26. fejezet. A szivárvány vége

"Olyan zenéket akarok, amire azt mondják: na, ezt nem hittem volna"

2020. november 16. - Németh Géza

Mi egyebet tehetett volna Blackmore a Deep Purple-lel való végleges szakítása után, mint hogy felélessze a Rainbow-t. Nem tudni, legföljebb sejteni, hogy csak a lustaság (netán a hatalmas pénz) kötötte olyan (túl) sokáig a Purple-höz, s hogy eközben mindvégig ott járt-e az agyában egy „saját” zenekar. Amikor kilépett, magával vitte gitártechnikusát, valamint személyi asszisztensét, Rob Foddert, és a produkciós menedzsert, Raymond D’Addariot. Egyúttal menedzsert is váltott, elbúcsúzott Bruce Payne-től és cégétől, a Thames Talenttől, és új szerződést kötött a Legend Artist Managementtel, a BMG lemezkiadóval pedig állítólag több lemezre is, nem kevés pénzért. (Bruce Payne, aki még mindig a Purple-lel dolgozik, nemrég ezt mondta: „Már tizenegy éve nincs közünk Blackmore-hoz, úgyhogy volt tizenegy jó évünk.”)

Na jó, de melyik Rainbow-t keltse életre? Énekesként, pletykaszinten legalábbis szóba került két régebbi tag, Dio és Turner egyaránt. „Gondoltam a régi srácokra, de ez nem tartott tovább néhány másodpercnél – mondta Blackmore. – Úgy éreztem, abban a stílusban amennyit csak lehetett, kihoztunk egymásból. Olyasvalakit akartam, aki egy kicsit, Dio, egy kicsit Turner, egy kicsit Paul Rodgers.” Turnert még fel is hívta, s megkérdezte tőle, akarna-e vele ismét együttdolgozni. „Nem igazán hittem el, hogy komolyan gondolja – mondta Turner –, úgyhogy azt feleltem, igen. Korábban olyan sok problémánk volt, hogy el sem akartam hinni, de mivel nem hívott fel újra, egészen megkönnyebbültem.”

Blackmore új zenésztársak után nézett, s akkoriban megkérdezték tőle, nem újítaná fel a kapcsolatát Dióval vagy Turnerrel. Erre így válaszolt. „Dioval már régóta semmiféle kapcsolatom nincs, Joe Lynn Turnerrel alkalmanként beszélünk telefonon. Mindkettőt nagyra becsülöm, mert kiváló énekesek, van kisugárzásuk. Ami Joe-t illeti, ha még mindig úgy énekelne, mint nyolc évvel ezelőtt, őt hívtam volna fel elsőnek, de az az érzésem, hogy azóta nem sokat fejlődött. Nem annyira azzal törődik, hogy minőségi munkát végezzen, hanem inkább azzal, hogy jól érezze magát. Ez az egyik oka annak, hogy a többi Purple-tagban ellenérzések támadtak, amikor fölvetettem, hogy esetleg ő énekelne a ’The battle rages on’ albumon. Mindemellett akkor megpróbáltam neki segíteni abban, hogy összehozzon egy új, saját zenekart, de nem ment. Ami pedig Diot illeti, nincs különösebb bajunk egymással, csak szétváltak az útjaink és soha többet nem vettem számításba. Szerintem túlságosan bezárkózott a maga világába… Egy idő után úgy éreztem, hogy a közös zeneszerzésben így együtt nem tudunk újat nyújtani. A kettőnk együttműködése gyakorlatilag kimerült a ’Long live rock ’n’ roll’ albummal. A vele szemben megfogalmazott fő kritikám az, hogy nem lépett tovább, még ma is ugyanazokról énekel, sárkányokról, szörnyekről, démonokról. Nem olyan rossz ez, egy ideig még el is megy, de annyi minden más van a világban, amiről érdemes énekelni…

