Az 1976-os világ körüli turné után a Rainbow Münchenben, a Musicland stúdióban vette fel a következő albumot. Martin Birch produceri irányításával alig tíz nap alatt készült el és a „Rising” címet kapta. (Az első felállás egyébként soha egyetlen koncertet sem adott.) Blackmore nem szerette a stúdiók steril légkörét, ezért a „Machine Head”-nél már bevált Rolling Stones mobilstúdiót használta szívesebben, melyet a Musiclandon kívül helyeztek el és a legjobb teljesítményeket ebben érték el. Mind ő, mind pedig Birch  kényelmesen használták a mobilt, akárcsak hajdan a Deep Purple gárdájával. A próbák kissé fejbe kólintották Blackmore-t. Mint mondta, nem túl sokat tudtak alakítani egy-egy számon, mert Cozy szinte végighajszolta valamennyit. Egy zenekar a hosszabb számait általában több részletben veszi fel és utólag szerkesztik össze. Ez már azért is furcsa volt, mert két igen hosszú darab is van a lemezen, mely lemez maga ráadásul elég rövid is lett. (33 és fél perces) „A szükséges minimumot hoztuk össze – mondta Bain – , semmi használható nem maradt.” Szerintem ha átteszik ide az előző albumról a „Sixteenth Century Greensleeves”-t, a következőről pedig a „Kill the king”-et, még tökéletesebb lett volna.  Powell meglepetésére Blackmore teljes szabadságot adott neki, bármit dobolhatott az alapdallam alá. A dobfelszerelést a stúdió egyik folyosóján állították fel, és faparavánnal vették körül, hogy a megfelelő és kívánt hanghatást elérjék. A számok többségét két-három próba után vettél föl. Powell így emlékezett: „Az volt az elképzelés, hogy amilyen gyorsan csak lehet, vegyük fel a számokat. Nyolc vagy tíz nap alatt följátszottam az összes dobszólamot, és mihelyt végeztem, jött Ronnie és Ritchie…, volt néhány sikertelen nekirugaszkodásuk, amiket aztán elvetettek… Nem egy kimódolt, kidolgozott lemez volt, nagyon spontán módon zenéltünk.”  Valóban így lehetett, mert Carey azt mondta, a lemez két utolsó, hosszú számát gyakorlatilag az ő közreműködése nélkül vették fel, utólag játszotta fel a billentyűs szólamokat. Ellentétben Blackmore azon rossz hírével, hogy instruálja a zenésztársait, Carey azt nyilatkozta, Ritchie sosem mondta meg neki, melyik hangszeren  mit csináljon, csak annyit: „Játszd azt, amit érzel. Ez egy dolog, a másik viszont az, hogy Ritchie-vel játszani olyan, mint második gitárosnak lenni egy zenekarban, hasonlóképpen ahhoz, ahogy Lorddal is együttműködtek. Így jött ki ez a telt hangzás. Meg kellett tanulnom a riffeket vele együtt játszani, és amikor ő elkezdett szólózni, én folytattam, s így nem maradt ’lyukas’ a zene.” Megjegyzem, így is elég lyukas maradt. Carey játéka  – néhány szólót kivéve – alig hallható a lemezen. Lorddal ez soha nem fordult elő.

      Powell fiatal kora ellenére akkoriban Anglia egyik legelismertebb dobosának számított és úgy kezelte Blackmore-t, mint bárki mást. Ez kezdetben még tetszett is Ritchie-nek, de később villongásokhoz vezetett. „Cozy nagyon kemény és határozott jellem volt, ha ő nem értett egyet valamivel, akkor nagyon nem értett egyet. Tiszta tűz volt. Amikor tűz és tűz találkozik”– mondta róla Blackmore. 

