Megjegyzés a 2. „kiadáshoz”.  A 2007-ben megjelent könyvbe elég kevés kép fért el, no meg azóta tömérdek új-régi fotó került elő a netről. Szó szerint több ezret néztem át, hogy igazi ritkaságokat is megoszthassak az olvasóval. E képek forrásai nem kis részben Facebook-oldalak (a legkülönbözőbb rajongói csoportok oldalai), ahol nem mindegyiken tüntették fel a képek forrását. Ahol csak lehet, igyekszem ezeket is megadni, így kívánja az etika.) 

Nem valószínű, hogy egy ember életét, pályafutását bármiféleképpen befolyásolná, hogy mely településen és pontosan mikor született, ám rögzítsük a tényt: hősünk 1945. április 14-én jött világra a délnyugat-angliai Weston-Super-Mare nevű városban, Lewis Blackmore és Violet Short második gyermekeként (bátyját Paulnak hívják, 2018-ban halt meg), és a Richard Hugh Blackmore nevet kapta. Arról, hogy Hugh-nak szólította-e életében valaki is, nem tudunk, de nem valószínű. Angolszász országokban szinte minden gyerek legalább két keresztnevet kap, aztán vagy az egyiket nem használja sohasem, vagy a másikat. Apja cardiffi születésű, ám mivel a Blackmore meglehetősen jellegzetes angol név, aligha walesi eredetű a família.

                    A Blackmore-szülők 1982-ben, Ritchie és Amy Rothman esküvőjén

                  A legkorábbi (ismert) fényképek Ritchie-ről

    Weston-Super-Mare hosszú ideig kisvárosként létezett, Bristoltól úgy 40 kilométerre délnyugatra, csupán a második világháború idején háromszorozódott meg lakossága úgy 70 ezer körülire, mivelhogy repülőgépgyár üzemelt a területén. Épp ezért nehezen érthető, miért evakuálták londoniak tízezreit egy olyan stratégiai fontosságú településre, melyre természetesen bőséggel hulltak a német bombák már 1940 körül is. Blackmore papa szintén a repülőgépiparban ténykedett, ám amikor a háború után bezárták a gyárat, a család áttelepült a Londontól nyugatra fekvő (valójában annak külvárosának számító) Hestonba, és az apa a londoni Heathrow repülőtéren kapott munkát. Egy átlagos, négyszobás lakásban élték az angol középosztálybeli családok mindennapi életét, Westonba azonban még hosszú évekig eljártak nyaranta.

                 Apjával valamikor az 50-es évek legelején

                               Bátyjával, Paullal

     Hogy milyen volt akkoriban, az ötvenes évek derekán a rádiók (könnyű)zenei kínálata Angliában, persze, nemigen tudjuk, de dzsesszen kívül aligha akadt más. A rock and roll születését többnyire Bill Haley&The Comets „Rock around the clock” című klasszikusának 1954-es megjelenésétől számítják, vagyis egyidős e sorok írójával (az alig 2 perces opuszt nem Haley írta, valójában 1952-ben született, de ő vitte sikerre). E címet hazánkban előszeretettel fordítják idióta módon „Rock az óra körül”-nek, holott egyszerűen azt jelenti, rock (and roll) éjjel-nappal, vagyis 24 órán át. (A rock and roll kifejezés egy amerikai rádiós, Alan Freed agyszüleménye, ha igaz.) Nagy-Britanniában a konzervatív rádió (a BBC) azonban nemigen játszott akkoriban ilyesmit, ám a Radio Luxemburg igen. (És persze mi is azt hallgattuk főként, a 60-70-es évek táján.) Blackmore egy interjúban elmondta, minden este 8 és 10 között Luxemburgra tapasztotta a fülét, főként Buddy Holly és Duane Eddy számait kedvelte, olyannyira, hogy első zenei próbálkozásai során különféle bandáival főként az ő slágereiket játszották.

