1992 végén Gillant csakugyan újból csatasorba állították, mondhatni, szó szerint.  Az igazán beszédes című album, a „The battle rages on” (a csata tombol tovább) 1993 júliusában jelent meg. Gillan (és talán Glover is) új szövegeket írt, átdolgozták a dallamok egy részét is. Blackmore akkortájt úgy emlegette a lemezt, hogy „The cattle grazes on” (a marha legel tovább).  A klasszikus felállás sajnos nem hozta a klasszikus hangzást. Itt már tényleg nem egy zenekar szól, hanem öt különböző zenész. A címadó szám még egészen hallgatható, kiválóan szól a gitár, akadnak ötletes pillanatok éppúgy, mint dögunalmasak. Azt venni észre, hogy Blackmore néha egyre jobb és bonyolultabb riffeket ír, a baj csak az, hogy unalomig visszatérően ismétlődnek szinte minden számban. Még ez se volna nagy baj, ha legalább lenne köztük melódia, lennének szólók. Egy-egy szám erejéig ismét üdítő Gillan hangját hallani, aztán az jut eszembe, mi az ördögöt keres még itt. És hát hol van Lord? Tevékenysége kimerül abban, hogy Blackmore riffjei alá játszik. Jó, ha az egész lemezen összesen két percig halljuk külön szólni az orgonát. Ennyire nem volt semmi ötlete? Vagy kedve? A többi nótáról az jut eszembe, mintha a két hangadó ember, Blackmore és Gillan új elképzelések híján előkapart volna pár dolgot szólós múltjából, kicsit megvariálta, aztán kinevezte új számnak. Több gitárhang és riff például határozottan a Rainbow „Long live rock ’n’ roll” lemezének számait idézi fel bennem, a „Lick it up” pl. tisztára úgy szól, mint az „L.A Connection”. A „Twist in the tail” gitárja a Rainbow „Spotlight kid”-jére emlékeztet, ugyanezen szám éneke és tempója kísértetiesen hasonlít Gillan „Future shock” albumának egyik számára. Az „Anya” riffje szinte megszólalásig hasonlít a „House of blue light” lemez „Strangeways” című számára, igaz, Blackmore kissé jobban megkavarja és az egész szebben is szól. Dacára a lemez sivárságának, ez Blackmore egyik legjobb riffje; az a keleties hangzás, amit annyira szeret…, csak tudnám, miért kell százszor ismételni. Így lehet megölni egy nagyszerű ötletet. A legnagyobb sláger az „Anya” lett, de mielőtt bárki félreértené, ez nem a „magyar anya”, hanem szláv női név, bár a „puszta” szó kétségtelenül szerepel a szövegben, ha nem is tökéletes kiejtéssel. Blackmore a Purple-ös pályafutása alatt talán itt használ először akusztikus gitárt, az intróban. (Így utólag mutat némi rokonságot a későbbi „Storm” intrójához is.) Ennek is megvan a maga története, Glover így meséli el: „Megírtuk a számot, de még nem volt intrója. Egyik délután Jon feljátszott valamit, este Ritchie meghallgatta és megkérdezte: Ez mi? Hát azt intro. Na nem, ez szar. De akkor mi legyen? Van itt valahol egy akusztikus gitár? – kérdezte. Volt. Ritchie nekiállt játszani, mire mondtam, ez tetszik, miért nem dolgozod ki, aztán meglátjuk, mire megyünk vele. Csak játszott és játszott valami negyven percig, de közben egy szó el nem hangzott a kontrollszobában. Játszott mindent, ami éppen az eszébe jutott, leállt, elgondolkodott, aztán játszott tovább, közben a szalag állandóan forgott. Másnap Jon megkérdezte, mi Ritchie véleménye az ő intrójáról. Elmondtam neki, hogy semmit sem akar vele kezdeni, viszont van itt némi gitáranyag. Négy órán át hallgattam vissza azt a nagyjából negyven percet, amit följátszott és kiválasztottam belőle három-négy darabot. Ezeket bevittem számítógépbe és azt javasoltam Jonnak, hogy az előző napon feljátszott orgonaintróját dolgozza hozzá a gitárszólamhoz. Csak erre az egyetlen intróra ráment majdnem egy teljes munkanapom, viszont azt hiszem, nagyon jól sikerült”. Köszönjük Roger, egyetértek. Ezek a lemez legjobb pillanatai.

                                     A csata tombol tovább

                     ...avagy a marha legel tovább

    A többi számra nem érdemes sok szót vesztegetni. Melodikusan a „Solitaire” talán az egyik legjobb, hangszeresen viszont gyengécske. Az album mélypontja a „One man’s meat” riffje és a gitárhang is ismét a „Long live…” lemez hangzásvilágára emlékeztet.

    Az album befejezése után Gillan és Blackmore – külön-külön – interjút adott egy svéd újságírónak. Blackmore többek közt ez mondta: „A zenekar többi tagjának az ötlete volt, hogy Gillan visszatérjen. Én mást akartam, de leszavaztak. Azt mondták, vegyük vissza Iant, mire azt feleltem, rendben, aztán majd meglátjuk.”

