1997 júniusában megjelent egy új zenekar, a Blackmore’s Night első lemeze, az eredetileg más címmel (Medieval moons and gypsy dances) tervezett „Shadow of the Moon”. Hogy aztán ezt valóban zenekarnak lehetett-e nevezni… A CD kísérőfüzetében  csupán három nevet tüntettek fel: Ritchie Blackmore – elektromos és akusztikus gitárok, basszusgitár, mandolin, dob, tamburin, Candice Night – szólóének és háttérvokál, Pat Regan – billentyűs hangszerek, valamint egy háromtagú, Minstrel Hall Consort nevű alakulat, akik hegedűn,  brácsán, trombitán, kürtön és csellón játszottak egyik-másik számban.  Nyár elején még egyáltalán nem volt biztos, hogy a Rainbow csak pihen, vagy megszűnt. A BN-projekt fotója azonban már feltűnt a japán Burrn! magazin címlapján, a belső képek egyikén pedig a két főalakon kívül ott szerepelt a Rainbow-ból ismert Greg Smith (akusztikus basszusgitár), Paul Morris (billentyűs hangszerek), valamint egy teljesen ismeretlen ifjú hölgy, Jessie Haynes (akusztikus gitárok). Utóbbi emlékezete szerint Blackmore ezt követően igen hamar eldöntötte, hogy sem Smith-t, sem Morrist nem veszi számításba. Mint korábban, az előző fejezet végén láttuk, maga Blackmore sem tudta pontosan, hogy mit is akar.

A japán Burrn magazin címlapja, illetve egy belső fotó a zenekarról. Hátul Greg Smith és Paul Morris az utolsó Rainbow-ból, akik végül soha nem játszottak velük

Úgy emlékszem, már benne jártunk a télben, amikor Budapest talán legnagyobb CD-áruházában böngészve megpillantottam a lemezt. Tekintve, hogy abban az üzletben a celofánba csomagolt lemezeket csak azt követően bontják ki meghallgatáshoz, ha az ember már kifizette, továbbá, hogy fogalmam sem volt, mit takar a cím, „vakon bízva” megvettem. Otthon aztán akkorát esett az állam, hogy szinte koppant. Ismételten szeretném hangsúlyozni, semmit sem tudtam akkoriban Blackmore-nak a reneszánsz és középkori zene iránti régóta tartó rajongásáról, sem Candice Nighthoz fűződő viszonyáról, úgyhogy a lemez a döbbenet erejével hatott rám. Először is, egy női hang. (És milyen jó!) Blackmore nyilván talált egy énekesnőt, gondoltam, de hogy előbb találta meg a nőt, mint benne az énekest, csak később derült ki számomra.

Első látásra a zenekar nevét sem nagyon tudtam értelmezni. Mi az, hogy „Blackmore estéje”? Olyasmi ez, mint az Arany-féle Toldi estéje? Az „öreg”, visszavonulóban lévő Blackmore „végnapjai”, életének alkonya? Amíg ki nem bontottam a lemezt, nem is esett le a tantusz, hogy a Night valójában egy nevet takar. Aztán: akusztikus gitárok! Emlékszem, Dékány Andris barátom, akivel évtizedek óta osztjuk meg egymás között zenei élményeinket, sokszor mondogatta a hetvenes évek közepén, mennyire kíváncsi rá, hogyan boldogulna Blackmore akusztikus gitáron. Eddig összesen kétszer játszott lemezen ilyesmit, rövid intrókat, azokat is csak a legutolsó években. Minthogy nem tudok gitározni, így megítélni sem tudom Blackmore teljesítményét; nekem tetszik. (De nyilván azért, mert elfogult vagyok – mondhatják. Ne mondják! Így is, úgy is tetszik.) Számomra e műfajban afféle etalon John McLaughlin, Paco de Lucia és Al di Meola „Friday night in San Francisco” című lemeze, melyen, azt hiszem, mindent  eljátszanak, amit akusztikus gitárokon technikailag egyáltalán lehetséges. Nos, hősünk akusztikus gitáron biztosan nem üti meg az említett hármas mércéjét, még kevésbé azokét, akiknek nem, vagy alig ismerjük a nevét és kizárólag ebben a műfajban tevékenykednek. De! A zene jó!

     Korábban futólag említést tettem arról, hogyan ismerkedett össze Blackmore és az akkor még Candice Isralow névre hallgató későbbi párja. Mindez 1989. november 5-én történt, Candice meg is emlékezett róla pár hete Instagram oldalán.

             Candice bejegyzése az Instagram oldalán, megismerkedésük évfordulóján

     Pár szóban ismerjük meg őt is, hiszen a továbbiakban meghatározó szerepet tölt be Blackmore életében. New York mellett, Long Island-en született 1971-ben, Candice Lauren Isralow néven, zsidó családban, apai nagyszülei – ha jól tudom – Ukrajnából vándoroltak be az Államokba. Candice már nagyon korán elkezdett zongoraleckéket venni, majd 12 éves korától modellkedett, Candice Loren néven. Húszas évei elejéig feltűnt plakátokon, hirdetéseken, magazinfotókon, majd kommunikációt tanult egy helyi magánegyetemen. A Blackmore’s Night-on kívül két szólólemezt is kiadott,  az első „Reflections” címmel 2011-ben jelent meg, saját szerzeményekkel, a második, a 2015-ös „Starlight starbright” gyerekdalokat, altatódalokat tartalmaz.  

                                Candice gyerekkori fotói

                                                     Candice, a modell

   De lássuk, saját szavaikkal, hogyan élték meg megismerkedésüket. Candice így mesélte el az első találkozásukat 2002-ben egy interjúban, melynek címe „Rockistenhez mentem feleségül”. (Akkor már hosszú évek óta együtt éltek, de csak jóval később házasodtak össze. Nyilván az újságíró adta a címet, így hangzatosabb.)

CN: „18 éves voltam, amikor először találkoztunk. Egy Long Island-i rádióállomásnál dolgoztam, és egy jótékonysági focimeccset rendeztek a rádiósok és a Deep Purple csapata között. A zenészek közül csak Ritchie és talán Roger Glover játszott, és ők győztek, én pedig a pálya szélén szurkoltam a rádiósoknak. Utána odamentem Ritchie-hez, gratuláltam a győzelemhez és autogramot kértem tőle. Felnézett rám és azt mondta, nagyon szép vagyok. Ez volt az én nagy Blackmore-pillanatom. Ez után elmentem, de ő a tömegen keresztül utánam küldött néhány roadot és megkért, hogy találkozzunk egyik közeli bárban. Persze, azonnal magával ragadott. Nagyon rejtélyesnek és erősnek tűnt, és látszott rajta, hogy nagy szüksége van egy barátra. Bűvésztrükköket mutogatott, egész éjszaka beszélgettünk és teljesen a hatalmába kerített. Az, hogy 44 éves, én pedig csak 18, nem számított. Reggel hétig-nyolcig beszélgettünk és a szüleim ólomszürke arccal néztek rám, amikor hazaértem. (Egy másik interjúban kissé másként meséli el: „Hajnali 4-5 tájban felmentem a hotelszobájába, de még a dzsekimet se vettem le. Egész idő alatt arra, gondoltam, hogy másnap majd azt írják az újságok, hogy a rocksztár megölt egy fiatal lányt a hotelszobájában. Megrémített, hogy egyedül maradtam vele, de tökéletes úriemberként viselkedett.”)… Sokáig egyik ismerősömnek sem mondtam el, hogy kivel randiztam. Amikor végre bevallottam, azt hiszem, nem voltak irigyek vagy féltékenyek. Most talán már azok, mert látják, hogy ez egy hosszan tartó és nagyon erős kapcsolat. Amikor először hívott meg magához, a legjobb barátnőm kísért el a connecticuti házába. Ő nagyon nem bízott meg benne, és túlságosan is védelmezett.  Egész este el sem mozdult mellőlem. Amikor Ritchie azt kérte, hogy maradjak nála, megragadta a karomat és azt mondta: nem, ő hazajön velem! Még egy üdítőt sem ivott meg úgy, hogy nem ő maga nyitotta ki. Ha erre visszagondolok, mindig nevetek.

    A Ritchie-vel való együttlétnek sok kellemes vonzata van: nagy ház, partik, szép autók, sok pénz, de a nagy ház és a sok pénz sok adót is jelent. A rajongók nem igazán izgattak. Ritchie, akárcsak a zenekar többi tagja is, igazi partiőrült rocksztár volt. Előfordult, hogy egy csomó nő odament hozzá és pont elém álltak. Erre átkarolt és elsétálunk. Nagyon hűséges, és tudja, hogy nem szeretem, ha legyeskednek körülötte. Amikor először mentem vele turnéra (ez még a Purple-korszakban volt – NG), előre idegeskedtem a rajongó csajok miatt. Megígérte, hogy az egész európai turnén a nézők csak férfiak leszek. Persze, nem hittem el, úgyhogy mindenféle dögös cuccot, bőrruhákat, miniszoknyát és hasonlókat bepakoltam, készen a versengésre.  Az első koncert éppen Olaszországban volt, és ami a közönség összetételét illeti, igaza lett: szinte csupa férfi, olasz férfi! Azt hiszem, azon az estén nekem nagyobb sikerem volt, mint a Deep Purple-nek. Rockfeleségnek lenni akkor a legnehezebb, amikor nélkülem ment turnézni, de mindig felhívott, és ajándékot is hozott.

    Szeretem a rockzenét, mindig is szerettem, de Ritchie már egyáltalán nem hallgat ilyesmit. Ha rockot teszek föl, mindig kimegy a szobából. Megértem, hiszen ha valaki 40 éven át ilyen zenét játszik, az már nem nagyon akarja. Most másfajta zenét játszunk, ami a lehető legtávolabb áll a hard rocktól.

