15. fejezet. Pia, drog, nők...

"Nem a játék fáraszt el, hanem az ivás"

2020. augusztus 31. - Németh Géza

Mielőtt a nagy durranással, a második, „Rising” című Rainbow-albummal folytatnánk, nem lennénk igazságosak, ha szó nélkül hagynánk a kérészéletűnek bizonyuló „új” Deep Purple lemezét, az 1975 októberében megjelent „Come taste the band”-et. Korábban említettem azokat a gitárosokat, akik egyáltalán szóba jöttek. Jeff Beck – köztudottan Blackmore egyik kedvence – alighanem „túl jó” lett volna a Purple-nek, legalábbis olyan értelemben, hogy ő alanyi jogon már a gitárklasszisok sorába emelkedett. Mégiscsak furcsa lett volna, ha koncerteken kénytelen Blackmore-számokat játszani. Rory Gallagher éppen szólólemezt készített, Clem Clempson meghallgatására ugyan sor került, de kiderült, sem ő nem akar a „nagy ember” nyomdokaiba lépni, sem a zenekar nem érzi úgy, hogy épp ő léphetne a nyomába. Teltek a hetek, próbagitárosok jöttek-mentek, s a Purple elkeseredett tagjai már-már arra gondoltak, hagyják a fenébe az egészet. Úgy mondják, Coverdale-nek támadt az ötlete, hogy Tommy Bolint, egy amerikai gitárost kellene felkérni (Bolin egy 1975-ös interjúban azt mondta, Blackmore javasolta a többieknek saját helyére, ám valószínűleg rosszul emlékezett.) Bolin akkorra már letette a névjegyét a világhírű dzsesszrock-dobos, Billy Cobham „Spectrum” című lemezén és ő lett Joe Walsh utóda a James Gang Bandben. Keresték, de eleinte nem találták, pedig ott lakott tőlük alig pár kilométerre, a Los Angeles környéki Malibuban. Az akkor 24 éves Bolinnak eleinte nemigen fűlött a foga ahhoz, hogy egy angol zenekarban játsszon, igazából, saját bevallása szerint, egyáltalán nem ismerte a Purple repertoárját, bár a „Smoke…”-ot vagy a „Highway star”-t már hallotta. Egyébként Blackmore kissé korábbról már ismerte Bolint. „Először a ’Spectrum’ albumon hallottam játszani és még gondoltam is: ki ez a srác? Láttam a tévében is, elképesztően nézett ki; mint Elvis Presley. Tudtam, hogy sokra viszi. Amikor meghallottam, hogy a Deep Purple őt szerződtette, azt gondoltam, nagyszerű. Mindig olyan szerény és egyszerű volt. Emlékszem, többször hívott a hollywoodi házába, hogy nézzem meg a gitárját. Egy nap oda is mentem, körülnéztem, sehol senki, végül úgy tíz perc múltán előkerült. Megmutatta a gitárját és valami fél centi mocsok volt a húrjain. Kérdeztem, mikor cserélte utoljára a húrokat. Erre nagyon komolyan azt felelete: umm, nem is tudom, gondolod, hogy ki kellene cserélnem őket?” Lord így emlékszik első találkozásukra: „Bejött, olyan sovány volt, mint egy piszkavas, a haja zöld, sárga, kék, benne tollak…”. Bolin csak ennyit idézett fel: „Amikor először hívtak fel meghallgatásra, aludni sem tudtam, csak számokat írtam. A próba délután négyre volt kitűzve, én meg csak feküdtem és azon morfondíroztam, hogyan mondjam meg nekik, hogy inkább holnap, vagy valamikor máskor…, aztán úgy döntöttem, bassza meg, odamegyek. Úgy néztem ki, mint egy zombi, de az első hangok után már mindenki mosolygott körülöttem.” Mindez 1975 júniusában történt, és augusztus-szeptemberben a müncheni Musiclandben már föl is vettek tíz számot. Ebből hét Bolin-szerzemény volt. A lemez októberben jelent meg. És most, kedves Blackmore-pajtások, valljuk be őszintén, ez egy igen jó lemez. Jobb, mint a „Stormbringer”. Igaz, hogy nem Deep Purple, de a maga módján jó. Ha jól emlékszem, talán Coverdale nyilatkozta akkoriban, hogy ezt a lemezt nem is lett volna szabad Deep Purple név alatt kiadni, de a menedzsment ragaszkodott hozzá. A zenészek azonban féltek ettől, mert a közönség körében a Deep Purple nevet mindenki összekapcsolta Blackmore játékával. De! Jók a riffek, a szólók, a dallamok, s ha Bolin Stratocastere nem is pont úgy szól, mint Blackmore-é (az lett volna a baj, ha éppen úgy szól), minden elfogulatlan hallgató megállapíthatta, hogy ez a srác még viheti valamire. Illetve, vihette volna. Bolin jól játszotta a Blackmore-szerzeményeket is, illetve mikor hogy. Blackmore legfőbb baja, mint láttuk, az volt, hogy a két vetélkedő énekes soul-funky irányba térítette a zenekart, és az ember azt gondolta, ezek elevenen felfalják a fiatal új gitárost. Nem így történt. Hogyan csinálta, nem tudni, s bár főként Hughes-zal dolgoztak együtt a számokon, igazi rockzene szól a lemezen. A legnagyobb siker a legkevésbé Purple-hangulatú és stílusú „You keep on movin’” lett, s hiába a Coverdale-Hughes páros lágy, majdnem nyavalygósan kezdődő vokálja, ahol kellett, ezt is sikerült megkeményíteni.

Egy Deep Purple név alatt megjelent lemez

Lord egy 1999-ben készült interjúban így idézte fel a Deep Purple első korszakának végét: „Amikor Ritchie kivált, fel akartam oszlatni a zenekart, aztán egy napon Coverdale megjelent a malibui házamban két üveg borral, és rá akart beszélni, hogy folytassuk. Éreztem, hogy Ritchie volt a Deep Purple szíve-lelke, éppen ezért nem akaródzott visszavonni a döntésemet. David azonban megmutatott egy szalagot, melyen Tommy Bolin játszott, és nagyon tetszett. Teljesen más volt a stílusa, mint Ritchie-é, a technikai tudása belülről jött, nem volt képzett zenész, inkább ösztönös tehetség, külsőleg pedig egy fürtös hajú kislányra emlékeztetett. Amikor jó volt, akkor nagyon jó, amikor rossz, akkor förtelmes. Sajnos a drogproblémái elég hamar jelentkeztek és ez nagy gondokat okozott a játékában is. Először a Távol-Keleten turnéztunk, aztán Amerikában, s mire visszatértünk Európába, már teljesen kicsúszott a talaj a lába alól. Egy liverpooli koncert után Ian Paice és én a színpad mögött megbeszéltük, hogy feloszlatjuk a zenekart. Tíz perc múlva jött Coverdale és közölte, hogy kilép. Akkor mondtam meg neki, hogy már nincs honnan kilépnie. Bolin ezért vétkesnek érezte magát, de ez után még szerencsére képes volt összeszedni magát és elkészített két szólólemezt is. Egy miami koncert után, melyen Jeff Beckkel együtt lépett fel, meghalt kábítószer-túladagolásban. Még csak 25 éves volt, aranyos, kedves, de elveszett srác. Nagyon megrázott a hír, de nem lepett meg. Még senkit sem láttam olyanokat csinálni, mint amit ő művelt saját magával.”