    Gillan: „Néhány év múlva talán itt ülünk újra és az lesz a kérdés, hogy miért váltunk szét ismét. A koncertturné lesz a teszt, s hogy jól sikerül-e, és ez elsősorban a gitárostól függ. Ö, mint tudja, nagyon különös személyiség. Még meg sem hallgatta a lemezt… Kíváncsi vagyok, miket eszel ki már megint, milyen akadályokat gördít az utunkba. Ha ezeken nem tudunk túljutni, az a zenekar végét jelenti. Ha viszont túljutunk rajta, folytatjuk.” Ugyanakkor azt is megemlítette, hogy a turnéra külön akar utazni, saját öltözőt kíván és naponta csupán két órát hajlandó látni Blackmore-t, azt is csak a színpadon.

    Blackmore: „Bár a színpadon kívül soha egyikünk sem lesz a másikkal a legjobb baráti viszonyban, az öt önálló személyiség egyfajta robbanóelegyet alkot, mely akkor indul be, amikor lemezt készítünk vagy koncertet adunk.”

     Ekkortájt történt az az eset, amit egy Blackmore-interjúban már felidéztünk, hogy a Deep Purple-nek egy díjat akartak átadni Londonban. Az öt zenész megegyezett, hogy New Yorkból Concorde-dal átrepülnek a brit fővárosba, ám ekkor Paice vártalanul felhívta a szervezőket, hogy Blackmore lemondta az utat, mert fülgyulladása van, és nem tenne neki jót a repülés. A szervezők azonban mind az öt tag jelenlétéhez ragaszkodtak volna, úgyhogy az utolsó pillanatban úgy döntöttek, kapja a díjat a Bee Gees.

     Ha már a díjak szóba kerültek, nem tudok róla, hogy a Purple, vagy bármely zenésze bármilyen jelentős díjat kapott volna (később igen, de erről még lesz szó). Olvastam olyasmit, hogy Blackmore-t még a Rainbow-időkben jelölték Grammy-díjra, de végül nem kapta meg. Őszintén szólva, amíg ilyen Justin Timberlake-féle macskajancsik kapják kilószámra a Grammyket, jobb is, hogy ilyen társaságba nem keverednek. A világ szégyene, hogy ha már Carlos Santana megkapta a legjobb lemezért („Supernatural”) járó Grammyt, erre az adományozók csak 2000-ben látták elérkezettnek az időt; akkor, amikor már harminc éve volt a pályán, nem is akármilyen lemezekkel.

    A 25 éves fennállást ünneplő turné közel negyven koncertből állt. Szem- és fültanúk elbeszélése szerint a koncertek meglepően jók voltak, Blackmore kirobbanó formában játszott, már-már olyan hévvel, mintha a többieket le akarná mosni a színpadról. A többieknek, furcsa módon, az volt az érdekük, hogy Ritchie örömét találja a zenélésben, agresszív és dinamikus legyen, mert hiszen – amint számtalanszor elmondták – ő volt a Purple hajtómotorja. Lord ezekben az időkben azt nyilatkozta, hogy a show-k olyan szinten mozogtak, amilyeneket annak előtte csak ritkán tapasztalt, s ugyanolyan jól játszottak, mint valaha. A turnét Olaszországban kezdték, majd Németország, Franciaország és a Benelux-államok következtek és telt házat hoztak. Blackmore hol ilyen, hol olyan formáját hozta, néha a jót, néha a rosszat. Az első két olaszországi koncerten, amikor a „Strange kind of woman”-t játszották és Gillan belekezdett az ének-gitár felelgetésekbe, Ritchie egyszerűen nem „válaszolt” a gitárral. Olyan is előfordult, hogy belekezdett egy szólóba, s közben leintette a többieket; szinte kísérőzenekarként használta a Purple-t.   

     Találtam egy érdekes „dokumentumot” a 93-as turnéról. Colin Hart turnémenedzser írta bizonyos Patty-nek (aki nyilván egy angol hotel valamelyik alkalmazottja volt) a szobabeosztásokról. Angolul nem tudók kedvéért röviden összefoglalom a lényegét. A legutóbbihoz képest nincs különleges kívánságunk. Kérem, ne felejtse el, hogy Ritchie-t ne tegye olyan szobába, amelynek a számozása összeadva 13-at ad ki (Blackmore közismerten elég babonás). Mindegyik szobába nagy ágyakat kérünk és mind Gillannek, mind Ritchie-nek legyen fürdőszobája. (A zenészek egyébként kitalált neveken szerepelnek a listán.)   

                                 "Kedves Patty, különleges kívánságunk nincs, de..."

    Blackmore 1997-ben interjút adott a Record Collector magazinnak, melyben többek között ezeket mondta a szóban forgó időkről:

RB: „Olyan volt, mint egy visszatérő rémálom. Kezdetben minden rendben volt Gillannel. A rémálom 1992-ben kezdődött. Roger és Jon azt mondták (Gillanre), nagyszerű, közben Candice-szel egymásra néztünk és kirobbant belőlünk a nevetés. Aztán elgondolkoztam, miért is nevetek, hiszen ez komoly dolog.”

K: Azért élvezte a zenélést a többiekkel, hiszen nagyszerű muzsikusok?