     Ritchie nagyon érzékeny, ezért játszik úgy, ahogy…, de ez az érzékenység  ingerlékennyé is teszi. Mindketten nagyon erős egyéniségek vagyunk, egyikünk sem ismeri el, ha hibázott, úgyhogy az érvelések napokig eltartanak. Amikor turnén vagyunk és mosolyszünet áll be közöttünk, még külön hotelszobát is foglalunk. Ritchie imád mindent kritizálni; most túl meleg van, most túl hideg, a mögöttem levő túl gyorsan vezet, az előttem haladó túl lassan…ilyesmik nagyon feldühítik. Úgyhogy amikor úton vagyunk, mindkettőnknek megvan a maga hotelszobája. Azt nézek a tévében, amit akarok, olyan zenét hallgatok, ami nekem tetszik, ha csöndet akarok, akkor csönd van, és ráadásul senki sem horkol.”

     2006-ban egy interjúban szintén az első találkozásról kérdezték őket:

RB: „Angyali volt, rendkívül csinos, nagyon ártatlannak és őszintének látszott. Ezek olyan tulajdonságok, amilyen nem sok emberben találni manapság.” …Ő tizennyolc éves volt, én talán nyolcvan….(ez angolul sokkal viccesebben hangzik: a 18 és a 80 – eighteen és eighty – hangzása elég hasonló – N.G.)  „Az ismeretségünknek sok szintje volt. A romantikus pillanat hat hónappal az első találkozásunk után történt, amikor már igazán jól megismertük egymást. Akkor tudtam, hogy ő az egyetlen számomra.”

CN: „Ritchie épp az ellenkezője volt, mint én. Amikor az ember először találkozik valakivel, a beszélgetés kezdetekor nehezen törik meg a jég. Arra kért, találkozzunk egy pubban a meccs után. Egyik ismerősöm kocsiján mentünk, én hátul ültem, Ritchie elöl, ott vette le a futballcipőit és a zokniját, de nem beszélgettünk. Aztán amikor levette az izzadt zokniját, megfordult és megérintette vele az arcomat. Amikor az ember észreveszi, hogy valakinek ilyen humorérzéke van, megnyugszik, már nincsenek tabuk. Olyan ez mind a ying és a yang; én világos vagyok, ő sötét, én mindig mosolygok ő soha, vagy ritkán.”

K: Ritchie, tényleg sosem mosolyog?

RB: „Volt idő, amikor egyszer valami megmosolyogtatott. Ez még valamikor 1979-ben történt, annyi elég is volt.”

                                      "Egyszer valami megmosolyogtatott..."

                                 Az első BN-album

     Így, jó pár év múltán már láthatjuk, a „Shadow of the Moon” a legeklektikusabb lemez, amit a BN készített, reneszánsznak semmiképp sem tarthatjuk. Ők maguk „ren and rock”-nak nevezték el a műfajt. A címadó szám egy kifejezetten lágy, kellemes dal, műfaji besorolásával nem kísérleteznék. A „The clock ticks on” egy a 16. század első felében élt és a maga korában igen népszerű flamand zeneszerző, Tielman Susato valamelyik művének feldolgozása, Candice szövegével. Ez csakugyan középkori, reneszánsz jellegű muzsika, kemény fúvósokkal. Több BN-koncerten is hallottam felvezető zeneként az alapmotívumát, nyilván CD-ről. A „Be mine tonight” afféle „olyan, mintha”. Saját szerzemény, kellemes dallam, de amúgy semmi különös. 

     Ehhez a témához is van egy interjúrészletünk:

K: Az albumokon szereplő számok részben tradicionálisak, feldolgozások, részben saját szerzemények. Mikor jön el az az idő, amikor kimerülnek a témái és nem lesz mit feldolgozni?

RB: „Hatalmas gyűjteményem van reneszánsz kori zenékből, és legalább még 20 CD-nyi anyagot össze tudnék hozni ezzel a háttérrel, amit érdemes feldolgozni. Sokan, amikor  bennünket hallgatnak, azt hiszik, tradicionális zenét játszunk, pedig mi írtuk. Megpróbáljuk interpretálni és fogyaszthatóvá tenni a reneszánsz zenét a mai átlagember számára.  Jó lenne látni, hogy egy kicsit népszerűbbé válik. Különösen Amerikában itt van a country, a rock, a dzsessz, a blues, meg persze hiphop, az R&B és hasonlók, és ha meghallják a reneszánsz zenét, azt mondják: ez meg mi az ördög? De szerencsére a dolgok változóban vannak. Németországban kezdődött úgy tíz éve, s most már sok zenekar játszik hasonlót. Remélem, csak idő kérdése,  hogy Amerikában is megkedveljék ezt a stílust, amit  mi  ’ren and rock’-nak nevezünk.”

    A lemez fénypontja a „Play minstrel play”, mely ugyancsak hordoz középkori gyökereket, Pierre Attaingnant 16. századi francia zeneszerzőtől. A szám fényét emeli Ian Andersonnak, a Jethro Tull vezéralakjának fuvolajátéka. Blackmore és Anderson gitár-fuvola unisonója a végén igazi mestermunka. Sok korábbi interjúból tudhatjuk, hogy Blackmore mindenki közül talán a Jethro Tull zenéjét értékeli a legtöbbre és szoros barátság fűzi Andersonhoz. Egy 1978-ban készült interjúban Blackmore ezt mondta: „Ian Anderson egy zseni. A legutóbbi lemezük különösen káprázatos, nem is tudom, hogyan írta meg ezt így.  A gitárosuknak, de a többi zenésznek is, olyan a memóriája, mint egy számítógépgépnek…, hihetetlen, hogy mindenre emlékeznek. Mellesleg nem szeretnék minden este ilyen bandában játszani. Nagyon kedvelem a koncertjeiket, általában többet is megnézek évente.  Legutóbb Párizsban hallottam őket, az első sorba ültettek. Nem értettem, hogy miért.  Aztán jött az utolsó szám, Ian  lelépett a színpadról, odajött és nekem énekelt, közben a rivaldafény rám esett…. Valahányszor kihoznak egy új lemezt, arra gondolok, csak nehogy olyan jó legyen, mint az előző,  mert akkor bajban érzem magam, hogy én nem tudok ilyet írni. Ami különös, hogy szinte minden zenészüknek megvannak a maga kis hiányosságai, mégis olyan jól szól az egész. A basszusgitárosuk, John Glascock egészen kiváló, talán a legjobb a rockban.  A Rainbow-nak is meg akartam szerezni, de nem sikerült.” (Sajnos Glascock már régen meghalt.)

                               "Play minstrel play"

     Anderson persze nem járt Blackmore-ék stúdiójában, hanem nyilván megkapta a zenei alapokat és miután rájátszotta a magáét, elküldte, a jókívánságaival együtt. Aztán pár héttel később értesítést kapott a Heathrow repülőtér vámhivatalától, hogy egy különös csomag érkezett a részére. Érte ment, s amikor ott helyben kibontották, kiderült, hogy egy hatalmas, régi pisztoly van benne, Ritchie ajándéka. Ez nem sokkal az után történt, hogy Skóciában egy ámokfutó tizenöt iskolás gyereket és egy tanár ölt meg, majd magával is végzett, úgyhogy érthetően minden fegyver, ami akkoriban a hatóságok elé került, gyanús volt. Végül megkapta az ajándékot, de otthonában a brit törvények szerint nem tarthatta. Blackmore még az esbjergi fesztivál után személyesen kérte fel Iant a közreműködésre, aki akkor mondta Candice-nek azt a Blackmore által sokat idézett mondatot, hogy „te hoztad ki Ritchie-ből a cicát” (értsd, a szelíd oldalát, jobbik, szerethetőbb énjét). 

                      "Te hoztad ki Ritchie-ből a cicát" (Ian Anderson)

     Az „Ocean gypsy”-t már jól ismertem, a hetvenes évek elején-közepén fénykorát élő Renaissance együttes egyik legnagyobb sikere volt (Nota bene!, a Renaissance éppenséggel nem reneszánsz zenét játszott), Annie Haslam csodálatos hangjával. Erről Candice így beszélt: „Az ’Ocean gypsy’-t először szalagon kaptuk meg Annie Haslamtól, aki a Renaissance énekesnője volt. Ritchie elment egy klubba egy ismerősével, ahol Annie énekelt, és kapott tőle egy csomó kazettát, amiket hazahozott. Sokat játszottuk, amikor még Connecticutban laktunk. Ültünk kinn a szabadban, hallgattuk a szalagokat és ez a szám nagyon megtetszett. Aztán miközben átköltöztünk Long Island-re és összepakoltunk, évekig nem is kerültek elő a szalagok. Ez a szám azonban mindig itt motoszkált a fejemben. Egy nap a konyhában dúdolgattam, Ritchie meg elkezdett gitározni rá, mire rögtön nekiálltunk, hogy a rengeteg szalag közül előbányásszuk…”

     A „Minstrel Hall” Blackmore nem túlzottan virtuóz, de szép instrumentális kis darabja, talán máig is játssza a koncerteken. A „Writing on the wall” néhány motívuma Csajkovszkij „Hattyúk tavá”-ból származik, dobgéppel és némi elektromos gitárral, utalva arra, hogy Blackmore még azt sem akasztotta szögre végleg. Ugyancsak az említett flamand komponista, Susato adta a témát a „Renaissance fair”-hez, mely amolyan vidám, „sing-along”, mulatós nóta. A „No second chance” igényes popdal, mely az összes szám közül a leginkább fekszik Candice lágy, lírai hangjához. Ismét előkerül a Stratocaster, s a szólóban még egy parányi „Für Elise”-motívum is felsejlik. Blackmore így kommentálta: „A számban végig jelen van az akusztikus gitár is, de úgy gondoltam, jobban szól, ha az előtérben az elektromos erősebb. Szinte bűnösnek éreztem magam, hogy elektromos gitáron játszom, de a következő lemez is ilyen lesz, nem akarok teljesen leragadni az akusztikus hangszereknél.”

     A „Memmingen” nagyszerű, lassú instrumentális (gitár) szám, aztán jön Ritchie gyerekkori kedvence, a milliónyi feldolgozást megélt „Greensleeves”, ami egy hagyományos balladisztikus népdal, ha minden igaz, a 16. század végéről. A kakukktojás a „Wish you were here”, mely a 80-as években pár hónapig nagyon népszerű svéd Rednex együttes popslágere volt; hogy itt mit keres, fogalmam sincs. Állítólag Ritchie-ék szeretik.

