12. fejezet. Égés és vihar

"Ezt megtartom a szólólemezemre"

2020. június 08. - Németh Géza

Az amerikai fellépések után a Deep Purple egy huszonkét állomásból álló brit turnét teljesített, zömmel néhány ezres befogadóképességű koncerttermekben. Állandó előzenekaruk az amerikai Elf volt. A turné alatt újabb személyes konfliktusok jöttek elő. Ezúttal Coverdale-nek szállt el az agya, kezdte eljátszani a rockisten szerepét, mohón habzsolta a hirtelen jött népszerűség és a rengeteg pénz minden előnyét. Egyre több jel mutatott arra, hogy ő akar lenni a Deep Purple meghatározó alakja, eleinte elsősorban Hughes rovására. A két énekes zeneileg teljesen különböző irányból jött és eltérő utakat is képzelt el. Coverdale a blues irányába akarta nyomni a zenét, Hughes ellenben a soul és a funky felé, mely viszont Blackmore zenei ízlésével állt szemben. A koncertkörútról egy fiatal filmes hosszabb anyagokat, köztük interjúkat is fölvett. Blackmore is beszélt (egy része írott formában később felkerült az internetre is), meglehetősen kiábrándultan. Arra a kérdésre, miért van mindenhol külön öltözője, ezt válaszolta: „Szeretek ráhangolódni a koncertre, szeretek egyedül lenni, mielőtt színpadra lépünk. Nem akarok érintkezni másokkal, mert őszintén megmondom, sok ember untat. Önmagamat is unom. Mindig más akarok lenni, mint a többiek. Például nem dohányzom. Az iskolában szinte minden srác dohányzott, úgyhogy elhatároztam, én már csak azért sem gyújtok rá. Persze, én is csináltam rossz dolgokat, talán még rosszabbakat is, mint mások. Még mindig nagyon szeszélyes vagyok, szégyenlős és kíméletlenül őszinte, amit sokan rossz néven vesznek. Ami ebben a szakmában a legkeményebb dolog: nyíltnak és őszintének lenni.”… „Gyakran gondolok arra, kész, ennyi volt. Ki akarok szállni, nemcsak a zenekarból, hanem ebből az egész mókuskerékből. Akkor játszani, amikor kedvem van hozzá, akkor lemezt készíteni, amikor én magam is akarom.”

Valóban kaptak némi pihenőt, amit Lord újabb szimfonikus kísérletezésekre használt; ekkor született a „Windows”, mely korántsem aratott akkora sikert, mint a „Concerto…”, vagy a „Gemini suite”.

1974 júliusában a zenekar már újra Clearwellben volt, hogy új lemezükön dolgozzanak. Az eredeti terv szerint egy grandiózus dupla albumot képzeltek el, olyasfélét, mint a Yes „Tales from topographic oceans”, vagy a Genesis ugyancsak tervezett „The lamb lies down on Broadway” című alkotása. Az is szóba került, hogy a négy lemezoldalt megosztanák négy tag között (Paice-et kivéve), hogy mindenki kiélhesse szólótörekvéseit. (Ehhez hasonlót kissé később az ELP csinált.) A tervekből aztán nem lett semmi, csak egy balsikerű „Stormbringer”.

Miközben már az új albumon dolgoztak, a bajokat csak tetézte, hogy Blackmore házassága Babs Hardie-val zátonyra futott, amit valamivel később egy elég kínos válóper követett. (Babs egyébként máig Blackmore nevét használja, így szerepel a Facebook-oldalán is) Nagyjából tehát érthető, hogy Ritchie vajmi kevés figyelmet fordított az új lemezre. Olyannyira, hogy hosszú idő után először fordult elő, hogy Blackmore neve két felvételnél fel sincs tüntetve szerzőként. A dalírási folyamat nem volt konfliktusmentes. A botrány igazából akkor tört ki, amikor Blackmore azzal az ötlettel állt elő, hogy dolgozzák át és vegyék fel új lemezükre a Quatermass „Black sheep of the family” című, pár évvel korábbi számát, illetve a Yardbirds által sikerre vitt „Still I’m sad”-et. A többiek ezt elutasították, állítólag azért, mert nem a saját szerzeményük. A gitáros hozta a Lordtól már idézett buldog-formáját és elhatározta, ha velük nem, akkor másokkal. Van egy olyan érzésem, hogy Blackmore nem is annyira magához a számhoz ragaszkodott, hanem az elutasítás miatt telt be nála a pohár. De még nem egészen. Arra is megpróbálta rávenni Coverdale-t, hogy a szövegíráshoz merítsen valamelyest a tolkieni fantáziavilágból, David azonban egyre csak „csajozós” szövegeket akart írni, talán egy kivétellel, amit a címadó szám tükröz. (Coverdale: „Igen, én írtam a ’Burn’ és a Strombringer’ szövegét, mert Ritchie szerette ezeket a szarságokat.”) A lemez címe egyébként nem túl eredeti. Egy Mike Moorcock nevű angol sci-fi szerző igen népszerű fantasy-figurája ugyanezt a nevet viselte. A stúdiómunkák ismét a müncheni Musicland stúdióban készültek a keverést pedig Los Angelesben végezték el.