RB: „Igen, zeneileg minden jól ment, de az ének egyszerűen vicc. Mintha Ian semmibe vette volna a közönséget. Nemcsak hogy nem énekelt rendesen és rendre elfelejtette a szöveget, hanem úgy tűnt, mint aki még élvezi is. Ez nem volt fair a közönséggel szemben. Amikor újrakezdtük,  megkérdeztem tőle, hogy képes-e estéről estére elénekelni a ’Child in time’-ot. Az felelte, Rich, egészen új énekmódot tanultam meg, sosem vesztem el többet a hangomat. A turné során aztán egyre-másra azzal jött, hogy a ma este ne játsszuk a ’Child’-ot, mert a hangom…, és ez rendszeresé vált. Nekem a ’Child in time’ a legnagyobb. Csodálatos dal, és ha Gillan jó formában van, csodálatosan adja elő. Senki sem tudja úgy énekelni, mint Ian. Azt gondoltam, nem mehet tovább, hogy rendszeresen visszalép. Egyik este (ez Kölnben történt – NG)), miután azt mondta, ma ismét nem, visszamentem a színpadra és csak azért is eljátszottam. Ezzel akartam kifejezni, hogy most már betelt a pohár. A többieknek szükségük van biztonságra, egyfajta biztonsági hálóra, mert önmaguk semmit sem tudnak csinálni. Én legszívesebben úgy hét-nyolc évenként szeretnék velük összejönni egy-egy turnéra és a régi dalokat játszani, aztán sutba vágunk mindent és mindenki megy a maga útjára. Hét év múlva újra találkozunk. Ők azonban nagyon komolyan vették, bár nem hiszem, hogy zeneileg bármi újjal is előjöttek volna, mármint a zeneszerzésben.  Paicey odajött hozzám és azt mondta: nem voltál ma ott a próbán. Mire én: nagy ügy. Erre ő: Jon két-három órát próbált ma és mivel nem voltál ott, hogy megmondd, ma ezt és ezt csináljuk, a végén semmit sem csináltunk. Máskor meg az a baj, hogy mindig én mondom meg, mit kellene csinálnunk. Akkor hátradőltem és azt mondtam, oké, halljuk az ötleteiteket. És senkinek sem volt ötlete. Előfordult, hogy lejöttem a színpadról, és miközben a közönség ráadásért üvöltött, azt gondoltam, ez szörnyű volt. Akkor már tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben.  A Purple afféle biztonsági zenekarrá vált, mint amikor limuzinokkal fuvarozzák az embert szerte a világon és azt mondogatják, ez nagyon biztonságos. A zenének nem volna szabad ilyennek lennie… „

K: Úgy gondolja, hogy az emberek nem értik meg Önt?

RB: „Nem hinném. Úgy vélem, megértenek. Megértik, hogy nem vagyok türelmes típus és hangulatember vagyok. Nem élhetek le úgy egy életet, hogy sorban kezet fogok mindenkivel és azt mondom, minden csodálatos. Számomra az élet küzdelem, tele jéghegyekkel, melyeknek neki kell ütköznöm. A Purple-lel oda futott ki az ügy, hogy ki akartam szállni a hajóból, mert éreztem, hogy süllyed és jó zenét akartam. Ez minden, amit akartam, és elegem lett az ujjal mutogatásokból. Még a mai napig is foglalkoztat, hogy mi zajlott akkoriban, a menedzsmenttel, a zenekarral, és azokkal, akik körülvettek bennünket, azzal a kis klikkel. Rólam azt tartják, bajkeverő vagyok, mert jó zenét akarok játszani. Ők még mindig a régi dolgokat csinálják, nincs is vele semmi bajom, ezt akartam: folytassák, de egy másik gitárossal. A ’Perfect strangers’ még jó lemez volt, de az utána következő kettő már borzalmas. Bár a ’The battle rages on’ egész jól elmenne vokál nélkül. Ha csak a háttérzenét hallgatja, egészen jó.”

K: Eredetileg az egész lemezt fölvette Turnerrel?

RB: „Nem, csak két számot, de egyik sem került fel a lemezre.  Joe nagyszerűen énekelte őket. Azt gondoltam, ezeket így elkészítettük, és ha visszavesszük Gillant, az ő énekével újravesszük a számokat. Beszéltem a menedzsmenttel és megkérdeztem, tudja-e Gillan, hogy egy dalt pontosan úgy kell felénekelnie, mert részemről ez volt a visszatérésének egyik feltétele. Azt felelték, tudja. A stúdióban azonban kiderült, hogy nem tudja. Ez nem Gillan hibája volt, hanem a menedzsmenté.”

    Miközben a színpadon is zajlott a csata a két ellenlábas között, azért akadtak szép pillanatok is. Jerry Bloom leírja, hogy amikor Blackmore Stuttgartban 15 perces szólót nyomott az „Anya”-hoz, a végén a zenésztársai a nyílt színen megtapsolták. Prágai koncertjükön debütált vokalistaként, de nem a színpadon, hanem a keverőpultnál, Candice (immár egy ideje) Night; a „Beethoven” című számban, persze, nem szöveges énekkel.