    Érdemes végigböngészni, kinek, minek mondanak a végén köszönetet: Blackmore pl. a Soccer Rockers nevű futballcsapatnak, benne Franz Beckenbauernek, Lothar Matthäusnak (a nevét hibásan írták ki), aztán egy másik ismert név is felbukkan, az ex-Uriah Heep billentyűs Ken Hensley-é. Hogy ő hogyan  került képbe, fogalmam sincs. Az bizonyos, hogy e két hatalmas rockegyéniség régóta ismerte egymást, a 70-es évek legelején ugyanabban a londoni épületben próbáltak, de hogy később milyen kapcsolat volt közöttük, nem tudom. Candice köszönetet mond sok más mellett Ritchie-nek a lehetőségért, hogy hitt benne, és az ő dalnoka lett, továbbá Bamboozler nevű macskájának, a szemében ragyogó csillagokért…    

      A lemezt egyébként a saját, házi stúdiójukban vették fel.

RB: „Mostanában már csak otthon dolgozunk. Mindig fogadkoztam, hogy nekem sosem lesz otthon saját stúdióm, mint olyan sok más zenésznek. Inkább az volt a vágyam, hogy saját bárom legyen. És lett is. Sosem szerettem idegen stúdiókban felvételt készíteni, úgyhogy megcsináltuk itthon a magunkét. Imádjuk az állatainkat és nem szeretünk kimozdulni úgy, hogy ne vigyük őket magunkkal, vannak macskák, kutyák, oposszumok, borzok. Az viszont nem igazán érdekel, hogyan folyik a stúdiófelvétel. Ezt másra bízom, házhoz jön a producer… Világéletemben volt valami félelmem a stúdiómunkával kapcsolatban, nem is tudom, miért. Ilyenkor mindig nagyon ideges és szégyenlős leszek. Nem a legjobbat hozom ki magamból. Az iskolára emlékeztet, amikor teszteket írattak velünk. Amikor felgyullad a piros lámpa, nem tudok ellazulni. Mások, például Brian May nagyon jól tudják, hogyan lehet a legjobb hangokat kihozni a stúdióban, én meg pont ellenkezőleg, hajlamos vagyok rosszul játszani. Azt hiszem, sokkal jobb vagyok a színpadon, de ott meg mindig be vagyok rúgva, úgyhogy lehet, hogy az sem jó.  Néhányszor a stúdióban is beszívtam, de aztán visszahallgattam magam másnap, és szörnyen hangzott, amit játszottam.”

                      "Az volt a vágyam, hogy saját bárom legyen. És lett is."

                                  "Imádjuk az állatainkat..."

                                          "...de ott meg mindig be vagyok rúgva..."

     A sajtó nemigen méltatta a BN kezdeti tevékenységét (csak a japán és a német albumlistákon jegyezték), de valószínűleg akadt több korábbi Purple- és Rainbow-rajongó is, aki nem vette jó néven ezt a 180 fokos fordulatot. Meg is kérdezték Blackmore-tól, hogyan hatnak rá ezek a kritikák.

RB: „Attól függ, milyen napom van. Néha figyelembe veszem, néha nem. Időnként kimondottan lökést ad, hogy folytassam, csak hogy bosszantsam őket. Szeretem bosszantani az embereket, és minél inkább lehúznak, annál inkább. A motivációt azért többnyire  önmagamból merítem, úgyhogy ha azt gondolom valamiről, hogy jó, akkor az jó. De ezek az érzések változnak. Ha nem vagyok biztos valamelyik dalban, akkor elfogadom, ha valaki azt mondja, hogy silány.  Néha egyetértek a kritikákkal, és én is azt mondom, hogy silány, de aztán meghallgatom néhány másik zenekar produkcióját és az gondolom, hogy az is silány.”

CN: „Azt hiszem a legnagyobb elismerés, amit kaptunk, hogy a zenénk nem volt elég rossz ahhoz, hogy a rádióban játsszák. Nem töltene el örömmel, ha szendvicstöltelékként betennének bennünket mondjuk Beyoncé és Geri Halliwell közé. A mai zenekínálat elég gyenge, úgyhogy bizonyos mértékig örülök, hogy az anyagaink inkább szájról szájra terjednek.”

    Részlet egy 1998-as interjúból:

K: Ez az album csak flört a középkori zenével, vagy a továbbiakban is ezt az utat akarja követni?

RB: „Azt hiszem, ez lesz az az út, amelyen életem végéig haladni akarok. Nem felejtettem el a rockot, szeretem felerősíteni a hangot, de az még várhat egy ideig. Ez a fajta zene, amit most játszom, sokkal kötöttebb a rocknál, az én egyik gyengeségem pedig az, hogy hangról hangra sosem emlékeztem jól a dallamokra. Hozzászoktam a sok improvizációhoz, de a reneszánsz muzsikában jóval pontosabban kell játszani, ez benne az izgalmas és nehéz. A következő lemezünkön több orosz dallam és etnozene lesz, cigánytáncok és hasonlók, szemben a mostanival, melyen a balladák vannak többségben.”

    (Chris Devine-tól, aki egy ideig a BN hegedűse volt, egyik interjúban azt kérdezték, könnyű-e Blackmore-ral a színpadon improvizálni. „Együtt említeni azt a két szót, hogy könnyű és Ritchie… De komolyra fordítva, mint szólista ő nagyszerű a színpadon, állandóan új dolgokat próbál ki és szereti, ha én is így teszek. Ami engem illet, inkább a biztonsági játékra törekszem, ahogyan azt a korábbiakban kidolgoztuk, de jó tudni, hogy a zenekar vezetője bátorítja a többieket a kísérletezésre. A legjobban azt szeretem a Blackmore’s Night-ban, hogy minden egyes koncerten tudunk valami újat, szokatlant nyújtani. Amikor pedig együtt szólózhatok Ritchie-vel, azok számomra a koncert fénypontjai.”)

K: Ennek a lemeznek az eladása kemény marketingmunkát követel.

RB: „Voltak olyan félelmek, hogy elveszítjük a rockkedvelő közönségünk egy részét. Ám ahogy öregszünk, úgy leszünk egyre csendesebbek és – megkockáztatom – bölcsebbek is. Jó látni, hogy a rajongók ott vannak a koncertjeinken, még így is, hogy ekkora a változás. Pedig ez a zene más hozzáállást kíván a közönségtől is. Miközben a színpadon játszunk bizonyos számokat, nagyon csendben kell lenniük, más számoknál pedig azt szeretnénk, ha tapsolnának, velünk énekelnének, és jól éreznék magukat, mint egy partin…. Amikor például a  „Memmingen”-t játszom,  teljes csöndre van szükségem, különben nem működik. Persze, nem akarom, hogy a közönség totális csendben ülje végig az előadásokat, de amikor nagyon csendben hallhatják, amit játszunk, az tényleg fantasztikus, mert az ember belevész a zenébe.”

               ."..amikor nagyon csendben hallgatják, amit játszunk, az tényleg fantasztikus,

mert az ember belevész a zenébe.”

K: Ezen a lemezen van a legtöbb magából Ritchie Blackmore-ból?

RB: „Ez nagyon igaz, talán egy rajongó írta ezt egy levelében. Ha a rockzenében játszom egy szólót, aztán visszatérek a riffhez, ezzel nem fejezem ki magamat mint előadót. A Deep Purple-ben játszani kicsit olyan volt, mint egy gyárban dolgozni. Játszottam egy kis szólót, aztán visszavonultam, hogy a többiek egója is érvényesülhessen.”

    Az esbjergi utolsó Rainbow-koncert után (amit stílszerűen a „Maybe next time” – Talán legközelebb című számmal zártak) Blackmore, Candice és Fodder tüstént Németországba utazott, hogy az új BN-albumot népszerűsítse, aztán ugyanezt tették Párizsban, Barcelonában, Madridban, anélkül, hogy egyetlen hangot eljátszottak volna. Ehelyett interjúkat adtak, melyekből szemezgetünk.  Bár Carole Stevens, Candice anyja és a zenekar menedzsere kikötötte, hogy a kérdések során a Rainbow-t vagy a Deep Purple-t nem érinthetik, Blackmore készségesen válaszolt ezekre is.  

                              A Rainbow utolsó koncertjéről készült felvételek

Egy német lapnak ezeket mondta:

RB: „Régóta, legalább 25 éve kacérkodtam a gondolattal. A reneszánsz zene mindig is foglalkoztatott, otthon gyakran játszottam. Kezdetben a zenénk tiszta reneszánsznak indult, de aztán adtunk hozzá egy kis slágeres hangot. Van néhány ismerősöm Európában, akik tradicionális reneszánsz és középkori zenét játszanak, sokat tanultam a játékukból, úgyhogy nem mondhatom, hogy valami újat találtunk fel… Akusztikus hangszereken játszom, ami teljesen új technikát követel meg, de sokkal nagyobb élvezetet és örömöt találtam benne, mint egy újabb hard rock album elkészítésében. Amit elértünk, túltesz minden előzetes várakozásomon. A rockban az ember sosem tudja előre, hova futnak ki a dolgok. Minden sokkal bonyolultabb – az egyéniségek miatt –, amikor együtt játszom egy zenekarban másik négy zenésszel…. Amikor magad vagy, esetleg egy társsal, sokkal könnyebb abba az irányba haladni, amerre szeretnél.”

K: Az akusztikus gitározásban ugyanolyan jártas, mint amikor elektromos gitáron játszik?

RB: „Erre sosem fordítottam figyelmet. Ami most fontos a számomra: dalokat írni és megvalósítani az ötleteimet. Sosem volt az a célom, hogy a tudásom teljes spektrumát megmutassam és kipróbáljam.”

K: Gondolt arra, mit szólnak majd a rajongói ehhez a nagy váltáshoz?

RB: „Nem. Csak a dalokra és a dallamokra figyeltem. Az emberek vagy kíváncsiak arra, mit csinálok, vagy egyáltalán nem szeretik a zenémet. Most már nem a szólók fontosak a számomra, hanem a riffek, az akkordok, a hangszerelés, a feldolgozások. Más gitárosok a szólójuk köré építik a számaikat, miként én is tettem korábban, de nekem ez most már nem fontos.” 