                        Ezzel kezdődött a rock and roll

     Richie (akkor még „t” nélkül) 11 éves kora táján könyörögte ki apjától első gitárját, amint ezt számtalanszor nyilatkozta. „Ha nem tanulsz meg rajta rendesen játszani, szétverem a fejeden” – így a zord atyai intelem (szó szerint azt mondta, keresztülhúzom a fejeden, ám magyarul az előbbi sokkal jobban hangzik, nemde?). Egy német gyártmányú, Framus márkájú akusztikus gitár volt, nagyjából hét fontba került, ami akkoriban állítólag elég sok pénznek számított, no meg az is, hogy a gyereket beírassa egy gitártanfolyamra.  

                                  Framus gitár az 50-es évekből

      Egy 1974-ben adott interjúban így beszél erről:  „Tudtam, hogy miközben a mesterem rám néz, azt gondolja, nos, elszedem a srác pénzét, mert hat hónapig ugyanazt az akkordot gyakoroltatta velem… Néha, amikor rápillantottam, az volt az érzésem, csak az jár a fejében, istenem, mikor lesz már vége ennek az órának… Vagy azt mondta, ez itt a leckéd egy hétre, menj haza, tanuld meg és gyakorolj. Nagyjából két éven belül azonban rengeteget fejlődtem.  Aztán jött a Shadows, s akkor azt gondoltam, hogy Duane Eddy az isten. Apám lejátszott valamit Les Paultól, az is borzasztóan tetszett…. Django Reinhardtot nem tudtam leutánozni, de Les Pault igen, néha még ma is csinálom, felgyorsítom a szalagot és együtt játszom vele.  Manapság már nem is említik a nevét, mindenki azt hiszi, hogy csak egy gitármárka, pedig nagyszerű muzsikus.”

                              Duane Eddy, az "isten"

      Ha már szóba került, érdemes ideidéznünk Les Paul szellemét. 1915-ben született Amerikában, eredeti neve Lester William Polfuss. Egész életét végigmuzsikálta, elsősorban dzsesszt játszott, egy időben feleségével, Mary Ford énekesnővel is sokat fellépett. Hírnevét azonban csakugyan nem játékának köszönheti, hanem a gitárral kapcsolatos újításának. A harmincas években elégedetlen volt az akkoriban kapható elektromos gitárokkal, ezért maga is készített egyet. (Őszintén szólva nem hittem, hogy már akkor is volt elektromos gitár.)  Ez volt az első tömör testű elektromos gitár, s mivel egy eredetileg üreges gitártest nyakához illesztett fenyődeszkából és egy ráerősített hangszedőből állt, ő maga „The Log”-nak, vagyis farönknek nevezte el. Ötletét megmutatta a Gibson cég embereinek is, de nem nyerte el a tetszésüket. Csak évekkel később, a Fender Telecasterének sikerén felbuzdulva készítették el Gibsonék a saját változatukat, és a feltaláló iránti tiszteletből neveztél el Les Paulnak. Neki azonban ehhez a típushoz gyakorlatilag nem volt köze, állítólag nem is tetszett neki. Mi több, a névhasználat jogát is megvonta a cégtől, mely ezért egy darabig SG néven forgalmazta. Idővel megbékéltek egymással, és a Gibson Les Paul azóta is fogalom. A mester nevéhez még egy, a felvételi technikát forradalmasító találmány is fűződik. A Capitol lemezcég vele készített először többsávos lemezfelvételt, 1947-ben, de akkor még viaszlemezre. Később segítségével fejlesztették ki a nyolcsávos felvételi technikát is. Les Paul 2009-ben hunyt el.  