Teljesen új csapatot akartam, ugyanúgy, mint a legelső Rainbow esetében. Számomra mindig nagyon fontos volt, hogy esélyt adjak új tehetségeknek, akiknek még nincs nevük a zenei világban. Dio az ismeretlenségből került elő, vagy ki hallott például Coverdale-ről a Deep Purple korszaka előtt… Jó összehozni új fiúkat és kiállítani a rivaldafénybe. Én magam is profitálok a lelkesedésükből, ez engem is továbblök. Ilyen volt Joe Lynn Turner, Chuck Bürgi és David Rosenthal is. De nem akarok velük újra együtt dolgozni, az új felállással egy teljesen új zenekart teremtünk. Először még a néven is akartam változtatni, Rainbow Moonra gondoltam, de a lemezkiadó ismét a Ritchie Blackmore’s Rainbow-t akarta, ahogy a legelső lemezen is szerepelt… (A Moon név nyilván azért volt kedvére való, mert az a nagyanyja családneve – N.G.) Elleneztem, mert nem vagyok elég stabil személyiség ahhoz, hogy egy egész zenekart rólam nevezzenek el. Néha jó vagyok, néha rossz, néha kemény, néha nem. Ez így volt gyerekkoromtól kezdve. Példának itt egy régi történet. Anyám egyszer születésnapi partit szervezett nekem, én pedig magamra zártam az ajtót. Anyám teljesen kétségbeesett. Ritchie, itt vannak a barátaid, ajándékokat hoztak és veled együtt akarnak ünnepelni. Egyedül akarok maradni, feleltem, mondd meg nekik, hogy hagyják az ajándékokat az asztalon és menjenek el. Sajnos, sokan ezért afféle ’Mr. Antiszociális’-ként könyvelnek el, hogy sznob vagyok és hasonlók. Ez történt akkor is, amikor a Deep Purple Londonba készült repülni, hogy együtt átvegyünk egy MTV-díjat. Elmondtam erről a véleményemet akkori menedzserünknek, Bruce Payne-nek. Mi az ördögnek repüljek több ezer kilométert Londonba Concorde-dal azért, hogy átvegyek egy díjat, ami nekem az égvilágon semmit sem jelent? Ilyen díjat adjanak inkább Phil Collinsnak, vagy Rod Stewartnak. Ha már ekkora távolságot kell leutaznom, akkor már sokkal inkább Németországba megyek régi kastélyokat nézegetni. Nem kell mondanom, mi volt a zenekar többi tagjának véleménye erről a hozzáállásról… Rendben, ha egy rajongó felhív azzal, hogy szeretne nekem egy díjat adni, felragyogna a szemem. De ha valaki Londonban úgy gondolkodik, hogy melyik öreg csapat tagjainak a kezébe kéne egy darab öreg fémet adni… Ó, adjuk a Deep Purple-nek, nem adhatjuk mindig a Bee Gees-nek. Kérdezem: jobbá teszi ez a zenét? Ez csak egy díj, mert eltöltöttünk 25 évet a zene világában. Szóval ez nekem nem jelent semmit, ráadásul nem szeretek túl sokat kezet fogni.”