Tommy Bolin

A drog, az alkohol és a pop-rock művelői szinte a kezdetektől kéz a kézben jártak. Amikor a Deep Purple nevet kapott, Amerikában sok helyütt közkézen forogtak bizonyos bíborszínű tabletták, s talán sokan valamiféle drogos indíttatást sejtettek mögötte. Ezt Lord határozottan cáfolta, mint ahogy azt is, hogy a „Speed king” című számuknak bármi köze lett volna a speedhez. Közismert, hogy a Beatles „Lucy in the sky with diamonds” című számát is afféle drogos nótának tartották, minthogy a főnevek kezdőbetűi összeolvasva LSD-t adnak ki. A Rolling Stones „Brown sugar”-ja sem barna cukorra, hanem heroinra utal. A drogra Blackmore esetében is többször rákérdeztek. Egy korabeli zenésztársa, akivel sokat lógott együtt Hamburgban, azt mondta, rengeteg drog forgott közkézen, főleg speed. Az éjszakában éltek, valahogy ébren kellett maradniuk. Babs (Blackmore második felesége) is adott neki (mármint az ismerősnek) speedet, mert a prostik és a sztriptíztáncosnők elég gyakran éltek ilyesmivel. Blackmore igazi éjjeli bagoly volt, sokat járt a Star Clubba, néha éjjel kettőkor érkezett, talán éppen akkor kelt fel.

Blackmore a 90-es években így beszélt erről a témáról: „Amikor a hatvanas évek kerülnek szóba, mindenki azt mondja, az volt a drogok nagy időszaka. Nem hiszem, hogy sokban különbözött volna más időktől. Soha nem drogoztam. A világ egyetlen olyan zenésze akarok lenni, aki soha nem nyúl a kokain után. Az igaz, hogy iszom, de LSD vagy kokain és ehhez hasonlók…, ilyesmihez sosem nyúltam, nem szedtem kábítószert. Eleve nem is fért össze a gondolkodásmódommal. Nagyon szilárd családi hátteret kaptam. A szüleim például sosem ittak alkoholt és a drogokkal szembeni ellenérzéseim alighanem otthonról eredeztethetők.” Egy másik beszélgetésben is megemlíti, hogy a Deep Purple tagjai közül senki sem élt kábítószerrel. „Nem mondom, sokat ittunk, de senki sem drogozott.”

Gillan 1984-ben egy interjúban ezt mondta: „…túl sok nyomás nehezedett ránk… Örülök, hogy eközben nem lettünk drogfüggők…”.

1979-ben egy a Rainbow-val kapcsolatos interjúban Blackmore ezt mondta: „Néhányan a zenekarban néha kissé bedrogoztak és játék közben belealudtak egy kicsit, mert egész éjszaka buliztak.

K: Ellene van a drogozásnak?

RB: „Nem vagyok ellene, bár magam nem élek vele. A rockbizniszben olyan hatalmas a nyomás, hogy furcsán hangzik, de néhány embernek szüksége van rá. Nekem csak egy jó adag pia kell, sok whiskyt iszom. Sajnos, néhány jó banda pusztult már le a drogok miatt.”

K: Egy különösen jól sikerült show után hogyan pihen, hogyan lazít?

RB: „Annyi vizet iszom, amennyi csak belém fér, mert általában olyankorra már jócskán be vagyok rúgva, végigiszom az egész koncertet, utána pedig érzem, hogy a szervezetem azt mondja, ne többet. A végén bűnösnek érzem magam, amiért olyan sokat ittam, úgyhogy utána töméntelen víz ivásával vezeklek, és tökéletesen egészségesnek érzem magam. Az, hogy miért iszom a színpadon, alapvetően a bátortalan, szégyenlős természetemből fakad. Csak úgy tudok létezni és játszani a színpadon, ha iszom.”

K: Egy hosszú turné alaposan kikészítheti.

RB: „Nem a játék fáraszt el, hanem az ivás. Ez stimuláns, mely egész este fönntart, ha viszont egy nap nem lépünk fel, be se teszem a lábam egy bárba és 24 órán át megpróbálom tisztán tartani a szervezetemet.”

