Az már az amerikai turné során látszott, hogy Daisley és Stone nem sok sót fog megenni a Rainbow-ban, ami Blackmore zenei „tökéletességre” való folytonos törekvéseinek folyománya. Mindketten hamarosan lapátra is kerültek. Dio úgy vélekedett Stone-ról, hogy jó zenész, de nem megfelelő a Rainbow számára. Emellett a Rainbow pályájának csúcsán volt, zenészei elismertek, a sajtóban és a közönség előtt is. A csapat a világsiker küszöbén állt. Ekkoriban kezdődött a punk és az új hullám felvirágzása és az újságok kivénhedt dinoszauruszokként emlegettek olyan bandákat, amelyeket hónapokkal korábban még istenítettek. A punk célja az volt, hogy elsöpörjék az unalmas öreg szivarokat. A heavy és progresszív rockot azonban senki sem takarította el egyik napról a másikra. A 70-es évek második felében sosem látott magasságokba szökött a világon a lemezeladás, de ennek haszonélvezője nem a punk, hanem a diszkó volt. A rockzene tájáról a lágyabb, melodikusabb zenét játszó bandák kerültek előtérbe, különösképpen Amerikában, mint például a Fleetwood Mac, a Foreigner vagy az Eagles. A fellendülést azonban recesszió követte, aminek részbeni oka, hogy a lemezárak az olajválság miatt emelkedtek. Sok kiadó új utakat keresett, mások csődbe mentek. Eddig Blackmore nagyjából finanszírozta a Rainbow-t, főként abból a pénzből, amit a Purple-időszakban megtermelt. Az európai és japán turné anyagilag megalapozta a túlélést, de Amerikában elég kevés lemezt adtak el. Dio ezt azzal magyarázta, hogy Amerikában mások a trendek és ebbe nem illett bele a Rainbow. Európában más volt a helyzet, ott kevésbé számított a divat, itt olyannak fogadják el a zenekarokat, amilyenek. A Rainbow-t pedig elfogadták, elsősorban Blackmore rendkívüli (el)ismertsége és népszerűsége miatt.

    Ekkortájt is készült vele egy interjú a Guitar Player magazinba, melyben egyebek közt a technikájáról is kérdezték. 

K: A gyorsasága és s a pontossága a rengeteg gyakorlás eredménye?

RB: „Teljes mértékben. A húrok lefogásánál mind a négy ujjamat használom, sőt néha a hüvelykujjamat is, míg a legtöbb gitáros csak hármat. Amikor elkezdtem, arra tanítottak, hogy a kisujjamat is használjam és azóta is teszem. Így játszik Jeff Beck is. Ha ezt a kezdet kezdetén nem tanulja meg az ember, már sosem fogja. Ami a jobb kéz technikáját illeti, mindig fel és le pengetek, sokan csak lefelé, mint például Alvin Lee, pedig úgy nagyon nehéz játszani.  Gyakran, amikor az öltözőben ülök, csak ezt gyakorolom: fel-le, amilyen gyorsan csak lehet, egyik húrról a másikra.”

K: Úgy tűnik, a Rainbow basszusgitárosai és billentyűsei nem érték el az elvárt szintet.

RB: „Ez így van. A Rainbow mindig háromszemélyes zenekar volt és az is lesz. Nem túl sok zenész van, aki tiszta, egyenes rockot akar játszani. Ha össze is jön néhány jó képességű srác, szinte mindig elindulnak valamiféle dzsesszes irányba. Rockzenét játszani nagyon behatároló, de egyben kihívás is, engem a dzsessz játszása nem nagyon érdekel. A dzsessz a zenészek zenéje, én pedig az embereknek szeretek játszani.”

K: Változott a játéka a Deep Purple óta?

RB: „Igen, meghallgattam néhány korábbi Purple-nótát  és azt hiszem, most jobb vagyok. Abban az időben a tőlem telhető legjobbat adtam, mert mondjuk három hetünk volt arra, hogy elkészítsünk egy lemezt és túl sok ego volt a bandában.  Én sosem vagyok elégedett azzal, amit csinálok.  És az sem hoz izgalomba, hogy magamról beszéljek. Ezért van, hogy nem tudok beszélni másról sem, ezért nem szeretek interjúkat adni.  Mi a csudát tudnék magamról mondani: Ezt és ezt csinálom és kész. Mindenki ugyanazokkal a kérdésekkel jön, az új lemezről, a turnéról stb., hogy újfajta irányba haladunk-e. Mi nem megyünk semmilyen irányba, csak megyünk.”

K: Hogyan vélekedik a kritikákról?

RB: „Sosem olvasok szemléket a lemezekről, koncertekről, mert ha azt mondják, hogy nagyszerű, én azt mondom, nem, nincs igazuk. Ha meg azt írják, hogy szemét, akkor az nekem tetszik.  Önmagunkban kell, hogy higgyünk. A barátaimra és a rajongókra hallgatok.  Ha jön egy hallgató és azt mondja,  szeretem a zenédet, de egy kicsit… akkor meghallgatom, mert az az én kritikám. De azok, akik a sajtót írják, azok nem hallgatják zenét, csak maguknak akarnak nevet szerezni.”

      A „Long live…” amerikai turnéja során készült Blackmore-ral egy interjú, melyben az újságíró többek között azt is megkérdezte tőle, hogy túl nagynak találta-e a Deep Purple közönségét.

RB: „Néha igen. Érdekes látni, hogyan válik valami naggyá, miközben tudjuk, hogy gyakorlatilag semmit sem változtál. Az amerikai közönség egyik évben ezt a bandát kedveli, a másikban egy újabbat, függetlenül attól, hogy jók vagy rosszak. Amerikában vannak  nagyon különös nagy zenekarok.”

K: Mint a Kiss?

B: „Nem rájuk gondolok, kedvelem őket, mert nem törődnek vele, hogy mit gondolnak róluk.  Megragadták az esélyt és bejött nekik. Ők az elsők, akik beismerik, hogy nem igazán jó zenészek. Inkább azokról a középutas zenekarokról beszélek, melyek afféle lenyugodott, kokainritmust játszanak.  A dj-k pedig szeretik ezt  és állandón az ő zenéiket játsszák.”

K: Például a Fleetwood Mac?

RB: „Érdekes, hogy pont őket említi.  Kedves emberek, de zeneileg vannak fenntartásaim velük szemben. Más kérdés, hogy az amerikaiak nem így látják. Én az intenzív hangzást szeretem, ami drámaian jön át.”

K: Az új hullám hozott izgalmat és energiát a zenébe?

RB: „Némileg igen, de nem zeneileg.”

   Kicsit később így folytatja: „Európában és Japánban jobban fölszalad a közönség adrenalinszintje, de Amerikában biztonságosabb dolgokat akarnak hallgatni. Itt több lassú számot fogunk játszani. Tudom, hogy az amerikaiak milyen zenét szeretnek. Az viszont nem igazán érdekel, hogy mit csinálnak az amerikai  dj-k. Bennünket teljesen mellőznek.”