Amikor a riporter az új Rainbow névadására tért vissza, mondván, mégiscsak helyes Blackmore nevét adni a zenekarnak, mert hiszen ő a falkavezér és a neve mindent elmond, így válaszolt. „Lehet, de mégsem akartam, hogy az süljön ki belőle, hogy én mint vezető afféle patrónusa vagy tulajdonosa lennék az új tagoknak. De mindegy, nem akarom újrakezdeni a vitákat a lemezkiadóval. … A Rainbow nem az én szólóprojektem, hanem zenekar. Még mindig hiszek a hagyományos zenekari felállásokban. Ez volt a probléma a Deep Purple újraegyesülésekor is. Eleinte úgy tűnt, csak egyetlen album erejéig jövünk össze újra. Én ezzel szemben úgy gondoltam, rendben, megpróbáljuk, aztán majd meglátjuk, meddig jutunk. Ugyanezt a nézetet képviselem a Rainbow-nál is… Természetesen magamat állítom a középpontba, de kellenek körém olyan társak, akik ugyanúgy akarják ezt a zenekart. Egy akarok lenni közülük. Gondjaim vannak azokkal, akik afféle tulajdonosként kezelnek egy csapatot, mint például a Jimi Hendrix Experience volt hajdan… Gitáros vagyok, egy csomó ötlettel, aki még akar egy jó zenekarban játszani. A lemez elkészült és jó. Az üzletet hagyom másra, nem az én dolgom. A kiadó azt akarta, hogy én is részt vegyek a promócióban, de az ő dolguk, hogy eladják a lemezt. Bizonyos mértékig megértem őket. Számukra a lemez csak áru, de hogy mi van mögötte, azt pusztán az alkotó tudja. Ám miután fölvettem valamit bizonyos hangulatban, el kéne magyaráznom, mondjuk, két héttel később. A zenét nagyon nehéz szavakkal leírni. Nem akarom a termékemet ráerőltetni az emberekre. Megtisztelő számomra, hogy olyan sokan elfogadnak és hallani akarják a zenémet, de ezzel az én feladatom be is fejeződött… Szerencsére sokan szeretik a zenémet anélkül is, hogy elmondanám, emberek, ez a legjobb lemez, amit valaha is készítettem, feltétlenül vegyék meg. Rendben, nagyon büszke vagyok arra, amit művészként elértem. De annyira azért nem vittem, hogy díjakkal és hasonlókkal kellene bombázni.”

1994 nyarán aztán találtatott énekes, a skót Douglas „Doogie” White személyében. Doogie még évekkel korábban küldött egy demokazettát Blackmore menedzsmentjének és Candice Night hívta fel rá a gitáros figyelmét. Meg is hívták Amerikába meghallgatásra. Nem ez volt a legelső eset, hogy White eljátszott az ötlettel, hogy valaha Blackmore-ral dolgozhat együtt. Ritchie még a Purple-ben szenvedett, amikor „Munkanélküli voltam, akkor éppen Turner énekelt a Purple-ben. A lemeztársaságuknál dolgozott egy ismerősöm, ő hívott fel, hogy menjek el a koncertjükre. Készítettem egy demokazettát az addigi munkáimból és átadtam Colin Hartnak, aki akkor Ritchie turnémenedzsere volt. Azt mondtam neki, ha Ritchie-nek valaha szüksége lesz énekesre, kérje meg, hogy értesítsen. Három év múlva ez bekövetkezett.”

White-ot egyszer megkérdezték, mi volt a benyomása, amikor először találkozott személyesen Blackmore-ral. Lakonikusan csak ennyit válaszolt: „Bassza meg! Ez Ritchie Blackmore!” White időtlen idők óta Rainbow-rajongó volt, betéve ismerte a korábbi felállások repertoárját, s most valóra válthatta régi álmát. „Engem nem izgat, ha valaki azt emlegeti, hogy hiányzik neki Dio, Bonnet, vagy Joe, Ha együtt emlegetnek velük és azt mondják, hogy jól csinálom a dolgomat, már örömmel tölt el.”

Billentyűst az amerikai Paul Morris személyében találtak, aki komolyabb bandákban még nem játszott, s akit már korábban is meghallgattak, amikor Rosenthal kapta meg a posztot. John O. Reilly lett a dobos, basszusgitárosnak pedig Rob DiMartinót szemelte ki Blackmore. Szokás szerint egyikőjük sem klasszis zenekarokból érkezett. DiMartinót már a próbák kezdete táján kirúgta és helyére Greg Smith került. Ezzel a felállással próbáltak és írták az új lemezt a New York állambeli Cold Springben, 1994 őszén. Doogie White így emlékszik erre az időre: „Hat héten át mindennap próbáltunk, minden egyes hangot fölvettem. Sosem voltam még olyan boldog, mint akkor. Nem volt semmi összeütközésünk (Ritchie-vel), talán csak egyszer, egy jam alkalmával, amikor gitár-vokál együtthangzást próbáltunk. Ő följebb ment, én lejjebb, a végén azt mondtam, bassza meg, ezt nem tudom elénekelni. Letette a gitárját és kivonult. Úristen, gondoltam, mit tettem! Talán jobb lenne, ha máris csomagolnék? Nem szólt hozzám semmit, délelőtt fociidő volt, én meg közben tűkön ültem. Aztán félrevontam és bocsánatot kértem az előző esti szóhasználatomért. Csak annyit mondott, észre sem vettem semmit.”

Az utolsó Rainbow (vagy mégsem)

Hátul White és Morris, elöl Blackmore, Reilly és Smith

Blackmore-nek is jó emlékei maradtak a próbákról, különösen Reillyt dicsérte, mert bár nem afféle showman, viszont kiválóan tartja a ritmust, ami szerinte igen nehéz, de nagyon fontos. Ritchie-nek örökösen az volt a baja a dobosaival, hogy kiestek a ritmusból.

Íme egy felvétel egy próbáról, White saját gyűjteményéből.

https://www.youtube.com/watch?v=VmzyNfL65JE

Ekkoriban egy beszélgetés során azt kérdezték Ritchie-től, nem bántja-e, hogy a mai nemzedék alig ismeri.

RB: „Egyáltalán nem. Mit kezdenék a fiatalokkal? Őket már egészen másfajta zenék vonzzák. Azt viszont nem értem, mit szeretnek ezeken a dum-dum zenéken. Ez nem is zene. Végtelenül primitív, állandóan ugyanaz ismétlődik. Maguk a lemezkiadók sem értik, mi történik, mert ők sem szeretik ezt a borzalmat, de már képtelenek kontrollálni, mert a kölykök úgy veszik, mint a bolondok. Nyilván szeretik, különben miért vennék. Én olyan zenéket akarok írni, amire azt mondják az emberek: na, ezt nem hittem volna!”

És ez, pontosan így, be is következett, nagyjából két év múlva.

A felvételeket 1995. január elején kezdték, a produceri munkát ugyanaz a Pat Regan végezte, aki a Purple utolsó albumán, a „The battle rages on”-on hangmérnökként dolgozott. Blackmore nagyra értékelte a munkáját és a képességeit, azt mondta, ő az első igazi producer, akivel dolgozott, a többiek inkább csak afféle hangmixerek voltak. Blackmore még a korábbiaknál is egyeduralkodóbbnak bizonyult a zeneírásban. A szövegek zömét ugyan White írta, de néhány számnál Candice Night neve van feltüntetve a lemezen. Amikor annak idején átböngésztem a borítót, fogalmam sem volt róla, ki a csuda az a Candice Night, bár mivel a köszönetnyilvánításnál ő szerepel az első helyen, sejteni lehetett, közel áll Blackmore szívéhez. S hogy milyen közel, az később ki is derült.

Az album „Stranger in us all” (kb. a mindannyiunkban rejlő idegen) 1995. augusztusában jelent meg, jó pár stúdióban készítették. Emlékszem, épp egy Forma-I-es versenyt néztem a tévében és miközben a közvetítést lekeverték, halkan szólt valami zene. Igen, az a semmi máshoz nem hasonlítható, összetéveszthetetlen gitárhang… Később kiderült, ez volt az „Ariel” című szám, a CD pedig napokon belül már az én lejátszómon is szólt. Húsz éve nem hallottam ennyire jó Blackmore-lemezt. Azt nem állítom, hogy jobb a „Rising”-nál, de megüti azt a szintet, ráadásul változatosabb. A „Rising” az első perctől az utolsóig kőkemény volt, a „Stranger…” sokszínűbb, nem száguldanak végig a lemezen. Ez is abszolút gitárcentrikus, de Blackmore, mint már annyiszor, az „elnyomott” zenészeket is fel tudta emelni maga mellé, ha másra nem, hát kisegítő embernek. White ugyan nem Dio és nem Gillan (bár éppenséggel Diot egyik példaképének tartotta), ám kiválóan teljesít, szerintem sokszorta jobban, mint például Turner. A régi, végletekig leegyszerűsített riffeknek már vége, Blackmore riffjei sokkal összetettebbek, melodikusabbak, mint valaha. Elég csak a lemez talán legjobb számát, a „Black masquerade”-et említeni, melynek riffje hangulatában kicsit az „Anya”-ra hajaz. Erről Blackmore ezt mondta: „Mindig is úgy éreztem, hogy az ’Anya’-t Gillan éneke tönkretette. Ez az én saját értelmezésem az ’Anya’-ról egy megfelelő énekessel. Ezen a számon akusztikus gitáron is játszom, ami korábban alig fordult elő velem. Az a szokásom, hogy a szólók közben elég hangosan dúdolok, szinte éneklem azokat a hangjegyeket, amiket játszom. Ezt a bizonyos szólót első próbálkozásra fölvettük, Pat Regan producernek nagyon tetszett. Ám amikor visszajátszotta a szalagot, így szólt: mi a fene ez a zaj a háttérben? Te énekelsz? Úgyhogy föl kellett vennünk újra, de egyszerűen képtelen voltam anélkül lejátszani, hogy közben ne dúdolnék. Végül úgy mikrofonozták be a gitárt, hogy ne lehessen hallani a dudorászásomat.”