Jót keveset tudok mondani a „Stormbringer”-ről, rosszat meg minek… A kilencből van mondjuk három jó, két hallgatható, a többi hulladék – szerintem. A címadó szám, a „viharhozó” lendületével, kemény gitárhangjaival még simán ráfért volna a „Burn”-re is. Szövegében (nyilván véletlenül) már megcsillan valami a jövőből, bár ezt a szövegíró, Coverdale még nem is sejthette: „Ride the rainbow…”, vagyis lovagold meg a szivárványt, vagy ha úgy tetszik, a Rainbow-t.

A lemezen először kapott szólóénekesi szerepet Glenn Hughes; a „Holy man”-ben (Lorddal és Coverdale-lel szerzőként is jegyzi). A hang semmivel sem rosszabb Davidénél, sőt. De mi köze van ennek a Deep Purple-hez? A lemezt két lírai, balladisztikus szám zárja: a „The gypsy” és a „Soldier of fortune”. Utóbbiról Blackmore ezt mondta: „Ezt a számot Daviddel együtt írtuk, egyike a kedvenceimnek. Van benne néhány középkori akkord. Meglepő volt, milyen nehezen tudtam elfogadni a többiekkel. Jon aránylag hamar beleegyezett, de Ian és Glenn hallani se akartak róla. Akkor azt mondtam, rendben, én eljátszom a te funky számodat, de akkor te is játszd el az enyémet.” (Hogy mennyire kedveli Blackmore, bizonyítja, hogy sok évvel később a Blackmore’s Night-tal is feldolgozta.) Erre Hughes is beadta a derekát, de gyűlölte ezt a számot, Ian is két felvétel után otthagyta. Blackmore ugyanúgy utálta a „Hold on”-t, Hughes nótáját, állítólag az egész szólóját egyetlen alkalommal játszotta föl a stúdióban, azt is a hüvelykujjával. Blackmore Iannel is kezdett elégedetlenkedni. „Ian mindig is vérbeli rockdobos volt, most hirtelen ő is elkezdett kísérletezgetni. Nagyon megkomponált, nagyon szép, nagyon feszes, nagyon funky, de semmi érzelem. Ki akartam próbálni néhány újdonságot, néhány középkori dallamot. Éreztem, hogy ez lesz az utolsó lemezünk. Úgy véltem, ha ezen a ponton túlmegyünk, az már nem nekem való. Azt gondoltam, csináljátok csak a bokszos zenéteket, én kiszállok”. (Blackmore az angol szövegben a shoeshine music kifejezést használja. Alighanem az amerikai fekete zenére céloz, melybe Hughes olyannyira beleszeretett. A shoeshine cipőpucolást, cipőbokszolást jelent, amit Amerikában javarészt feketék, magyarán szólva négerek végeztek.)

„A ’Strombringer’ egy afféle kedves kis lemez volt, én pedig nem szeretek kedves kis lemezeket készíteni. Hogy jól fogy vagy sem, számomra ilyenkor közömbös.” – mondta Blackmore 1976-ban egy interjúban.

Ekkortájt igen sok zenész hagyta el Nagy-Britanniát a magas adók miatt. (A legmagasabb adókulcs 83 százalék volt.) A Purple tagjai közül elsőként Blackmore költözött át Amerikába, Kaliforniába, ami abból a szempontból is logikus lépésnek tűnt, hogy a zenekar igen sokat lépett föl az Egyesült Államokban.

A zenészvilágban jól tudták, hogy bajok vannak a Purple háza táján, és hogy Blackmore valami mást szeretne. Olyan hír is elterjedt, hogy felkérte Coverdale-t, segítsen neki egy Purple-mentes album megírásában, de David állítólag azt mondta, ez öt év visszalépést jelentene, írjon inkább egy instrumentális albumot. Nem tudni, mi lett volna, ha Blackmore csakugyan ezt az utat választja. Ma alighanem fantasztikus csemege lenne, de azokban az időkben alighanem nem túl sok fogyott volna belőle. A hard rock rajongói és a lemezvásárlók megszokták az éneket. Blackmore maga is azt mondta, nem akar valami nagy szólódolgot csinálni, ha pedig azt nem, akkor zenésztársakat kellett találnia.

A Purple, mint említettem, még 1972 őszén és telén amerikai turnéja során gyakran lépett fel egy helybeli öttagú zenekarral, az Elffel. Frontembere egy apró termetű, de hatalmas hangú srác volt: Ronnie James Dio. Ritchie-nek szokása volt, hogy meghallgatta azokat a bandákat, melyek a Purple előtt léptek fel. Élek a gyanúperrel, hogy nem a fene nagy kíváncsiság hajtotta, inkább a potenciális szakmai féltékenység. A plakátokon legnagyobb betűvel szereplő nevek mindig is gondosan ügyeltek arra, hogy az előzenekaruk azért annyira jó mégse legyen. Emlékszünk, Amerikában a legtöbb koncertnéző úgy vélte annak idején, hogy a Purple „lejátszotta” a színpadról az utánuk következő főszámot, Rod Stewartot és csapatát, a Faces-t. Dio így emlékszik első találkozásukra: „Ritchie odajött hozzám és azt mondta: tudod, nagy énekes vagy…,azzal elment. Azt gondoltam, ez fantasztikus, micsoda elismerés”. Blackmore később ezt mondta: „Ronnie nagyon érdekes énekes volt, igaz, a hangterjedelme csak úgy másfél oktáv, de amit tudott, azt nagyon ki tudta használni. Ha érezte, hogy nem mennek a magas hangok, inkább lejjebb ment, okos énekes volt…, bár azt hiszem, korábban trombitált”.

És csakugyan, az 1940-ben Amerikában, New Hampshire-ben még Ronald Padovana néven született, majd New Yorkban nevelkedett énekes tényleg klasszikus trombitát tanult, aztán átváltott basszusgitárra. Az ötvenes évek végén alakította meg első – iskolai – zenekarát. Művésznévnek szerényen a Dio-t (isten) választotta. Ennek az a története, hogy gyerekkorában élénken érdeklődött a maffia iránt, így hallott egy floridai fickóról, akit Johnny Dio-nak hívtak. „Amikor egy második generációs olasz-amerikai vagy, nem túl sok példakép közül válogathatsz. Az identitásomat kerestem egy olyan szervezeten keresztül, amelyik nem tojik be senkitől.” Így „született” Ronnie Dio.

Dio itt még basszusgitárosként

Különféle zenekaraival főként klubokban játszott a keleti parton, sőt 1967-ben a Rolling Stones előzenekaraként is felléptek, eleinte Elves néven, merthogy mindannyian alacsony termetűek voltak (az elves szó manókat, törpéket – vagy kistermetű embereket - jelent, egyes száma Elf). Emlékezzünk, amikor 1972-ben kényszerszünetre leállt a Purple, New Yorkban járt Roger Glover, aki Paice társaságában meghallgatta egy koncertjüket. El voltak ragadtatva. „Ronnie volt az egyik legjobb torkú énekes, akit addig hallottam” – mondta Glover. Felajánlották, hogy következő lemezük produceri munkáját elvégzik. Dio énekelt és basszusozott, Gary Driscoll dobolt, Mickey Lee Soule billentett, Ronnie unokatestvére szólógitározott. 1972-ben Dio letette a basszgitárt és csak az éneklésre koncentrált, a bőgőt Craig Gruber vette át. 1973-ban már Glover irányításával Angliában is készült lemezük a Purple Recordsnál.

elf_99404440_3633690666646488_8926832303439609856_n.jpg

Az Elf

Így szólt az Elf: https://www.youtube.com/watch?v=yNWt-zz5pQU&list=PLcNqpd8hSduf75b-TREVi72IjM25_OOT7

1974-ben még javában működött a Deep Purple nevű pénzgyártó gépezet: újabb amerikai turnéra indultak. Előzenekaruk az Elf volt, illetve a feljövőben levő Electric Light Orchestra. Utóbbi csellistájával, Hugh McDowell-lel ekkor került közelebbi ismeretségbe Blackmore. Beszélgetéseik során elmondta, mennyire érdekli a barokk zene és maga a cselló is. McDowell felajánlotta neki, ha érdekli, ad neki néhány csellóleckét, vagy legalább ötletet, hogyan játszhatna rajta. Elmondása szerint a nagyon muzikális Blackmore csakugyan vett tőle néhány leckét még a turné alatt, de utána, Ritchie Los Angeles-i házában is.

McDowell és az Elf egyik roadja is beszéltek Jerry Bloomnak, a már említett Blackmore-életrajz szerzőjének a Purple végnapjairól. Elmondásuk szerint Blackmore és a többi zenész közti kommunikáció gyakorlatilag megszűnt a turné alatt. Egyik este koncert után Blackmore odament Diohoz és azt mondta, miközben a szólóját játszotta és egy pillanatra megállt, Hughes hangját hallotta, amint azt mondja, ez szemét. Szó szerint remegett és azt mondta, ezt nem csinálja tovább, alakítsanak egy új zenekart. Egyébként Hughes határozottan tagadta, hogy ilyesmit mondott volna. Az akkor már keményen drogozó és ivó Glenn önmaga szerint belőtt állapotban sem bántott volna senkit, sem lelki, sem fizikai értelemben.

1974 decemberében Blackmore, Dio, Driscoll, és az ELO épp ugyancsak „szabadnapos” csellistája, McDowell egy minneapolisi stúdióban felvettek két dalt. Az egyik ama bizonyos „Black sheep…”, a másik az, amiből később a „Sixteenth century Greensleeves” lett.

Blackmore-nak már jó ideje idegen volt a Purple munkamódszere; ő volt az ötletadó, a többiek hozzátették a magukét. Dioval dolgozva viszont inspirálta az énekes különleges hangja és megfelelő alkotótársnak bizonyult a zeneírásban is. Csakhamar összegyűlt egy albumra való szám, köztük olyanok is, amelyek eredetileg a Purple próbái során születtek. Glover erre így emlékezett: „Ritchie belekezdett egy riffbe, mi szóltunk, hogy jó, dolgozzuk ki, mire ő azt felelte, nem, ezt megtartom a szólólemezemre.” (Érdekes, hogy a Deep Purple-ből már korábban távozott Glover ugyancsak saját zenekar alapításában gondolkodott és ő is készített néhány demofelvételt Dioval. Ám amikor felkérte, hogy csatlakozzon hozzá, az énekes azt felelte, már elkötelezte magát Blackmore-nak.)

A Sounds zenei szaklap már kilátásba helyezte Blackmore távozását

A felvételek 1975. február-márciusban készültek a müncheni Musicland stúdióban, Martin Birch produceri irányításával. Mivel Blackmore-nak márciusra lekötött fellépése volt Jugoszláviában, nem maradt ideje új tagokat toborozni, úgyhogy gyakorlatilag egy az egyben az Elf tagjaival készült a lemez. Hogy mi lett az Elf szegény szólógitárosával, ma már az ördög se tudja. A stúdióban vendégként közreműködött a Procol Harum billentyűse és Soshana, Blackmore aktuális barátnője, aki operaénekesnek tanult, de a végső keverésnél csak az utóbbi tűnt fel a „Still I’m sad”-ben, háttérvokálosként (róla később még lesz szó). Dio ekkor újra nevet változtatott. Blackmore megkérdezte tőle, mi a másik keresztneve. Azt felelte, James. „Jó, akkor használd azt is” – szólt az utasítás. Ennek oka valószínűleg az volt, hogy Blackmore okkultizmus iránti vonzalma a számmisztikára is kiterjedt, s ha ő úgy érezte, hogy Dio nevéből még hiányzik valami, azt okvetlenül pótolni kellett.