K:  Mennyi kompromisszumot enged meg?

RB: „Nem sokat. Nem játszom semmi olyat, ami nincs meg bennem…”.

K: Nem zavarja, hogy itt kevésbé respektálják?

B: „Jól elvagyok így. Néhányan tudják, hogy jó vagyok, de nem akarok olyanná válni, mint mondjuk Rod Stewart. Nagyon jól elvagyok azzal, ameddig jutottam, és nem gondolom, hogy többnek kellene lennem, mint amennyim van. Ismerem a határaimat. Ha más zenekarokat hallgatok és azt veszem észre, hogy milyen rosszak, kicsit zavar, hogy az emberek mégis milliószámra veszik a lemezeiket. Ilyen szegényes az elvárás a mai rockzenében.”

K: A rock nem a zenész médiuma?

RB: „Nem, de annak kellene lennie. A rock a korlátai miatt nagyon nehéz műfaj, ugyanúgy, mint a klasszikus zene. Most a progresszív rockról beszélek, nem a Rolling Stones-ról.”

    A Rainbow minden tagja gyakorlatilag Amerikában élt, s bár Blackmore nem túlzottan szeretett ott koncertezni, mégis az a helyzet állt elő, hogy a Rainbow vagy megcsapolja az amerikai piacot, vagy vége. Azokban az időkben az futott be, amiket a kereskedelmi rádiók éjjel-nappal játszottak. Csakhogy a Rainbow legnagyobb sikereinek többsége hosszú szám volt, ilyeneket pedig a rádiók nem szívesen, vagy egyáltalán nem adtak le. Blackmore erre úgy határozott, hogy a zenekart „kiviszi a piacra”, vagyis olyan zenét játszik, mely jobban megfelel a rádiók elvárásainak. „Egyszerre akartam megfelelni a nagyközönségnek és a rajongóknak. Nem akarom elveszíteni a kemény magunkat, de meg akarom szerezni a lemezvásárló közönséget is” – mondta.

    Blackmore és Dio kapcsolata egy ideje már nem volt egészen felhőtlen, főként amiatt, hogy az énekes felesége, Wendy folytonosan tüzelte Ronnie-t Blackmore ellen. Blackmore elmesélt egy esetet, mely még a „Long live…” próbái során történt. „A stúdióban voltam, az erősítő előtt térdeltem, be akartam állítani a hangot, amikor bejött Cozy és Ronnie. Dio megbökte a vállamat és azt mondta, ezt nem tűrjük. Micsodát? Azt, hogy a Circus magazin címlapján vagy, mi pedig nem. Azt feleltem, akármit is beszélsz, fogalmam sincs róla, hogy a címlapon vagyok.  Pedig ott vagy és arról volt szó, hogy mindhárman rajta leszünk. És nem így van? Nem, csak te vagy rajta. És ezt ki mondta? Wendy  éppen most hívott fel. Ekkor tudtam, hogy befejeztük egymással, mert több szó nem esett köztünk. Hirtelen más fényben tűnt fel előttem. Ettől kezdve csak egy dühös, keserű kis embert láttam benne. Nagyon megkeseredett.” 

                      Itt látszólag még minden rendben. Dio esküvője, 1978-ban

     Gyakorlatilag már nem is beszéltek egymással, zenei együttműködés sem volt már közöttük. Ronnie írogatta a szövegeit, de már nem énekelt.

    Említettem korábban, hogy következő lemezüket, a „Down to earth”-t Koppenhágában láttam és hallottam először egy lemezboltban, mint később kiderült annyira friss volt, hogy szinte meleg. A legnagyobb meglepetést nem is maga a zene okozta, hanem az, amikor a zenészek listáját megláttam: Roger Glover – basszusgitár. Hát itt meg mi történt?  Az történt, hogy Blackmore felkérte Rogert, a következő lemezen legyen a Rainbow producere és segítsen be a dalírásba is. Bár Glover már ’73-ban elhagyta a Deep Purple-t, ám továbbra is kapcsolatban maradt a Purple lemezkiadóval. Mindig is érdekelték a produceri és hangmérnöki munkák és pár év alatt e téren is sikeressé vált, többek között a Nazareth, a Judas Priest, a Status Quo vagy Rory Gallagher lemezein működött közre. Közben saját szólólemezt is készített, mely 1978-ban jelent meg „Elements” címmel, s főleg instrumentális darabokat tartalmazott. Nemcsak maga írta a számokat, hanem több hangszeren is játszott (Micky Lee Soule is közreműködött rajta). A lemez azonban igen gyengén fogyott. Ekkortájt jött Blackmore felkérése. Glover elment egy chicagói Rainbow-koncertre és utána találkoztak. „A múlt el volt felejtve, sem én, sem ő nem hozta fel.” Egy 1996-os interjúban említi, hogy Ritchie, mint ő maga mondta, annak idején alábecsülte őt a Deep Purple-ben és mostanra felfedezte az értékeit. „Láthatta, hogy a közben eltelt időben milyen munkáim voltak és én sosem mondtam a sajtónak, hogy ő ilyen vagy olyan fattyú, úgyhogy akkorra már respektált engem. Ez elégtételt jelentett számomra.” Blackmore pedig azt nyilatkozta, hogy Roger volt a gát közte és Cozy között, hogy ne harcoljanak egymással és energiájukat inkább a jó dolgokon vezessék le. „Roger nagyon türelmes természetű, kár, hogy nincs jó füle a keverésekhez, szerintem nem igazán tudja, milyen a jó hangzás.” (De ezt már évekkel később mondta.) Gloverre más feladat is hárult. Mivel Blackmore és Dio nem beszéltek egymással, ő lett a tolmácsuk. Dio: „Azt mondták, hagyjak fel ezekkel a fantáziaorientált, misztikus témájú dalszövegekkel és inkább szerelmes dalokat írjak. Azt feleltem, nem, és ez egyben a búcsút is jelentette.”

                   Újra együtt: Roger és Ritchie

    Egy 1995-ös interjúban Blackmore így reagált az újságíró azon kérdésére, hogy nem gondolt-e  Diora, amikor újjászervezte a Rainbow-t. „Ami Diot illeti, nincs semmi problémánk egymással, de miután elváltunk, többet nem vettem számításba. Szerintem túlságosan is a saját maga világában él… Úgy éreztem, hogy mint dalszerzők már nem tudunk együttműködni, nem tudunk újat mondani. Közös munkánk a ’Long live…’ lemezzel  ki is merült.  Annyiban kritizálom őt, hogy nem fejlődött tovább, még ma is ugyanazokról a dolgokról énekel, sárkányokról, démonokról, szellemekről. Egy ideig ez nem is volt olyan rossz, de manapság olyan sok dolog van még a világon, amiről szólni lehetne.”