Mi van, te énekelsz? - Nem, csak dudorászok

A lassúbbra vett „Ariel” alapdallama Blackmore egyik szerzői csúcsteljesítménye; ez már nem is riff, sokkal több annál. Nem mellesleg e szám legvégén nyitja ki a száját először lemezen Candice Night, igaz, csak néhány „úúú”-ra. White így mesélte el a dal születését: „Ritchie szeret csak úgy különösebb cél nélkül bejönni a stúdióba, ilyenkor gyakran dúdolgat és játszik. Általában mindent magnóra veszek ilyenkor és egyszer visszajátszottam neki valamit, mondván, milyen jó kis riff lenne ez. Nem is emlékezett rá, úgyhogy lejátszottam még egyszer és megírtuk a dalt. Eredetileg, azt hiszem, egy népdal alapmotívumai voltak, amiket Candice-szel átírtak. Kicsit lassítottuk a tempóját, megnyújtottuk és rockosítottuk. Ami a szövegét illeti, mindenki azt olvas ki belőle, amit akar, nem én írtam, hanem Candice.”

Blackmore végre valóra váltotta kamaszkori álmát és feldolgozta Grieg Peer Gynt szvitjéből a „Hall of the mountain king”-et, melyet az ősidőkben még a Nero and the Gladiatorstól hallott. Ugyancsak szerepel, záró számként, az örök kedvenc, a „Still I’m sad”. Ez már a harmadik típusú feldolgozás, hiszen megjelent egyszer instrumentálisan, egyszer koncertalbumon Dio, most pedig White énekével. Doogie így beszélt erről: „Csak annyi történt, hogy a lemezfelvétel közben tettünk-vettünk a stúdióban, fölvettük, és olyan jól szólt, hogy úgy döntöttünk, feltesszük a lemezre. Először azt hittem, csak bónuszszám lesz a japán kiadás számára, végül rákerült a normál verzióra is, talán azért, mert sokan összekapcsolják az első Rainbow- t a jelenlegivel.”

De a többi szám zöme is nagyszerű. Nekem különösen a nyitó opusz, a „Wolf to the Moon” tetszik, nagyon Rainbow-s, ütős, pörgős, Blackmore szólója kiemelkedően jó, a ritmusszekció pedig legalább olyan jól működik, mint Powell és Bain idejében.

A "Strangers in us all"

A japán kiadáson szerepel egy bónusz szám, itt meghallgatható. https://www.youtube.com/watch?v=ndQVET5GPUE

A borítón Blackmore köszönetet mond apjának „aki megvette a gitárt, mellyel minden elkezdődött”. Érdekes módon a lemez nem aratott egyértelmű sikert, a brit nagylemezlista Top 100-ba be sem került, de Németországban is csak a középmezőnyig ért fel.