                             Les Paul és a "farönk"

     Blackmore-t egyébként apja is tanítgatta, bár elmondása szerint a családban nem volt zenei háttere. „Apám tisztán matematikai alapokon próbálta elmagyarázni a kottát.” A gyerek pedig járt – biciklivel – egy éven át a 10 kilométerre lakó tanárhoz és klasszikus gitározást tanult. Valószínűleg nem túl nagy lelkesedéssel, ám szorgalmasan elsajátította az alapokat. Erre így utal vissza sok évvel később: „Nem igazán szerettem a klasszikusgitár-leckéket. Ha már az ember eljut egy bizonyos szintre, akkor arra törekszik, hogy tisztességesen tudjon játszani. A pop- vagy rockzenében ez nem így megy. Kimész a színpadra, föltekered az erősítőt, rázod az öklöd a közönség felé, ők meg csak néznek, de nemigen értik, hogy mit csinálsz.  Nem válhattam jó klasszikus gitárossá, ahhoz későn kezdtem, ráadásul még untatott is. Játszottam Segovia-darabokat is, nem túl jól, és azt mondtam, nem ezt akarom. Most már ismerem az okát. Amikor elkezdtem gitározni, azt hiszem, túlságosan is magával ragadott a játék maga… Fel-alá akartam ugrálni, mint Tommy Steele, ez pedig nem volt jó elképzelés. Arra gondoltam, miért tanuljam én ezeket a skálákat,  mi a  célom vele, hiszen Tommy csak fölmegy a színpadra és jól érzi magát. Én is ezt akarom.”

     Tommy Steele a legelső brit rock and roll zenészek egyike volt, akit a 6.5 Special című (a BBC-n este 6 óra 5 perckor kezdődő) tévéműsorban látott és az ő mozgását, kézmozdulatait igyekezett utánozni, anélkül, hogy egyetlen akkordot is le tudott volna játszani az eredetiből. (Ezt hívják manapság léggitározásnak, még versenyeket is rendeznek belőle, csak persze gitár nélkül.)

                         Tommy Steele

     Egy 1998-as interjúban így emlékszik vissza ezekre az időkre: „Tizenegy éves lehettem, amikor egyik ismerősöm behozott egy gitárt az iskolába. Azonnal én is olyat akartam, beleszerettem a formájába. Az emberek azt mondják, azért, mert olyan nőies alakja van. Lehet. Először tévéműsorokban néztem zenekarokat, a kedvencem a Nero and the Gladiators volt, őket élőben is láttam, 15 éves koromban Southallban. Rómaiaknak öltöztek, klasszikusokat is játszottak, rock and roll stílusban. Később, 15-16 éves koromban meg is próbáltam bekerülni a zenekarba, részt vettem egy meghallgatáson, de nem engem választottak, pedig azt hiszem, befértem volna, nagyon otthon voltam abban a fajta zenében. A szólistájuk Tony Harvey volt, csodálatos gitáros és nagy showman. Nagy hatással volt rám Django Reinhardt, nem is annyira a játéka, mint inkább a hírneve, meg azon történetek miatt, hogy csak két ujjal játszott. Voltak más kedvenceim is, Wes Montgomery vagy Jimmy Briant, aki nagyon gyorsan játszott. Én is rengeteget gyakoroltam, a gyorsaság nem jelentett gondot. Ha egyáltalán le tudtam valamit játszani, akkor azt nagyon gyorsan is ment. Húszéves korom táján próbáltam kissé lelassulni, de  nem igazán jött be, úgyhogy visszatértem a gyors játékhoz.”

      Tizenkét évesen több-kevesebb rendszerességgel eljárt a nálánál csupán néhány évvel idősebb „Big” Jim Sullivanhez, aki akkoriban már ismert gitárosnak számított. Sullivan a közeli Hounslow-ban lakott, nem messze Blackmore-éktól. „A bátyám barátnője ismerte, néha csak üldögéltem az ajtaja előtt, ő meg nem akart beengedni. Ha mégis bekönyörögtem magam, kértem, hogy tanítson meg erre vagy arra a riffre. Jó lecke volt, mert megmutatta, meddig kell eljutnom. Amikor mutatott valamit, először azt gondoltam, ó, ezt én sosem tudom megcsinálni… Szerencsére nem mindenki volt olyan jó, mint ő. Klasszikusokat, például Bachot tanított, no meg kottát olvasni. Azt mondta, mindegy, milyen zenét  akarsz játszani, de ha kiválasztottál egy irányt, ahhoz ragaszkodj, és ne legyél minden lében kanál. Így a rock and roll mellett döntöttem. Ironikus módon éppen ő az, aki ennek pont az ellenkezőjét csinálja. Játszik countryt, westernt, klasszikust, mindegyiket nagyon jól, de az emberek semmit sem tudnak róla.” 