     Egy 2005-ös interjúban megkérdezték Diot, lesz-e még valami a Rainbow-val. Ezt felelte: „Korábban kaptunk ajánlatot Japánból egy koncertre, melyet DVD-re rögzítettek volna. Én nyitott voltam rá. Tetszett az ötlet, mert ki tudja, eszébe jut-e még ilyesmi valakinek. Részemről ideális ajándék lett volna a rajongóinknak. Ez volt számomra az egyetlen ok, és nem az, hogy Ritchie hogyan kezeli az énekeseit. Volt tárgyalás a menedzsment és a lemezcég között, de ezek nem vezettek eredményre.  Mindent félre kellett volna tennünk, de a dolog végül már csak a pénzről szólt. A Rainbow nekem már múlt idő. Írja le, hogy Ronnie James Dio soha többé nem fog énekelni a Rainbow-ban. Sajnálom a rajongókat, de ez van.”

    Glover belépésekor felröppentek olyan hírek is, hogy esetleg újraegyesülne a Deep Purple második felállása. 1978 karácsonya táján Blackmore felkereste Gillant az otthonában. Ian ezt írta életrajzi könyvében: „Elég késő este volt, kimentem az ajtóhoz körülnézni és a sötétségbe meredtem. Esett a hó. Két-három lépésre tőlem ott állt a gitáros (így írta, a gitáros), abban a buta zarándokkalapjában”. Miután megkérdezte, mi járatban van, Blackmore elmondta, új énekest keres, erre Gillan beinvitálta. Blackmore megkérdezte, bemehet-e Amy Rothman is. Miért, ő is itt van? Hol? Kinn áll a kocsibehajtónál. És miért nem jött ide? Blackmore elmagyarázta, hogy mivel hat évvel ezelőtt kitúrta Gillant a Purple-ből, tartott tőle, hogy megüti. (Nem a lányt, hanem őt magát.)

               "...a gitáros abban a buta zarándokkalapjában"

      Egész este beszélgettek és ittak, mire Ritchie előhozakodott az ötlettel, hogy Ian lépjen be énekesként a Rainbow-ba. Erre Gillan felajánlotta, hogy Blackmore lépjen be gitárosnak az ő zenekarába. Ezzel a tárgyalások zsákutcába is futottak, ám abban kiegyeztek, hogy pár nappal később együtt jammelnek a Marquee klubban. Jó pár évvel később Blackmore egy interjúban ezt mondta: „Nekiültünk egy üveg vodkának, de mire a feléig jutottunk, elgondolkodtam. Nem biztos, hogy ez jó ötlet volt. (Gillan) azt mondta, Rich, annyira örülök, olyan kibaszottul boldog vagyok, hogy itt vagy; mert ő ilyen, két arca van. Én meg arra gondoltam, a kurva életbe, mit is csinálok tulajdonképpen?”

    Blackmore egy 1980-as Melody Maker-interjúban arra a kérdésre, hogy gondolkodott-e a Deep Purple újraegyesülésén, ezt mondta: „Igen, gondolkodtam rajta… Paice-t és Lordot nem sokat látom, mert ők a Whitesnake-kel vannak elfoglalva.  Ian Gillannel kapcsolatban állok. Nagyon sokat várok el az énekesektől és Ian jóval többet adott a Purple-nek, mint abban az időben gondoltam… 1978 karácsonya után együtt jól berúgtunk és akkor nekem csakugyan szükségem volt énekesre. Reggelre szó szerint a padlón voltuk és azt mondta, nem hiszi,  hogy még egyszer tudna velem együtt dolgozni.”

    Mindezek mellett csakugyan fölröppent egy hír, hogy esetleg nyárra összehoznának egy egyszeri alkalomra szóló koncertet Ibiza szigetén. Ennek azonban több akadálya is volt. Lord akkortájt csatlakozott Coverdale csapatához, a Whitesnake-hez, és őt ez azokban az időkben jobban érdekelte. Coverdale ráadásul csak úgy emlegette a Rainbow-t, hogy „Blackmore’s Raincoat” (Blackmore esőkabátja), ami enyhén szólva is egetverő pofátlanság, ha meggondoljuk, hogy élete végéig névtelen nulla lett volna valahol a vidéki Angliában, ha a Purple elő nem kaparja egy trágyadomb mélyéről és nem annak a Blackmore-nak a szerzeményeit énekelheti, akit most leszólt. Majd később még részletesen kitérünk arra, ki mindenki köszönheti a zenei karrierjét annak a puszta ténynek, hogy Blackmore egyáltalán szóba állt vele.

    Még ’78 decemberében, Powell ajánlására, egy fiatal, klasszikus zenei alapokról induló billentyűs, Don Airey került a zenekarhoz. Blackmore connecticuti házában volt a meghallgatás. „Ritchie odaadott valami Bach-kottát, hogy játsszam le, aztán megkérdezte, ismerem-e az Örömódát. Hát persze. Így írtuk meg a ’Difficult to cure’-t” (mely csak évekkel később, a megegyező című lemezre került fel). Néhány hétig basszusgitáros és énekes hiányában csak hárman próbáltak, aztán John Greent, a Pretty Things nevű zenekar korábbi basszistáját próbálták ki. Ez úgy történt, hogy Airey visszautazott Londonba, míg egy napon meg nem jelent nála Blackmore azzal, hogy tud-e olyan helyet, ahol próbálhatnának, ugyanis talált basszusgitárost. Rövidesen egy dél-franciaországi kastélyba fészkelték be magukat próbákra, ám Green nem vált be. Érdekes módon őt épp Blackmore akarta megtartani, de a többiek ellenállásán meghiúsult a szerződtetése. Énekest folyamatosan kerestek, szóba került többek között Pete Goalby neve is, aki később évekig a Uriah Heepben énekelt, nem is rosszul.

      Blackmore ismét hozta a formáját, komisz csínyekkel „szórakoztatta” zenésztársait, ám Airey sokkal jobban bírta a strapát, mint előde, Carey. Azt már kevésbé, hogy Amy Rothman, aki közben Blackmore élettársául szegődött, minduntalan beleszólt Airey játékába, habár egyáltalán nem értett hozzá. Viszont kiválóan pingpongozott, ugyanis a csapat jórészt ezzel ütötte el szabadidejét. Énekesük még mindig nem akadt, de jelentkezőkben nem volt hiány. Colin Hart menedzser hozta-vitte autón az embereket a genfi repülőtér és a kastély között. Ugyancsak kedvelt szórakozásaik közé tartozott, a „találd ki, mi ez”, ami abból állt, hogy Powell magnón bejátszott valami nótából egy igen rövid részt és a többieknek ki kellett találniuk, ki énekel. Így akadtak rá Graham Bonnetre, egy amerikai énekesre, aki a Marbles nevű zenekarban dolgozott akkortájt. Bonnetnek fogalma sem volt róla, ki az a Ritchie Blackmore, a menedzserétől kapott néhány korábbi számot, melyből csak a „Mistreated”-et tanulta meg, úgy-ahogy. Airey emlékei szerint alig pár másodpercet énekelt, amikor Blackmore azt mondta, oké. Megvolt az új énekes. A basszusgitárt, szó szerint jobb híján, Glover vette kézbe ismét. Bonnet egyébként egyáltalán nem volt biztos benne, hogy megfelel-e az elvárásoknak, hiszen korábban egészen másfajta zenét játszott. „Nem mintha nem tetszett volna – mondta –, de egyáltalán nem olyan, amihez hozzászoktam.”