      Egy holland lapnak többek közt így nyilatkozott:

RB: „Ezeket a dallamokat már gyakran lejátszottam a fejemben. Ilyen zenéket hallgatok, ha éppen otthon vagyok, ilyeneket játszom baráti összejöveteleken. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy valaha a közönségnek is fogok ilyeneket játszani. Nem hittem, hogy fogadóképesek lesznek ilyenfajta zenére. Emellett jó érzés volt rock and rollt játszani és elkötelezni magam annak a zenekarnak, amelynek tagja voltam.”

K: Mi változtatta meg a véleményét?

RB: „A kétségbeesés. Egy bizonyos pillanatban szükségem volt erre a fajta zenére, de egy lyukas kétfillérest sem adtam volna azért, hogy elfogadják-e vagy sem.”

K: Engem sokkolt a lemez, amikor először hallottam, de el kell ismernem, egyáltalán nem rosszak a számok.

RB: „Az ötlet régóta érlelődött bennem, jó ideje dolgoztam rajta, ellentétben a korábbi rockszámaimmal, melyeket általában a stúdiókban vagy a próbákon írtam, a pillanat hevében. Olyan sok rockzenei elképzelésem van, hogy választani tudok, melyik a legjobb a zenekarnak. A hangzás nagyon fontos. Akusztikus gitáron egy rockszám néha nagyon másként hangzik. Ahogyan játszom, az úgy szól a CD-n is. A CD relaxáló és gyógyító hatású, akárhányszor csak meghallgatom. Amúgy nem szoktam visszahallgatni a saját lemezeimet. Szinte sosem vagyok elégedett azzal, amit feljátszok, talán csak a szólókkal. Mindig összeütközésbe kerülök önnön tökéletlenségemmel. Amikor tudom, hogy rögzítik a játékomat, merevvé tesz, elbizonytalanodom, elemzem magamat, miközben játszom. Akkor nyújtom a legjobbat, amikor pihent és ellazult vagyok, és spontán módon jönnek az ötletek. Amikor egy jó szólót játszom stúdióban, mindig ugyanaz történik; beszól a hangtechnikus, hogy nem a megfelelő gombot kapcsolta be, vagy elszakad egy húr stb., aztán meg kell ismételnem. Ilyenkor az ember nem kockáztat annyit, egy kicsit sterilebben kezd el játszani. Az élő felvételnél ez nem áll fenn; tudom, hogy egyszeri és megismételhetetlen. Nem szól a technikus, hogy nem lehetne-e a riffet még egyszer…”

K: Ez a lemez mennyi lehetőséget adott az improvizációra?

RB: „A legtöbb improvizációt mollban játszom, ez a blues és a rock alapja. A moll dallamokban van egy csomó keserűség, fájdalom, vagy legjobb esetben melankolikus érzést váltanak ki, ami jól illeszkedik az egyéniségemhez. Nagyon komoly, pesszimista, és nagyon negatív beállítottságú vagyok.  Ez a CD viszont szinte teljes egészében dúr akkordokból épül fel. Sok szólót előre kidolgoztam, amit szinte sosem tettem meg, amikor rockot játszottam. Ez azonban nagyon személyes vállalkozás és sok időt töltöttem az előkészületekkel.”

K: A zenekar neve – Blackmore’s Night (vagyis Blackmore Nightja) – mintha azt sugallná, hogy Candice a tulajdona lenne.

RB: „Egyáltalán nem tekintem Candice-t a tulajdonomnak, ellenkezőleg; ő jobban kontrollál engem, mint én őt. Legalább 50 százalékban benne van ebben a lemezben. Sokakat megérint a hangja, talán többeket is, mint az én gitárjátékom. De ezzel a CD-vel nem is a gitárosokat akartam elkápráztatni. Nem szeretek a zenészeknek játszani, túlságosan sznob dolog volna.  Még a barátaimnak is, akik profi módon játsszák a középkori zenét, nagyon tetszett. Kihívás számomra ez a stílus. Nekem az okoz meglepetést, hogy sokan semmit sem akarnak megváltoztatni. Egyesek túl sokáig maradnak együtt, akkor is, amikor már nincs mondanivalójuk egymásnak. Ebben én is vétkes vagyok, úgyhogy tudom, mit beszélek.”

K: És hogyan jön a letisztult hangzáshoz a szintetizátor?

RB: „Az volt az eredeti elképzelésem, hogy autentikus hangszerekkel helyettesítsük a szintetizátorokat, de amikor a producerrel, Pat Regannel meghallgattuk az eredményt, úgy döntöttünk, ez nem feltétlenül szükséges. A színpadra nem vihetünk fel egy-egy alkalommal tizenöt muzsikust. Ezzel együtt is úgy kellene hangzani a zenénknek, mint egy középkori zenekarénak. Emellett azonban olyanok érdeklődését is fel akartuk kelteni, akik nem feltétlenül ismerik és kedvelik a középkori zenét.  Eddig több rajongói levelet és dicséretet kaptam, mint 30 év alatt összesen.”

K: Ez a lemez helyenként eléggé Mike Oldfieldesen hangzik.

RB: „Jó megfigyelés, egyik kedvenc számunk a ’Moonlight shadow’. Amikor belekezdtünk ebbe a projektbe, sokat hallgattuk. Számomra ez az összehasonlítás dicséret.”

K: A „Moonlight shadow” nagy siker volt Hollandiában, de az volt-e Amerikában is?

RB: „Nem, mert túl dallamos. Az amerikaiak nem túlzottan kedvelik a dallamos zenét. Mike Oldfield sosem lopta be magát az amerikaiak szívébe, akárcsak az Abba, akik máshol szupersztárok voltak. Amerikában nem szeretik a melodikus európai zenét, inkább a rhythm and bluest. A rádióállomások pedig 90 százalékban amerikai zenét játszanak. Ha nem vagy amerikai, alig van esélyed, hogy a rádiók játsszák a számaidat.”

K: Hogyan érintette meg Candice-t az európai zene?

RB: „Otthon csak az szól, úgyhogy el sem tudott volna menekülni előle.  Elkezdte élvezni és mivel sokat vittem magammal Európába, egyre jobban megszerette. Jobban érdekelték az európai dalok és gyorsabban megjegyezte őket, mint én. Játszik zongorán, most tanul furulyázni.”

K: Ön szokott énekelni?

RB: „Igen, de csak akkor, ha más nem hallja.  A zene olyan sok koncentrációt kíván,  hogy két dolgot egyszerre nem lehet csinálni. Tudom, ha gitározom, nem tudnék rendesen énekelni és fordítva.  De amikor szólózom, állandóan aláénekelek, ez az oka, hogy sok koncert végére elmegy a hangom. Nagyon sokat követelek az énekeseimtől, a saját hangommal szemben pedig különösen nagyon bizonytalan és kritikus vagyok. Ezért nem énekelek, és különben is, éppen csak mostanában tanultam meg beszélni.”

                                        "Amikor szólózom, állandóan aláénekelek"

K: Még hogy beszélni?

RB: „Valójában igen. Sokáig azt sem tudtam, ki vagyok. Lehajtottam a fejem és elkezdtem játszani. A befelé forduló természetem miatt elég kényelmetlenül éreztem magam a színpadon. Én így működöm. Ezért van az, hogy amikor rólam van szó, úgy beszélek magamról, mint egy harmadik személyről. Az a Blackmore, akit a színpadon látnak, nem ugyanaz, aki a reggeliző asztalnál ül.”

                                             "Lehajtottam a fejem és elkezdtem játszani"

K: Szinte mindenki nehéz embernek tartja.

RB: „Néha az is vagyok. Azt hiszem, amikor egy zenész nem elég jó, vagy már nem hasznos a zenekar számára, én vagyok az első, aki ezt ki is mondom.”

      Itt egy másik interjúrészlet:

K: Oly sok év rockzenélés után milyen érzés akusztikus hangszereken játszani?

RB: „Most teljesen ennek a fajta zenének élek. Nagy kihívás, inspiráló és felfrissítő. Ez nem egyszerűen egy újabb lemez. Életem keresztúthoz érkezett és úgy érzem, bármelyik irányba elindulhatok. A Rainbow-ra és a Deep Purple-re visszagondolva olyan, mintha az utóbbi 30 évben koloncot hordtam volna a nyakamban. Félreértés ne essék, sokkal tartozom a Rainbow-nak és a Deep Purple-nek, sokat köszönhetek a zenekarnak, de talán itt az idő továbblépni. Szeretek elektromos gitáron játszani, de amikor hazaérek, már csak akusztikus gitárokon akarok játszani. Ez a lemez egyszerű, de nagyon jó dalok gyűjteménye. Szeretem, mert reneszánsz zene, némi popzenei felhangokkal, egy kicsit Enya és Mike Oldfield stílusa is benne van.”…„Az utóbbi húsz évben sokan kérdezték, miért nem játszom akusztikus hangszereken. Azt feleletem, miért, most mindenki az akusztika felé nyomul, különösen az utóbbi évtizedben nagyon divatba jött az unplugged.  Számomra afféle divattá vált, azért nem törekedtem erre, de most, hogy megint nem divat, én is’ unplugged’ játszom. Ettől függetlenül otthon nagyon gyakran játszottam korábban is akusztikus gitárokon. Azt hiszem, Candice hozta ki belőlem, hogy végül erre az útra léptem és lemezt készítettünk. Talán soha eszembe nem jut akusztikus lemezzel előállni, ha meg nem hallom, hogy otthon énekel és hozza ezeket az ötleteket.”

     Egy interjúban így beszél az akusztikus hangszerekhez való viszonyáról:

RB: „Mindig azt hittem, hogy akusztikus gitáron könnyű játszani;  néhány akkord és kész. Nem igazán értettem a lényegét, de az utóbbi években láttam és hallottam néhány csodálatos gitárost, Gordon Guiltrapot, Leo Kottkét, akiknek a kezében énekel a gitár,  és teljesen elbűvölt, hogy milyen ügyességgel játszanak rajta.  Megpróbáltam hasonló módon játszani, de az elején egyáltalán nem könnyű. Más a húrok vastagsága, nem lehet úgy hajlítani, mint elektromos gitáron. A sok próbálkozásnak az lett a vége, hogy ízületi gyulladás lépett fel az ujjaimon. Mindemellett az akusztikus zene teljesen új ajtókat nyitott meg előttem. Ülök egy szobában és egy fa hangszeren játszom, ami nincs bedugva az erősítőbe. Csodálatos. Ha már bedugod, automatikusan része leszel az üzletnek, jön a marketing, a sikerlisták hajszolása, a rádiók, az interjúk, és ezeknek már vajmi kevés közük van a zenéhez.”