Az új zenekar Helsinkiben lépett először közönség elé, más kérdés, hogy ismét új szereposztásban. A dobos foci közben a kezét (más források szerint a bordáját) törte, így a turnékon ismét az utolsó előtti Rainbow tagja, Chuck Bürgi dobolt. Düsseldorfi koncertjüket felvette a WDR televízió a Rockpalast című műsora számára, így volt szerencsém ismét „élőben” látni a Rainbow-t. Az új lemez számai mellett repertoáron volt például a „Long live rock ’n’ roll”, a „Burn” (Greg Smith itt ugyanúgy „besegített” az énekbe, mint annak idején Hughes), a „Perfect strangers”, a „Sixteenth century Greensleeves”, és persze (?) a „Smoke on the water” sem maradt le a végén. Meg kell, hogy mondjam, hosszú évek után először fordult elő, hogy az új számok a koncerten jobban tetszettek, mint a Purple-klasszikusok. Blackmore játékán, zeneszerzői alakításán érezni, hogy ismét valami hatalmas tehertől szabadult meg. (Ugyanúgy érezhetett, mint Purple-beli zenésztársai a végső távozásakor. Ezek szerint mindkét félnek nagyon jót tett a kilépése.) Hihetetlenül felszabadult, ömlenek belőle az új ötletek, a színpadon ugyanolyan eksztázisban játszik, mint hajdan, a 70-es évek elején. Egyik pillanatban kőkemény, a másikban a leglíraibb arcát mutatja. White a színpadon is nagyszerű, nemcsak énekesként, hanem showmanként is. Egyszer ugyan ritmust és szöveget téveszt, de Blackmore elmosolyodik a bajusza alatt, jelezve, nem történt baj, csak folytasd. Csodálatosan énekli a „Temple of the king” első szakaszát, a cappella, mielőtt a zenekar bekapcsolódna. A „Hall of the mountain king” záró részét ezerrel felpörgetve játsszák végig, élmény látni és hallani.

Időközben a BBC-2 „Rock családfák” című sorozatába meghívta a Deep Purple valamennyi korábbi tagját, s majdnem mindenki meg is jelent – kivéve Blackmore-t. Bár fizikai valójában nem volt jelen, mégiscsak ő vált a műsor központi alakjává. Glover ezt mondta: „Az ő jelenléte gyakorlatilag mindent elhomályosít. Keres valamit, de szerintem ő maga sem tudja, hogy mit. Briliáns gitáros, azon nagyon kevesek egyike, akire rámutatott isten és azt mondta, lesz valamid, amije senki másnak sincs. Nem evilági képességeket kapott, olyat, ami elvezeti egy olyan pontig, mely már a pusztulását okozza. Talán képtelen kezelni a sorsnak ezt a kivételes ajándékát, s talán ez teszi őt olyan különössé.”

Az új Rainbow megfordult Japánban, Németországban, de még egyetlen alkalommal a londoni Hammersmith Odeonban is felléptek. Egy 2003-as interjúban erről a koncertről is kérdezték Doogie White-ot, aki – alichanem viccből – ezt felelte: „Valóban, akkor jártam itt utoljára, mielőtt beléptem volna a Rainbow-ba. Hot dogot és kólát árultam a nézőtéren.” Néha előfordult, hogy Ritchie, szokása szerint, kihagyta a ráadást, máskor meg arra is képes volt, hogy miután a többi zenész már levonult, belekezdett a „Black night”-ba és a zenésztársak az öltözőből rohantak vissza, hogy befejezzék vele az előadást. Doogie White elmesélte, hogy a londoni koncerten három óra hosszat játszottak. „Bár nem ismerné el, de biztosra veszem, azért csinálta, mert tudta, hogy apán és családom többi tagja is ott van a nézőtéren. Tudom, mert ugyanezt megcsinálta Greg Smith-szel is, amikor tudta, hogy a felesége és a családja jelen van. A legtöbbször ezt az arcát láttam. Sosem láttam rossz hangulatban, vagy durcásnak, már csak azért sem, mert mire ez az állapot bekövetkezett, már minden széthullott és mindentől és mindenkitől elszigetelte magát.”