              A Rainbow 4. felállása. Balról: Blackmore,Glover, Airey, Powell, Bonnet

     Blackmore így emlékezik a munka kezdetére: „Roger telefonon beszélt az énekesről a producerrel. Ismered Graham Bonnetet? Milyen a stúdióban? Nagyszerű. És mint ember? Fantasztikus. Tud felső C fölött is énekelni? Hogyne, még F-et is. Rogernek az súgta valami, hogy innen még valami hiányzik. Erre a producer a vonal másik végén ezt mondta: Nagyszerű…, nagyszerű énekes… Roger várta, mikor teszi hozzá azt, hogy ’de’, ám az nem mondott semmit.” 

     Így aztán a többiek a maguk bőrén tapasztalhatták meg, milyen is valójában Bonnet. Blackmore így emlékezik: „Amikor el akartuk kezdeni a felvételeket, kijelentette, hogy nem tud énekelni. Miért nem? Mert igazi stúdióba akarok menni. De hát ember, itt vagy egy franciaországi kastélyban és te egy koszos, fülledt stúdióba vágysz!... Később kijelentette, hogy ma nem tud énekelni. Jó, akkor holnap… és így tovább. Gyakran megkérdeztük tőle, hogy vagy, Graham. Erre azt felelte, kicsit furcsán érzem magam. Igen, miért? Csak furcsán érzem magam. Ettél ma? Hát ez az, felelte, éhes vagyok. Erre Colin elvitte egy vegetáriánus étterembe. Merthogy vegetáriánus. De nem szerette a zöldségféléket. Mit szeretnél? Egy sört. Hozták a sörét. És egy omlettet. Alig két perc múlva hozzák az omlettjét, mire ő: Igazából nem is vagyok éhes. Szóval, ilyen volt Graham.”  (Glover ekképpen kommentálta Bonnet különcségeit: „Isten nagyszerű hangot adott neked, de minden egyebet elvett tőled.”)

     Bonnet azzal magyarázta furcsa viselkedését, hogy nem igazi stúdióban dolgozhatott. „Utáltam, hogy ott vagyunk a semmi közepén, ahol nincs mit csinálni. Ha nincs jó napunk, egy igazi stúdióból kimehetek az utcára, találkozhatok emberekkel, de itt csak azokkal, akikkel együtt dolgozom.”

                Ez volt Bonnet szerint a semmi közepe:

                            a dél-franciaországi Château Pelly de Cornfeld kastély

                                              Ritchie és Amy Rothman a kastélyban

     Minthogy a zenei anyag elkészült, Glover, kénytelen-kelletlen elrepült Bonnettel Amerikába és egy New Yorkhoz közeli stúdióban fölvették a vokálokat. Így is kész csoda, hogy 1979 augusztusában megjelent a „Down to earth”.

                              A negyedik stúdiólemez

     Meglehet, ismét meglepek többeket, de ez egy jó lemez. Nem igazán az a Rainbow, amit Dio hangjával, megszoktunk, sőt, egyáltalán nem olyan, de a maga módján jó. Nem hard-heavy, inkább afféle pop-rock, de annak kiváló. Bonnet hangja csakugyan fantasztikus, kiválóan bírja a magasságokat, talán kicsit egysíkúan énekel, de azt nagyon jól. A cím érdekes. Szó szerinti fordításban: le a földre, ám az angolban ennek a szóösszetételnek jóval átvittebb a jelentése: gyakorlatias, két lábbal a földön járó, talpraesett és hasonlók. És a számoknak legalább a fele is jó. Az „Eyes of the world” bármelyik Rainbow-lemezen megállná a helyét, a „Danger zone” és a záró szám, a „Lost in Hollywood” a maga műfajában kiváló. A „Love’s no friend” kicsit a „Mistreated”-re hajaz, úgyhogy az utóbbit (nehogy elaludjon a közönség) az új szám miatt le is vették a koncertprogramról. Ebből a számból készült egy zeneileg majdnem megegyező felvétel is, teljesen más szöveggel: „Ain't a Lot of Love in the Heart of Me” címmel. Csak egy később CD de luxe kiadásra került fel, akárcsak a „Bad girl”. Pedig nem rosszak.

 https://www.youtube.com/watch?v=Kv0eUCEc_gk

https://www.youtube.com/watch?v=I0Qn0Zs66_E

    A nyitószám, az „All night long” úgynevezett fülbemászó dallamú nóta, volt is sikere rendesen. Az egyetlen nem  saját szerzemény Russ Ballard kreációja, a „Since you been gone” lett a legnagyobb sláger, időnként még ma is játssza a belőle készült klipet (valójában koncertet imitáló felvétel) némely zenecsatorna a retróműsoraiban. Maga a szám kész katasztrófa, és ezt nem is kell tovább ragozni. Egy évvel korábban a Head East amerikai pop-rock bandának sikert hozott.

Íme, az eredeti: https://www.youtube.com/watch?v=XJKZL1EKpdY

 A „Makin love” hulladék, nem is érdemes rá szót vesztegetni. Egyébként az összes számot Blackmore és Glover jegyzi (az utolsót még Powell is), de a lemezen talán jobban érződik Glover zenei világa, mint Ritchie-é. Airey (kissé?) meg is orrolt a többiekre, hogy nem tüntették fel szerzőként, holott állítólag sokat hozzátett a számokhoz, és csakugyan, talán egyik addigi Rainbow-lemezen sem szólt olyan jól a billentyű, mint ezen. Igaz, nem is volt még eddig ilyen jó billentyűsük.