Mások nem úszták meg ennyivel. Közismerten súlyos drogfüggő volt a Beatles legendás menedzsere, Brian Epstein, 1967-ben túladagolás következtében halt meg. És aztán következett a „27-esek klubja”. Olyan rock- és popsztároké, akik mind 27 éves korukban haltak meg. 1970-ben Jimi Hendrix saját hányadékába fulladt bele, s mint a boncolás kimutatta, előtte sok altatót vett be, alkohollal. Janis Joplin alig két hónap múlva halt meg, 27 évesen, heroin-whisky koktél túladagolása miatt. Jim Morrison, a Doors énekese a saját fürdőkádjába fulladt bele, hivatalosan szívelégtelenség okozta a halálát. Kurt Cobain, a Nirvana vezéralakja szintén masszív drogos volt, ő öngyilkos lett. Brian Jones (Rolling Stones) a saját medencéjébe fullad bele, s bár erős drogos volt, a hivatalos jelentés szerint véletlen baleset volt (vele kapcsolatban gyilkosság lehetősége is felmerült). Amy Whitehouse halálát alkoholmérgezés okozta. John „Bonzo” Bonham (Led Zeppelin), a rocktörténet egyik legelismertebb dobosa ugyancsak alkoholista volt, 32 évesen érte a halál, hivatalosan alkohol hatására bekövetkezett tüdőödémában halt meg. Gary Thaint, a Uriah Heep basszusgitárosát ugyancsak 27 évesen heroin-túladagolás vitte sírba, évekkel később korábbi zenésztársa, a nagyszerű Heep-énekes, David Byron 38 évesen az alkohol áldozata lett. Keith Moonnak, a The Who dobosának halálát is a gyógyszer-alkohol túlzott együttes fogyasztása okozta. Kábítószer-fogyasztás miatti szívbajba halt bele Paul Kossoff, a Free gitárosa, 25 évesen. Syd Barrett, legendás Pink Floyd gitáros végigitta-drogozta a fél életét, mentálisan eléggé tönkrevágta magát, kész csoda, hogy 60 évig élt. Sid Vicious (Sex Pistols) 22 évesen drogtúladagolásban halt meg, Phil Lynott (Thin Lizzy) 37 évesen úgyszintén. Bon Scott, az AC/DC énekese 34 évesen alkoholmérgezésben halt meg, de drogozott is. Steve Clark (Def Leppard), élt 31 évet, a halál oka alkohol és antidepresszánsok kombinált fogyasztása. Stevie Ray Vaughan, a fehér blues egyik legnagyobb alakja ugyan helikopter-balesetben halt meg 35 éves korában, de mivel napi szeszadagja egy liter whisky és 7 gramm kokain volt, alighanem ezek végeztek volna vele idejekorán. John Glascock (Jethro Tull), kiváló basszusgitáros veleszületett szívbetegségben halt meg 28 évesen. Ray Gillen, a Black Sabbath énekese 34 évet élt, AIDS-ben halt meg.

A 27-esek klubja

Hendrix temetése szülővárosában, Seattle-ben 1970 októberében

És még mennyi fiatal tehetség veszett oda, aki nem annyira közismert.

Blackmore-nak egyébként még egy „ügye” volt Bolinnal. Amikor Ritchie válófélben volt Babstól, a perben szóba hozták Bolint is (mint olyat, akivel a nej esetleg hűtlenkedett), valamint Jeff Becket, Salvador Dalít, Keith Moont, és nem kevesebb, mint tizenkét roadot. Bolin valóban időzött valamennyit Babs társaságában, ám hogy viszonya lett volna vele, azt tagadta. Azt mondta, négy napon át seggrészeg volt, valóban átment hozzá, mert a nő állandóan partikat adott, „de sosem dugtam meg”. Ezt Glenn Hughes is megerősítette, mondván, Bolin sosem beszélt ilyesmiről neki, ráadásul ha valaki olyan súlyosan kábítószerezik, mint Tommy, föl se áll neki. Bolin ellen ejtették a vádat, de végül is mégiscsak házasságtörés miatt bontották fel a frigyet. Mellesleg Blackmore is házas volt még 1974-ben, amikor már javában Shoshanával kavart.