                                                                       xxx

Az új, a második Rainbow lemez „Rising” címmel ’76 májusában jelent meg. Itt kérek elnézést azoktól, akik másként gondolják, de ez minden idők egyik legjobb hard rock-albuma. Már a borítója is káprázatos, ugyanazt a dinamikát sugallja, mint a zene maga. Mintha valahonnan az őskáoszból, vagy a pokol fenekéről nyúlna ki egy kéz, és brutálisan megmarkolja a szivárványt. (A kép bizonyos Ken Kelly festménye, aki később is a barbár időket idéző fantáziavilágot ábrázolta művein, egyebek mellett festett borítót egy Kiss- és egy Manowar-lemezhez is.) Blackmore a lemezről így nyilatkozott a sajtónak: „Egy nagyon energikus, agresszív lemez, akárcsak a Deep Purple-albumok némelyike…a Led Zeppelin és a Deep Purple hipotetikus találkozása.”

                      A 2. stúdiólemez, a "Rising"

     Ebben pedig nem volt semmi kérkedés. Blackmore nemhogy megfeledkezett volna a hard rockról, hanem talán sosem játszott ilyen keményen. Nem is nagyon tudnék olyan Blackmore-lemezt említeni, amelyiken ne lett volna legalább egy lírai, kissé balladisztikus szám; nos, ezen egy sincs. Az album határozottan progresszívebb és agresszívebb az elsőnél és lényegében maga a zenekar is új volt.  Kétségkívül a Rainbow legnagyobb sikerét hozta mind a kritikusok körében, mind művészeti téren. A mai napig jó példája az erőteljes hard rocknak és a neoklasszikus szimfonikus behatásoknak.  (A brit Kerrang! magazin minden idők legjobb heavy metal albumának rangsorolta, az amerikai Rolling Stone szaklap ugyanezen kategória százas listáján a 48. helyre tette. Nota bene, szerintem egyáltalán nem heavy metal, bár kétségtelenül heavy, de nem metal. Más kérdés, hogy a későbbi heavy metal zenekarok nagyon sokat merítettek belőle.)

    A lemez első száma, a „Tarot woman” Tony Carey hosszú szintetizátor-intrójával indul, aztán a gitárriff alatt kissé „leül”; ez határozottan hangszerelési (és nem csak keverési) hiba. A szám, minden nagyszerűsége ellenére, egy meglehetősen ötlettelen, egyhangú ritmusra épül, ám Dio éneke megmenti: egyszerre csak feltámad a nóta, a Dio énekelte dallam új erőre kap Blackmore gitárján, mely egy pazar szólóba fut ki. A „Run with the wolf” egyszerre lágy és kőkemény, kicsit még az előző lemez alaphangulatára emlékeztet, bár a ritmus helyenként itt is elég ötlettelen. Ahogy viszont Dio és Blackmore megoldja az outro-t, tanítani lehetne. A „Starstruck” címét leginkább sztárhajhásznak lehetne fordítani; egy rajongóról szól a sok közül, s az a Muriel nevű francia lány ihlette, aki éveken át végigüldözte Blackmore-t fél Európán. Egy interjúban ezt mondta: „Amikor Párizsban játszottunk, ott volt, mire átrepültünk Lyonba, már ott várt a reptéren. Egy nap kinéztem az ablakon és láttam, hogy valami mozog a bokorban. Biztos voltam benne, hogy megtalálta a házamat és figyel, úgyhogy kiengedtem a kutyáimat.” (Idézet a dalszövegből: „Ha felrepülnék a Holdba, oda is utánam jönne és várna rám”).

     Egy 2000-ben adott interjúban ezt mondta: „Csodálatos érzés, hogy ilyen rengeteg rajongónk van, akik országokat is képesek átutazni, hogy hallhassanak bennünket. Én sose mennék 30 kilométernél távolabbra csak azért, hogy meghallgassak valakit.”  (Én egyszer elmentem, egészen Münchenig, hogy a Blackmore's Night-ot, még nagyon korai szakaszában élőben lássam, halljam.).