     A „Since you been gone”-t különösen Powell gyűlölte. „Emlékszem, amikor először hallottam. Bruce Payne (menedzser) játszotta le a New York-i irodájában, aztán megkérdezte róla a véleményemet. Azt mondtam, nagyszerű. Nos, úgy gondoljuk, folytatta, hogy a Rainbow is el fogja játszani. Micsoda, viccelsz ugye? Ez nem Rainbow szám, hanem egy popdal. Egy darabig ment a huzavona, de Rogernek tetszett és fel akarta tenni a lemezre. Még Ritchie sem volt biztos benne, hogy tetszik-e neki az ötlet vagy sem, végül beleegyezett. Ez borzalmas, mondta, sosem volna szabad eljátszanunk egy ilyen számot. Mi a Rainbow vagyunk, a műfaj vezető zenekara. A végén mégis azt mondtam, rendben, eljátszom, de csak egyszer… Úgy gondoltam, túl messzire mentünk és mit fognak gondolni a rajongóink, ha meghallják. Nyilvánvalóan egy nagyon kommersz szám, jó, semmi kétség, ráadásul hatalmas siker lett…, de azok után, hogy eljátszottuk a ’Stargazer-’t, vagy a  ’Gates of Babylon’-t… Ezért gondolkoztam akkoriban azon, hogy ha Ritchie továbbra is ezen az úton halad, valószínűleg jobban teszem, ha lelépek és valami másba kezdek…”.         

     A lemez anyagával „házaltak” Amerika-szerte, ahol még mindig nem számítottak igazán befutott zenekarnak. Ismét a Blue Öyster Cult előzenekara voltak, egyórás, rövidített programot játszottak. Az előző felállások számaiból a „Long live…”’, a „Man on the silver mountain” és érdekes módon a „Kill the king” instrumentális változata maradt műsoron. Vajon ez utóbbit hogyan énekelte volna Bonnet?

     Európai turnéjukat Koppenhágában, a Sweet Silence stúdióban összekötötték egy kislemez elkészítésével. Az „All night long” mellé a B-oldalra fölvettek egy gyönyörű instrumentális számot, mely a „Weiss Heim” címet kapta. Blackmore akkortájt költözött át Connecticutból Long Islandre, Huntington Bay településre (e sziget nyugati harmada-negyede New York City része) és új házát így, fehér otthonnak nevezte el. A számtól a zenésztársak is eldobták magukat, Airey azt emelte ki, hogy tökéletes példája annak, amikor Blackmore a legjobb formájában dolgozott. Glover: „Szeretem figyelni, amint Ritchie kinyílik és elengedi magát. Néha már hangoláskor a legbriliánsabban játszik, aztán amikor a szóló következik, már nincsenek helyükön a dolgok.” A felvétel nagyon gyorsan elkészült, alig pár óra alatt. Airey: „Ő így szeret dolgozni. Azt hiszem, nagyon sok frusztrált időszakot élt meg. Talán azt várta, hogy amikor kilép a Purple-ből, hamar talál jó zenészeket, épp olyan jókat, mint a Purple-ben voltak. Csakhogy igazán jó zenészeket nagyon nehéz találni. Mindig készen álltam arra, hogy melléálljak, de ez nem volt egyszerű, mert sosem mondott nekem semmit... Sok gondja volt az emberekkel, a nyers tehetsége miatt, ő olyan kreatív személyiség, aki számára nem könnyű az élet. Nem hinném, hogy bármikor is kényelemben érezné magát, mert állandóan valami újat keres…”.   Lordot is sokszor hívta a Rainbow-ba, de a billentyűs azt nyilatkozta, nem akar háttérzenész lenni, és abban sem biztos, hogy a felkérés után tényleg megkapná a helyet, mert „olyan gyakran váltogatja a zenészeit, mint az alsógatyáját.”

                Ebből a connecticuti házból költözött Blackmore....

                   ....ide, a Weiss Heimbe, Long Islandre

                                     Amyvel az új ház előtt, 1981-ben

     Felvetődhet a kérdés, miért adott német címet Blackmore ennek a számnak, aztán a későbbi lemezeken többnek is. Nyilván a Németország iránt érzett vonzalmát akarta kifejezni ezzel, ám Glovert az őrületbe kergette vele. „Az feleletem neki, csak azért (adok német címeket), hogy bosszantsalak, Roger. Ha komponáltam egy instrumentális számot, azonnal jött a címötleteivel. Azt mondtam, a franc egye meg, én írtam, én fogok neki címet adni, azt, amit én akarok és nem azt, amit te”.

Íme, a Weiss Heim:

https://www.youtube.com/watch?v=H34-ACGymMc

     Érdemes felidézni egy 1979 decemberében megjelent interjút, mely a slágerszám címére utalva a „Since you’ve been god” (Mióta isten lettél) szellemes, szójátékos címet kapta. Az újságírónő, Sylvie Simmons egy Diotól vett idézettel kezdi: „Teljesen mindegy, hogy mit csinál Ritchie, mindig jól jön ki belőle. Ha beleesne egy pöcegödörbe, utólag biztosan kiderülne, hogy gumiruha volt rajta.”

     Blackmore: „Azt mondják, eladtuk a Rainbow-t. Abban a helyzetben vagyok, hogy bármit felveszek és eljátszom, amit csak akarok. Nekem nem diktál senki, hogy ezt vagy azt nem kellene, vagy éppen el kellene játszanom… A populáris zenét is szeretem, például az Abbát is; sajnos sok a stigma rajtuk. Mondják, ne játsszatok ilyesmiket, mert heavy zenekar vagytok. Azt csinálunk, amit akarunk… A koncertjeinkre néhányan csak azért jönnek el, mert látni akarják, hogyan török szét egy-két gitárt, aztán mégsem töröm szét, csak állok a színpadon. Szeretem bosszantani az embereket, azt hiszem, ez a kislemez igazán irritálja az európai hallgatóinkat. Akármit is csinálok, utálnak, ráadásul még ez is. Ez nem paranoia, csak megfelelek annak a várakozásnak, hogy undok fráter vagyok. Igen, az vagyok, egy kellemetlen alak, aki most éppen popzenét játszik, ráadásul ezt a számot nem is én írtam. Lehet, hogy leereszkedően hangzik, de nem veszem túl komolyan. Én az életet veszem komolyan, nem pedig a zeneipart.”