      2006-ban ezt nyilatkozta a Guitar magazinnak:

RB: „Eleinte mindenki azt hitte, megőrültünk, de úgy éreztem végre eljött az én időm, hogy azt csinálhassak, amit akarok és szakítsak azzal a szörnyeteggel, aki állandóan a ’Smoke on  the water’-t játssza. Ennek nem láttam a végét. Mindig szerettem hallgatni a reneszánsz zenét, ezeket a melódiákat és a trombitákat és a fafúvósokat gitárra próbáltam adaptálni.”

K: Ez mennyire nehéz feladat?

RB: „Nem nagyon.  Még a ’Smoke…’ is párhuzamos kvartokból épül fel, éppen úgy, ahogyan némely fúvósok akkoriban, a 15-16. században játszottak. Ebből a zenéből sok benne volt a Rainbow-ban is. A mi zenénk a rock, a reneszánsz és a balladák keveréke, egy kicsi mindegyikből, de egyáltalán nem dzsesszes.”

      Akkortájt a showbizniszhez való viszonyáról is többen kérdezték, ami szintén kapcsolódik az új vállalkozásához. Egy interjúrészlet 1998-ból:

RB: „A showbiznisz nagyon felszínes. Egyszer fenn, másszor lenn. Túl nagy a marketing szerepe, s ez számomra riasztó”.

K: A lemezkiadó olyan, mint egy bank?

RB: „Jó a hasonlat. Találnak egy előadót, aki mögött sok pénzt sejtenek, aztán fizetnek a rádióállomásoknak, hogy annak az illetőnek a számait játsszák és rengeteg pénzt fordítanak a reklámozására. Ha viszont egy művész már naggyá vált, mint mondjuk az egyébként igen tehetséges Alanis Morisette, akkor kitalálják, hogy miért ne kreáljunk egy új Alanis Morisette-et. Minden lemeztársaságnál megtalálhatók ezek a klónok. Ez megy két-három évig, aztán jön valaki más és a történet újból ismétlődik, de olyan konzekvensen, hogy a zene nem tud vele túl sokat kezdeni. Most találtunk egy lemezkiadót Amerikában, de ezt megelőzően hat lemezcéggel tárgyaltunk, melyek csak nagy nevek után érdeklődtek.  Az egyiknél azt mondták, ez az egyik legjobb lemez, amit hallottunk, de nem tudjuk, hogyan vezessük be a piacra. Fantasztikus zene, nagyon tetszik, de nem tudjuk használni.  És miért?  – kérdeztem. Mert nem tudjuk, hogyan lehetne ezt a fajta zenét eladni a közönségnek.  Talán úgy fél év múlva, ha már sokan játszanának reneszánsz zenét, akkor azt mondanák, hogy most már tudjuk, hogyan lehet eladni, és az MTV is játszaná, mert már sokan mások művelik ezt a fajta zenét. Itt már jó ideje a marketing számít, nem a zene. Ez nem zenebiznisz, hanem marketing, ezért mondom, hogy ez szörnyű: miért nem adják át a zenét a közönségnek, ők majd döntenek. A legtöbb lemeztársaság erre azt feleli, hogy divatosnak kell lennie. Ekkor az jut eszembe, úristen, mit is csinálok én? Zenét vagy divatot? A zeneiparnak hierarchiája van. A lemeztársaság, a menedzsment, az ügynökségek, a promóciós cégek, és a létra legalján van maga a zenész, aki ’csak’ megírta és előadta a számokat.”

K: A Blackmore’s Night megmarad ennél a stílusnál?

RB: „Igen, ezen az úton megyünk tovább. Felkészültem rá, hogy ennél maradok, még akkor is, ha csak kevesen követnek bennünket. Én annyival is meg leszek elégedve.”

K: Korábban hatalmas arénákban, csarnokokban, stadionokban játszott, esetenként több tízezer embernek.

RB: „Igen, ezt csináltuk a Deep Purple-lel, ami jót tesz a bankszámlának és az önérzetnek, de nem tesz jót a zenének. Én szívesen játszom 200 vagy 1000 fős közönségnek is. Nem érdekel, hogy néhányan azt mondják, Ritchie megbolondult, újabban kis termekben játszik. Én ezt szeretem. Ilyenkor jobban figyel ránk a közönség; azok, akik igazán érdeklődnek a zene iránt, nem járnak tízezres csarnokokba. Abból a tízezerből talán csak kétezret érdekel valójában a zene. Ha elmész egy Rolling Stones-koncertre, azt látod, hogy rengetegen vannak, de legföljebb a töredéküket érdekli maga a zene. Azért mennek el, mert a barátaik is ott vannak.  Miért mész  Stones-koncertre? Mert mindenki más is elmegy.  És tetszik? Nem.  Ha csak ezer embernek játszol, akkor teljesen bevonod őket a játékodba. Sokkal könnyebb kimenni a színpadra és nagy arénákban őrült hangerővel játszani, üvöltözni és kérdezni a közönséget, hogy ’akartok rock and rollt?’, ők pedig kórusban üvöltenek vissza.  Ezek csak klisék.  A hatvanas években még elment az ilyesmi, de ha mostanság látok hasonlót, hogy a zenészek kimennek a színpadra és öklüket rázzák a közönség felé, már kételkedem. Én is csináltam húsz évvel ezelőtt, miért tenném ma is”.

(Egy személyes megjegyzés. Sosem voltam a Rolling Stones kedvelője, bár néhány számukat szeretem. 1995-ben épphogy hazajöttem egy külföldi útról, amikor felhívtak a barátaim és mondták, jön a Stones, nekem is vettek jegyet a Népstadionba. Hát persze, hogy elmentem. Nem mondom, hogy túlságosan élveztem, ráadásul az eső is esett.)

K: Milyen közönséget szeretne?

RB: „Ott vannak a Deep Purple- és a Rainbow-rajongók és ha hiszi, ha nem, sokan eljönnek olyanok is, akik még életükben nem hallottak a Deep Purple-ről.”

K: Milyen érzéseket vált ki önből, amikor gitárhősnek, gitárkirálynak nevezik?

RB: „Nem hinném, hogy gitárkirály lennék. Néha jól játszom, néha nem. Nagyon, nagyon sok gitáros van, aki jobb nálam. Semmi egyebet nem akarok, mint hogy a közönségből kellemes érzéseket és érzelmeket váltsak ki a játékommal. Nem akarok a legjobb lenni.  Sok kiváló gitáros van, de néha az a véleményem róluk, hogy egyirányú utcában járnak. Az én értelmezésemben a zene célja az, hogy megmozgasson valamit az emberekben; elég egy egyszerű dal, amitől jól érzik magukat. Ha  elérem, számomra ez a legnagyobb dicséret.”

(Egy másik interjúban megkérdezték tőle, hogy egy tízes skálán hányasra értékeli magát mint gitárost. Azt felelte, hetesre.)

K: Ki az, akit nagyra tart, például az improvizációs készsége miatt?

RB: „Egyik kedvencem Bob Dylan. Akárhányszor is látom színpadon, mindig csodálatos, mert ő nem olyan show-biz zenész.  Egyszerűen zseni, száz százalékosan önmaga.  A 60-as években elektromos gitárral állt ki a színpadra, kifütyülték, de nem törődött vele.  Úgy gondolta, hogy akkor valami mást csinál.  Egész hátralévő életében kiállhatott volna egy akusztikus gitárral és nyugodtan, kockázatmentesen játszhatna. Szeretem benne például azt is, ahogy pöcögteti a gitárját, kinéz a közönségre, s a zenekar azt hiszi, befejezte.  Bob ellenben még mindig pöcögteti a gitárját, mintha mi sem történt volna, nem is figyel a zenekarra. Azok ismét játszani kezdenek, de Bob akkor fejezi be a dalt, amikor úgy érzi, hogy most már csakugyan vége. Ez nem valami előre kigondolt, kimunkált húzás, ezért is szeretem a spontaneitást. Bár sokszor játszom ugyanazt a számot a színpadon, mégis minden alkalommal más. Megváltoztatom az intrót, a közepét, a végét…,miért kellene minden este ugyanazt csinálnom.”

                                                                             *

A Blackmore’s Night 1997. november másodikán Tokióban adta első koncertjét. Szeptemberre több európai állomásból álló turnét terveztek, spanyol, német, dán városokba, ám Blackmore korábbi ujjsérülése kiújult, ezért az összes európai állomást törölték a programból. A koncerthez azonban már igazi zenekar is kellett. Ehhez egy argentin basszusgitárost, régi Blackmore-rajongót szerződtettek, Mick Cervino személyében, Jessie Haynes (szintén Long Island-i, előtte-utána lányzenekarokban játszott) pedig második gitárosként lépett a csapatba. John O. Reilly (igen, a Rainbow-ból) dobolt, Joseph James pedig billentyűzött. A BN százperces show-t mutatott be, az új lemez dalai mellett több Rainbow-számot is játszottak (pl. „Ariel”, „Sixteenth century Greensleeves” stb.), valamint egy újat a következő albumról. Előzetesen Candice látszott a leggyengébb láncszemnek; ő volt az egyetlen abszolút kezdő és ez állítólag kissé meg is látszott a teljesítményén.

                  Candice első fellépése szólóénekesként, Japánban

     Blackmore: „Ötezer ember előtt léptünk fel. Candice kétségbe volt esve. Mellesleg mi is, de ő különösen, ám a végén nagyon jól jött ki belőle és még csak nem is ivott, mint én szoktam.”