    E koncert után Blackmore azt mondta személyi asszisztensének: „Szeretném, ha te tudnád meg elsőként, hogy eldöntöttem, kilépek a zenekarból.” Úgy nézett, mint akinek mázsás kő esett le a szívéről, mondta az illető. Amikor visszaértek a szállodába, Blackmore egy írógépet akart, melyen le akarta gépelni „felmondó levelét”, de mivel nem talált, kézzel írta le egy papírlapra, majd átadta a turnémenedzsernek, Colin Hartnak, hogy olvassa fel a többieknek. Ő meg is tette a hotel bárjában és szemtanúk szerint egy pillanat alatt megfagyott a levegő. Blackmore még teljesítette az európai turné hátralévő állomásait. A rotterdami fellépésük előtt kiderült, hogy japán promóterüknek még nem jutott a tudomására, hogy az európait követő japán turnéra már nem megy el. Erre Ritchie ott helyben fogta az útlevelét, kitépte belőle a japán munkavállalási vízumot tartalmazó lapot és Bruce Payne szeme láttára szétszaggatta, jelezvén, nincs visszaút. Elszántságát mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy a decemberre tervezett hat japán fellépésért esténként 150 ezer dollárt kapott volna. Ha valaki egy pillanat alatt képes lemondani közel egymillió dollárról, az vagy nagyon gazdag, vagy nagyon nekikeseredett.

           Egy fotó a klasszikus felállás utolsó turnéjáról

    Blackmore erről így beszélt távozásáról 1995-ben: „Hosszú történet. A ’The battle rages on’-turné közben levelet írtam a zenésztársaimnak, melyben közöltem, hogy kilépek a zenekarból és meg is indokoltam, miért: Ian Gillan miatt. Még ha becsüljük is egymást mindazért, amit a múltban együtt letettünk az asztalra, valami távolságot kell tartanunk egymás között. Miután megírtam a levelet, megkértem a menedzserünket, hogy másnap reggel olvassa fel a többieknek. Ha jól emlékszem, ez egy hollandiai hotelben történt.  Azonnal összecsomagoltam a holmimat és már indulni készültem a szállodából, amikor Roger felhívott: Mi az ördög van veled? Szeretnénk még egyszer átbeszélni a dolgokat. Az emberek tódulnak a koncertjeinkre, hogy lássanak-halljanak bennünket. Roger, feleltem, már nincs mit megbeszélnünk. Az emberek pedig csak miattunk jönnek, mert újra látni akarják ezt a felállást, nem pedig azért, mert olyan jók vagyunk. Ez pedig nagy különbség. Roger, a szívem már nem dobog ezért a csapatért, így nincs értelme. Talán még lenne két-három évünk így együtt a szakmában és én ezeket az éveket nem akarom Gillan társaságában eltölteni. A világ már csak egy unott és unalmas zenekart lát, amely csak a régi sikereiből él. Már megint vállalom a kockázatot, hogy valami újba kezdjek…  Roger nem értette meg az indokaimat, én pedig nem értettem, hogy ők miért nem képesek megérteni engem.”

      Szóljon Blackmore mentségére, hogy felmondása nem azonnalra szólt. Az vállalta, hogy végigjátssza az európai turnét és közben a többiek keressenek egy másik gitárost.

     Ekkor ugyanis még hátravoltak az utolsó brit fellépések. Egyik koncerten a „Highway star” közben Blackmore elcsúszott a szárazjégen és elég súlyosan megsérült a könyöke. Miután az orvos megvizsgálta, azt tanácsolta neki, hogy a következő koncertet hagyja ki.  Ő azonban elvállalta. A koncertről korábbi megállapodás szerint tévéfelvételt akartak készíteni, ami 1993-ban meg is jelent, előbb lemezen, később videón és DVD-n is, „Come hell or high water” címmel. Ez is nagyon találó cím: jöjjön, aminek jönnie kell. (A lemez anyagát nagyrészt a stuttgarti fellépésük számai adták, a képanyagot viszont teljes egészében Birminghamben vették fel.) A „Highway star” volt a nyitó szám. Glover, Paice és Lord jó másfél perce nyomja az intrót, Blackmore még sehol. Mit volt mit tenni, Gillan is elkezdett énekelni. Egyszer aztán, úgy 3:15 körül, megjelenik Ritchie, a húrok közé csap, tekintete mint komor bikáé, ettől függetlenül nagyon jól szól a gitár. jön a szokásos szóló, amit most nem úgy játszik, mint szokott, hanem… Azt látjuk, hogy félbehagyja a szólóját és elindul a színpad bal oldala felé, fölvesz egy pohár vizet és valaki felé önti a tartalmát. Utóbb kiderült, az operatőrt öntötte le. Aki még nem látta, ki ne hagyja!

                   Ritchie valamire készül..."az meg mit keres ott?"