    A „Do you close your eyes” a lemez egyetlen kakukktojása; szerencsére túl rövid ahhoz (három perc), hogy elrontsa a lemezt, nekem például nem nagyon tetszik, bár akadnak jó pillanatai is. Aztán jön a fénypont, a nyolc és fél perces „Stargazer”, mely alighanem a legtöbb Rainbow-rajongó elsőszámú kedvence. Ez a hard rock kezdete és vége; jobbat azóta sem írt és játszott senki. Itt aztán minden a helyén van. Nagyszerű intro, Blackmore valaha volt egyik legjobb, hömpölygő riffje, végre valamit mondó szöveg (egy nagyra törő, alattvalóit rettegésben tartó, ám mégis csodált „varázsló” felemelkedéséről és bukásáról), Dio szuggesztív, csodálatos éneke, kórust imitáló mellotronjáték, Blackmore legjobb szólóinak egyike, a tökéletesen működő ritmusszekció, és a végén a müncheni szimfonikus zenekar vonósrészlegének bekapcsolódása. A végéhez mintha Dio nem talált volna szavakat, a szöveg bizony nincs rendesen megírva. A számot egyébként elég sok zenekar feldolgozta, többnyire jól. Blackmore egy interjúban azt mondta, az alaptémáját csellón való gyakorlás közben komponálta, s hozzátette, a csellózás ugyan nem javított a gitárjátékán, de más dimenziókat nyitott meg előtte a zeneszerzésben. Olyasféle számot próbált írni, mint a Led Zeppelin „Kashmir”-ja. Lehet, bár szerintem semmiben sem hasonlít rá. „Amikor a ’Stargazer’ stúdiófelvételei folytak és figyeltem, ahogy a profi csellisták játszanak, szinte kiült az arcukra az utálat. Zavart ez a fajta hozzáállásuk, de ha arra gondolok, mennyit keresnek ők és mennyit én…”.  Tony Carey azt mondta ezekről az időkről, hogy ő sosem látta-hallotta Blackmore-t csellózni, „csak pózolt” a hangszerrel. A lemez befejező száma, a „Light in the black” majdnem ugyanilyen hosszú, darálós speed-rock, egy tempóban hajszolják végig. Powell igazi jutalomjátéka – dobszóló nélkül. Tényleg elhisszük Carey ama megjegyzését, hogy Cozy éjjel-nappal, egyfolytában képes lenne dobolni, hihetetlen energiával és pontossággal, ahogy itt is teszi. Blackmore nagyon él, elejétől a végéig a hátán viszi a számot, ismét telik neki egy káprázatos, a végén többszólamú szólóra. Koncerteken csak nagyon rövid ideig játszották, hivatalos felvétel nem is maradt fenn, csak egy-két rossz hangzású kalózfelvétel. 

      Egy 1975-ös interjúban megkérdezték tőle, milyen egyéb hangszereken játszik: „Mostanában tanulok csellózni, de gyakran játszom basszusgitáron is. Szeretek szólóbasszusozni, vagyis ugyanolyan gyorsan játszani, mint gitáron. Sokan ezt nehéznek érzik, én nem. A basszusgitárt többen másodrangúnak tartják; ha valaki belép egy zenekarba, de nem tud elég jól szólózni, akkor legyen basszusgitáros. Glenn Hughes funky-őrült, és a basszusjátéka egészen különleges, nem csak bum-bum-bum…,nem is tudom, hogyan csinálja, de igazán jó.” No lám, ugyanezt állapítottam meg én is kissé korábban.

                           "Mostanában tanulok csellózni..."

    Azt a megjegyzésemet, hogy a lemezt eredetileg nem túl jól keverték (úgy mondanám, kissé „lyukas volt helyenként), úgy tűnik, az „utókor” is érezte, mert amikor a 80-as években CD-re került, két változatban is remixelték. Sokkal erőteljesebb a basszus, a billentyű is. Jut szembe, ez volt a legelső Rainbow-lemez, melyet idehaza meg tudtam venni (ha jól emlékszem, jugoszláv préselésben), méghozzá nem is az utcán, hanem a Rákóczi úti könyváruházban, kb. 300 forintért, 1977-ben (de persze akkor már magnón megvolt). 

    A kritika és a közönség fogadtatása egyaránt nagyszerű volt. Cozy Powell egy későbbi interjúban azt mondta róla, hogy alighanem a legjobb lemez, amit valaha is készített. Dio ugyancsak egy jóval későbbi interjúban azt mondta: „Őszintén szólva akkoriban föl se fogtuk, hogy ezzel az albummal mi is volt a kezünkben.”