    Candice: „Istenem, borzasztóan izgultam. Addig sosem énekeltem színpadon mint frontember. Tudom, hogy sokak álma, hogy rockénekesek, vagy csak akármilyen énekesek legyenek. Azzal kezdik, hogy megalakítják első zenekarukat, klubokban játszogatnak. Én ilyesmit sosem csináltam, most pedig egyből egy zenekar elé kellett kiállnom szólistaként és minden szem rám szegeződött. Azt hiszem, az első hat számot végigreszkettem, kifehéredett kézzel kétségbeesetten markoltam a mikrofonállványt. Két másodperccel a színpadra lépés előtt azt hittem, ki se tudok menni, s hogy ez csak egy álom, melyből pillanatokon belül felébredhetek. Egyetlen estén azonban nem épülhet fel az ember önbizalma. Ehhez évek kellenek és az idegesség sosem tűnik el száz százalékig…. Ráadásul túl nagy volt számomra az a cipő, amibe bele kellett lépnem. Ott állni egy legendás gitáros mellett, még akkor is, ha ő a másik felem, de hát ő egy élő legenda, fantasztikus gitáros, akitől a közönség mindig elvár egy bizonyos színvonalat. Mindez ott egyszerre zúdult a nyakamba…”

      Candice Night önállóan is számtalan interjút adott. Ebben a részletben énekesi pályafutásának kezdeteiről is beszél.

CN: „Véletlenül kezdődött, s bár gyerekkoromban vettem énekleckéket, zongorázni is tanultam és részt vettem a Little Theater Productionsban, azt sosem gondoltam volna, hogy egyszer ide jutok. 18 évesen olyan munkát kerestem, amiben állandóan közel lehetek a zenéhez és egy rockzenét játszó rádiónál kezdtem dolgozni. Így találkoztam Ritchie-vel. Később kérte, menjek el vele a Purple-turnékra, de közben állandóan énekeltem, otthon, autóban, mindenhol. Pihentetett és kikapcsolt. Aztán egyszer Ritchie megkért, hogy miközben ő a „Beethoven”-t játssza, énekeljek hozzá háttérvokált. A színpad szélére a nagy erősítők mögé kitettek egy mikrofont, úgyhogy a többi zenész nem is tudta, hogy én csinálok valamit, mások pedig azt gondolták, hogy Jon Lord valamelyik billentyűs hangszeréből jön a hang. Ez Csehországban történt, 15 ezer ember előtt. ….A kezdet kezdetén zeneileg szinte semmi közös nem volt bennünk. Most immár nyolc éve vagyunk együtt, de az első években Ritchie nem is hallott engem énekelni. Egyik barátja állandóan mondogatta neki, hogy jó énekes vagyok, de ő sosem tett egyetlen megjegyzést sem a hangomra, egészen addig, amíg egyszer karácsonykor el nem kezdtünk karácsonyi dalokat énekelni és játszani… Az új Rainbow albumát egy eldugott massachusettsi farmon vették fel, félméteres volt a hó, az énekes gondban volt néhány dal szövegével. Ritchie tudta, hogy évek óta írogatok az asztalfióknak, felhívott otthon telefonon, bejátszott néhány háttérzenét és megkérdezte, mit tudnék kihozni belőle. Emlékszem, annyira izgalomba jöttem, hogy miközben útban voltam feléjük a kompon, 1 óra 15 perc alatt írtam tizennégy dalszöveget. Amikor megérkeztem, megmutattam Ritchie-nek és a producernek, s ezekből született például a ’Wolf to the moon’, de legalább három dalszövegben benne van a kezem. Az ’Ariel’-t együtt írtuk otthon Ritchie-vel, ő átadta a Rainbownak és felrockosították.”

K: Hogyan fejleszti és tartja karban a hangját?

CN: „A hang nagyon sajátos eszköz és adottság; minden befolyásolja, ami az ember testével történik, hogy hogyan alszom, eszem, iszom, milyen stressz ér stb. Nem iszom alkoholt, nem dohányzom, sokat sétálok, jógázom, előadás előtt semmi tejes vagy krémes ételt nem eszem, csak tea citrommal és mézzel. Mindennap skálázom. Egy időben sokat próbáltam utánozni másokat,  és nagyon zavart, amikor nem sikerült. Mára már megbékéltem a saját hangommal, ami sokkal nehezebb, mint hinnék. Ismerem az erősségeimet és a gyengéimet, ez soha véget nem érő tanulási folyamat. Most már tudom, hogy a hangom az én hangom, tetszik vagy sem.  Énekelni tanulni állandó csata önmagammal.  Négyévesen kezdtem, közben tanultam zongorázni is, 12 éves koromig iskolai kórusban énekeltem, kényszerből, mert bár volt rockzenekar és kórus, de semmiféle elfogadható hangszeren nem játszottam. A kishúgomnak is énekeltem altatókat. Ma is úgy tűnik, hogy amikor a közönség hallgatja az énekemet, annyira ellazul, hogy többen elalszanak. Mindig is a zene közelébe akartam kerülni, de sokáig úgy véltem, ezt csak azok kiváltsága, akiket isten megérintett. A kedvencem a pennywhistle, egy reneszánsz kori furulya, könnyű szállítani és sosem hagy cserben, mint egy elektromos hangszer, de próbálkozom, többféle reneszánsz kori fafúvós hangszerrel is.”

"Próbálkozom, többféle reneszánsz kori fafúvós

hangszerrel is.”

K: Mivel foglalkozott a zenén kívül?

CN: „Mielőtt Ritchie-vel találkoztam, főiskolára jártam és kommunikációt tanultam, közben dolgoztam egy étteremben, de fotómodellként is. Ahogy a zene előtérbe került, úgy szorultak mindezek háttérbe. A modellkedést csak néhány éve hagytam abba. Most dalíró, szövegíró, macskadajka, szakács, személyi asszisztens, terapeuta, sminkes, öltözködési tanácsadó vagyok… Örülök, hogy modell voltam, sok mindent megtanultam abból, amit most csinálok; kiállni a színpadra, kamerák elé. A jó az, hogy most nincs szükségem sminkesre, fodrászra, mert magam csinálom. A kevésbé jó oldala az volt, hogy minden alkalommal meg kellett formálnom egy olyan karaktert, aki nem én vagyok; megfelelni annak az árunak, amit az én arcommal akarnak eladni, legyen az ruha, ékszer, vagy bármi más. Most jól érzem magam, az lehetek, aki valójában is vagyok.”

                                              A macskadajka

    Gillant kétszer is megkérdezték, mi a véleménye Blackmore új vállalkozásáról. 1998-ban ezt mondta: „Úgy vélem, Ritchie nagyon szereti, amit most csinál. A lemez nagyon befelé forduló, ugyanakkor nem csak önmagát szórakoztatja vele.  Ő is, mi is a saját utunkat járjuk. Azt hiszem, szükségtelen elmondanom a véleményemet a lemezről, mert Ritchie ezt nem akarná.”

    Úgy látszik, pár évvel később megváltozott a véleménye, mert 2005-ben így fogalmazott: „Felkértek, hogy készítsek egy lemezről anonim véleményt. Nagyon alaposan meghallgattam.  Meg tudom érteni a szerelmét és most nagyon óvatosan szeretnék fogalmazni. Megcsináltam a szemlét, sejtettem, hogy Blackmore’s Night-lemez, de nem mondtam róla semmit. Mit mondhatnék egy ilyen erőtlen hangról és arról, hogy borzalmasan szól a gitár? A szívem legmélyén Ritchie Blackmore minden idők egyik legnagyobb gitárosa. Csodálatos a technikája, a hozzáértése, és nagy showman volt. Pozitív dolgokat kell mondanom róla, mert mindenki csak a negatív oldalait emlegeti.  Megvan minden képessége a zenéhez, és most valami dolgozik az agyában, de nem tudom, micsoda. Amennyire meg tudom ítélni, Ritchie csak az idejét pazarolja. Tudom, hogy ő hirtelen természetű, de azt is hiszem, hogy mindenki szeretné még egyszer hallani úgy gitározni, mint valaha. Nem a Deep Purple-ben, de akad lehetőség bőven. Nagy rajongója vagyok,  és én is ezt szeretném.”

    Glovert is megkérdezték egy 2006-os rádióinterjúban Blackmore újfajta zenéjéről:

RG: „Nem túlságosan ismerem, csak néhány rövid részletet hallottam belőle. Úgy gondolom, nagyszerű, hogy feltárja a zenének azt az oldalát is, amit már olyan régóta szeret. Örülök, hogy Ritchie boldog, és annak is örülök, hogy mi is boldogok vagyunk.”

K: Van vele valamiféle kapcsolata?

RG: „Nincs. Nem akar beszélni velem.”

     Fiát, Jürgent is faggatták a Blackmore’s Nightról. „Mindenféle zenét hallgatok, úgyhogy hallottam, miket játszik apám mostanság. Majd kiderül, meddig tart ki mellette. Számomra nagyon érdekes, mert igazán zseniális gitármelódiákat játszik, csak éppen nem a megfelelő zenei irányzatban. Némelyik dal nagyszerű, de egész nap ilyesmit hallgatni…, kösz, de nem.” 

     Lássuk Don Airey véleményét: „Eléggé tetszett. Magam is meglepődtem, de tényleg tetszett”

     Doogie White-tól azt kérdezték, ha annak idején, 1997-ben Ritchie felajánlja neki, hogy énekeljen a középkori zenét játszó zenekarában, mit válaszolt volna: „Nem hinném, hogy az én hangom illeszkedne ehhez a fajta muzsikához. Különben is, a lábam túl szőrös ahhoz, hogy harisnyanadrágot viseljek.”

     És egy másik megjegyzése: „Ritchie beült egy időgépbe és még nem tért vissza.”

