Ha feltenném a kérdést, hogy játszott-e valaha a Deep Purple ugyanazon a színpadon George Harrisonnal, valószínűleg mindenki az igen válaszra tippelne, hiszen különben hogyan jutna eszembe ilyesmit kérdezni. Jól tippeltetek, bizony játszott. 1984 végén, amikor a Purple még Ausztráliában turnézott, összefutottak a szabadságát éppen Sydneyben töltő Harrisonnal. Paice és Lord haverságban álltak vele, egy időben majdhogynem szomszédok is voltak, így aztán felhívták a színpadra, hogy játssza el velük közösen a „Lucille”-t. Úgy konferálták fel, hogy „Arnold Grove from Liverpool”. Ez annak az utcának a neve, ahol Harrison gyerekkorában lakott.

https://www.youtube.com/watch?v=7dmaI2sfw7k   

                                                                         Egy színpadon George Harrisonnal

Az újraegyesült Deep Purple hazai, mármint angliai bemutatkozása a knebworth-i fesztiválon történt 1985. június 22-én. 1974 óta számtalan nagy csapat játszott itt, többek között a Pink Floyd, a Rolling Stones, a Genesis, Santana, Mike Oldfield, de itt tartotta búcsúkoncertjét a Led Zeppelin 1979-ben, majd később a Queen is, még Mercuryvel. Általában 50-200 ezer zenerajongó szokott összejönni, a Deep Purple nevével fémjelzett egynapos koncertre kereken 80 ezren voltak kíváncsiak, annak ellenére, hogy egész nap szinte megállás nélkül esett az eső és a közönség bokáig érő sárban dagasztott. Fellépett még a Scorpions, a Meatloaf, a Mountain, az UFO is. Agyament szervezők ugyanazon a napon a nem túl messzi Milton Keynes-ben is összehoztak egy nagyszabású koncertet, ott az U2 és az R.E.M. voltak a húzónevek. 

                  A knebworth-i fesztivál hivatalos plakátja

      ...Ritchie felkészült

     Blackmore-t egy akkoriban készült interjúban megkérdezték arról is, hogyan állítják össze a koncertek zeneanyagát:

RB: „A Rainbow-ban annyira hozzászoktam ahhoz, hogy a magam ura vagyok, hogy most uralkodni kell magamon. Szóval, azt mondtam, szerintem ez jó repertoár, Roger megnézte, azt mondta ő is, hogy jó, de hozzá akart tenni még egy számot, talán a ’Mary Long’-ot, amit persze mégsem játszunk. Lordnak is tetszett a program, de nagyon idegesnek tűnt, nem elsősorban a műsorszámok miatt, hanem azért, hogyan szólnak majd a számok annyi év után. Szerencsére mindenki elégedett azzal, amiket játszunk, mert általában mindig akad olyan, amit valaki nem kedvel. Például nem játsszuk a ’Woman from Tokyo’-t, pedig annak idején nagy siker volt Amerikában…, de azt hiszem, Angliában meg sem jelent kislemezen. A ’Black night’ nagy siker volt Angliában, Amerikában viszont alig. A ’Smoke on the water’ csak a harmadik kiadással futott be Amerikában.”

    Akkoriban már javában a videoklipek korát éltük. Már nem is számított pop-rock előadónak, aki ne készített volna klipet lemeze népszerűsítéséhez. Blackmore kénytelen-kelletlen már a Rainbow-korszakban átesett ezen, bár tudtommal csak két olyan klip készült, melyen nem koncertet imitáltak. Így beszélt erről: „Némelyik ausztráliai koncerten vettek fel videóanyagot, de amikor klipet kell készíteni, ellustulunk. Senki sem akar úgy beöltözni, mint egy színész. Aztán a lemeztársaság azt mondta, hogy kell, mi pedig azt, hogy nem akarjuk. Az a videó, amit a ’Perfect strangers’-hez felhasználtak, egy dokumentumfilm része, még nem is láttam. Ha visszanézem magam, elveszítem az önbizalmamat. Mások mondták, hogy a ’Perfect strangers’-videón mosolygok, mire kértem, hogy vágják ki, de nem tették meg.  Nem akarunk videót, én zenész vagyok, lemezt készítek, turnézom, és ez az egész videóüzlet megőrjít.  Elég sokat dolgozunk, hogy eladjuk a lemezt; kitaláljuk az anyagokat, felvesszük, keverjük, és ha még ezek után felkérnek, hogy csináljunk egy hülye videót, a falra tudnék mászni. Utálom őket, utálom az MTV-t. Egy Michael Jackson-videóra milliókat fordítanak, és ezzel monopolizálnak mindent, amit ő maga csinált. A lemezcégek nyilván olyan dolgokba fektetik a pénzt, amiről úgy gondolják, hogy megtérül. Mondjuk, Tom Petty egyik klipje félmillió dollárba került, de ott van a Top 20-ban, úgyhogy valószínűleg megérte. Én magam ki nem állhatom. Jó zenészt akarok látni, és nem olyat, aki félig színész. Én csak gitározni akarok, és nem színészkedni.”