              Jöjjön, aminek jönnie kell

https://www.youtube.com/watch?v=Y2qZJ3BHzjY

     Ő maga így mesélte el az esetet: „A BMG, a lemezkiadónk videofelvételt akart készíteni a birminghami koncertünkről. Akkor már két és fél hónapja tartott a turné és azt mondtam nekik, ha promótálni akarják a lemezt, tegyék meg az elején, vegyék fel akkor. Hogy miért? Mert  Gillan négy nap után elveszíti a hangját,  és ha  a legjobb formánkba akarnak feltüntetni bennünket, csinálják korábban, mert akkor Ian hangja még nagyszerű lesz. Azt felelték, nem, meg akarjuk várni a birminghami koncertet. De miért? Senki más nem tette fel a kérdést, csak én. Azt mondták, mit számít, nem mindegy?  Azt feleltem, engem igenis érdekel. Semmi értelme videófelvételt készíteni promóciós célból a turné hatodik hetében, mert a lemez ilyen szempontból addigra már halott. Nem hallgattak rám. Azt mondtam, rendben akkor csinálják meg Birminghamben, számíthatnak rám, készíthetnek rólam hosszú snitteket is, de ha meglátok egy operatőrt a közelemben, abból baj lesz. A stáb beállít mondjuk hat kamerával, a nézők egy csomó pénzt fizetnek, hogy lássák a zenekart, s mit látnak helyette: egy tarkót és egy kamerát. Azt mondtam, ha a kamerák zavarják a nézőket abban, hogy lássanak bennünket, abból baj lesz, és akár odáig fajulhatnak a dolgok, hogy nem játszom.  Ezt mondtam, és ha a BMG-t nem érdekelte, akkor engem sem érdekel, amit ők mondanak.

     Eljött a koncert estéje, és megkérdeztem Colin Hartot, hogy valamennyi kamera eltűnt-e színpadról, mert előzőleg láttam, hogy az egyik zavarja a nézőket a rálátásban. Az felelte, ó igen, mind lenn van. Kimentem a színpadra és azt láttam, hogy ott egy kamera. Erre kisétáltam és azt mondtam, addig nem játszom, amíg ott marad. A többiek azt gondolhatták, mi a fenét csinál már megint Ritchie. Sajnáltam a többieket, fogalmuk se volt róla, mi miért történt.  Colin Hart pontosan tudta. Colin, azt mondtad, nincs a színpadon kamera. Ó, leküldöm őket a színpadról. Kimentem másodszor is, de még mindig ott volt. Na, ilyenkor kezdek begurulni. Ehhez tegyük hozzá, hogy előző este elcsúsztam és leestem a színpadról Hammersmithben, megsérült a könyököm. Az orvos azt mondta, ne játsszak. Azt feleltem, játszanom kell…. Végül úgy döntöttem, a műsor nem állhat le, inkább kimegyek a színpadra és elviselem a kamerát, szóval tudtam, hogy mit csinálok. Felvettem egy pohár vizet, odamentem a kamerához és belezúdítottam a vizet a lencsébe.  Ekkorra, ennyi gyerekesség láttán már olyan dühös voltam, hogy két számot nem is tudtam rendesen eljátszani. Ráadásul Gillannek valaki azt mondta, hogy leöntöttem sörrel a takarásban álló feleségét. Gillan lement, aztán visszajött a színpadra, de nem csinált ügyet a dologból.” 

    A DVD-n megszólal négy zenész (Blackmore természetesen nem), mindannyian értetlenül álltak a történtek előtt. Ha azonban figyelmesen és a malőrt nem számítva végignézzük ezt a koncertfilmet, meg kell állapítanunk, hogy Blackmore – de az egész zenekar is – a körülményekhez képest nagyszerűen játszik. A régiek közül kiválóan szól például – hangszeresen – a „Lazy”. Sajnos, csakugyan beigazolódott, hogy Gillan nem tudja folyamatosan hozni a formáját; ezen az estén ő produkálta a leggyengébbet. Csak azért merek ilyesmit leírni, mert olyan sokszor hallottam őt csodálatosan énekelni és igen nagyra tartom. Néha összekapta magát, néha leengedett, összevissza ugrált a színpadon, mint egy bohóc. Most a változatosság kedvéért a „Woman from Tokyo” nyúlfarknyi változatában felejtette el a szöveget. A koncert vége felé jött a szokásos egyveleg, benne a Stones „Paint it black”-je. Gillan ezt a rövid kis részt fantasztikusan jól énekli. Viszont ezen a koncertsorozaton jött ki igazán, hogy milyen keveset érnek az új szerzemények. Egy napon nem lehet említeni őket a húsz évvel ezelőtti sikerszámokkal. A többiek elmondták, milyen pokoli nehéz dolguk volt ezen az estén; sosem tudták, mikor mit talál ki megint Blackmore. Mondjuk, ehhez hozzászoktak, de a feszült figyelem érzékelhető volt. Már a kezdet is: szegény Paice, miközben játszotta a „Highway star” felvezetőjét, kétségbeesetten pillantgatott a színpad jobb oldala felé, mikor méltóztatik megjelenni a színen Ritchie. Lordnak állandó készültségben kellett lennie, mert ha a gitáros ismét meggondolta volna magát, az összes riff rá hárult volna. Ez azonban nem történt meg, Ritchie maradt és hozta a tőle elvártakat. A „Child in time” gitárszólóját régen hallottam koncerten ilyen jól játszani, mint éppen ezen a botrányos estén. 