    Ennek a távolságtartásnak (mármint a biznisztől) az okairól kérdezik: „Nem, nem a pénzről van szó, hanem a rockhoz való általános hozzáállásról. A zenének van értelme, jelentése, de a rock and roll nem tartozik ide. A Rainbow csak egy zenekar a többi között. Olyannyira becsülöm a klasszikus zenét játszókat, hogy amikor hallgatom őket,  illetve magamat, az utóbbiról azt gondolom, ez semmi. Leszólhatom mások zenéjét, mert a magamét is leszólom, és mondhatom némelyikre, hogy hulladék. Nem mindegyik, de van néhány. A ’No time to lose’,  vagy az ’Eyes of the world’ oké, de a többi jórészt csak időpocsékolás. Ami nem szemét, az a klasszikus zene. Ezért mondom állandóan azt, hogy ilyeneket hallgassanak az emberek. A jó zene jót tesz a léleknek. 16 éves korom táján még én is úgy voltam vele, mint sokan mások, nem is akartam tudni róla.  Nem tudtam lenyomni a torkomon. De ma már kötelességemnek érzem, hogy megmondjam a srácoknak: figyeljetek, adjatok esélyt a klasszikus zenének…

    Akkortájt olyan akartam lenni, mint Tommy Steele, azt gondoltam, ez az élet.  Semmit sem tudtam kezdeni azokkal, akik megpróbálnak tanítani, és meg akarták mondani, hogyan nőjek fel.  Az volt az álmom, hogy majd azt mondják rólam: ez a Richard ugyan rossz tanuló, de tud gitározni.  Nem túlságosan szerettem a gyerekkoromat, kivéve a szüleimet. Gyűlöltem az iskolát. A mai napig, amikor a gitárt töröm a színpadon, a tanáraimra gondolok, utáltam őket.  Elfajzott alakok voltak, némelyikük mentálisan retardált. Azt gondoltam, nem fogadom el az általuk írt szabályokat és nem akarok ilyenektől tanulni, mert akkor talán úgy növök fel, mint ők.  Bizonyos mértékig erőszakos voltam az iskolában, állandóan harcoltam.  Sosem mosolyogtam, úgyhogy gonosznak könyveltek el…

     Amikor ’69-ben eljátszottuk a ’Concerto’-t, mert Lord nagyon akarta, én nem szívesen vettem részt benne. A szimfonikus zenekar tagjai nagyon leereszkedően kezeltek bennünket, nem szerettem velük játszani… aztán az ’In rock’ nagyon bejött, úgyhogy már nem kellett nagyzenekarral játszani. Most már szeretem a nagyzenekarokat, de még inkább a kamarazenekarokat. A szólóhegedű meg egyenesen a kedvencem.  Annak idején respektáltam a komolyzenészeket, de nyilván nem voltunk azonos kaliberűek… 1973-74 táján kezdtem igazán érdeklődni a klasszikus zene iránt.  Az ő mentalitásuk teljesen más, mert  tudják, hogy  a következő héten nem lesznek slágerlista-vezetők. Bachnak vagy Beethovennek nem kellett cinkosává válnia a közönségnek, a lemeztársaságoknak, a magazinoknak, és ennek az egész lószarnak, ami manapság megy. Csak játszottak. Azt az utat járták, amit akartak.  Tudom, hogy elég elkoptatottan hangzik, de minden, amit akarok: gitározni. Hazamegyek, gyakorolok, és közben arra gondolok, hogy az egész zenebiznisz el van baszva.  Csak gitározom, és néha azt hiszem, nem fejlődtem a kezdetektől, sem üzletileg, sem társadalmilag, sem zeneileg… Remélhetőleg a zenémmel okoztam némi izgalmat néhány embernek, de nincs semmiféle nagy üzenet, sem mély és rejtett értelmek… Nagyon nehéz  őszintének és nyíltnak lenni, mert az emberek néha azt mondják: sok pénzt keresett a gitárjával.  Néha úgy érzem, nem jó, amit csinálok, abban az értelemben, hogy az egész rockbiznisz komédiává vált. Az egyetlen zene, ami megmozgat, a klasszikus zene, amit viszont nem tudok játszani.  De van magyarázat arra, hogy miért kerestem sok pénzt. Mert hiszek abban, amit csinálok, a saját utamban. Először is magamnak játszom, aztán a közönségnek, és a lehető legtöbbet próbálom nekik nyújtani. Végül pedig a többi zenésznek játszom, viszont a kritikusoknak egyáltalán nem.

    Azt hiszem, barbárság felvételeket készíteni rockzenekarokkal. Az lenne a legjobb, ha semmit nem vennének lemezre. Mindenki, akit érdekel, menjen el a koncertekre, vigye magával a kis magnóját és vegye fel a maga változatát.  Sokszor már unom magamat és a zenekart is. Az még izgalmas, amit mondjuk az első tíz percben csinálunk, de mire megkeverik a zenét, elegem lesz belőle és a lemezt nem is akarom hallani.   Még nem találtam meg az általam játszott zenék felvételének azt a módját, ami nekem is tetszene. Többnyire nagyon rosszul játszom a stúdiókban. Játszom egy hangmérnöknek és egy producernek, ők a közönségem, de ők nem nagyon inspirálnak hajnali négy körül, amikor már mindannyian részegek vagyunk… Hogy miért tűntek el a régi tagok? Ha elég jók lettek volna, még mindig a zenekarban lennének.  Én nem nyomtam el azokat, akik korábban velem dolgoztak, soha senki nem hagyta el a Rainbow-t önszántából. Ronnie nagyon jó énekes, semmivel sem rosszabb, mint pár éve volt, még mindig kedvelem őt, de idővel nagyon érzelgőssé vált, biztos vagyok benne, ha itt lenne, ezt ő is megerősítené.  A vége felé már nem tette rendesen a dolgát és ezt ő is tudta. Az utolsó két évben csak szállítottam a riffeket, a progressziókat, megadtam neki az alapdallamokat  és neki kellett volna a szövegeket írni…  Hogy a zenekar mindig is Ritchie Blackmore Rainbow-ja volt? Nos, megpróbáltam ténylegesen Rainbow-vá tenni. Nem az én Rainbow-m…. Amikor egyes tagok elhagyják a zenekart, nem indokoljuk meg, mert nem akarjuk a további karrierjüket befolyásolni,  de ha valaki nem fekszik neki teljes erővel a munkának, ha másodrangúvá válik, nem emelem föl. Nem ugrom fel a színpadra és nem mondom, hogy hölgyeim és uraim, én ugyan tudom, hogy ők nem túlságosan jók, de a barátaim,  egy rockbandában játszunk… Azok pedig, akiket kirúgtam….,hihetetlen, hogyan reagálnak egyesek.  Azt mondják, hogy mertem ezt megtenni velük. De mi egyebet csináltak azon kívül, hogy a részesedésüket nézték? Egy csomó rockszám vacak hangokból áll, ezeket kell izgalmassá tenni.  Nekem zenei agyam van, és ha rossz hangot hallok a hátam mögött, megőrjít. Nem tudom megadni a hallgatóságnak, amit akarok, ha a basszusgitár elhangolódik, vagy az énekes hamisan énekel.  Én a közönségtől kapom az energiámat és pontosan tudom, hogy milyen zene szól mögöttem. 

    A csüggedés pillanataiban mindig a gitárhoz fordulok és játszom valamit. Amiket összetörök a színpadon, a show-k végén, tényleg elég drága gitárok. Aztán az ember, persze, magára marad.  Szeretem a magányosságomat, és bár elég buta személy vagyok, jól elvagyok a magam hülyeségével. Az ember nem lehet eléggé önmaga, amikor körülveszik a zenei lapok, a lemeztársaságok, az egész rocküzlet… még az öltözők is olyan uniformizáltak.  Realista vagyok, de boldogulok olyanokkal is, akik pesszimistának tartanak. Az emberek általában széles plakátmosollyal járkálnak fel-alá, és ilyeneket mondanak, hogy ’hát nem csodálatos az élet!’. Az élet nem csodálatos, az élet sokszor kolonc.  És hogyan tud valaki őszintén boldognak lenni az életben, miközben a halál minden pillanatban ott settenkedik mögötte.”

    2000-ben egy interjúban ugyancsak rákérdezett az újságíró a sűrű tagcserékre, így: melyik zenekari tagot rúgta ki a legnagyobb élvezettel? Blackmore: „Nem emlékszem rá, hogy bármelyik tag elbocsátása örömöt okozott volna, de ezeket időnként meg kell lépni, ha az ember meg akarja óvni a zenét.  Én soha senkit ok nélkül nem küldtem el.”… „Mindenki tudja, hogyha nem végzi jól a munkáját, lapátra kerül. Én a zenéhez vagyok hűséges, nem a zenészekhez.”

    Pedig a java még hátravolt. Majd a vége felé összeszámoljuk, hány zenészt fogyasztott el hősünk a Rainbow pályafutása során, de azt is, hogy ki mire vitte. 

     De térjünk vissza 1979-be, annál is inkább, mert dacára a könnyedebb hangzásvilágnak (vagy tán épp emiatt?) a „Down to earth” az addigi legsikeresebb Rainbow-lemez lett, az angliai turnén mindenütt telt házak előtt játszottak. Grahammel azonban volt még egy kis gond. No, nem a hangjával, nem is a színpadi teljesítményével, hanem a puszta küllemével. Amikor megláttam a képét a lemezborító belsején, nem hittem a szememnek. Egy rövid, hátrafésült hajú, napszemüveges fiú, aki előszeretettel hord csicsás-mintás hawaii ingeket. Félreértés ne essék, nekem édes mindegy, hogy néz ki valaki, ha egyszer jó teljesítményt nyújt, de a rockzene közönsége máshoz szokott. A heavy metal kibontakozó új generációjának zenészei többnyire loboncos, hosszú hajú szörnyetegként szegecses bőrnadrágban, tetováltan léptek a színpadra. Zenélni ugyan messze nem tudtak úgy, mint nagy elődeik, de az énekesek üvöltöttek, a szólógitáros keze céltalanul, ám hatásosan futkosott föl-alá a gitárnyakon, a dobos izzadtan, félmeztelenül püfölte a dobokat. Erre jött Bonnet, aki viszont úgy nézett ki, mint az akkoriban felfutóban lévő új hullám, vagyis a new wave képviselői. Vagy még úgy se. Blackmore azt mondta: „Graham, túl rövid a hajad. Azok, akik bennünket kedvelnek, a hosszú hajúakat szeretik. Korában hosszú volt a hajam, felelte. Igen, de most rövid és úgy nézel ki, mint egy kabaréénekes. Megnövesztenéd a hajadat? Nem, levágatom, felelte.” Mire Newcastle-be, a turné első állomására érkeztek, Bonnet haja már csaknem a válláig ért, kezdett elfogadhatóvá válni. Colin Hart turnémenedzser az öltözőajtaja előtt őrködött, nehogy kilógjon és levágassa a haját. Megtette, kiugrott a hátsó ablakon és levágatta. Blackmore nem látott a dühtől, amikor megpillantotta a military-frizuráját és közel állt ahhoz, hogy fejbe vágja a gitárjával. 

                                  Bonnet és Blackmore a színpadon

     Az előbb idézett interjúban feltűnhetett egy különös megjegyzés, miszerint Blackmore nagyon  kedveli az Abbát és ezt nagyon komolyan is gondolta. (Megjegyzem, én is kedvelem őket, a maguk műfajában a legjobbak voltak. Az ausztráliai koncertkörútjukról készített filmen, moziban láttam őket először „élőben”, kiváló volt.) Olyannyira komolyan gondolta, hogy szeretett volna együtt dolgozni Agnetha Fältskoggal (ő volt a csapat szőke bombázója). Airey emlékei szerint amikor a Rainbow Stockholmban lépett fel, Agnetha megjelent a hangpróbán. „Cozy és én éppen játszottunk valamit, amikor belépett és általános megdöbbenés uralkodott el, olyan gyönyörű volt. Szó volt róla, hogy készítünk egy albumot vele.” Az együttműködésből aztán nem lett semmi, pedig micsoda csemege lenne, ha csakugyan készül egy közös lemez.

      Európai turnéjuk utolsó állomásán megint kitört a botrány. Az előzményekhez tartozik, hogy a Whitesnake ekkortájt már komoly konkurenciának számított és Coverdale minden sajtófórumot megragadott, hogy a Rainbow-t alázza. Amikor kiderült, hogy David el akar jönni a koncertjükre, Blackmore kijelentette, hogy nem jöhet be. De hát ha megveszi a jegyet, ugyanúgy bejöhet, mint bárki más, mondták neki.

    Blackmore egy 1995-ös interjúban többek között ezt mondta: „Nagyon hittem David Coverdale-ben, amikor belépett a Deep Purple-be. Sokkal jobban kedveltem az énekstílusát, mint Glennét. Mindig a pártján álltam, aztán amikor kiléptem a zenekarból, ő ezt valahogy személyes sérelemként élte meg. Igazából sosem értettem, mi volt ezzel a gondja. Éveken át olvashattam a sajtóban az epés megjegyzéseit, nem is értettem, miért csinálja…. Amikor megláttam a színpad mögött a folyosón, éppen a mi whiskynket itta, egy lánnyal enyelgett és affektálva mondta, hogy ő mindig a legjobb brandyt issza…. Odamentem hozzá és megkérdeztem: te meg mi a faszt keresel itt? Roadok, takarítsátok el innen! Nem akarom ott látni, miközben a mi italunkat issza, azt mondja, micsoda szar volt (a koncert). Megragadtam a gallérját és azt mondtam, kifelé. Felém ütött, de nem talált, mindketten a földre estünk, birkóztunk, ütöttük egymást…” Végül szétválasztották őket. 

     Úgy 2004. táján Coverdale egy interjúban ezt mondta, amikor a riporter előhozakodott azzal a szóbeszéddel, hogy összeállna a Deep Purple harmadik felállása: „Hallottam róla, de nem veszem komolyan. Lord teljesen visszavonult…, igen, voltak problémáink Ritchie-vel, de az nagyon régen történt. Azóta mindketten lenyugodtunk. Amikor meghallgatom a ’Burn”-t, nem is gondolok az akkoriban történtekre. Blackmore rendkívüli gitáros. Nagyon büszke vagyok rá, hogy együtt letehettünk valamit az asztalra.  Hatalmas esélyt adott nekem, egy senkinek azzal, hogy bevett a Deep Purple-be. Ennek a bizalomnak köszönhetem, hogy ma az vagyok, aki vagyok  Ezért hálával tartozom neki.”