       Blackmore-nak a válogatáslemezekről is megvolt a véleménye: „Két fickó, aki korábban menedzselte a zenekart és már nem csinálják nagyon izgatottak, hogy most más a menedzsmentünk.  Ők a felelősek mindazokért a borzasztó dolgokért, amik időközben megjelentek; a Hughes- és Coverdale-féle Japánban fölvett szörnyűség például ugyanazoknak a régi anyagoknak a borzasztó gyűjteménye, amit évekkel ezelőtt csináltunk, semmi új nincs rajtuk. Készülnek különféle összeállítások, válogatások, melyek némelyik országban felkerülnek a sikerlistákra, s amikről mi nem is tudunk. Sajnos, a srácok megveszik ezeket is, mert azt hiszik, találnak rajtuk valami újdonságot is. Nagyon nehéz ezt meggátolni, úgyhogy sorban folynak a bírósági perek.”

     Miközben a Purple már javában turnézott, 1986 márciusában megjelent a Rainbow „Finyl Vinyl” című dupla válogatás-albuma. Semmi új stúdióanyagot nem tartalmazott, a nagy részét korábban meg nem jelent koncertrészletek tették ki, amerikai, japán, angliai helyszínekről. 2005-ben jelent meg CD-n, „The Final Cut” címmel, megfejelve egy DVD-vel, melyen klipeket, koncertrészleteket (Japán, Donington) láthatunk. A lemez borítója szinte jelképes. Blackmore magányosan üldögél a kiürült koncertteremben, hátat fordítva a már üres nézőtérnek. A fotó 1982 novemberében a berlini Deutschlandhalle-ban készült (Ross Halfin felvétele). 

                                   A Finyl Vinyl

       Az év végén már az újabb albumon dolgoztak, már aki… Gillan és Glover kezdték összerakni az elképzeléseiket, Blackmore azonban nem mutatott túl sok érdeklődést az ügy iránt.  Glover később azt nyilatkozta, hogy a helyzet kezdett hasonlóvá válni ahhoz, amiben a „Who do we think we are”-t készítették Rómában. Ezúttal is a „Perfect strangers” szülőhelyére, a csendes vermonti kisvárosba, Stowe-ba vonultak vissza 1986 májusában. A számokat már mind megírták, de – panaszkodott Glover – a lemeznek még nem volt címe. Mindenki előjött valami javaslattal, de egyetértés nem alakult ki. Végül Glover, mint producer, úgy döntött, legyen a cím a „The house of blue light” (egy sor a „Speed king”-ből). Glover szerint ez sem nagy durranás, de ebbe legalább mindenki beleegyezett. A lemez 1987 januárjában jelent meg, s ez volt az az idő (január 27-e), amikor a Purple először tisztelte meg hazánkat fellépésével. Az akkor még álló Budapest Sportcsarnok természetesen zsúfolásig telt, mindenki látni akarta az „isteneket”. Magam is ott voltam, de őszintén szólva semmi nem maradt meg bennem a koncert hangulatából. Az új lemez számaira, azt hiszem, senki nem volt különösebben kíváncsi, de hát egyszer az életben csak-csak meg kellett hallgatni élőben is a „Highway star”-t, meg a „Smoke on the water”-t.  

    Egy interjúban megemlítették Blackmore-nak, mit nyilatkozott Glover ezekben az időkben, vagyis, hogy a „Perfect strangers” elsősorban a rajongóknak készült, az utána következő, a „House of blue light" inkább kísérletező jellegű.

 RB: „Roger már megint segget csinált a szájából. Remek fickó, de sokszor kommentál valamit, amit később módosít. A lemezt nem a rajongóknak készítettük, hanem magunknak. A rajongóink éppen azért a rajongóink, mert szeretik a zenénket, és nem azért, mert olyat készítünk, amit ők akarnak hallani. A rajongóink is azt akarják, amit mi akarunk, különben nem lennének a rajongóink.” 

K: Milyennek találja az új lemezt a „Perfect  strangers”-hez képest?