Shoshana (eredeti nevén Judith Feinstein) nagyjából egy évig volt Blackmore nagy szerelme, s amikor szakítottak, Ritchie teljesen összeomlott. Erről évekkel később ezt nyilatkozta: „Beleszerettem egy amerikai cigánylányba (Shoshana aligha volt cigánylány, talán csak a természete, inkább zsidó, de teljesen mindegy), aki operaénekes volt és együtt éltünk Malibun, a strand közelében.”…„Akkortájt próbálkozott rockkarrierjének elindításával és azt hitte, ebben tudok neki segíteni, ám nem tudtam. A kapcsolat nem működött, szétváltunk, és ez évekre a földhöz vágott. Ez volt életem nagy románca….Annyira összetört a szívem, hogy ahelyett, hogy visszatértem volna Angliába, ott maradtam és csak tévelyegtem Hollywoodban három évig. Ott minden könnyebben ment és karácsony táján, ahelyett, hogy rá gondoltam volna, belevetettem magam a vég nélküli partikba és orgiákba.”

Blackmore egyik közeli barátja ezt mondta a lányról: „Tiszta dilis volt. (Ritchie) elmesélte, hogyan száguldoztak végig kocsival Los Angelesen, át a piros jelzéseken, és egyáltalán, azt csinálta, ami éppen eszébe jutott. Amikor a rendőr lemeszelte őket, olyan goromba volt vele, Ritchie pedig, aki gyűlölt mindenféle hatósági közeget, csak lapított az anyósülésen…, tudva, hogy a Los Angeles-i rendőrök elég hamar lőnek… Nagyon szép volt és tudom, mennyire fontos volt a számára, de azt hiszem, a saját érdekében jobb volt, hogy szakítottak, mert dilis volt a csaj. Viszont nagyszerű énekes.” Utánanéztem az interneten, létezik-e még a hölgy, meg is találtam Shoshana Feinstein név alatt. Csakugyan énekel operákat, emellett van valamiféle saját zenekara is, és fiatalkorában csakugyan szép volt. Rá később még visszatérünk, ugyanis – ez még nem szerepelt a könyvben – nemrég elfogtam egy vele készült viszonylag friss interjút. Ebből majd bőséggel idézek.

Még egy idekívánkozó megjegyzés. Blackmore akkoriban, és még jó sokáig, nem vezetett autót (manapság sem szereti). Carey meg is jegyezte, jobb is így, különben biztosan megölt volna már valakit. Erre is visszatérünk.

Shoshana után egyébként Blackmore nem fordított hátat a női nemnek, s anélkül, hogy magánéletében vájkálnánk, érdekes lehet megemlíteni egy epizódot. Akkoriban hírbe hozták egy Playboy-fotómodellel, Bebe Buell-lel, aki nem mellesleg arról is híres volt, hogy előszeretettel feküdt egyik rockzenész ágyából a másikéba. Amikor teherbe esett (valakitől), olyan szóbeszéd is lábra kapott, hogy esetleg Blackmore lehet az 1977 júliusában született gyermek apja. Az anya egy időben egy nálunk kevéssé ismert amerikai zenésszel, Todd Rundgrennel is együtt élt, így a kislány az ő családnevét kapta. Buell úgy kommentálta, hogy Ritchie csak barát volt, nem több, egyszer-kétszer találkoztak abban az évben (76-77 táján) a koncertjein. Most már azt is tudjuk, ki az igazi apa. Buell akkoriban az Aerosmith énekesével, Steven Tylerrel is kavart és a tíz év körüli kislánynak feltűnt a rendkívüli hasonlóság közte és Tyler egy másik kapcsolatából származó lánya között. Amikor rákérdezett anyjánál, kiderült, hogy csakugyan Tyler az apja, a lány pedig nem más, mint a szép hollywoodi színésznő, Liv Tyler (nevét akkor változtatta meg). Mármost, ha valaki csak egyszer is látta életében Steven Tylert fényképen vagy videón, az bizonyosan rosszul alszik éjszakánként, ha eszébe jut, olyan förtelmesen ronda. Az ember nem is érti, hogyan származhat ilyen zombitól egy ilyen gyönyörű nő. Gondolhatnók, talán anyjától örökölte, de nem! Láss csodát, Liv bizonyos arcvonásokat csakugyan apjától örökölt. Hiába, a gének, ezek a kiismerhetetlen gének…