     Persze, Magyarországon még annyira sem tudhatjuk, ki is volt Big Jim Sullivan. Én se tudtam, amíg utána nem néztem. Nos, Jim (eredeti családneve Thompkins) csupán négy évvel volt idősebb Blackmore-nál, de amikor a gyerek hozzá kezdett járogatni, már ismert név volt, később pedig egész Anglia legfoglalkoztatottabb stúdiózenészeként tartották számon. Ötvenkilenc (!) olyan számban gitározott, mely a brit sikerlista éllovasa volt a maga korában, de állítólag kereken ezer stúdiófelvételen szerepel a neve (illetve dehogy szerepel, a lemezeken a legritkábban tüntetik fel a hangszeres zenészek nevét). E sikerét elsősorban sokoldalúságának köszönhette, a „könnyűzene” szinte minden stílusváltozatában otthonosan mozgott. 1969-ben lett tagja az akkor első virágkorát élő Tom Jones zenekarának, éveket töltött vele Las Vegasban. A hetvenes évek végétől kilenc éven át James Last zenekarában pengetett. Csak hogy képben legyünk, említek néhány (talán még nálunk is emlékezetes) slágert, melyben közreműködött: Tom Jones – Green green grass of home, Sandie Shaw– Puppet on the string (magyarul Paprikajancsi címen volt sláger),  Tremeloes – Silence is golden, Dave, Dozy, Beaky, Mick and Tich – Legend of Xanadu, aztán a legendás „Zsötem”, vagyis Je t’aime és a többi.

                          Big Jim Sullivan

    Blackmore-on kívül korai tanítványai közé tartozott még Steve Howe, a későbbi Yes gitárvarázslója is, stúdiózenészként pedig Jimmy Page társaságában is dolgozott. Állítólag azért lett „Big Jim”, mert Page volt a „Little Jim”.  Számos újítás is fűződik a nevéhez, Angliában ő használt először 12 húros gitárt, fuzz-boxot, wah-wah pedált, és miként Blackmore-nak és Townshendnek, neki is szerepe volt abban, hogy Jim Marshall elkezdett erősítőket és hangládákat gyártani.   

     A 90-es évek végén Sullivan is beszélt Blackmore-ról. Elmondta, egyszerű tanár-tanuló viszony volt közöttük, csak azt tudta tanítani neki, amit maga is tudott és az nem volt túl sok. „Csak tudni akart néhány dolgot, amiket aztán elmagyaráztam, megmutattam neki. Megtanulta, hogyan lehet hajlítani a hangokat, hogy valamennyi ujját használja a gitáron, a hüvelykujját is, ahogy ezt a dzsessz- és bluesgitárosok közül is sokan csinálják. Mondtam neki, hogy ne akarjon másokat utánozni, legyenek saját ötletei. És nincs is szüksége rá, hogy bárkit is utánozzon, megvan a maga egyénisége, ami átjön a játékán. Azt nem tudhattam előre, hogy mi lesz belőle, de a tehetség látszott rajta.” Azt is megjegyzi, mennyire szégyenlős, befelé forduló volt. A magabiztosság akkor még hiányzott belőle. Olyan ember, akivel nagyon nehéz beszélgetni és a társadalmi érintkezés szóbeli megnyilvánulása nála ritkán ment tovább egy hellónál és viszlátnál.   