    A Rainbow 1976 június-júliusában Észak-Amerikában turnézott, mintegy 40 fellépésük volt, de játszottak egyszer a Jethro Tull, egyszer pedig a Blue Öyster Cult előzenekaraként is, nagyobb arénákban. A Jethro Tullt igen tisztelem, egy „kezdőnek” tekintett Rainbow még csak elmegy az ő előzenekarukként, no de mi az a Blue Öyster Cult? Hol van (lesz) az Blackmore-tól, vagy akármilyen összetételű Rainbow-tól? Ki a fenét érdekel ma, vagy tíz év múlva egy Blue Öyster Cult? Nem mondom, hogy rossz, de hol van a Rainbow-tól…

     A turné technikai lebonyolítása nem volt egyszerű feladat. Az óriási elektronikus szivárvány felépítése egy teljes munkanapot igényelt és ezt napról napra, a turné minden egyes állomásán fel kellett építeni, lebontani, továbbhurcolni. Volt másik probléma is. A zenekar még nem volt annyira ismert Amerikában, nem tódult a közönség, úgyhogy minden lehetőséget meg kellett ragadniuk. Kapóra jött a Thin Lizzy akkori szárnyalása az amerikai slágerlistákon, így némely városban ők voltak a főszám a Rainbow után. A Lizzy gitárosa így emlékezik: „Kirobbanó formában játszottunk akkoriban, és igazán hittünk abban, hogy lemossuk a Rainbow-t.” Ehhez még hozzájött Phil Lynott froclizása, amikor együtt ültek a Los Angeles-i Rainbow Barban, Phil odafordult Ritchie-hez és ezt mondta: „Te, figyelj, ha elindul a turné, készülj fel rá, hogy minden áldott este szétrúgjuk a valagadat.” Ritchie nem igazán értette, hogyan kezelje Phil nyilvánvalóan tréfás hőzöngését. A zeppelines John Bonzo Bonham (Blackmore egyik kedvenc ivócimborája és nem mellesleg legnagyobbra értékelt dobosa) is a társaságukban volt, ő viszont jót röhögött a viccen.

       Aztán mégsem így történt, mert Lynott hepatitisfertőzést kapott, így a Lizzy kiesett a show-ból. Menet közben a turnén két standard számot is kidobtak a repertoárból: a „Temple of the king”-et és a „Light in the black”-et, s helyettük a Purple-korszakból elővették a  „Mistreated”-et. Kezdetben úgy tűnt, Dio ellenkezni fog, hogy Purple-számot kell énekelnie, de nem volt ellenvetése. „A ’Mistreated’ az egyik kedvencem.  B.B. King inspirált a megírására. Ez nem volt tipikus Purple-szám, nagyon gitárorientált, az orgonának nincs helye benne. Ha például a ’Woman from Tokyo’-t játszanánk, az a Deep Purple másolásának tűnhetne, de a ’Mistreated’ nem is igazán Purple-szám volt. A szöveget David írta,  de szerintem a vokálnak sincs túl sok tere benne; csak egy gitárriff, ami jó ideje ott motoszkált a fejemben.”

     A Rainbow-koncertek akkortájt mindig egy vékony gyerekhanggal (Judy Garlandé az Óz-filmből) indultak: „We must be over the rainbow….rainbow…rainbow”, vagyis (Ez itt már nem Kansas, akkor pedig…) „a szivárvány felett kell lennünk”, aztán felbődült az Óz alaptémája, az „Over the rainbow” és átment a lemezen akkor még meg sem jelent „Kill the king”-be. Dio azt mondta, ezt a számot elsősorban a koncertekre írták, mely elég kemény volt az indításhoz. A repertoáron szerepelt a „Sixteenth century Greensleeves”, a „Man on the silver mountain”, mely idővel átment bluesba, de rendszeresen játszották a „Catch the rainbow”-t, a „Stargazert” (a vonósokat a színpadon mellotronnal helyettesítették), a „Still I’m sad” vokálosított változatát. Ez volt a záró szám. Blackmore sajátos humora rendre megcsillant a koncerteken, az improvizációkba gyakran csempészte bele népdalok, gyerekdalok részleteit, egy kis klasszikust, németországi fellépéseiken például az Örömóda alaptémáját, vagy éppen a német himnuszt.