RB: „Kedvemre való, elég gyakran visszahallgatom, ami pedig ritkán történik meg velem. Különösen Ian éneke lep meg. Hangszálműtétje volt és a hangja most nagyon telt,  elégedett vagyok vele.”  Egy másik interjúban viszont ezt mondta a lemezről: „Szarul játszottam rajta és azt hiszem, a többiek sem igazán tették oda magukat.”

    Ezekben az években jó pár, igazán nagy korszakát a hetvenes évek első felében élő zenekar látogatott el hozzánk. Alvin Lee-ről és kísérőzenekaráról korábban már megemlékeztem, de eljött Manfred Mann és Earth Bandje és kiváló koncertet adtak a BS-ben. Az Emerson, Lake and Palmer fellépése már inkább szánalmas volt. Új lemezük, a „Black moon” csapnivalóan rossz volt, bár a régi számok jól szóltak, csak hát hogy nézett ki szegény Greg Lake a hordóhasával; talán már a cipőfűzőjét se tudta bekötni; a gitárja is valahogy olyan szánalmasan lógott a pocakján, a hangja megkopott… Palmer dobszólója volt az est fénypontja, ő még mindig világklasszis. Peter Gabriel a Genesis utáni éra fénykorát élte, amikor nálunk játszott a Hungária körúti stadionban. Lehet, sőt biztos, hogy nem ő a legnagyobb hang a rockzene történetében, a szólólemezei sem egytől egyig mondhatók remekműnek, de énekesként az egyik legnagyobb művész, mindmáig. Örülök, hogy élőben is láthattam-hallhattam. És hát a Genesis a Népstadionban azzal a szörnyűséges „Invisible touch”-turnéval. Persze, a régi anyagok azért nagyszerűen szóltak. Ott voltam a Queen felejthetetlen népstadioni koncertjén is, egyetlen percét sem bántam, pedig az „Opera” lemezük után igazán nagyot ők sem dobtak. Nehéz is lett volna, az a rocktörténelem egyik legkiemelkedőbb alkotása. Olyan új hangzás, amire olyan sokat vártunk; egyéni, megismételhetetlen, utánozhatatlan. Nagyon jól szólt a BS-ben a szintén újraegyesült Colosseum, a Jethro Tull nemkülönben a Hungária körúti stadionban. Nagy fájdalmam, hogy a Yesről lemaradtam, mindkétszer külföldön voltam.

    Ami a „House of blue light”-ot illeti, inkább nem kommentálom. Megtette helyettem Lord egy későbbi interjúban: „A ’Perfect strangers’ valóban nagyon jól sikerült, de a ’House of blue light’ hátborzongatóan gyenge, és nehezen is állt össze.” Azért mégiscsak essen róla pár szó. Most, hogy újraírom a 2007-ben megjelent könyvem egy részét, ismét meghallgattam, és meglepve tapasztaltam, hogy szinte mindegyik számban van valami jó. A baj csak az, hogy a számok maguk nem jók. A nyitó dal, a „Bad attitude címe mindent elmond (rossz hozzáállás), de Blackmore szólója egész jó, az egy perces outro pedig kitűnő. A „Strangeways” riffje Blackmore legjobb napjait idézi, majdnem jó az egész is, de hogy miért tart az egész darab kb. 7 percig… A „Dead or alive” simán ráfért volna egy közepes Rainbow-lemezre is, ráadásul még hasonlít is a Spotlight kid”-re. A "Mitzi Dupree" egész jó kis blues. És igaza van Blackmore-nak; Gillan nagyszerű, talán ő a legjobb az egész lemezen. Ami viszont a lemezeladásokat illeti, az album sikeresnek mondható.

https://www.youtube.com/watch?v=Q64AVbtrRj4  (Strangeways)

https://www.youtube.com/watch?v=DSVXzSMm__A  (Mitzi Dupree)