    Na, kérem, a végén még kiderül Coverdale-ről, hogy tud úriember módjára is viselkedni. 

1980. február 29-én a Rainbow Londonban, a Wembley Arenában (ez nem a stadion!) lépett fel. A „főmenü” eljátszása után Blackmore nem akart visszamenni a ráadásra és nem is ment. A közönség tört-zúzott, székeket dobáltak a színpadra, több ezer fontos kárt okozva. Egy 1987-es interjúban Blackmore így beszélt az esetről: „Úgy éreztem, jól játszottam, lement a szólóm és utána nagy csend. Azt gondoltam, uramisten, ha azok után, hogy kitettem nekik a lelkemet és a szívemből játszottam, csak ennyit érdemlünk… Valami nem stimmel a londoni közönséggel. Amikor a Rainbow-val a Finsbury Parkban játszottunk, nagyszerű volt, a közönség bevadult, az volt a legjobb közönség az egész turnén. Aztán a Wembley Arenában a szokásos, felsőbb osztályokból valók ültek és a nézőtér bizonyos helyeiről semmiféle reakció nem érkezett.”

K: Sokan úgy érzik, ha fizettek, akkor jár a ráadás.

RB: „Olyan nincs. Ha nem akarok ráadást adni, akkor nem adok, ez az én előjogom. Ha én is, meg a közönség is jól érzi magát, akkor gyerünk. De csak azért, mert ’kötelező’, mert elvárják, azért nem csinálom… A show végén már csak magamnak játszom.”

                                           A Wembley Arenában történtekről a sajtó is beszámolt

    Blackmore-t az évtizedek során hangulatembernek könyvelték el, az angol nyelvű sajtó rendszeresen csak „moody bastard”-ként emlegette (nagyon nehezen lefordítható szópár, a legszemléletesebben talán így hangzana magyarul: morcos fattyú). Szinte minden interjújában előkerül ez az elem is, lássunk egyet példaként:

K: Tudatában van ezeknek a hangulatváltozásainak, amikor átesik rajtuk?

RB: „Igen, és folyamatosan próbálom megfejteni az okát, hogy mikor és miért teszek így vagy amúgy. Kezdjük azzal, hogy minden szólógitáros nagyon érzékeny egyéniség, az énekesek, vagy a basszusgitárosok inkább kifelé fordulók Ez az érzékenység pedig néha pusztításba torkollhat.  Gyakran elgondolkodom, milyen jó volna, ha nem lennék ennyire érzékeny. Teljesen ráhangolódom mások viselkedésére és ha negatív jelzéseket kapok, azokra ugyanúgy válaszolok.  Nagyon nehéz ellazulni. A felfokozott lelkiállapot különösen akkor jön elő, amikor koncertkörúton vagyunk. Elég a legkisebb provokáció és már a plafonon vagyok.  Az bosszant a legjobban, amikor valaki nem jól teszi a dolgát. Teszem azt, éppen szólót játszom, és a világosítók valamit rosszul csinálnak, s ott találom magam a tök sötétben. Amikor ilyesmi történik, mindenféle gondolta átszalad rajtam: miért csinálta? Ennek kell lenni valamilyen okának, miért nem végzi rendesen a munkáját. A közönség kifizet egy csomó pénzt, és ezért nem egy hányaveti, összecsapott előadást akar látni. Ez annyira visszahat rám, hogy a dühöm már-már önpusztítóvá válik. Ilyenkor néha én is rosszabbul játszom, mert annyira felbosszant ez az amatőr hozzáállás.”

K: Ez áll ama hírhedt ügy mögött is, amikor elmaradt a ráadás a Wembley Arenában?

RB: „Nagyon jól emlékszem arra az estére. Mindent megtettünk, hogy bevonjuk a közönséget, hogy odaadhassak nekik valamit magamból, de a végén semmi egyebet nem éreztem, mint elutasítást. Olyan volt, mintha egy mauzóleumban játszottam volna. Úgy döntöttem, nem adunk ráadást. A közönség elutasított engem, én pedig őket. Ebből a szempontból nem vagyok profi.  Nem tudom megvonni  a vállam és  tovább csinálni. Szeretem, ha a közönség együtt él a produkciónkkal.”

K: És mi van akkor, ha egy nagyon érzékeny szóló közben a közönség egy bevadult része zajong és őrjöng?

RB: „Az is nagyon zavar, ha nem tudnak nyugodtan ülni és hallgatni néhány másodpercig.  Olyan régóta játszom már, hogy szeretném érezni és éreztetni, hogy kicsit többet tudok, mint mások, hogy a zenémmel többet ki tudok fejezni, de erre néha nem kapok esélyt.”

K: Volt valaha is elégedett?

RB: „Nem, soha.”                                                                         *

Pár nappal később Blackmore megjelent Gillan egyik koncertjén a Rainbow Színházban, ahol összefutott az Outlaws-beli hajdani zenésztársával, Mick Underwooddal, aki akkor éppen Gillan zenekarában dobolt. Hosszú évek óta nem találkoztak. Amikor rákérdezett, hogy mi járatban van, elmondta, Gillant szeretné megnyerni énekesnek a Rainbow-ba. Ez alkalommal sem jött össze a dolog.

    Ez idő tájt adott interjút a legnagyobb példányszámú brit (bulvár)lapnak, a The Sunnak, melyben Amy Rothmanhez fűződő kapcsolatáról és általában a nőkről beszél: „Bárkit nagyra értékelek, aki hat hónapnál tovább kihúzza mellettem. Amyvel nagyon jól kijövünk, nagyon egyenes és megértő… Szeretem a nőket, meg se tudnám számolni, hány lánnyal feküdtem le. Megragadok minden lehetőséget. Használom a nőket, aztán ejtem őket. Meg is fizettem érte azzal a sokféle betegséggel, amiket közben összeszedtem tőlük.”  

 Korábbi fejezetek itt:

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/16/udvozlunk_a_blog_hu-n_101630  

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/06/a_nagymama_kedvence

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/13/4_fejezet_csitt_felvetel_indul

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/20/a_klasszikusok_871

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/27/kokemenyen_6_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/04/7_fejezet_beindul_a_legkondi

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/11/8_fejezet_a_fej

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/18/9_fejezet_vagy_o_vagy_en

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/25/10_fejezet_feluton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/01/11_fejezet_egj

 https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/08/12_fejezet_eges_es_vihar

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/15/13_fejezet_valasok

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/22/14_fejezet_a_szivarvany_alatt

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/08/31/15_fejezet_pia_drog_nok

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/07/szinten_zeneszek_16_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/14/17_fejezet_a_szivarvany_folott

 https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/21/18_fejezet_ennek_is_baal_az_oka