Ekkortájt White-tól megkérdezték egy interjúban, mennyire érzi biztosnak a helyét a Rainbow-ban. „Csak annyira, mint bármelyik korábbi énekes. Egy kicsit olyan ez, mint a kötéltánc. Amíg a futballmeccseken passzolom neki a labdát és ő gól szerez belőle, addig nem lehet gond.”

Egy szokás szerint jelentéktelennek tűnő malőr nyomán Blackmore kirúgta a turnémenedzserüket. Először asszisztensét, Foddert kérte fel, de az, nem lévén kellő tapasztalata, elhárította az ajánlatot. Ekkor került a képbe Candice Night anyja, Carole, aki, valószínűleg azért, hogy „családi viszonyait” elfedje, a továbbiakban Carole Stevens néven szerepelt. Neki, tanárnő lévén, az égvilágon semmi köze nem volt a rockhoz, sem a menedzseléshez, úgyhogy a kívülállók ebben a lépésben Blackmore egyik legfurcsább húzását látták. D’Addario emlékei szerint Stevens semmihez nem értett, már ami a menedzseri munkát illeti. Jobb híján Blackmore utasításait követte: csináld ezt vagy azt, ő pedig megcsinálta. A baj az volt, hogy Blackmore-nak szintén nem voltak e téren tapasztalatai. Soha nem mutatott érdeklődést a zene üzleti oldalai iránt.

1996 első felében Blackmore és Candice jórészt egy szólóalbum számainak írásával töltötte az időt. A lemezt „Medieval moons and gypsy dances” címmel akarták megjelentetni. Ezt dél-amerikai turné követte és White-nak nem kerülte el a figyelmét, hogy Blackmore egyre inkább rivaldafénybe igyekszik helyezni barátnőjét, aki korábban csak takarásban dúdolt az „Ariel”-ben. A bomlás virágai akkor kezdtek nyiladozni, amikor a következő európai turné során Blackmore ragaszkodott ahhoz, hogy amikor a zenekart lefényképezik, legyen rajta Candice is, ha interjúvolják, beszélhessen Candice is. Akadtak egyéb meglepetések is. A Rainbow fellépett a németországi Bad Wörishofenben, de különböző okok miatt késve érkeztek. Helyi promóterük már előzőleg töröltetni akarta a koncertet, mert a nézőtér túl nagy volt, és nem kelt el elég jegy. Végül megérkeztek és Blackmore, annak ellenére, hogy tudta, Wörishofen mint gyógyüdülőhely főleg nyugdíjasokkal és reumásokkal van tele, úgy döntött, megtartják a koncertet. Az előadás alatt kétszer is felmondta a szolgálatot a vezérlőpult. Erre Ritchie kiment a színpad elejére, elnézést kért a közönségtől, és a végén négy számból álló ráadást adtak. Ez is Blackmore.

1997 elején kéthónapos amerikai turné következett, többnyire 1500-3000 fős befogadóképességű csarnokokban játszottak, ez azonban Blackmore-t láthatóan nem zavarta. A turné egyébként kis híján meghiúsult, ugyanis két héttel a kezdés előtt Chuck Bürgi kilépett, méghozzá – ilyen se nagyon történt még – önszántából. Indokként azt hozta fel, hogy sok munkát ígértek neki előző évben, amiből vajmi kevés valósult meg, most pedig jobb ajánlatot kapott. Maga helyett a Meat Loaf dobosát, John Micellit javasolta. Az illető egyáltalán nem ismerte a Rainbow vagy a Purple zenéjét, s nagyjából másfél hete maradt, hogy megtanulja a repertoárt. Több koncerten is komoly problémák adódtak a hangosítással, ráadásul szinte mindegyik zenész lebetegedett. Blackmore urasan repülőn utazgatott egyik helyről a másikra, a többiek busszal. Ekkor már egyáltalán nem csinált titkot abból, hogy nem kíván több lemezt készíteni a Rainbow-val, az esze állandóan a Candice-szel közös projekten járt. (A lemez meg is jelent, először Japánban, 1997 áprilisában, majd Amerikában is, ahol két hét alatt százezer példány fogyott belőle és a 14. helyre ment föl a Billboard listáján. Erről később még lesz szó.)