                               Európai turnéjuk idején, 1976-ban Koppenhágában

    Ezt követően a Rainbow megpróbálta bevenni Nagy-Britanniát. Augusztus 31-én  debütáltak Bristolban. A szervezők hatalmas show-kat akartak, Blackmore azonban azt mondta, nem akarnak nagy zenekarnak látszani, csak olyan közepesnek, és inkább szerényebb koncertet akarnak, kisebb nézőszámokkal. (Talán tartott attól, hogy egy nagyobb aréna nem telt volna meg?) A sajtó, különösen a Melody Maker egyenesen a mennyekbe emelte a zenekart. A kritikus Blackmore-t a legnagyobb gitárosok egyik legnagyobbikaként aposztrofálta, dicsérte a banda professzionalizmusát, és külön kiemelte, hogy az öreg rockerek mellett a nézőtéren rengeteg új arcot, fiatalokat látott, olyan srácokat, akik épp csak kikerültek az iskolából.

     A Rainbow-ra ekkor már a „kollégák” is kíváncsiak voltak. A londoni Hammersmith Odeonban tartott két koncertjükön megjelent a Queen több tagja (saját bevallásuk szerint Blackmore régi tisztelői), többen a Colosseum II-ből, de ott volt Coverdale, Glover, Paice és Lord is. Cardiffi szabadtéri koncertjüket, melyen a Queen előzenekaraként léptek volna föl,  le kellett mondaniuk, mert a szivárványdíszletet nem lehetett elhelyezni a színpadon.

      Ezekből az időkből érdemes ideidézni egy a New Musical Expressben 1976 novemberében megjelent interjút, mely egy öthónapos turné egyik állomásán, Hollandiában készült. A riporter leírja, hogy hajnali háromkor egy parkban Blackmore gerelyhajító versenyre hívta ki európai turnémedzserüket, Eric Thomsent, amit természetesen meg is nyert, aztán az előző esti, Hágában tartott koncertről beszél.

                  Blackmore gerelyt hajít

RB: „Nem vagyok túlságosan elégedett a teljesítményünkkel, kicsit elfáradtunk a turné végére, nem tudtunk annyit beleadni, amennyi kellett volna. Nagyon átlagos koncert volt, de a közönségnek tetszett. Néha, amikor jól játszunk, a közönség ezt nem így veszi le, máskor, amikor gyengébb teljesítményt nyújtunk, akkor meg tetszik nekik.”

K: Belefáradt volna rockzenébe?

RB: „Kompromisszumot kötöttem magammal. Szeretnék klasszikus zenét játszani, de olyan jól azért nem tudok játszani. A rock még mindig izgalmas számomra. Már nem is veszek rocklemezt, az egyedüli, amit meghallgatok, a Led Zeppelin, mert Bonzo nagyon nagy dobos és az egész banda megpróbál nagyon kemény zenét játszani. Ha Amerikában az ember bekapcsolja a rádiót, ömlik belőle a Zeppelin, de így volt ez a Deep Purple-lel is úgy 1974-táján”.

K: A Rainbow abba az irányba halad, amit remélt?

RB: „Bennem van a baj, sosem reménykedem semmiben. Eleve pesszimista alkat vagyok, könnyen válok reményvesztetté. Ha valami jó történik velem, azt gondolom, hogy ma jó volt, de mi lesz holnap. Talán nem is pesszimista, hanem realista vagyok. A rockbizniszben eltöltött sok év után az ember könnyen hajlamos a pesszimizmusra, annyi szaron megy keresztül. Valamikor régen előfordult, hogy elmentem Németországba, ahol a menedzserek és a promóterek elkérték az útlevelemet, hogy valamit ellenőrizni akarnak benne, aztán nem akartak fizetni, de az országot útlevél nélkül persze nem hagyhattam el. Azzal jöttek, hogy túl hangosan játszottam az este, nem játszottam elegendő ideig, úgyhogy nem fizetik ki a megígért pénzt. Az ilyen és hasonló esetek nagyon korán fölébresztik az embert.”