    Turné turnét követett, a londoni Wembley Arenában egyik fellépésen Blackmore ismét nem jött ki a ráadásnál a „Smoke…”-hoz, úgyhogy a többiek négyesben voltak kénytelenek eljátszani az egészet. Pont az ellenkezője történt Párizsban. A koncertről a BBC felvételt akart készíteni. A menedzsment örült a tervnek, hiszen ha a Purple megjelenik a tévében és bemutatkozik a fiatalabb nemzedékeknek, akik még sosem látták-hallották a zenekart élőben, nyilván sokkal több lemezt lehet majd eladni. Közben azonban kiderült, Gillan megmakacsolta magát, nem akart tévéfelvételt, állítólag azért, mert a BBC egyik embere azt mondta neki, csak a pénzért csinálják. Szóval megsértődött. Végül beleegyezett, hogy egyetlen kamerával egyetlen számot felvehetnek, illetve a ráadást teljes egészében. A koncert rendben lement, Gillan azonban nem volt elégedett a közönség reakciójával, s úgy döntött, nem megy ki a ráadásra. A menedzsment persze kérlelte, nézd, Ian, a közönség felállva tapsol és üvölt, csak azért nem olyan a hatás, mert túl nagy az aréna (tényleg az volt, a Palais Omnisport de Bercy csarnok). Mire Gillan: „Kibaszott seggfejek, kurva franciák, ezeknek semmit sem csinálok” – azzal levonult a színpadról, miként a többi zenész is. Ekkor jött a meglepetés: Blackmore egymaga, illetve egyik road, aki beült Paice dobfelszerelése mögé. Ritchie egyedül elkezdte játszani a „Smoke…” riffjét, aztán egy idő után abbahagyta. Széttárta a karját, körülnézett, mint aki azt akarja mondani: hol vannak a többiek? Ők már az öltözőben voltak, mire Blackmore meghajolt, odament az első sorokban állókhoz, többekkel kezet fogott, aztán lesétált a színpadról.

      Azért a koncert előtt volt egy jellemző pillanat. Egyik szervező/vagy road kopog Blackmore öltözőjének ajtaján: Ritchie, itt vannak az MTV-től, tudod, amiről beszéltem. – Inkább a többiek - szomszéd ajtó.   

https://www.youtube.com/watch?v=dy84QFm1PKM

     Ő maga így mesélte el: „Néha nem szeretem játszani ezt a számot, időnként egy-egy koncerten azt mondom, már adtunk két ráadást, miért játsszuk el még a ’Smoke…’-ot is. Párizsban az történt, hogy nagyszerű volt a közönség, de Gillannak valami gondja akadt, és  a többiek is egyenest az öltözőbe mentek. Bementem hozzájuk, mondtam, játsszuk még el a ’Smoke…’-ot, de a mindenki azt felelete, nem. Azt gondoltam, most a közönség nyilván azt hiszi,  Ritchie-nek rosszkedve van, nem akarja eljátszani a ’Smoke…’-ot, és a Deep Purple ezért nem akar visszajönni a színpadra. Úgyhogy inkább visszamentem egyedül és eljátszottam: itt vagyok, egyedül, a többiek nincsenek.  Azért gondoltam így, mert ha valami zűr van, a legkönnyebb mindent rám kenni, ha probléma van, akkor az nyilván mindig Ritchie miatt van.”

      Ritchie színpadi mutatványai időnként megbosszulták magukat. 1987 májusában az arizonai Phoenixben léptek fel. A „Space truckin’” közben feldobta a gitárját, de elvakította a fény, nem tudta rendesen elkapni és eltörte egyik ujját. Kiderült, jó ideig nem tud gitározni, így a turné hátralévő állomásait törölték, pedig még csak az elején jártak. Az ilyesminek Amerikában komoly következményei voltak, ezt követően a Purple-nek már nem nyílt lehetősége arra, hogy hosszabban turnézzon az Államokban.

                                        Kellett ez neked, hülyegyerek....

    Blackmore connecticuti házában „lábadozott”, s még 1987-ben arra is szakított időt, hogy felkeressen néhány németországi kastélyt. Ezek egyikében látta-hallotta először a Des Geyers Schwarzen Haufen (utóbb csak Die Geyers) nevezetű német zenekart, mely autentikus középkori, reneszánsz zenét játszott, korabeli hangszereken.

    Ez idő tájt a Kerrang magazin munkatársa azt kérdezte tőle egy interjúban, hogy vannak-e egyéb ambíciói is a rockzenélésen kívül.

RB: „Az elképzelésem a legtöbb ember számára nagyon egyszerűnek tűnhet. Reneszánsz vásárt szeretnék szervezni itt Amerikában, vagy Angliában, olyat, mint a középkorban. Lenne egy nagy sátor konyhával, lenne szerencsemondó, tarotkártyás jósnő, tenyérjós, és hasonlók, lenne király és királynő, akiket megkoronáznak. Lenne szabadtüzű konyha, ahol malacot sütnének, lenne egy kis színpad mutatványosokkal, lenne őrség, akik csak a korabeli öltözékben megjelenőket engednék be, muskétáskalapban, köpenyben. Én vándor dalnok lennék, és persze a lovasok ingyen jöhetnének be. Felszolgálnék mézsört…, szóval, ilyesmikről fantáziálok. Talán Vermontban csinálnám meg, biztosan elég sokba kerülne, de nem bánnám erre költeni a pénzt. Azt hiszem, nagyon jól érezném magamat.

               Talán ő maga se hitte, de megcsinálta!       