Martin Birch producerrel

Blackmore közben még turnézott a Purple tagjaival, de a többiek már látták a játékán, hogy az esze egészen máshol jár. Szólóiban feltűntek olyan elemek, melyeket az Elffel való próbák során talált ki. Például a „You fool no one” szólói közben be-bejátszogatott bizonyos elemeket a „Man on the silver mountain”-ból és a „Still ’Im sad”-ből is.

Jellemző a menedzsmentre, hogy a Blackmore valószínűsíthető távozása miatti páni félelmükben még a szart is ki akarták préselni a zenekarból és az európai turné három utolsó állomására, két ausztriai és a párizsi koncertre kibérelték a megszokott mobilstúdiót, hogy még egy koncertlemezt készítsenek. A lemez „Made in Europe” címmel csak 1976 novemberében jött ki, csupán öt számmal (később ennek több mutációja, néhány hosszú jammel „feljavított” változata is megjelent dupla CD-n). Ezek mind a „Burn” és a „Stormbringer” albumokról valók. A lemez nem olyan átütő, mint a „Made in Japan”, de a pénzemberek nyilván úgy gondolták, ha a címben benne van a „Made”, a közönség ráharap. Persze, hogy ráharapott, de messze nem futott be akkora pályát, mint a japán felvétel. Igaz, ott még bőséggel volt igazán minőségi anyag, amiből válogathattak. Ezzel együtt az album egészen jó, a kaliforniai koncertnél sokkalta jobb. Blackmore-ról ekkor már köztudott volt, hogy egy-egy számba szívesen csempész bele „idegen” dallamokat. A ’You fool no one”-intróját Lord játssza. Improvizáció közben a jóval későbbi „Perfect strangers” néhány alapelemét vélem felfedezni benne, aztán átcsap a Hava nagila című, valószínűleg egy 19. század elején született klezmer témába, amit Izraelben szinte népdalként kezelnek. Kissé meglepő, hogy az Egyesült Királyság nagylemezlistáján 12. lett, míg sokkal jobb Made in Japan (ami megszámlálhatatlan listán benne van a "minden idők legjobb rock-koncertlemeze" Top 10-ben) csak a 16., Amerikában viszont 6. lett és platinalemez. A "Europe" meg semmi.

Blackmore és a menedzsment megállapodott, hogy a gitáros utolsó fellépése 1975. áprilisban lesz, Párizsban. A hír egy francia lapban jelent meg először, ám a lemezkiadó, az EMI ezt kategorikusan cáfolta. A Sounds magazin április 26-án ezzel a főcímmel jelent meg: „Blackmore otthagyja a Purple-t?” A zenekar menedzseri irodájának egyik meg nem nevezett szóvivője azt közölte, a Deep Purple szétválik, de csak arra a három hónapra, amíg Blackmore népszerűsíti a szólóalbumát, Lord egy újabb klasszikus vállalkozásba kezd, Hughes pedig David Bowie-val készít lemezt. Június 21-én aztán a Sounds immár bizonyossággal közölte, hogy Blackmore elhagyta a Deep Purple-t. A sajtó rövidesen közzétette azon gitárosok névsorát, akiket állítólag a helyére kiszemeltek. Köztük volt Clem Clempson a Colosseumból (később a Humble Pie-ban játszott, még később az újraegyesült Colosseumban – láttam-hallottam is őket Budapesten), Rory Gallagher, aki a Taste-ben szerzett hírnevet, és Jeff Beck is. Végül Tommy Bolint választották. Az Elf tagjai Blackmore zenésztársául szegődtek, s ezzel megszületett a Rainbow. Nevét egy felkapott Los Angeles-i bárról, az 1972-ben megnyitott Rainbow Bar&Grillről kapta, mely a zenészek és a hollywoodi hírességek egyik törzshelye volt. Rendszeresen megfordult itt John Lennon, Ringo Starr, Alice Cooper és mások. Azokban az időkben szivárvány a béke és a szabadság jelképe volt. A hírek szerint a gyakori vendég Blackmore kegyeiért szinte szó szerint sorba álltak a lányok, ő pedig italt rendelt mindenkinek, egyik sört a másik után itta, de állítólag sosem látták részegnek. A keresztapa, mármint a zenekaré, természetesen Blackmore volt.