   A Blackmore gyerek saját elmondása szerint is pocsék tanuló volt, utálta az iskolát, a mi gimnáziumunknak megfelelő intézménybe az alapoktatást követő vizsga elbukása miatt, 11 éves korában föl sem vették, így folytatta, amit elkezdett. Már amennyire. „Nagyon puritán szellemű tanáraink voltak…, egyszerűen képtelen voltam követni, ahogyan tanítottak… Ha valamit elhibáztam és azt mondtam, uram, nem értem, azt a választ kaptam: Nem érted, Blackmore? Akkor állj a sarokba!” … „Azokban az időkben lehettél kiváló történelemből, földrajzból, matekból vagy angolból… ,ha viszont nem, akkor kilökött magából a rendszer.” Apja, aki egyébként műszaki rajzolóként, vagy valami hasonlóként dolgozott a reptéren, jól értett a matematikához és a maga módján próbálta elmagyarázni a fiúnak a dolgokat, egészen másként, mint ahogy az iskolában tanították. Hiába jutott ugyanarra az eredményre, sokszor egyszerűbb módon, ez nem tetszett a tanároknak, mert nem az általuk erőltetetett úton jutott ugyanarra. Ismerős, ugye? Aztán mit is tudunk az angol iskolarendszerről? Hallgassunk Pink Floydot: „We don’t need no education, we don’t need no thought controll, no dark sarcasm in the classroom, teachers leave them kids alone…”

    Mivel mással tudott kitűnni a rossz tanuló, mint a sporttal. Blackmore főleg az atlétikát kedvelte, Middlesex megye korosztályos bajnokságát is megnyerte – gerelyhajításban. Az iskolai ünnepségen meg is dicsérték, de délután az igazgató szobájában már kapott a nádpálcával és állandóan a feje felett lebegett a kirúgás réme. „Emlékszem, a fizikatanárom azt mondta: Blackmore, sose kövess el bűntettet! Kérdeztem, miért? Azért, mert olyan átkozottul bűnös képed van.”

    A kitörés másik módja a gitár volt. „Meg akarom mutatni az embereknek, nagyon jól akarok gitározni, és akkor majd mondhatják, igaz, hogy pocsék tanuló volt, de igazán jól gitározott. És ez később csakugyan így is történt. Ez volt a motiváció: megmutatni, hogy azért én is érek valamit, nem csak egy kis idióta vagyok… Majd én megmutatom nekik!... Akkor még eszembe sem jutott, hogy egyszer majd ebből akarok megélni, csak gitáron jobban ki tudtam fejezni magamat, mint az iskolai órákon.  Naponta több órát is gyakoroltam, aztán 15-16 éves koromban még többet.”

    Először, mint oly sokan mások, ő is az iskolában lépett fel, a Framus gitárját saját maga próbálta elektromossá tenni. „Egy Duane Eddy-számot játszottunk, és a közönség elkezdett tapsolni, azt se hallottuk, mit játszunk… Aztán jött a tanár és azt mondta, most már elég, jöhet a következő…, valami balettelőadás. Amikor erre az iskolai fellépésre készültünk, nem akart működni az erősítőm – egy két wattos rádió. Akármit csináltam, nem akart működni. Végül bedugtam a gitár zsinórját egyenesen a fali konnektorba… Az egész iskolában elment az áram.”