    Blackmore Helsinkiben játszotta utolsó koncertjét  társaival. Miután a többiek levonultak, ő még maradt egy kicsit, kezet fogott néhány nézővel, akik a színpad előtt álltak. Amikor visszatértek a szállodába, egyedül Paice ment oda hozzá és azt mondta: „Azt hiszem, hibát követsz el, de a legjobbakat kívánom neked.” Lord később ezt nyilatkozta: „Nagyon nehezen kezelhető ember, de egyetlen percet sem bánok, amit vele töltöttem.”

    A japán turnén Joe Satriani helyettesítette Blackmore-t, helyébe pedig – máig tartóan – Steve Morse lépett. Satrianinak sokáig csak a nevét ismertem, soha nem hallottam tőle semmit. 2006 elején egy kis hanoi boltban akadtam rá egy dupla koncert CD-jére (thaiföldi kiadás), az európai árnak kb. a harmadáért vettem meg. Gitárosi képességei, amennyire meg tudom ítélni, elvitathatatlanok, de a számai fantáziátlanok, unalmasak. Másfélszer meghallgattam, azóta ott áll a polcon a több száz CD között. Néhány stúdiólemezét is meghallgattam, a véleményem mit sem változott.

         Az alkalmi felállás Blackmore nélkül. Satriani jobbról a második

      Gillant 2006-ban egy interjúban arról kérdezték, mit hozott Steve Morse a Deep Purple-be, ami nem volt meg Blackmore-ban. „Olyan ez, mint amikor az ember elválik, újranősül és megkérdik tőle, miben különbözik a két feleség.  Mindenki más. Nem akarok Ritchie-ről rosszat mondani mint gitárosról. Ő egy afféle emlékmű volt, sokkal inkább, mint Lord. Sokat civódtunk, veszekedtünk, szinte gyerekek módjára viselkedtünk. Egyszerűen seggfejek voltunk. Azt hiszem, Ritchie uralkodni akart a zenekar fölött. Én nem akartam. Azt akartam, hogy a zenekar zenekar legyen, ellenálltam, hogy uralkodjon rajtunk. Más a látásmódunk. Annak idején sokat laktam vele együtt a turnékon és rengeteg emlékem van azokból az időkből. Nem akarok rosszat mondai róla, ezek már olyan régen történtek.”

     Aztán itt egy másik megjegyzés Gillantől, 1998-ból, Blackmore távozásáról: „Olyan volt a helyzet, mint kipukkadni készülő luftballon. Elrepül a kezedből és lebeg a szobában, de érzed, hogy rövidesen szétdurran. Megpróbáltuk megelőzni, de túl nagy volt már a feszültség.  Együtt akartuk tartani a zenekart, de Ritchie végül a távozás mellett döntött.  Joe Satriani fejezte be a turnét, utána jött Steve Morse. Amit Ritchie-t illeti, lezárt ügy.  Örülök, hogy túl vagyunk a problémákon, nem beszélünk a fájdalmas dolgokról, mert összességben a Ritchie-vel való együttműködésben több jó volt, mint rossz.  Igazán csak a 80-as évek vége felé kezdett rosszra fordulni, még rosszabbra, mint az 1973-as távozásomat megelőző időben. Azt kívánom neki, hogy legyen boldog és találja meg azt az utat, amit keres és igazán szeret.”

    Lord egy 1996-os interjúban: „Ritchie számomra tragikus figura, főként azért, mert óriási tehetség. Újfajta gitárjátékot és technikát hozott a rockzenébe. Rendkívüli individualizmus volt benne. Mondom, volt, mert az utolsó időben a játékából már hiányzott a tűz, fáradtnak tűnt, kiszámíthatatlan volt. Álladóan figyelni kellett rá a koncerteken, néha nem akart ráadást játszani, máskor előadás közben lesétált a színpadról. Valamiféle Rainbow-vá akart bennünket is átformálni, visszautasította az ötleteinket, csak a saját anyagát akarta játszani. Nemrég azt nyilatkozta, ’Lordnak nem volt önálló ötlete az utóbbi 25 évben’. Volt egy csomó ötletem, csak ő éppen ezeket nem akarta játszani. Talán meg akart sérteni ezzel a megjegyzésével, ördög tudja, miért.”

    Arra a kérdésre, hogy miért nem szabadult meg tőle a zenekar ilyen helyzetben, ezt válaszolta: „Talán mert azt gondoltuk, hogy függünk tőle, talán egy félreértelmezett barátság miatt, mert egy időben nagyon közel álltunk egymáshoz. Mindannyiunknak az volt az érzése, hogy szükségünk van Ritchie-re.  Most végre szabadok vagyunk.”