Ekkor azonban még élt a Rainbow is. Amerika után még lejátszottak néhány koncertet Európában, sőt kelet-európai turnét is terveztek, ám kiderült, hogy a május 31-i esbjergi (Dánia) fellépésük volt az utolsó. Pedig Blackmore még találkozott rég nem látott cimborájával, Cozy Powellel is és hajlandónak mutatkozott az újbóli együttműködésre. Amikor a zenekar lejött a színpadról, a menedzsment szinte melegében új szerződést akart aláíratni a zenészekkel, mely egyebek közt a fizetésük csökkentését is magában foglalata. Doogie White így emlékszik vissza utolsó beszélgetésére Blackmore-ral. „Nézd, mind a ketten beszélünk angolul, ha valami gondod van velem, akkor hozzám gyere, mert Carole-lal nem értünk szót és mivel Carole nem akart beszélni veled, nincs semmiféle megbeszélés. Úgy beszélt veled, mint egy szellemi fogyatékossal, vagy egy kölyökkel. Felém fordult és azt mondta: ’Ide figyelj, Carole a jobb kezem, ha ez nem tetszik, bekaphatod.’ Ez volt az utolsó alkalom, amikor szót váltottunk egymással. Én nem vártam el, hogy odajöjjön hozzám és beszélgessünk. Csak azt akartam elérni, hogy tárgyaljon a menedzsmenttel és érje el, hogy ne észszerűtlenül dolgozzanak.”

Blackmore-t még évekig nyaggatták a kérdéssel, összehozza-e újból a Rainbow-t. Egy 1997-es interjúban ezt válaszolta: „Le fogom cserélni az énekest, a basszusgitárost és a billentyűst. Nem akarom megmondani az újak nevét, 1998 elejéig nem is akarok erről beszélni. Egy időre elteltem azzal, hogy hangosan játszom a színpadon. A Marshall olyan, mint egy Ferrari; ha lehalkítod, nem jó a hangminőség.”

1998-ban pedig ezt: „Talán jövőre összehozok egy teljesen új csapatot. A legutóbbi két évig volt együtt és ez elég hosszú idő. Csodálatos, amikor az ember létrehoz egy új zenekart. Eleinte mindenki olyan szerény és alázatos, aztán egy idő után mindenkinek előjön az egója. Nálunk pedig csak egy egónak van helye; az enyém meg túl nagy. A pályafutásom során legtöbbször három-négy évig dolgoztam együtt valakivel, aztán mindig elkezdtek jönni a problémák.”

Ma már tudjuk, nem lett újabb Rainbow, sőt – amikor a könyvet írtam, biztosra vettem -, nem is lesz többé. Pedig a „Stranger in us all” alapján azt gondolhattuk, ebben a zenekarban – esetleg némileg módosított felállásban – még benne rekedt egy jó lemez. Ki tudja? Alighanem csak a mester maga, és ha ő úgy gondolta, hogy nincs benne több, akkor tényleg nem is volt. Egy újabb korszak zárult le Blackmore életében. Ám – mint mindig – jött a következő. Mielőtt azonban erre rátérnénk, a következő részben végigvesszük, hány zenészt fogyasztott el Blackmore eddigi pályafutása során, ki honnan jött és mire vitte.

Előző részek:

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/16/udvozlunk_a_blog_hu-n_101630

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/06/a_nagymama_kedvence

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/13/4_fejezet_csitt_felvetel_indul

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/20/a_klasszikusok_871

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/27/kokemenyen_6_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/04/7_fejezet_beindul_a_legkondi

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/11/8_fejezet_a_fej

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/18/9_fejezet_vagy_o_vagy_en

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/25/10_fejezet_feluton