    Blackie, vagy Ricky, ahogyan akkoriban becézték, korán felfedezte a női nemet is. Amint Jerry Bloom (nem hivatalos) Blackmore-életrajzából tudható, tizenhárom éves kora táján az iskolában ismerkedett meg első barátnőjével, Pauline Waltonnal, aki levélben írta meg emlékeit Bloomnak. Mindennap hazakísérte az iskolából, vagy ha nem, délután fél hatkor ott várt rá a lányék háza előtt. „1959 körül szüleitől kapta első elektromos gitárját (egy német gyártmányú Höfner Club 50 márkájút), amitől óriási izgalomba jött, az volt a legnagyobb büszkesége… Néha egész úton képes volt végighurcolni a gitárját és az erősítőt a házunkig. A nappalink volt az ő első színpada, beleremegett a házunk, amikor játszott, de a szüleim nagyon megértőek voltak vele. Anyám gyakran hívott bennünket hátra a kertbe, hogy lefényképezzen bennünket. Blackie mindig nagyon szégyenlős, sőt komor volt. Nagyon szép volt a mosolya, de nagyon csendes, visszahúzódó volt. Mindig mondogatta nekem, hogy egyszer majd profi zenész lesz… és bár engem sikertelenül próbált gitárra tanítani, ha megkértem, hogy játsszon valamit, bár a kottát nem nagyon ismerte, hallás után tökéletesen lejátszotta... Az öltözködési stílusa sem sokat változott azóta. Szerette a fekete színű ruhákat, szinte mindig fekete dzsekiben, fekete farmerben, fekete ingben és fekete cipőben járt. Nagyon szép sötét haja volt, szinte félóránként nagy gonddal fésülte. Ha a városban sétáltunk, gyakran állt meg a kirakatok előtt és az üvegben nézve magát, fésülködött. Senkinek sem engedte, hogy hozzányúljon a hajához… Amikor nyaranta a szüleivel Westonban  tartózkodtak, mindennap váltottunk levelet. A hozzám írottaknál feladóként gyakran azt tüntette fel, hogy ’Duane Eddy Blackmore’, mert akkoriban Duane Eddy volt a kedvenc gitárosa… Amikor 1960-ben mindketten befejeztük az iskolát, egyre kevesebbet találkoztunk és végül útjaink szétváltak.”

                              Ritchie első elektromos gitárjával, egy Höfnerrel 

                              Ez a kép kb. 15 éves korában készülhetett

      Persze, sokszor megkérdezték tőle, miért jár mindig feketében. A vele készült interjúk címében se szeri, se száma a „fekete” jelzőknek: Black Knight (fekete lovag, elég találó szójáték a „Black Night”-tal), Man in black, Prince of darkness stb. Egy 2000-ben folytatott beszélgetésben erre így válaszolt: „Amikor úton vagyunk, nem túl gyakran van alkalmunk mosásra, de komolyabbra fordítva a szót, mindig is szerettem a feketét. Nekem ez jelképezi az őszinteséget és a mélységet, valószínűleg lélektani okai vannak, amik messzebbre nyúlnak vissza.”…. „Szeretem a sötét helyiségeket, a sötét, borongós hangulatokat… szeretem a fényt is, a normális, napközbeni, természetes fényeket. Ha a nap már lenyugodott, nem kellene mindent az egekig kivilágítani, elég lenne talán egy-két gyertya, és az mellett várni az újabb napkeltét. Épp elég fényt kapunk napközben. Amerikában azonban minden annyira ki van világítva, hogyha bemegyek egy üzletbe, olyan, mintha a színpadon lennék. Milliónyi fény, tiszta pazarlás…”… „Mindenki azt hiszi, hogy a fekete a kedvenc színem, pedig  a zöld; a zöld a folyamatos tanulás és a természet színe.” 

         Egy interjúban Blackmore arról beszél, milyen hatással volt rá az, hogy London közelében laktak. „Bizonyára nem volt rám jó hatással, mert ha az ember vidéken él, többet gyakorol. Egy nagyváros közelében, ahol annyi minden történik, sok dolog elvonhatja a figyelmet a gyakorlásról. Úgy 17 éves koromban jártam benn először Londonban és azt gondoltam, már elég jó a gitárjátékom. Aztán meghallottam egy kis klubban egy hihetetlenül jó gitárost és azt mondtam, úristen, ez az, minden gitárosnak ilyen jónak kell lennie. Albert Lee volt az illető és egy fekete Les Paulon játszott.  Úgy véltem, túlságosan jó ahhoz, hogy versenyre kelhessek vele, azt hittem, Londonban mindenki ennyire jó.”

    A korai időkben Blackmore még nem is sejtette, hogy épp e nyugat-londoni vidékről egy sereg kiváló rockzenész kerül majd ki. Nem csupán az említett Sullivan élt arrafelé, hanem Jimmy Page, Pete Townshend, Mick Underwood, Nick Simper, Ian Gillan… De ez már egy újabb történet. 

(Újabb rész március 30-án)