K: De ezek az idők már elmúltak.

RB: „Elmúltak, de még jól emlékszem rájuk.”

K: „Ez óvatosságra inti?

RB: „Gyanakvóvá és bizalmatlanná tesz. Természetemnél fogva bizalmatlan vagyok.”

K: Az utóbbi években rosszabbul járt anyagilag, vagy többet keresett, mint remélte?

B: „Az hiszem, ebből a szempontból nem panaszkodhatom. Volt tíz évem, jobbára szenvedés és nélkülözés, aztán jöttek olyan évek, melyek során többet kerestem, mint amennyit valaha is reméltem.”

K: Ez utóbbiak  a Purple-évek voltak.

RB: „Igen. Úgy gondolom, semmit sem csináltunk rosszul, nagyon jól tudtuk, ha bemegyünk a stúdióba és fölveszünk egy lemezt, az sikeres lesz. Ebből nagyjából 50 százalék jó anyag volt, a maradék pedig professzionalizmus. Azért léptem ki, mert ki akartam kerülni ebből a kolbászgyárból… Az új zenekartól azt reméltem, jó lenne, ha sikert érnénk el vele, de sikert már egy életre szólót megtapasztaltam. Nem is vártam ilyenfajta reakciót. Csak valami jó zenét akartam játszani Dioval és igazán profi munka kerekedett ki belőle. Szeretnék egy kicsit őszintébb zenét játszani.”

               A kemény mag: Dio, Powell, Blackmore

K: Megcsömörlött a Deep Purple-lel?

RB: „Még a világ legjobb zenészeivel is érzenék valami csömört. Nem igazán tudom, hogy mit akarok az életben, hogy hol lenne a helyem. Szeretnék valami parkban muzsikálni egy vonósnégyessel, de aztán fél év múlva visszatérni a színpadra, rockot játszani. Ha igazán sok pénzem volna, a legszívesebben reneszánsz vásárokra járnék és reneszánsz zenét játszanék.

De ha azt csinálnám, akkor se lennék boldog. Akármit is csinálok, sosem érzem magam boldognak.”

K: Melyik gitárost hallgatja szívesen Jimmy Page-dzsen kívül?

RB: „Mondtam én olyat, hogy Jimmy Page-et hallagatom? Én a Led Zeppelint hallgatom.”

K: Mikor érezte először azt, hogy a gitárral meg tudja mozgatni az embereket?

RB: „Azt hiszem, amikor Amerikában játszottunk a Deep Purple-lel, úgy 1970 táján, Rod Stewart előzenekaraként és akkor jelent meg az ’In rock’. Akkortájt nehezteltem az ottani közönségre. Nem akartam Amerikában élni, szívesen visszamentem volna Angliába, mert úgy gondoltam, azért nem tetszik nekik, amit játszom, mert rossz. Úgyhogy földobtam a gitárt a levegőbe, aztán a seggemmel kezdtem játszani rajta, de ez csak a közönség bosszantása miatt történt. Az ember távol van a barátaitól, de mindkét világból egyszerre nem birtokolhatod a legjobbat.”

                         "A seggemmel kezdtem el játszani..."

(Blackmore pikírt megjegyzése, hogy ő nem Jimmy Page-et hallgatja, elég érdekes. A két gitáros – hozzájuk véve még Claptont is – kétségkívül egymás riválisa volt a hetvenes évek elején-közepén. Nem is nagyon beszélt róla, Page pedig talán soha ki sem ejtette Blackmore nevét interjúkban. Igaz, nem is túl sok interjút adott.) 

     Ebben az időszakban a Led Zeppelin önkéntes száműzetése, a Deep Purple feloszlása, a Black Sabbath középszerbe süllyedése nyomán nagy űr támadt, melynek betöltésére a Rainbow abszolút alkalmas volt. Különösen a koncerteken alakítottak nagyot, Ritchie brillírozott, Dio éneke elbűvölte a közönséget, sokak szerint (engem is beleértve) jobban énekelte a „Mistreated”-et, mint Coverdale. Cozy Powell élete legjobb formáját futotta, különösen a kettős lábdob technikája volt népszerű. Akkoriban sok kezdő dobos vásárolt Ludwig-dobfelszerelést, amilyet Cozy is használt.  Jimmy Bain szorgalmas háttéremberként dolgozott, Tony Carey virtuóz szólókat nyomott, bár néha kicsit „túljátszotta” magát.