    A másik elképzelésem egy olyan zenekar összehozása, mely 16. századi reneszánsz zenét játszik, például lakodalmakon, és mindenféle szabadtéri rendezvényeken. Tielman Susato nagyon sokféle korabeli hangszerre írt darabokat; ha ilyesmit hallok, megborzong a hátam.  Ezt szívesen felcserélném arra, amit jelenleg csinálok.  Nem is a saját nevemen játszanék, csak egy gitáros a sok közül, korabeli hangszerekkel, a hallgatóink pedig nem rockerek lennének. Ehhez viszont társakat kellene találnom.”

K: Mi vonzza ehhez a fajta zenéhez?

RB: „Nem is tudom. Megragad, megmozgatja a lelkemet… Sokan el sem hiszik, hogy a reneszánsz zene milyen közel áll a hard rockhoz…”

K: Úgy érzi, megvalósíthatja ezt a tervét elektromos gitárral?

RB: „Egyáltalán nem, még csak meg sem próbáltam soha. Az én dühöm legnagyobb részt a frusztrációból fakad. Frusztrált vagyok, mert dühös vagyok, és dühös vagyok, mert frusztrált vagyok. Azért vagyok frusztrált, mert nem tudom, miért vagyok dühös.”

   Na, ehhez mit tetszenek szólni? Mármint Blackmore fantáziálásaihoz. Persze, ezekről a tervekről mi, idehaza mit sem sejtettünk. Ha valaki nekem 1987-ben azt mondja, hogy tíz év múltán Blackmore macskanadrágban áll pár száz ember előtt a színpadon akusztikus gitárokkal, vagy éppen tekerőlanton játszik, kiröhögöm. Ha neki mondták volna ugyanezt a 70-es évek elején, ő is kiröhögte volna az illetőket. Ma már tudjuk, Blackmore nagyon is tudatosan készült mindarra, amit napjainkban művel.

      Érdemes tovább olvasni az interjút, melyben a szerző először a zenebizniszhez való viszonyáról kérdez.

RB: „A gitár révén távol tudok maradni a dolgok üzleti oldalától. Ha csak egy mód van rá, nem veszek részt a lemeztársaságok vacsoráin, nem járok sajtófogadásokra és az egyedüli újságírók, akiket ismerek, azok amúgy is közeli ismerőseim. Egyáltalán nem akarok ebbe belefolyni, semmiféle kapcsolatot nem érzek köztem és a showbiznisz képviselői között.”

K: Amikor bekerült a rockéletbe, nem érezte, hogy ez egyfajta sajátos reakció a showbiznisz  hamisságai ellen?

RB: „De igen. Lázadás volt a társdalom ellen. Az iskolában nagyon csendes gyerek voltam. Sokan mondták, miért nem mosolyogsz, olyan sápadt vagy, csak nincs valami bajod?  Úgy 15 éves korom körül a rock and rollnak még ez a lázadás oldala izgatott, ma már egészen más miatt foglalkoztat. Minél idősebb lesz az ember, annál távolabb került ettől a fejjel a falnak látásmódtól. A Purple például sosem játszotta ezt az AC/DC-féle fejdöngetős, négynegyedes ütemű stílust. Mindig megpróbálunk valami kis bizarr különlegességet vinni a játékunkba, úgy érezzük, hogy egy kicsit tanítanunk kell az embereket. A zenekar minden tagjában van  erre készség és képesség; érezzük, amikor meg kell ragadni erre az esélyt. Mi mindig okkal játszunk valamit, legyenek lassúak vagy gyorsak, és kíváncsian várjuk, hogyan reagál a közönség. A legutóbbi lemezünkről például a ’Dead or alive’ olyan gyors, hogy abba nem tud bekapcsolódni a közönség, a ’Beethoven’ pedig hatnyolcados ütemű, arra nem lehet a lábakat dobogtatni. Amikor improvizálok, gyakran alkalmazok szinkópás ritmusokat, mihelyt meghallom, hogy a közönség tapsolni kezd. Kiesnek a ritmusból, s ilyenkor a taps mindig abbamarad. Bárki kimehet a színpadra azzal, hogy: Hé, akartok rock and rollt? Jól érzitek magatokat? Akkor csapjátok össze a tenyereteket!”

K: Ian Gillan színpadi viselkedése ellentmond ezeknek a kliséknek.

RB: „Ian ezeken felül áll, nincs szüksége ilyesmikre, mint ahogyan Ian Andersonnak és a Jethro Tullnak sem. Ő sokkal több annál, mint hogy ilyen trükköket alkalmazzon.”

K: Gondolja, hogy van korhatára a rockzenének?

RB: „Az általunk művel rockzenének bizonyos mértékig van, de ha például elmozdulunk a blues felé, mint mondjuk Eric Clapton, vagy B.B. King, akkor azt hiszem, nincs felső korhatára. A showbiznisz hallhatóságának nagy része 16 és 22 év közötti, úgyhogy ilyen közegben nagyon nehéz tartósan fennmaradni. Amikor 41 éves lesz az ember, egyre inkább a zene kerül a középpontba, bár igaz, az emberek többsége nem akar dzsesszt hallgatni, különben olyan zenészek állnának a slágerlisták élén, mint Charlie Mingus. Úgyhogy vékony jégen lépkedünk. A kérdés az, hogy milyen messzire jutsz el a showbiz-rockban, mielőtt áttérsz mondjuk a bluesra, vagy az én esetemben a középkori zenébe.”

    Az életkoruk egy másik interjúban is szóba kerül.

K: A Deep Purple talán az utolsó bástyája a mega-heavy metal zenekaroknak. Dinoszauruszokként is emlegetik önöket. 

RB: „Amikor kritizálnak bennünket, mindig a korunk jön elő, hogy én 41, Lord meg 45 éves stb. Érdekes, hogy amikor olyanokról beszélnek, mint Phil Collins vagy Paul McCartney,  egy szót sem ejtenek a korukról. A sajtó jobban el van foglalva a korunkkal, mint mi magunk, én pedig nem értem, hogy miért” 

K: Ez zavarja?

RB: „Nem. Fiatalabbnak látszom a koromnál, a közönséget sem izgatja. Csodálkozom, miért állandóan engem pécéznek ki, amikor annyi egyebet írhatnának: hogy rossz zenészek vagyunk, hogy unalmasak… De nem…, mindig csak ugyanaz, hogy ilyen korban már jobban tennénk, ha nem rockot játszanánk, hanem otthon feküdnénk az ágyban, vagy nevelnénk  gyerekeinket.  Ez szörnyű, ez tényleg bosszant.”

     S most vissza az előző beszélgetésre!

K: Hogyan látja a saját jövőjét?

B: „Azt hiszem, a Purple-lel túl sokáig már nem megy a dolog. Ahogy említettem, egy kis reneszánsz zenekarban látom a jövőmet, ez az álmom.”

K: És a szólóprojekt?

RB: „Hát igen, de a szólózenélés unalmas. Amikor valakiről hallom, hogy szólóalbumot készít, az gyakorlatilag azt jelenti, hogy a zenekaruk megbukott, jobban előjön az egójuk és úgy érzik, szólólemezt kell készíteniük.”

K: Mennyire változtak meg a Deep Purple tagjai?

RB: „Az hiszem, egyáltalán nem változtak, ugyanazt csinálják, amit korábban, engem is beleértve. Pozitív értelemben véve, mindannyian tisztábban látjuk egymás gyengeségeit, ezért toleránsabbá is váltunk. Nem teljesen, de ahhoz eléggé, hogy megértsük, nem mondhatunk valami negatívumot, mihelyt lejövünk a színpadról. Ha öt ember együtt játszik a színpadon, fél órával a show után nem szép dolog beszólni valakinek. Ilyen állapotban még annyira távol állunk a realitásoktól, hogy jobb, ha semmit sem szólunk. Csak mostanában kezdek rádöbbenni, hogy a rockzenészek életében milyen nagy szerepet játszik a piálás. Az elmúlt este, amikor a színpadon álltam, arra gondoltam, te jó ég, hogy én mennyit ittam. Ilyen módon úgy be tudom szűkíteni a látásmódomat, hogy semmi másra nem figyelek. A rockzenében rendkívül fontos, hogy száz százalékig odatedd magad; ez az én esetemben a gitár. Be kell csukom a szememet és beletemetkeznem a gitárba. Nem lehetek higgadt, józan és egyenes, mert akkor túlzottan befolyásolnának a körülöttem történő események. Amikor jól beiszom, jobban működik az önkontrollom, mint egyébként. Ha a gondolataim másfelé is elkalandoznak, már elveszítem a kapcsolatot a hangszerrel. Ha ezt a kapcsolatot meg akarom tartani, teljesen bele kell bújnom a gitárba, s ez nem nehéz, ha a kóla és a whisky mindig kéznél van.”

                    "Te jó ég, mennyit ittam!"

    A riporter az interjú elején azt kérdezi, beindítja-e valami, amikor a színpadon játszani kezd.

RB: „Határozottan. Az első két számot gyakorlatilag csukott szemmel, vakon játszom. Úgy a második szám közepe táján kezdem felemelni a fejemet, végignézek az első soron, aztán a harmadik számnál már körbe is nézek”

                              "Az első két számot csukott szemmel játszom..."

 K: Úgy tekint az újraegyesülésre, mint valami nosztalgiázásra?

RB: „Egyáltalán nem, bár szeretem a nosztalgiát. A kedvenc lemezeim legtöbbje régi. Ami a Purple-t illeti, jobban megértjük, elfogadjuk egymást, mint egykor. A régi időkben el tudtam volna szállni, ha mondjuk Lord hosszú orgonaszólókat játszik. Én mindig száz százalékig rock and rollt akartam, ő meg ötven százalék klasszikust. Most már én is ötven-ötven százaléknál tartok.”

K: Amikor újra összejöttek, volt előzetes elképzelésük arról, hogyan térjetek ki a nyilvánvaló külső nyomás elől?

RB: „Abban megegyeztünk, hogy nem fogunk elindulni a kommersz zene felé, hanem ugyanazt a Purple-stílust akarjuk folytatni, mint korábban, még akkor is, ha esetleg süket fülekre találunk. Szerencsére ez kifizetődő hozzáállás volt.”

                                                                      *    

1988-ban, különböző koncertek anyagából összeállítva, megjelent a „Nobody’s perfect” (Senki sem tökéletes) című koncertalbumuk. Őszintén szólva nem érdekelt, meg se vettem, bár a rádióban hallottam és magnóra is vettem, de sokat mondok, ha kétszer meghallgattam. Nagyjából a „klasszikus” japán koncert anyagát játszották újra, kiegészítve a két újabb lemez néhány számával. A régiek nem szóltak jobban (sőt), az újak meg sem közelítették a régiek színvonalát. Gillan azt mondta róla, a lemez azt lett volna hivatott megmutatni a két korszak számaival, hogy időközben mennyit változtak. „Sajnos, nyilvánvalóvá vált, hogy gyakorlatilag semmit sem változtunk. Talán csak annyiban, hogy dörzsöltebbek és rutinosabbak lettünk.”

                                A "Nobody's Perfect"

    Időközben a Purple a BMG kiadóhoz igazolt, melynek vezérkara a lehető legsürgősebben új stúdiólemezt akart velük készíttetni. Mivel Blackmore és Glover New Yorkban éltek, Gillan azt javasolta, vegyék fel ott az új lemezt. Lord nem így gondolta, de Los Angelesben sem tudtak kiegyezni.   

    Blackmore és Gillan immáron szokásos összezördülései szinte mindennapossá váltak, elsősorban a követendő zenei irányzat miatti különbözőségek okán. 1988 őszén Gillant ismét kirúgták. Lord szerint Ritchie és Ian nemhogy egy zenekarban, hanem még egy városban is nehezen fért volna meg egymással. Gillan zokon vette a társak negatív hozzáállását és egy alkalommal azt vágta a szemükbe, hogy „kibaszottul hasznavehetetlenek vagytok”. Egyik szem- és fültanú szerint a régi barát, Glover kivételével a másik három sorban távozott, úgyhogy nyilván Rogernek kellett közölnie vele a hírt. „Ian, ezúttal túl messzire mentél” – mondta neki Glover, Gillan saját visszaemlékezései szerint.

    1988 decemberében egy borzalmas földrengés több tízezernyi áldozatot követelt Örményországban. A zenebiznisz néhány mogulja monstre segélykoncertet akart szervezni Moszkvában, többek közt a Purple, Joe Cocker, a UB40 és Bonnie Tyler részvételével. Ez azonban nem jött össze (a megcsonkult Deep Purple aligha lépett volna fel), helyette egy londoni stúdióban készítettek lemezt a károsultak megsegítésére, 1989 júliusában. A kiválasztott szám nem volt más, mint a „Smoke on the water”, a vendégzenészek között pedig olyan neveket találunk, mint David Gilmour, Chris Squire, Brian May, Roger Taylor, Paul Rodgers. Lordot és Blackmore-t is hívták, utóbbi vállalta, elsősorban azért, mert Rodgers-szel régóta szeretett volna együttdolgozni. Minthogy a „Smoke…” Gillan száma (is), ő is meghívást kapott, ám hogy a Blackmore-ral való találkozást elkerüljék, Ritchie ragaszkodott hozzá, hogy csak akkor játssza fel a maga szólamát, amikor már mindenki eltávozott a stúdióból.

https://www.youtube.com/watch?v=1tsw3nKDlBE

     A Kerrang magazinban 1988-ben, a fenti esetet megelőzően megjelent interjúból való a következő részlet. Azt kérdezték Ritchie-től, ha valaki most kilépne a zenekarból, mint Gillan és Glover 1973-ban, a Deep Purple folytatná-e.

RB: „Nem hiszem. Úgy vélem, pillanatnyilag mindegyikünket elkápráztatja a másik tehetsége; most nagyon jó hangulatban vagyunk. Amikor éppen nem vagyok a színpadon, mert mondjuk Jon szólózik, csak nézem őket és csodálkozom, milyen nagyszerűek. És ahogy Gillan énekel…, káprázatos a hangja. A mai rockbandák énekeseinek mind olyan vékony a hangja. Ian minden este a puszta hangjával betölti a koncerttermet. Néha elmegy a hangja, lejön a színpadról,  még beszélni is alig tud, de másnap este már ismét énekel, és hogyan! Jó látni és hallgatni. Néha egy-egy koncert után odajön hozzám és azt mondja: nekem te vagy a legjobb. Kis gondok ugyan akadnak, de a zenekar tagjai igazán egymásért vannak a színpadon. Lehet, hogy eljön az idő, amikor az üzletpolitika ismét közénk áll, de amikor a színpadon vagyunk, minden rendben, mert nagyra értékeljük egymás teljesítményét.”

K: Tovább dolgozik a Deep Purple-lel és kizár bármiféle újabb szólóprojektet?

RB: „Nem tudom, majd még meggondolom. Bár a Rainbow nagyon jó zenét játszott, sosem volt meg az az identitása, mint a Purple-nek. Néha, amikor visszahallgatom, amit a Purple-lel készítettünk, eszembe jut, hogy ezt vagy azt esetleg másképpen is lehetett volna, de a közönség körében még mindig nagyon népszerű. A Rainbow-val többé-kevésbé mindig az jött ki, amit én akartam hallani, de sosem mozgatott meg akkora tömegeket, mint a Purple, úgyhogy nyilván én nem éreztem eléggé a közönség pulzusát. Azt nem gondolom, hogy tévedés volt, de a Rainbow kisebb népszerűsége a Purple-höz viszonyítva azt mutatja, hogy a helyzetek többségében nem nekem volt igazam. A Rainbow-val száz százalékosan végigjártam a magam útját, de most Gillan az általam írott anyagokhoz olyan dallamokkal és szövegekkel jön elő, amilyenekre, soha nem is gondoltam.  Ez a Purple varázslata. Senkinek sincs olyan hangja, mint Iannek.”

K: Az utóbbi néhány évben több, egykor sikeres zenekar jött össze újból, többéves szétválás után: Yes, az Emerson, Lake and Palmer,  a Black Sabbath.

RB: „Nagyszerű, hogy ezek a korábbi zenekarok ismét feltűnnek, és még több is, mint akiket említett. A Yes volt az első, de mi nem azért tértünk vissza, mert ők is. Nekünk ez tíz évünkbe telt. Azt hiszem, ezek a visszatérések hasznosak, hiszen olyan sokan szeretnék újra látni ezeket a nagy zenekarokat.”

                                                                      *

A Purple már megint énekest keresett. Connecticutban, ahol Blackmore lakott, focizással múlatták az időt, meg a klubokat, bárokat járták, hátha találnak megfelelő énekest. Ekkortájt történt, hogy a Purple jótékonysági futballmeccset játszott egy Long Island-i rádióállomás  csapata ellen. Blackmore ekkor találkozott össze a rádió egyik igen fiatal, még kezdőnek számító munkatársnőjével, Candice Isralow-val, akinek a későbbiekben – igaz, más néven – történetünkben még kulcsszerepe lesz.

 Korábbi fejezetek itt:

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/16/udvozlunk_a_blog_hu-n_101630  

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/06/a_nagymama_kedvence

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/13/4_fejezet_csitt_felvetel_indul

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/20/a_klasszikusok_871

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/27/kokemenyen_6_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/04/7_fejezet_beindul_a_legkondi

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/11/8_fejezet_a_fej

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/18/9_fejezet_vagy_o_vagy_en

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/25/10_fejezet_feluton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/01/11_fejezet_egj

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/08/12_fejezet_eges_es_vihar

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/15/13_fejezet_valasok

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/22/14_fejezet_a_szivarvany_alatt

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/08/31/15_fejezet_pia_drog_nok

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/07/szinten_zeneszek_16_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/14/17_fejezet_a_szivarvany_folott

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/21/18_fejezet_ennek_is_baal_az_oka

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/28/19_fejezet_a_haromszemelyes_zenekar

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/10/05/20_fejezet_a_vampir

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/10/12/21_fejezet_futball_autok_macskak

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/10/19/22_fejezet_nem_is_annyira_idegenek