    Roger Glover: „Ritchie-vel való viszonyom olyan volt, mint egy megkeseredett házasság, melyben a felek már csak a gyerekek miatt maradnak együtt. Ezek a gyerekek pedig maguk a dalok  voltak, amelyeket együtt írtunk és játszottunk… Fájdalmas erről beszélni, a konfliktusok Ian távozásához vezettek és mi ketten nagyon jó barátok vagyunk. Ameddig csak lehetett, megpróbáltam megakadályozni, de aztán már nem sikerült. A második egyesülés utáni váláskor Ritchie gentlemanként viselkedett, ő lépett ki. Ez meglepetés volt számomra, hiszen egy gyógyulási folyamatot éltünk át a ’The battle rages on’ során. Egy nagyon sikeres turné közepén lépett ki, úgy tűnt, hogy nélküle nem működik a zenekar. Ő nemcsak briliáns gitáros, hanem nagy újító is.  Az általa írt dolgok felbecsülhetetlenek. Nagy rajongója vagyok, mindig is az voltam, de igazából mindenki másnak is a zenekarban.  Fenomenális dolgokat művelt a 60-as évek végén, a 70-es évek elején; olyanokat, amikre az ember nem is gondolt…,  magával ragadó, dinamikus zeneíró volt.  De nem hiszem, hogy ezt önmaga vákuumban képes lett volna megcsinálni,  ehhez mi, többiek is kellettünk.  Ő volt a motiváló személyiség a csapatban, aztán ahogy múlt az idő, úgy vált konstruktívból egyre destruktívabbá. A távozása mindannyiunk előnyére vált.”

     Blackmore már javában a reneszánszban nyomult, amikor – szinte állandó visszatérő kérdésként – feltették neki, mi a véleménye a Deep Purple (nélküle készült) lemezeiről. Egyik alkalommal így válaszolt: „Őszintén mondom, egyiket sem hallottam, de ezt aligha hiszik el nekem…, nem nagyon érdekel, hogy mit csinálnak. Abban viszont biztos vagyok, hogy Steve Morse nagyon jól végzi a dolgát, mert nagy gitárosnak tartom.”

              És egy még újabb felállás - bal szélen  Steve Morse

    Ritchie-t ezerszer kérdezték távozásának okairól. Ezt a ’97-es interjúrészletet azért is érdemes ideidézni, mert egyebekről is szó esik benne:  

RB: „Két arcom van. Nagyon érzékeny vagyok, tudok csendes, nyugodt és udvarias is lenni. Ha viszont stressz alá kerülök, akkor azonnal harcolni kezdek és több korábbi zenésztársam nem szerette, ha vitatkoztam a menedzsmenttel, a lemezkiadóval és azt mondtam, hogy ezt vagy azt nem csinálom, vagy nem úgy, ahogyan ők akarják. Ezért címkéznek fel így, hogy ’nehéz ember’. Rákényszerültem, hogy újra együtt dolgozzam Gillannel, de mint az számtalanszor kiderült, nem jövünk ki egymással, és ez nem valami személyes ellenszenv. A turné során rájöttem, hogy ez nem megy, de megmondtam, nem fogom leállítani a show-t, csak keressenek másik gitárost. A többiek talán úgy gondolták, azonnal távozom. Aztán Joe Satriani személyében találtak új gitárost. Felszabadultnak éreztem magam, amikor végleg távoztam, pedig nagyszerű zenészek mindannyian. Afféle kényelmes állapotban leledzettünk a Purple-lel, egy csomó pénzt lehetett keresni, járni körbe a világban, luxuslimuzinok és hasonlók… Egy idő után ez nekem már csak a legutolsó szempont volt. Okának is kell lenni annak, hogy miért gitározom, és nem csak a pénzért. Kell lenni valami belső beteljesülésnek, s a Purple-ben a pénzen kívül már  semmi beteljesülést nem éreztem.”

K: Miben látja a különbséget egy nagyon technikás és egy innovatív gitárost között?

RB: „Hallgassa meg Satrianit, aki briliáns gitáros; soha egy rossz hangot le nem fog, sosem látom, hogy keresné a hangokat. Jimi Hendrix sokszor fogott mellé a gitáron, mert folyton keresgélt, és amikor megtalálta a megfelelő hangot, az csodálatos volt.  Ha viszont mindig a tökéletesen megfelelő hangokat játszod, ott valami nincs rendben. Steve Morse is nagyszerű gitáros és örülök neki, hogy személyében olyat találtak, akivel továbbviszik a zenekart. Egy ideig úgy éreztem, arra rendeltettem, hogy egész életemben ezzel a csapattal legyek együtt. Ők felsóhajtottak, hogy találtak helyettem egy megfelelő gitárost, én pedig örültem, hogy kiszabadultam.”

K: Némelyik gitáros nagyon technikás, más pedig érzelmi alapokon játszik.

RB: „Nem igazán hallgatom őket. Valóban, némelyek a szívükből játszanak, mások a fejükből. Kedvelem például a bluesgitárosokat, mondjuk Jeff Healeyt, vagy a John Mayall-féle fickók játékát. Ha azt hallom, hogy valaki föl-alá szaladgál a gitár nyakán, pár perc múlva unatkozni kezdek. Azt szeretem hallgatni, amikor valaki el akar jutni valahova. Némelyik gitáros technikailag túlságosan is csiszolt, Joe Satriani például… Már jó ideje nem érdekel, hogy más zenészeknek megmutassam magam. Sokkal ösztönzőbb, ha olyanokat tudok megmozgatni, akik szinte semmit sem tudnak a zenéről, de vannak érzelmei. Amikor például azt mondják, nem tudom, mit csinál ez az ember, de megmozdít bennem valamit. Valamikor nekem is az volt a célom, hogy a lehető leggyorsabban futkossak az ujjaimmal a gitár nyakán, amit rengeteg gyakorlással el is értem és máig sem felejtettem el, csak az idők során rájöttem, hogy nem mondok el vele semmit. Eljutok A-ból B-be, de közben nem látok semmit. Olyan ez mint egy repülőút…”

     Pár évvel később:

K: Hallotta, hogy a Deep Purple második felállásának lemezeit újrakeverték és mit szól hozzájuk?

RB: „Nem hallottam, mert hallgattam épp elég Deep Purple-zenét, amikor még ott játszottam.  Mások révén viszont tudomásomra jutott, hogy Roger Glover megváltoztatta a szólókat, azt hiszem, az enyémekbe is belenyúlt. Senkinek sincs joga arra, hogy önkényesen belepiszkáljon mások munkájába. Legalább megkérdezhetett volna. Ha meg akarja változtatni a basszusszólóit, ám tegye, de a többiekét hagyja békén.”

     Úgy kívánta a tisztesség, hogy a Blackmore nélkül készült első albumot, a „Purpendicular”-t meghallgassam, legalább a rádióban. Nem igazán tetszett. A könyv megírása (2007) óta persze belehallgattam az új lemezeikbe. Nem rosszak, de nem is igazán jók. Itt van pl. a 2017-es Infinite című albumuk. Először felkerült a YouTube-ra a „Time for Bedlam” című szám. De hiszen ez nagyszerű, gondoltam. Aztán még egy: ez is nagyszerű. Aztán letöltöttem az egész lemezt és csalódottan állapítottam meg, hogy összességében elég gyenge. A legújabb, a 2020-ban megjelent „Whoosh!” lényegesen jobb az átlagos Purple-lemezeknél. A brit albumlistán 4. helyre tudott felkapaszkodni, ehhez fogható sikert utoljára a „Burn” tudott elérni 1974-ben a harmadik helyével. Érdekesség, hogy újra feljátszották a legelső Purple-lemez legelső számát, az instrumentális „And the address”-t. Ezt azért nehéz lett volna elrontani. Ami a vokális hangzást illeti, Gillan, nagyon bölcsen, csak mélyebb hangfekvésben próbálkozik – és ebben még mindig nagyszerű. Úgy is mondhatnám, erre csak az utóbbi 10-15 évben érett meg a hangja. A baj ott kezdődik, amikor koncerteken a 70-es évekbeli számokat énekli. 70-egynéhány évesen már nem lehet fölmenni olyan magasságokba, mint húsz-harmincévesen, és sajnos nem is tudja megugrani a lécet. Próbálkozásai, nyakán kidagadó erekkel inkább szánalmasak, mint elismerésre méltók, neki ezt már nem volna szabad erőltetni. Időközben, Lord kilépése után, a csapat billentyűse a korábbi Rainbow-tag, Don Airey lett. Jó választás volt.  

               Gillan erőlködik. Kell ezt csinálnia egy 75 éves embernek?

       Jelenet az aggok házából. A jelenlegi Deep Purple. Balról Morse, Airey, Gillan, Glover és Paice

     Bár Blackmore kiválása óta többször is jártak Magyarországon, de egyik koncertjükön sem voltam. Nekem akkor a Deep Purple története lezárult. 1996-tól számítva hét stúdiólemezt adtak ki, de soha egyetlen számuk ismertsége és sikere sem közelítette meg mondjuk a „Highway star”, a „Smoke on the water”, a „Lazy”, a „Black night” vagy éppen a „Burn” szintjét.  2020 augusztusában Gillan azt nyilatkozta, hogy egyelőre sem ő, sem a zenekar többi tagja nem tervezi a visszavonulást. 2017-ben indult a „The long goodbye” (a hosszú búcsú) nevű turnéjuk, melyről Paice azt mondta, valószínűleg ez lesz az utolsó nagy koncertsorozatuk, európai, észak- és dél-amerikai helyszínekkel. Ahogy az adatokból látom, Európában aránylag jól fogytak a jegyek, de a legtöbb észak-amerikai koncerten fél házat sem vonzottak. 

      Mindegy, akik szereti őket, azok leljék örömüket a zenéjükben.  A mi történetünk viszont ezzel még messze nem fejeződött be.   

Előző részek:

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/16/udvozlunk_a_blog_hu-n_101630  

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/06/a_nagymama_kedvence

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/13/4_fejezet_csitt_felvetel_indul

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/20/a_klasszikusok_871

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/27/kokemenyen_6_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/04/7_fejezet_beindul_a_legkondi

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/11/8_fejezet_a_fej

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/18/9_fejezet_vagy_o_vagy_en

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/25/10_fejezet_feluton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/01/11_fejezet_egj

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/08/12_fejezet_eges_es_vihar

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/15/13_fejezet_valasok

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/22/14_fejezet_a_szivarvany_alatt

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/08/31/15_fejezet_pia_drog_nok

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/07/szinten_zeneszek_16_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/14/17_fejezet_a_szivarvany_folott

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/21/18_fejezet_ennek_is_baal_az_oka

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/28/19_fejezet_a_haromszemelyes_zenekar

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/10/05/20_fejezet_a_vampir

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/10/12/21_fejezet_futball_autok_macskak

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/10/19/22_fejezet_nem_is_annyira_idegenek

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/10/26/23_fejezet_senki_sem_tokeletes

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/11/02/24_fejezet_istenek_alkonya