     Ez utóbbi Blackmore-nak is szemet szúrt és a turné utolsó állomásán, a newcastle-i koncert után egyszerűen kirúgta a billentyűst. Carey később ezt így idézte fel: „Elküldött, mert ténylegesen túl sokat játszottam. Odajött hozzám és azt mondta, miért nem húzol el most rögtön? Elismerem, nem azt játszottam, amit ő elvárt tőlem.  Az ő zenekara volt, neki kellett volna a kellő időben odajönni hozzám és azt mondani, játssz kevesebbet, de nem ezt tette, ez nem az ő stílusa. Fogalmam sem volt róla, hogy elégedetlen velem, végig magában tartotta. A koncert után visszamentem a hotelbe, fölhívtam a légitársaságot, de Bruce Payne, a menedzser azt mondta, nem, a turné közepén nem hagyhatod itt a zenekart. De hát most rúgott ki – feleltem. Bruce-szal a hotel halljában beszélgettünk, és nem tudtam, hogy Blackmore ott áll mögöttem, miközben azt mondtam, azt hiszem, csak féltékeny rám, mert olyan gyorsan játszom. Erre Ritchie a vállamra tette a kezét, de úgy, ahogyan egy kissrácnak szokás és azt mondta: te egy senki vagy, sosem lesz belőled valaki… Másrészt ő abszolút zseni, olyan a kisugárzása már akkor is, ha csak bejön egy szobába. Ötvenmillióból egy ilyen karizmatikus személyiség ha akad… Mozart is egy seggfej volt amúgy… Ritchie határozottan kimagasló egyéniség, sok mindenre megtanított. Nem a szó konkrét értelmében, mert ahhoz túl önző, de figyeltem őt, ezáltal tanultam tőle. Az igazi problémám inkább a menedzsmenttel volt.” 

     Kiderült azonban, hogy Careyt nem lehet pótolni; nem azért mert pótolhatatlan, hanem mert nem sikerült sebtében új billentyűst találni, így Tonyt sikerült annyi időre maradásra bírni, amíg a turnét be nem fejezik. Ekkortájt egyébként az AC/DC volt az előzenekaruk.

     Európa után Ausztrália, majd Japán következett, ahol a legnagyobb sztároknak kijáró külsőségekkel fogadták őket. Semmi kétség, ez Blackmore reputációjának szólt; az 1973-as Purple-fellépések óta most járt először a szigetországban. Careynek azért lehetett valami gondja Blackmore-ral is, mert őt sem kerülték el a gitáros idétlen tréfái. Egyik koncerten előfordult, hogy miközben Carey szokásos hosszú intróját játszotta elmélyülten a „Stargazer”-hez, a zenekar többi tagja leült a színpad szélére és elkezdett újságot olvasni. (Martin Birch a Japánban rögzített koncertfelvételekből készített egy lemezt, de azt csak a Távol-Keleten forgalmazták.) Carey egy interjúban azt is elmesélte, hogy Blackmore egyszer szarral kente be a szállodai szobájának falilámpáját. Ahogy felkapcsolta és az izzó fölmelegedett, iszonyatos bűzt árasztott. Szegény Tonynak fogalma sem volt, honnan a szag. „Nem tudom, hogy az ő saját szara volt-e – mondta Tony –, nem elemeztem ki, de amikor hívtam a hotel személyzetét, egyikük lakonikusan megállapította: valaki szarral kente be a lámpát.”

     Az ausztrál turné alatt jelent meg az az interjú, amit Blackmore előtte a Melody Makernek adott. Érdemes ebben is belenéznünk. A riporter először Cozy Powellel beszélget.

CP: „Azt mondják, Ritchie nehéz ember, akivel nem könnyű együttműködni, de engem békén hagy és hagy dolgozni, úgyhogy ez megfelel nekem.”