    A BMG ekkortájt készített egy csak Japánban forgalmazott DVD-t, melyen egy kb. 25 perces blokk szerepel német kastélyokban fölvett koncertrészletekből, illetve egy hosszabb összeállítás, melyben – ilyen se volt még – Blackmore az otthonába is beenged kamerákat. Igaz, magából a házból néhány középkori témájú gobelinen és lovagi páncélon kívül semmit sem látunk, viszont körülnézhetünk a pár zeneszobájában és Blackmore személyesen mutatja be gitárjait. Köztük azt a Stratocastert, melyet immár három évtizede használ koncerteken, s melynek nyakát a lefogóknál a magasabb húrok felőli oldalon saját kezűleg csiszolta smirglivel konkávra. Elmondta, először a hatvanas évek legvégén kezdett ilyesmivel kísérletezni, mert így könnyebben tudja a húrokat fölfelé hajlítani. „Először mindenki azt gondolta, megőrültem, aztán John McLaughlin is ezt csinálta, később mind többen kezdték alkalmazni ezt a technikát.” Aztán felbukkan még egy Strat, melynek fején egy fém bütyök van. Hogy miért, ki tudja? Csak! Ritchie elmondja, rengetegen kérdezték már tőle, mi a funkciója, Cozy Powell hónapokig gyötörte, árulja már el, mire használja. Most kiderült. Az égvilágon semmire. Bemutatja a saját szignójával megjelent kétféle Stratocastert is „Az egyik három pickuppal, a másik kettővel jött ki. A hármas az én standard Fenderem, a másikból kivették a középsőt, mert már nem használom együtt a kettőt.”  Bemutatja akusztikus gitárjait, is, köztük, egy Alvarezt, egy Washburnt, és egy Taylort. „A gitárok a stúdiófelvételnél be vannak mikrofonozva, de élőben egy Seymour Duncan Woody pickupot használok, ez adja vissza azt a hangot, amit hallani szeretnék.  Nagyon nehéz az akusztikus gitárt erősíteni, különösen, mert hozzászoktam a hangos zenéhez… A Taylornak, bár kiváló gitár, van egy rossz tulajdonsága, ha otthagyom nem megfelelő hőmérsékleten, elhajlik, zsugorodik.” A beszélgetés közben békésen üldögélt Ritchie és Candice mögött jól megtermett perzsamacskájuk, Bamboozler. A DVD-n találunk, néhány klipszerű felvételt, melyen a két főszereplőn kívül csak Pat Regan mutatkozik és tesz úgy, mintha billentyűzne, Jessie Haynes pedig a háttérben ül egy irdatlan nagy, fél szobát betöltő gitárral (gondolom, ez az akusztikus basszusgitár). Pat Regan bemutatja azt a sequencert (szintetizátorral kombinált számítógépes kütyü), mellyel nagyjából százhúsz hangszer hangját lehet megszólalásig hasonlóan utánozni.

    Az európai (pótolt) turné felemásra sikerült. Csak Spanyolországban és Németországban léptek fel, a brit helyszíneket kihagyták. Carole Stevens menedzser  nagyon elégedetlen volt a lemez brit promóciójával. A német turné előtt egyik újságíró megkérdezte Blackmore-t, szeretne-e találkozni a fiával, mire azt felelte: „Azt sem tudom pontosan, hol lakik, talán valahol Hamburg környékén, de nincs kapcsolatom vele.”  

                                                                              *

1998. április 5-én ismét gyászolt a rockvilág. Bristol közelében az autópályán, rossz időben halálos balesetet szenvedett Cozy Powell. Saab 9000-es kocsiját vezette közel 170 km-es sebességgel, és közben barátnőjével beszélt mobiltelefonon. Kirepült a szélvédőn és a helyszínen meghalt. Powell a hard rock legkiemelkedőbb dobosainak egyike volt, több mint hatvan lemezen működött közre különféle zenekarokban. Egy évvel később, 1999. május elsején a buxtoni operaházban emlékkoncertet rendeztek, melyre Blackmore-t is meghívták és Cozy honlapján meg is hirdették, hogy ott lesz. Ritchie menedzsmentje azonban ezt határozottan cáfolta, a gitáros más elfoglaltságaira hivatkozva. Állítólag elég gyenge koncert volt, viszont elég nagy nevekkel. Fellépett Chris Farlowe (ex-Colosseum), Tony Ashton, Bobby Rondinelli, Neil Murray, Tony Martin, Geoff Nichols (mindketten ex-Sabbath) és Brian May is. Főleg Black Sabbath-, Rainbow-, Whitesnake-számokat játszottak. Blackmore sosem szerette ezeket a sztár-összeröffenéseket, nem is vett részt hasonlón szinte soha, alighanem kellemetlenül érezte volna magát, még akkor is, ha nagyon jó volt a viszonya Powellel. Idekívánkozó kuriózum, hogy Tony Martin, a Sabbath egykori énekese 2005-ben „Scream” címmel kiadott egy stúdiólemezt, melyen „életre kelti” Powellt. Még 1992-ben, amikor Martin lemezt készített Powellel a Hammer nevű bandában és Cozy „jövőbeni felhasználásra” átadott neki egy dobszólamot. Ez került rá a „Raising hell” című nótára. Mivel különlegesség, felteszem ide (az eleje tisztára olyan, mint a Rainbow-féle „All night long”).

https://www.youtube.com/watch?v=E4LGxLnnjiU

                       Cozy Powell a Ferrarijával - a sebesség lett a veszte

                                                                         *         

A következő lemez produceri munkájával Joe Jamest bízta meg Blackmore, de a stúdiómunkába zenészként bevonták Cervinót is. James egyszer csak egyik napról a másikra otthagyta a stúdiót, s a hírek szerint csak egy üzenetet hagyott végleges távozásáról Blackmore telefonján. No meg azt, hogy a szalagokat magával vitte. Ezek utóbb visszakerültek Blackmore-hoz és új producerrel folytatták a munkát. Akkorra már nyilvánvalóvá vált, hogy 1998 szeptemberére, az európai turné kezdetére nem készül el a lemez. A turné pedig elindult, újabb, eddig ismeretlen zenészekkel, bár a lemez csak 1999 tavaszán jelent meg, „Under a violet moon” címmel. (Talán nem véletlen a címadás; Blackmore anyjának keresztneve Violet, nagyanyja családneve Moon)

                           A BN második stúdiólemeze

    Jómagam 2000 júliusában láttam először élőben Blackmore’s Night-koncertet, a szokásos (Under a violet moon címet viselő) németországi turné müncheni állomásán. A társulat, ahol csak lehetett, különösen Németországban, kastélyokban lépett fel, s mivel ilyesmi nincs a bajor főváros központjában, a Muffathalle nevű, teljesen jellegtelen, nem túl jó akusztikájú csarnokban tartották a koncertet. (Megjegyzem, csak ezért utaztam el Münchenbe, más kérdés, hogy ott mindig van helyem egy baráti német házaspár lakásában, ráadásul ilyenkor mindig elvisznek a környékre kirándulni.) A Muffathalléba becslésem szerint úgy 500-600 néző fér el, s ekkor még persze nem tudtam, hogy Blackmore-ék már kizárólag kis, pár száz fős közönség előtt lépnek fel. Meglepett, de kellemesen. Ekkor jöttem rá, hogy mondhat bárki bármit, ez az ember most tényleg azt csinálja, amit igazán szeret és fordítva: szereti, amit csinál. Örömzene volt az első pillanattól az utolsóig.

      Egy interjúban arról kérdezték Ritchie-t, jobb lett volna-e előbb elkezdeni  a Blackmore’ Night-projektet.

RB: „Talán igen. Volt pár évem, amikor csak ide-oda tengődtem, nem igazán tudva, hogy mit is játsszak. Ez mindem művészetben előfordul. Utasításra az ember sosem találja meg az útját, keresnie kell. Sok előadáson örömet okozott, hogy gitározom, sokszor viszont nem, és ez zavart. Néha a hotelszobákban szívesen játszottam, ha olyan hangulatom volt, de a színpadon már nem.”

        A közönségről egy német telefoninterjúban ezt mondta: „Mielőtt belevágtunk ebbe a projektbe, Candice-szel Németországban töltöttük a szabadságunkat, és sok kastélyt is felkerestünk. Úgy gondoltuk, nagyszerű ötlet lenne, ha ilyen kastélyokban lépnék fel, nem pedig nagy rockarénákban. Legföljebb nagyjából 2000 ember előtt játszunk, ennél többnek egyszerre nem is akarunk, mert minél többen vannak, annál több közöttük a részeg, aki nem akar ilyen nyugodt zenét hallhatni.  Megpróbálunk távol maradni a nagy tömegektől.”

                             Szabadságon Németországban, 1993-ban

     Aztán pár évvel később részben ugyanerről a német Gothic Magazinnak:

RB: „Több menedzser kérdezte tőlem, miért nem rockot játszom, mert ott vannak az én rajongóim, az hozza a pénzt. Nos, már van elég pénzem, már csak a zene érdekel, olyan, ami kihívást jelent és inspirál. Ha végig akartam volna turnézni a világot ugyanazokkal a régi rockszámmokkal, megtehettem volna a Deep Purple-lel. Csináltam is hosszú évekig, de már nagyon untam. Olyan kihívásokra vágyom, amelyek nem szükségképpen hoznak hírnevet.  Esetleg jó lenne ismét híressé tenni egy zenekart, de a nagy hírnévnek az az ára, hogy ismét rám telepszik a régi nyomás és a problémák. Ez néha maga a  lemeztársaság.  Azzal jönnek, hogy adjak több koncertet, több interjút, ők diktálják, mikor hol legyek.  Szeretem, ha van egy napom, amikor nem kell gitároznom, nem kell ülnöm a hotelben és naponta hat interjút adnom. Sok zenekar ontja az interjúkat, én ezt nem akarom.  Talán Candice  tudná csinálni, de engem untat. Nem adunk sok interjút és nem tűnünk fel gyakran a tévékben sem.  Bizonyos értelemben szerencsés, hogy híres vagyok, de híresnek lenni, ez nekem semmi különöset nem jelent. Voltaképp bárki híres lehet, ha sokan látják a tévében, de ez nem jelenti azt, hogy az illető igazán jó…

….Németországban van egy tévéshow (a hazai Megasztárnak megfelelő műsor – NG), ahol embereket toboroznak és popsztárt csinálnak belőlük. Mindenki lehet sztár, ha erre van hajlama. Ha híres akarsz lenni, engedd be a lakásodba a tévéstábokat és lefilmezhetnek  akár a vécédben is. Ugyanakkor sok kiváló gitárost hallottam már, akik egyáltalán nem híresek.”

CN: „És vannak kiváló zenekarok, amelyeknek a számait sosem játssza az MTV. A nézőket arra kényszerítik, hogy olyanokat hallgassanak, akik nem tehetségesek. Ez tiszta agymosás. Az emberek pedig úgy gondolják, ha sokszor hallom ugyanazt a számot és megjegyzem, akkor azt biztosan szeretnem kell.”

