet_feluton
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/01/11_fejezet_egj
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/08/12_fejezet_eges_es_vihar
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/15/13_fejezet_valasok
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/22/14_fejezet_a_szivarvany_alatt
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/08/31/15_fejezet_pia_drog_nok
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/07/szinten_zeneszek_16_fejezet
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/14/17_fejezet_a_szivarvany_folott
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/21/18_fejezet_ennek_is_baal_az_oka
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/28/19_fejezet_a_haromszemelyes_zenekar
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/10/05/20_fejezet_a_vampir
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/10/12/21_fejezet_futball_autok_macskak
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/10/19/22_fejezet_nem_is_annyira_idegenek
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/10/26/23_fejezet_senki_sem_tokeletes
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/11/02/24_fejezet_istenek_alkonya
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/11/09/25_fejezet_a_csata_vege
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/11/16/27_fejezet_a_szivarvany_vege
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/11/30/28_fejezet_ren_and_rock
. Egy sosem volt Rainbow; jobbról a második Mark Clarke