K: Miért nehéz ember Ritchie?

CP: „Mert pontosan tudja, hogy mit akar és ebből semmit sem enged. Személyes problémánk nincs egymással, de rossz belegondolni, mi történne, ha vitánk támadna.  Többé-kevésbé szabad kezet ad nekem, és ezt szeretem. Amikor elmentem Los Angelesbe próbajátékra, eltököltünk vagy két órát, aztán minden a helyére került. Ritchie kipróbált néhány angol és amerikai srácot, mind rettegtek tőle. Én nem féltem senkitől; ugyanez történt korábban Jeff Becknél is. Ha dobos vagy, egy kicsit arrogánsnak kell lenned. Ritchie mint heavy-gitáros  szilárd alapot akar a zenéjéhez. Ha ezt nem fogadod el, csak az időt pazarolod… Amikor a ritmust kell tartanod, a koncert valóságos tortúra, a kezeim igazán megszenvedik azt a másfél órát….Az énekes, Dio a legjobb, akit csak találhatott. Csodálatos a hangja, tud líraian is énekelni, de üvölteni is. A billentyűs nagyon fiatal és tapasztalatlan, de pár év múlva igazán jó lesz, sok tehetség van benne.”

      Az újságíró ezután Blackmore-ral beszélget és megemlíti neki, hogy a legutóbbi brit turnén a rajongók azt kiabálták: Ritchie az isten.

RB: „Alapjában bizonytalan személyiség vagyok, bár már húsz éve játszom. Amikor más gitárosokat hallgatok, az jut eszembe, hogy én jobban is tudnám náluk csinálni, de mégsem hiszem, hogy annyira jó volnék. Még hogy isten? Ugyan már. Ez tart egy-két hétig, aztán más lesz az isten. Szeretnék reneszánsz és klasszikus zenét játszani, de erre most még nem állok készen, mert teljesen más játékmódot követel…. Az a gond, hogy amikor bemegyek stúdióba, írnom kell valamit, mert senki más nem csinálja meg.  Amikor meghallom a felvételeket a stúdióban, még jól hangzik, de mire fölkerül a lemezre, már beteg vagyok tőle.  Sosem hallgatom vissza a lemezeinket.”

K: A Rainbow zenéjében van valami agresszivitás. Érzi ezt személyen is, miközben játszik?

RB: „Amikor boldognak érzem magam, nyugodt zenért játszom, de nem szeretem. A bennem levő agresszivitásnak valahogy ki kell jönnie és a közönség is ezt várja.  Néha untat a saját játékom. A legtöbb mai gitárost kilövöm a játékommal…, na és, akkor mi van?! 

K: A Rainbow nagyon rövid idő alatt befutott.

RB: „Kétségtelen, de mindig előre nézek, a dolgok gyorsan változhatnak. Azt hiszem, Cozy szívesen élne Luxemburgban, közel az autóverseny-pályához…, nehéz mindenkit együtt tartani… Meghallgattam nemrég az AC/DC-t. Azt hiszem, ez a rock új mélypontja. Mindent, amit csinálnak, más már megcsinálta korábban, csak sokkal jobban. Nagy szükség van manapság a józanságra, különben a rockbiznisz teljesen magával sodor. Kell egy feleség, kellenek macskák, aztán eltűnni ebből az egészből…”

Korábbi fejezetek itt:

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/16/udvozlunk_a_blog_hu-n_101630  

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/06/a_nagymama_kedvence

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/13/4_fejezet_csitt_felvetel_indul

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/20/a_klasszikusok_871

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/27/kokemenyen_6_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/04/7_fejezet_beindul_a_legkondi

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/11/8_fejezet_a_fej

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/18/9_fejezet_vagy_o_vagy_en

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/25/10_fejezet_feluton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/01/11_fejezet_egj

 https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/08/12_fejezet_eges_es_vihar

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/15/13_fejezet_valasok

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/22/14_fejezet_a_szivarvany_alatt

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/08/31/15_fejezet_pia_drog_nok

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/07/szinten_zeneszek_16_fejezet