K: Amikor gyerek voltam, gyakran hallgattam olyan zenéket, melyeket Németországban játszottak a 40-es években, hogy megtudjak valamit az akkori idők társadalmáról, Gondolják, hogy egyszer az önök zenéjét is felhasználják ilyesmire?

RB: „Azt tudom, hogy egy kis Deep Purple-zene felkerült a világűrbe is. Én inkább a múltba nézek, semmint a jövőbe. Nem vagyok elragadtatva a jövő távlataitól. Műanyagkorban élünk, változik az építészet, vagy már mindent komputerizáltak. Nem örülök a számítógépgép-korszaknak. Szeretem, amikor megérinthetem a dolgokat.”

(Blackmore-nak nincs mobiltelefonja, számítógépet sem használ. Candice annál inkább jelen van a közösségi médiában. Az itt közölt fotók nagy része az ő Instagram oldaláról való.)

Candice egy interjúban azt a kérdést kapta, hogyan írná le a Blackmore’s Night zenéjét azoknak, akik még sosem hallották.

CN: „Talán úgy, mint egy a fantázia alkotta kastélyt.  Van benne rock, folk, reneszánsz, kocsmai zene, balladák, és néhány instrumentális szám. Az a jó benne, hogy nem férünk bele egyetlen skatulyába sem. Jó érzés szabadnak lenni. Az embereket hozzászoktatták a skatulyákhoz, mi pedig átesünk ezeknek a résein, mert egyetlen kategóriába sem lehet besorolni a zenénket.”

K: Így viszont elég nehéz bekerülni a rádióba, tévébe, nem?

 CN: „Már elég jól hozzászoktunk, hogy nem leszünk sikeresek a rádiókban és nem azért, mert  a zenénk nem fér be egyetlen ott játszott műfajba sem. Hanem azért, mert egy nagy lemezcéghez kell tartozni, akik ismerik a megfelelő, fontos embereket, akiknek jók a kapcsolataik a rádióállomásokkal. Sok agymosó zene szól manapság a rádiókban, rengeteg az ismétlés, és mielőtt ez tudatosulna, az ember elkezd dúdolni egy számot, csak azért, mert százszor hallotta egy héten. Nem azért, mert jó, hanem mert más ismerős. És akkor megveszik, meghallgatják az albumot egyszer-kétszer, aztán beteszik a többi közé  A mi közönségünk zöme szuverén gondolkodású. Azok, akik nem elsősorban a rádiót hallhatják, hanem valami újat, mást keresnek,  és néha egyik ismerős a másiknak mondja el, mit hallott.  A közönség szinte személyes ismerősünkké vált, sokan követnek bennünket a világ másik végébe is.”

 Akkor még az is meglepett, hogy az első sorokban olyan nézők foglaltak helyet, akik korabeli (értsd reneszánsz, középkori) cuccokba öltöztek. Hát még akkor néztem csak igazán nagyot, amikor megjelent a mester nemezcsizmában, és a nálunk egy időben közkedvelt női viseletnek számító, macskanadrágnak nevezett harisnyanadrág-féleségben lépett színpadra. A többi zenész számomra teljesen ismeretlen volt, úgyhogy legalább utólag utánanéztem. Carmine Giglio játszott billentyűs hangszereken, Mick Cervino basszusgitáron, Mike Sorrentino ütősökön, Chris Devine pedig akusztikus gitáron, mandolinon, de főként hegedűn. Ő játszotta (hegedűn), zseniálisan, Anderson fuvolaszólamát a „Play minstrel play”-en. (Pár hónappal korábban, az angliai turnén, mely a legelső volt a zenekar történetében „hazai” pályán, még más hegedült.) Háttérvokálosként fellépett még bizonyos Marci Gellar is, aki második billentyűsként is játszott. Az egy évvel korábbi turnékon Cervinót kihagyták, és Gellar játszotta a basszusszólamokat billentyűn. Az „Under a violet moon” stúdiófelvételeihez képest szinte teljesen más zenészekkel turnéztak, a stúdióban akadt zenész, aki csak egy-két felvételen működött közre.

      Ha már Chris Devine szóba került, egyszer megkérdezték tőle, hogy mit jelentenek Blackmore jellegzetes karjelzései a koncertek alatt (Ritchie többnyire a szóló végét jelzi a karja felemelésével – N.G.) „Általában a legfontosabb jelzés a lefelé fordított tenyér, ami azt jelenti, halkabban. Ha elhúzza a kezét a nyaka előtt, többnyire azt jelenti, vége a számnak, …vagy azt, hogy ki vagy rúgva.”

                                      Felemelt karral jelzi a szóló végét

     Ekkortájt kérdezték meg Blackmore-tól, hogy a korábbi zenekaraiban sok volt a fluktuáció, s ezek után a Blackmore’s Night tagjai biztosabb helyen érezhetik-e magukat.

RB: „Egyáltalán nem. Öreg kutyát nem lehet új trükkökre tanítani. A zeném nagyon fontos nekem, és ha azt látom, hogy valaki lazít és nem hozza az elvártakat,  lecserélem, vagy éppen magamat változtatom meg. Ennek többnyire én magam iszom meg a levét, de a közönség, mely fizet azért, hogy hallhasson-láthasson bennünket, mindig fontosabb annál, hogy valaki távozik és más veszi át a helyét. Senkit sem akarok elbocsátani, de ha valami nem megy jól, akkor néha lépni kell, és kegyetlen döntéseket kell hozni.”

     Az előzenekar, mint azóta is sokszor, a Geyers volt, az a német banda, melyet Blackmore évekkel korábban hallott először, s melynek tagjai tényleg autentikus középkori (jellegű) hangszereken játszanak.

    A kilencedik sorba szólt a jegyem, soha ilyen közelről még nem szívtam egy levegőt a mesterrel, aki igen jó hangulatban volt. A színpad sarkán álló hordó tetején sörrel teli műanyag poharak sorakoztak, azokat bőkezűen osztogatta az első sorokban ülőknek. A rossz akusztika ellenére a koncert varázslatos volt. Candice szemmel láthatóan megszokta a show-k légkörét, magabiztosabbá vált, csevegett a közönséggel és Ritchie-vel, és amúgy kiválóan énekelt. Nemcsak a lágy, lírai számokat, hanem a keményeket is. Műsoron volt például a „Sixteenth century Greensleeves”, úgyhogy megmutathatta, tud ő hard rockot is énekelni. Az is igaz, hogy hangterjedelme nem túl nagy, de azért elboldogult a magasabb hangokkal is, ha meg nem, kicsit eltért az eredeti, Dio-féle változattól. Blackmore tudatosan kissé háttérbe vonult, persze, közben nagyon keményen dolgozott számolatlanul felsorakoztatott gitárjain.

                                                Ritchie sört osztogat

    Az „Under a violet moon” kissé egységesebb az első lemeznél, bár kevésbé reneszánsz, helyenként inkább keleties jellegű. Kiemelkedően jó a „Morning star”, a „Spanish nights”, mely valami tradicionális dallam feldolgozása; saját „slágerlistám” élmezőnyében van. Mindkét számban gyönyörűen, sőt dominánsan szól egy Miri Ben-Ari nevű hegedűs játéka, Candice pedig csodálatosan énekel. A „Beyond the sunset” Blackmore valaha volt legszebb instrumentális darabjainak egyike, van benne némi Mike Oldfield-behatás a „Voyager” című lemezéről. Nekünk, egykori „kommunistáknak” a legnagyobb meglepetés a „Gone with the wind” alapdallama. Az én korosztályom, de még a fiatalabbak is, énekórán annak idején tanulta a „Poljuska” (magyarítva: Vár ránk a síkság…) című szovjet „népdalt”. Nos, ez nem népdal, de szinte azzá vált. Egy Lev Knyipper nevű szovjet-orosz (amúgy félig-meddig német származású) zeneszerző alkotása, részlet az 1934-ben írt IV. szimfóniájából. Érdekes megjegyezni, hogy Knyipper az orosz polgárháborúban még a fehérek oldalán harcolt, rövid időre emigrált is a bolsevikok győzelme után, de visszatért és különösebb gond nélkül komponálhatott. Még különösebb, hogy a „Poljuska” később a Vörös Hadsereg egyik indulójává vált. A BN-feldolgozás fúvósokat imitáló intrója sokak szerint a Europe „The final countdown”-jára hasonlít (és tényleg), a vége – nyilván sequencerrel produkált férfikórus – pedig már-már egy igazi szovjet katonakórust idéz. No, mindegy, ennyi mindenből azért sikerült összehozni egy jó nótát.

     Sokszor kérdezték Ritchie-t és Candice-et, mi vonzza őket a középkorhoz, a zenében és azon kívül. Íme, néhány szemelvény a válaszaikból:

K: Gondolja, hogy rossz időben született?

RB: „Igen, mert szeretek panaszkodni. Mindig védekeznem kell, hogy senki sem ért meg engem, és rossz korszakban élek. Komolyra fordítva a szót, jó lenne visszalépni a 1600-as évekbe, az a kedvenc korszakom. Persze, nem lenne jó olyan betegségeket kapni, mint amilyenek azokban az időkben voltak. Szeretem annak a kornak a zenéjét, ennyi az egész. Igaz, akkor nem lehetett volna elektromos gitárom…, talán valahol az erdőben élnék, nagyon egyszerű körülmények között és mondjuk fát vágnék, hogy megéljek.”

                            "Talán valahol az erdőben élnék..."

K: De akkor talán nem élhetne együtt ilyen gyönyörű hölggyel. Ahhoz inkább földesúrnak kellene lennie.

CN: „Ha beleképzelem magam abba az időbe, legszívesebben parasztlány lennék. Nem vágynék kastélyban élni és korabeli elegáns ruhákat viselni. Igen, talán parasztlány lennék, aki szénán alszik és talán énekelnék is neki.”

K: Ha választhatna, mikor élne szívesebben, a 16. században, vagy a mostaniban?

RB: „Mindkettőben. Egy 16. századi kastélyban szeretnék lakni, de legyen légkondicionálás, műholdas tévé és egy üveg mézsör.”

Előző részek: