2. fejezet. Úton

"Teljes hangerőn akartam játszani"

2020. március 30. - Németh Géza

Folytatjuk Ritchie Blackmore történetét, melyben hősünk belép a zene világába.

Blackmore, mihelyt betöltötte a tizenötöt, azonnal otthagyta az iskolát. Rövid keresgélés után úgy döntött – nyilván jobb híján –, hogy folytatja a családi hagyományokat és miként apja és bátyja is, a londoni repülőtéren állt munkába. Erről így mesélt egyik interjúban: „A Heathrow repülőtéren dolgoztam rádióműszerész tanoncként a Cunard Eagle cégnél, mely azóta összeolvadt egy hajózási társasággal. Általában a hangárban dolgoztam, és egy napon, úgy két héttel az után, hogy egyáltalán elkezdtem a munkát, a főirodában voltam, amikor megcsörrent a telefon. Még csak 16 éves voltam és az összes dolgom az volt, hogy figyeljem, mi történik és mindent jegyezzek le. Az irodában a fickó felvette a kagylót, és rövidesen azt mondta: van itt valaki, átküldöm vele. Úgy álltam ott, mint egy kis hülye, és az ürge azt mondta, vigyek át egy műszert, egy hatalmas darabot a központi területre, mely az irányítótorony mellett volt. Ez azt jelentette, hogy végig kellett mennem az összes kifutópályán és gurulóúton, közben a gépek jöttek-mentek. Ott állt egy gép és az antennákat akarták ellenőrizni. Azt a nagy vacakot ezért kellett odavinnem…, mintha egy tonnát nyomott volna. Végül nagy keservesen odaértem a géphez, és bár az overallomon ott volt a kitűző, hogy ’rádióműszerész’, a legcsekélyebb fogalmam sem volt a szakmáról. Három alak állt ott, a gépben senki, megfordultak és azt mondták, ah, hála istennek, megérkezett a rádiós ember, megmenekültünk. Olyasmit mondtak, hogy olvassam le a műszereket, de sejtelmem se volt, mihez kezdjek. Egész idő alatt dicsértek, mindenféle süket szövegekkel. Ezek a pasik képzett, tapasztalt pilóták voltak, én meg egy kis senki, és nem tudtam, hogyan kell dolgozni azzal a műszerrel, ők pedig nem értették, hogy én a pilótafülkében miért nem olvasom le a műszereket. Volt valami tizenhat antenna és az égvilágon semmi sem történt. Az egész talán tizenöt percig tartott, míg aztán az egyik pilóta megkérdezte, tudom-e, hogy mit csinálok. Azt feleltem, fogalmam sincs, mire megőrültek. Akkor és ott nagyon kicsinek éreztem magam… Az egész jelenetsor olyannak tűnt, mint egy tréfa, de amikor visszamentem az irodába, ott is idegrohamot kaptak.”

Egy 1974-es interjúban elmesél egy másik esetet is. „Emlékszem, egyik alkalommal föl kellett mennem egy gépre, mely már tele volt utasokkal, és be kellett szerelnem egy műszert, mely a megközelítésben és a leszállásban segíti a pilótákat…, de annyira járt az agyamban a zene, hogy fejjel lefelé raktam be a műszert. Nem hiszem, hogy a pilóta nagyon örült neki.”

Ritchie szerel

A repülőtéri munka azonban lehetőséget adott Ritchie-nek, hogy gitárt bütyköljön. „Amikor az összes gép kinn volt, folyt a móka, mindenki fusizott valamit otthonra, volt, aki széket, asztal, én meg gitárt, erősítőt…”.

1960-ban Blackmore belépett első „igazi” zenekarába, a Dominatorsba. Kocsmákban játszottak, elég vacak hangszereken és erősítőkkel, Shadows- Presley-, Cliff Richard-számokat, sőt még a BBC-nél is jelentkeztek meghallgatásra (akkoriban a zenekarok még nem készítettek demofelvételeket, magnója is keveseknek volt), de nem nyerték el a szerkesztők tetszését. A banda alig néhány hónapig létezett. Ekkortájt nyílt meg egy új hangszerbolt a nyugat-londoni Hanwellben, mely rövidesen a fiatal környékbeli muzsikusok egyik fontos bázisa lett. Tulajdonosa, Jim Marshall (1923-2012) szintén zenész volt korábban, egy big band dobosa. Blackmore egy későbbi interjúban így beszélt róla: „Ismertem Jim Marshallt, eredetileg dobtanár volt, később erősítőket gyártott. Az erősítők hangja szörnyű volt, ezért bementem az üzemébe és elmondtam, hogy ezt így vagy úgy alakítsák át. Állandóan alakíttattam valamit rajta, az emberek kellően utáltak is érte. Teljes hangerőn akartam játszani és ott a munkások füle hallatára próbáltam ki.”

A Dominatorsban, 1961-ben

Egy másik interjúban is felidézi ezeket az emlékeket: „Eleinte Vox erősítőt használtam aztán tértem át a Marshallra. Nehéz volt vele összemelegedni, eleinte nem tetszett a hangja. Nagyon jó előerősítőnek kell lenni, hogy jól szóljon a gitár. Aztán egy srác bütykölt rajta valamit, és azt mondta, el ne merjem mondani senkinek, különben özönleni fognak, hogy ők is ilyet akarnak, másnak pedig nem csinálják meg. Akkortájt talán nekem volt a leghangosabb erősítőm a világon. Jó időbe telt, mire hozzászoktam, de aztán nagyon megkedveltem. Ma már a kisebb erősítőket szeretem, de ha a régi időkben ilyennel álltunk volna ki a színpadra, kinevettek volna. Akkor az kellett, hogy ott tornyosuljanak…”

Jim Marshall (jobbra)

Az erősítőkkel, úgy látszik, akkoriban mindig meggyűlt a baja. Még a Dominatorsban játszott, amikor megvette első elektromos gitárját, azt a bizonyos Höfnert, illetve egy Watkins Dominator márkájú erősítőt. „Miközben játszottunk, állandóan lerobbant. Vissza kellett vinnem a Selmer zeneboltba, a Charing Cross Roadra (Londonba). Felszálltam a vonatra Hounslow-ban, vittem magammal, legalább tizenöt kilót nyomott. Azt mondták, semmi baj, kicserélik. Vittem haza örömmel, s a következő héten az is lerobbant. Hétfőn már azt is vittem vissza és ez pontosan ötször történt meg. Egyszer aztán megkérdezték, mi az ördögöt csinálsz, hogy állandóan elromlik. Legközelebb hozd be a gitárodat is, aztán meglátjuk, mit tehetünk. Így is lett, vittem a gitárt. A fickó nagyon kedves volt. No, akkor most dugd be és mutasd meg, mit művelsz vele. Én pedig bedugtam egy vadonatúj erősítőbe és megmutattam, hogyan tekerem fel. Elkezdtem játszani, és az erősítő ott, a boltban újra lerobbant. Nem akarták elhinni. Erre azt mondták, itt egy másik erősítő. Kipróbálhatom? Nem, csak vidd. És az az erősítő sosem hagyott cserben. Az volt a hatodik.”

Ugyancsak ekkoriban és ugyanazon a környéken tűnt fel a színen David Sutch, aki már korábban is próbálkozott zenéléssel, különösebb siker nélkül. „Tudott” viszont valamit, amit akkoriban Angliában más nem: a konzervatív színpadi megjelenésű brit zenekarokkal szemben az amerikaiakéhoz hasonló show-t kiállítani. Különösebben nem számított, hogy énekhangja gyengécske, ám haja hosszú volt (akkoriban, az ötvenes évek legvégén Angliában még szinte senki sem viselt hosszú hajat), időnként vadembernek öltözött, a színpadon koporsóból szállt ki stb. Hangzatos nevet – Screaming Lord Sutch – választott magának, zenekara pedig, megjelenésükhöz méltóan, a Savages (vademberek, barbárok) nevet kapta. A Gladiators mellett az egyik legnépszerűbb csapattá váltak, tagjaik folyamatosan cserélődtek. Így jutott meghallgatási lehetőséghez az alig 16 éves Blackmore is 1961-ben, ám mást választottak helyette. Kénytelen-kelletlen még hónapokig dolgozott a reptéren, mire gitárosi „állást” kapott bizonyos Mike „Dee” Wheeler zenekarában, a Jaywalkersben. Társai turnézni akartak, immár profi zenészként, Blackmore pedig otthagyott csapot-papot, és 16 évesen nekiindult a világnak. Ez a világ persze igen parányi volt a későbbiekhez képest; föl-alá autóztak az angliai M1-es főúton egy félig nyitott ajtajú Bedford minibuszban és felléptek, ahol csak igény volt rájuk. Wheeler igazán elismerően beszélt róla évekkel később, idézve egy Sullivannel folytatott beszélgetést, melyben a mester azt mondta tanítványáról: egyszer még sokra viszi, határozottan van benne valami. „Amikor belépett hozzánk, egy Höfner gitárja és egy Watkins Dominator erősítője volt. Csodálatos hangokat hozott ki belőle. Alig néhány hete volt velünk, amikor jött az apja és azt mondta, nézd, mit vettünk neked: egy Gibson ES 335-ös gitárt és Vox erősítőt. Addig még nem is láttam Gibsont. A felszerelésünk technikailag igen gyenge volt.” (Lásd indító képünket)

Mike Dee&The Jaywalkers (1961). Ritchie jobbról a második

Bár a cseresznyepiros Gibson használtan került Blackmore-hoz, azért mégis hatalmas előrelépésnek számított. (Ugyanezt a típust használta egyébként Chuck Berry is.) Bár a zenekar akkoriban mindenfajta zenét játszott (ami a brit slágerlistákon előfordult, feldolgozták), Blackmore főként a dzsesszgitárosok, Les Paul, Wes Montgomery és Django Reinhard játéka után mutatott érdeklődést. Fellépéseik színhelyei általában pubok, falusi „kultúrházak” voltak, ahol hozzájuk hasonló zenekar még sosem fordult meg. Felléptek viszont a már akkor is komoly presztízsű Southall Community Centerben is, ahol bizonyos Nick Simper is felfigyelt Blackmore játékára. A Jaywalkers még kis híján lemezkészítésre is lehetőséget kapott a Deccánál; két számot ugyan fölvettek velük, de a lemez sosem jelent meg. A zenekar állandó egzisztenciális gondokkal küszködött. Egyik fellépésükön azonban megjelent Sutch, és Wheeler rögtön tudta, hogy csak Blackmore-ra kíváncsi. Sutch az addigi 10-15 fontos heti gázsi helyett 20-at ajánlott. 1962 májusában, miután még lejátszotta az időközben Condors névre áttért Jaywalkers lekötött fellépéseit, belépett Sutch zenekarába, a Savagesbe. Profi zenészekkel körülvéve sokat kellett tanulnia és ezt meg is tette. Sok fellépésük során a kortárs zenészeknek is feltűnt Blackmore káprázatosan gyors gitárjátéka. A Savages akkor (1962-ben) már az angol mezőny egyik legmenőbb zenekarának számított, Blackmore-nak le kellett vetkőznie szégyenlősségét.

„Elmentem hozzá meghallgatásra és sok pénzt ajánlott. Meg is feleltem, de csak 15-16 éves voltam, és ők olyan sokat turnéztak, hogy nem akartam olyan hosszú időre elmenni otthonról. Aztán fél év múlva visszamentem és azt mondtam, megpróbálom. Még a színpadi beállásokat sem ismertem. Amikor az első koncerten megláttam, hogy Sutch egy koporsóból lép ki a színpadra, azt gondoltam, ez a fickó begolyózott és én ebben a bandában játszom? Haza kell kerülnöm ezzel a sráccal és ő fog vezetni! Nem voltam elragadtatva. Aztán sokat tanultam tőle, főleg a színpadi mozgást.”

Screamin Lord Sutch and the Savages

„Nagyon jó iskola volt számomra – emlékezik vissza. – Azelőtt mindig a színpad szélén játszottam, szinte elbújtam a hangládák mögé. Nagyon szégyenlős voltam. Sutch megragadta a grabancomat és kilökött a színpad elejére… tüzeket gyújtott a színpadon, összevissza rohangált ágyékkötőben. Én abban az időben tiszta gebe voltam. A többi srác mind erős volt, mint egy Tarzan, én pedig ott álltam ágyékkötőben, zörgő csontokkal…, úgy tartottam a gitárt, hogy ne lássák a csontjaimat. Igazi seggberúgás volt nekem ez a fajta zene, mert a Shadowson nevelkedtem, ez a banda pedig rockot és bluest játszott. Sokat tanultam tőle magát a show-t illetően is. Elmondta, ha kimész a színpadra és olyanokat csinálsz, mint egy elmeháborodott, az emberek odafigyelnek rád és azt mondják, ez igen! Ez a show. Abban a pillanatban viszont, hogy visszahúzódsz a csigaházadba, a nézők ezt is azonnal észreveszik. Sutch azt mondta, menj ki és rohangálj. Mire én: de hát tiszta hülyének érzem magam. Az lett a vége, hogy csakugyan föl-alá rohangáltam, mint egy Tarzan, és közben azt gondoltam: ezek az emberek ezért jöttek? Ez hihetetlen!”

Mint később látni fogjuk, Blackmore megfogadta mestere tanácsait, és alig néhány év múlva olyan dolgokat művelt a színpadon, amiről 16-17 évesen nem is álmodott.

Csupán fél évig koptatta a színpadokat a Savages-szel (szinte nem múlt el nap fellépés nélkül), máris újabb felkérést kapott a kor egy másik igen sikeres zenekarától, a Joe Meek producer irányította Outlaws-tól, mely ugyancsak nem mellőzte a külsőségeket és a showelemeket. A gitárosok meghallgatása a Soho egyik bárjában zajlott. Részt vett rajta Jimmy Page is, akinek gitártudása tökéletesen megfelelt volna, ám ő maga mondta vissza az ajánlatot, mert szívesebben álldogált volna valahol a színpad sarkában és azt várta, hogy csak a gitárprodukciója miatt szeressék. Blackmore viszont a Sutch-istállóból érkezett, számára a showelemek már nem jelentettek akkora megrázkódtatást.

„Elmentem Meekhez, tetszett neki, ahogyan játszottam. Eleinte sessionzenészként alkalmazott, aztán beléptem a zenekarba. Később, a rádiót hallgatva néhány számban felismertem a saját gitárjátékomat, ami akkoriban jó érzés volt, most meg nagyon furcsa…A stúdiómunka elég szigorú volt, addig nem is volt baj, amíg azt nem mondták, hogy játsszam le ezt vagy azt a fődallamot. Az akkordok mentek, de a kottából való játék nem nagyon, mert sosem tudtam igazán jól kottát olvasni… A legtöbb felvételt Roger Mingay-jel készítettük, ő volt a szólógitáros. Sok számot nekem tulajdonítanak manapság, pedig valójában ő játszott szólógitáron az Outlaws-ban.”

Az Outlaws-ban (1964)

Egy 1978-as interjúban kitér több korabeli zenésztársra is. „Szerettem Hendrixet, a Creamet, de a Beatles vagy a Hollies nem igazán fogott meg. A Stones? Akkoriban hülyének tartottam őket, ma már respektálom, de a zenéjüket változatlanul nem szeretem. A bluest nagyon behatárolt műfajnak érzem…, jammeléskor szeretek bluest játszani, de ebben a műfajban a gitárosoknál jobban kedvelem az énekeseket, például azokat a mélységeket, amik Paul Rodgersből jönnek.” Arra a kérdésre, tudott-e kottából játszani, így felelt: „Igen, de nem túl jól. Vannak zenészek, aki kiválóan olvasnak kottát, de nem tudnak jól improvizálni. 16 évesen találkoztam először Jimmy Page-dzsel. Akkoriban nagyon jó volt, háromdimenziós gitárosak tartom, sokféle ötlete, elképzelése van a zenéről, de néha hiányzik belőle az improvizatív készség. Jeff Beck kiváló gitáros, de nem hiszem, hogy jó dalíró is lenne. Neki ezen a téren nem sok az ötlete, viszont briliáns technikájú.” … „Szerintem jobban improvizálok, mint bármelyik más gitáros, a legnagyobb hiányosságom a komponálás. Elég jó riffeket találok ki, jó vagyok rögtönzésben, de hogy hogyan kell egy dalt jól megírni, az nekem nehézséget és frusztrációt okoz. De ha más nem csinálta meg, kénytelen voltam én magam.”… „Sokat tanultam a stúdiózenélésből. 16-17 éves koromban napi három-négy felvételem is volt. Ugyanabban az időben Jimmy Page is stúdiózenész volt, és ha egy stúdió rock and roll zenészt akart, őt vagy engem kerestek meg, mert ugyan sokan tudtak kottából is játszani, de közülük kevesen érezték a rockzenét. Bár Jimmy és én nem túl jól játszottuk kottából, de volt érzékünk a rockhoz.”

Ne feledjük, ezek a mondatok 1978-ban kerültek papírra, az első Purple-korszak után és az első Rainbow-korszak kellős közepén. Egy 1970-es interjúban így beszélt ugyanerről a témáról: „Szeretem Jeff Beck játékát, de még jobban Hendrixét. Mostanában hasonló stílusban játszom, mint Hendrix, úgyhogy alighanem azzal vádolnak, hogy utánozom őt. Ha valami jót hall az ember, hajlamos rá, hogy olyasmit játsszon. Hendrix nem briliáns gitáros, de fantasztikus elme”… Pár évvel később: „Hendrix zseni volt, vagy mondjuk Clapton a korai éveiben. Ők azok, akik valami újat hoztak a zenébe. A legnagyobb gitáros Jeff Beck volt és talán ma is az. Én már akkor is elégedett vagyok, ha valami érdekes zenét játszhatok. A nagy gitárosok fő ismérve, hogy mindent tudnak, amit az elődeik már eljátszottak, de még elő tudnak hozakodni valami újjal.”… „Hendrix nagy hatással volt rám. Nem annyira a játékával, mint inkább a hozzáállásával. Nem volt igazán nagy gitárvirtuóz, de minden másban káprázatos.”

A Jeff Beck Group (balról Rod Stewart, Ron Wood, jobbra Beck)

„Egyszer stúdiózenészként játszottam Beckkel és megkérdezte, ez itt milyen akkord. Azt hittem, csak tréfál. Nem tudta, hogy mit játszik, de csodálatos szólókat nyomott. Másrészt lehet valaki nagyszerű technikájú gitáros, de nem tud improvizálni. Hogy én milyen vagyok? Bizonyos dolgokban, például technikailag jó, másokban nem. Sosem olvastam úgy kottát, ahogy kellett volna. Csak gyakoroltam a skálákat és improvizáltam. Dallamok eljátszása már nehéznek bizonyult számomra. Azt hiszem, azért improvizálok sokat, mert korai dzsesszhatások értek. Úgy négy éve leginkább az érdekelt, hogy gyors legyek, mindent nagyon gyorsan csináltam, de ezzel mostanára már leálltam. Jó hangokra akarok koncentrálni.”

Joe Meeknek saját stúdiója volt egy bérelt házban és különféle stúdiózenészekkel csak úgy ontotta a felvételeket. Ez akkoriban még újdonságnak számított. Az ő stúdiójában és irányításával készült a Tornados együttes „Telstar” című (instrumentális) száma, mely mind Angliában, mind Amerikában óriási siker volt. Emlékeztetnék rá, az űrkorszak elején jártunk, és a Telstar volt az első telekommunikációs műhold, melyet 1962 júliusában bocsátottak fel, és rajta keresztül valósult meg az első, Amerika és Európa közötti televíziós közvetítés. A számra máig jól emlékszem, a hatvanas években rengeteget játszotta a magyar rádió is (hiába, szovjet űrrock nem volt), de hogy a Ventures feldolgozásában hallottam, avagy az eredetiben, bizony, nem tudom.

Joe Meek a stúdiójában

Blackmore Meek keze alatt rengeteg stúdiómunkát vállalt, jórészt olyan énekeseket kísértek, akiknek a neve a mai magyar olvasó számára aligha mond valamit. Egyet érdemes azonban megemlíteni. Meek egy akkoriban minden más stúdió által elutasított walesi zenekart is szárnyai alá vett, melynek énekese Tommy Scott volt. Több számon Blackmore gitározott. Az illető énekes pár év múltán Tom Jones néven lett világhírű. „Azért dolgoztam sokat stúdióban, hogy legyen miből megélnem – mondta egy 1974-es interjúban. – Zömmel olyan énekeseket kísértem, akiket már akkor sem nagyon ismertek. Mókás volt viszont hallgatni a rádiót és felismerni, hogy ezt is, amazt is én játszottam, bár igazság szerint mindegyik ugyanúgy hangzott.” …

…„Jeff Beck is abban az időben tűnt fel, akkor személyesen még nem ismertem, de lenyűgözött a játékával. Természet adta tehetsége van a gitárhoz. Nekem az ő ’Shapes of things’ lemeze volt a mérföldkő, Eric Clapton és a Cream pedig a hard rock felé nyitotta ki a kapukat. Nem Beck az egyedüli, akit manapság alulértékelnek, ugyanígy van például a Wishbone Ash srácaival is. Nagyon sok jó gitáros van manapság. Amikor elkezdtem, azt gondoltam, én akarok lenni a legjobb, de túl sok a gitáros és olyan is sok akad, aki jobb nálam. Azt a zenét akarom játszani, amit én tudok a legjobban. Ki nem állhatom azokat a zenekarokat, melyek másokat akarnak elsöpörni. Sok együttes azért nem képes áttörni és megragadni az élvonalban, mert ugyanazokat a dolgokat akarják másolni, amiket mi már megcsináltunk. Széles körben megismerik őket, de nem lehet egyiket sem kárhoztatni ezért, hiszen melyik, természetesen érvényesülni kívánó zenekar nem tesz ugyanígy? Az egyedüli banda, mely csak úgy, gondolkodás nélkül ment előre és mégis szupersztárrá vált, a Free volt, legalábbis szerintem. Nagy csapat volt és minden, általam ismert zenekar előtt jártak. Azt hiszem, az egyetlen olyan brit zenekar, melyről az emberek azt gondolják, milyen jó, hogy vannak nekünk.”

A stúdiómunka nem volt igazán kedvére való, később sem szerette, ám szerencséjére az Outlaws koncertező zenekar is volt, s mint korábban a Savages-szel, járták az országot. Blackmore-ban mindvégig élt az iskolai időkből magával hozott mottó: „Adjatok egy gitárt és majd megmutatom…”. Egyik akkori zenésztársa mesélte, hogy egy alkalommal együtt léptek fel Bert Weedonnal, a kor egyik legelismertebb gitárosával (nevére ma már senki sem emlékszik, ugye), aki valami bravúrszámot mutatott be a színpadon. Erre jött Ritchie és elkezdte szélsebesen játszani a „Dongó”-t (Rimszkij-Korszakov), csak azért, hogy megmutassa. „A többiek már szóltak neki, Ritchie, hagyd, erre nincs szükség. Mindenki tudta, hogy milyen gyors, de ő ezt mindenki képébe akarta vágni.”

Felléptek azonban máig ismert korabeli sztárokkal, köztük az amerikai Brenda Lee-vel és Jerry Lee Lewis-szal is, de utóbbi Blackmore számára nem sokat jelentett, nem volt rajongója Lewisnak. Ismét korabeli zenésztársát idézzük: „Ritchie önmaga rajongója volt. Lewis-nál jobban kedvelte Les Pault, ha vele léptünk volna föl, biztosan jobban örült volna.” Blackmore így emlékezik ezekre az időkre: „Úgy volt, hogy egy hetet próbálhatunk vele a fellépés előtt. Múltak a napok, fogalmunk sem volt, hogy mit játszunk majd vele. Aztán eljött a koncert napja, mire délután befutott Lewis. Megkövülten vártuk, mert olyan hírek terjedtek róla, hogyha nem tetszik, ahogy játszom, képen vág. Odajött hozzám és azt mondta, játssz, fiú! Játszottam, közben felnéztem és vártam a pofont. De tetszett neki. Olyannyira, hogy utána magával akart vinni Memphisbe, ahol élt.”

Jerry Lee Lewis-szal

„Ritchie szinte fenyegetően használta a gitárját – mondja egyik hajdani zenésztárs. – Úgy tudott nézni, mintha agyon akarna ütni vele valakit. Nagyon agresszíven játszott… Amikor a szólóra került a sor, előre és középre ment, nem nézett, nem mosolygott ránk, határozottan a lányoknak pózolt. Nem akart ő popsztárként viselkedni a lányok előtt, de nekik játszott. Az Outlaws számainak többsége inkább a férfiközönségnek szólt, semmint a nőknek, de amikor ő került sorra a szólóival, határozottan szemezett a közönség között ülő lányokkal, csak nekik játszott.”

Mivel a zenekar sokat utazott, a hosszú utakon el kellett valahogy ütni az időt. A fiúk, élükön Ritchie-vel, gonosz tréfákat eszeltek ki, tojásokat, liszttel teli zacskókat dobáltak a járókelőkre vagy éppen mások autójára. Ezen a szokásán később sem változtatott, otromba viccelődéseinek céltáblái a zenésztársai lettek.

A Jerry Lee Lewis-szal végighajtott turné Németországban fejeződött be; ottani amerikai támaszpontokon játszottak, végül pedig Hamburgban. Blackmore akkor járt először Németországban és tüstént megszerette. Ahogy több interjúban is elmondta, egy egészen más világ tárult fel előtte, a németek, ahogy ő látta, jobban élvezték az életet, mint az angolok. Az, hogy egyáltalán nem értették egymás nyelvét a helybeliekkel, nem zavarta, sőt. Legalább nem kellett beszélgetnie. Csak játszott.

Hamburgban különös világba csöppentek. A hatalmas kikötőváros sokkal liberálisabb szellemű volt, mint Anglia bármely városa. Vigalmi negyedét, a hírhedt Reeperbahnt a kontinens legnagyobb kuplerájának tartották. Hamburg leghíresebb zenés intézményének a frissen megnyílt Star Club számított, melyben az amerikaiak után megfordult egy sor angol zenész és zenekar is, többek közt a Beatles, a Cream, vagy éppen Jimi Hendrix. Ez a rövid látogatás azonban csak kiruccanás volt Blackmore számára a későbbiekhez képest. Egy darabig még turnézott az Outlaws-szal Angliában, de 1963 szeptemberében egy hétre visszatértek Hamburgba, a Star Clubba. Ez csupán azért említésre méltó epizód, mert Blackmore akkor ismerkedett meg egy helybeli lánnyal, Margrit Volkmarral, aki követte őt Angliába, ahol rövidesen teherbe esett. Blackmore teljesítette (a szülei által nyilván elvárt) kötelességét és 1964 márciusában feleségül vette a lányt. Októberben megszületett a fiuk, Jürgen. Blackmore ezenközben a hanyatló Outlawsból kénytelen volt átigazolni egy Meek által favorizált énekes, bizonyos Heinz Burt – korábban a Tornados basszusgitárosa – kísérőzenekarába, a Wild Boys-ba, mellyel szüntelenül koncerteztek. (Szóljon, aki azóta hallotta Heinz nevét!)

Heinz Burt zenekarában

Esküvője Margrit Voklmarral. Ritchie jobbján édesanyja, a menyasszony mellett édesapja, tőle jobbra alighanem R. bátyja, Paul

Ritchie-nek csakhamar elege lett a háttérzenélésből, bár továbbra is maradt Joe Meek kötelékében. A producer fel akarta támasztani a Tornadost, és Blackmore, valamint egy billentyűs mellé azt a Mitch Mitchellt szervezte be dobosnak, aki később Jimi Hendrix Experience nevű zenekarában dolgozott. A felállás nemigen jutott tovább néhány stúdiómunkánál, mert Mitchell játéka kifejezetten nem tetszett Meeknek. Blackmore belefáradt a stúdió taposómalmába és úgy döntött, Hamburgba utazik, ahol Arvid Andersen basszista és Jimmy Evans társaságában Three Musketeers néven új zenekart alakítottak. A két zenésszel pár hónappal korábban már játszottak együtt egy rövid ideig Neil Christian bandájában, a Crusadersben. (Érdekes átböngészni a fentebb szóba került neveket és zenekarokat; igen kevés akadt fenn közülük az idő rostáján. A Three Musketeersnek viszont köszönetét fejezi ki évtizedekkel később, az első Blackmore’s Night-lemez kísérőfüzetében.)

3_musketas_49550328_10156519877030020_2309044082699141120_n.jpg

A Three Musketeers

Hamburg mellett egy bochumi klubban is rendszeresen felléptek, nevükhöz méltóan muskétásnak beöltözve. Ez a formáció sem húzta tovább nyolc hónapnál, s bár Blackmore igazán élvezte a trió felállást, a zenekar sok felkérést nem kapott, mert a németek akkortájt a zenére még kizárólag táncolni akartak, ők pedig nem tánczenét játszottak. Kénytelen-kelletlen visszatért Sutch zenekarába is, mert szinte ő volt az egyetlen, aki fizetni tudott a zenészeinek, de ez sem volt hosszú életű. 1967 márciusában a szépen fejlődő brit rockipar elveszítette egyik legnagyobb egyéniségét. Joe Meek, aki több tucatnyi korabeli zenésznek volt a producere, főbe lőtte magát. Meek ezekben az időkben már súlyos paranoiában, üldözési mániában szenvedett. Amikor egy erdőben megtalálták egy fiatal férfi holttestét, Meek rögtön arra gondolt, hogy őt fogják gyanúsítani, mert homoszexuális kapcsolatban állt az illetővel. Nem várta be a rendőrséget, öngyilkos lett.

Ekkoriban Blackmore házassága kezdett megrendülni. A gitáros sosem volt otthon, felesége elhagyatottnak érezte magát, s amikor Ritchie ismét Németországba ment, ahelyett, hogy követte volna, Jürgen fiával együtt inkább Blackmore szüleinek házába költözött.

Blackmore eközben Hamburgban megismerkedett Bärbel Hardie-val (becenevén Babs), aki „egzotikus táncosnőként” kereste kenyerét éjszakai bárokban. Kortársak elbeszélése szerint csakugyan bomba nő volt, „hatalmas mellekkel és hatalmas szívvel”. Az „egzotikus” jelző valójában sztriptíztáncot takart, s állítólag Babs volt a legjobban fizetett táncosnő a szakmában. Blackmore beköltözött Babs lakásába és saját szavai szerint nyolc hónapon át semmit sem csinált, csak „erkölcstelen pénzből” élt és gyakorolt a gitárján. Hónapokon át gyakorlatilag semmit sem keresett. Lejárt a Star Clubba és ha megtetszett neki az éppen zenélő muzsikus, beszállt ő is. Így ismerkedett meg egy Ricky Munro nevű skót dobossal és elhatározták, hogy Mandrake Root néven új zenekart alapítanak. Ebből ugyan nem lett semmi (a név emlékét viszont egy későbbi Blackmore-szám mégiscsak megőrizte), ám a sok, azóta már elfeledett muzsikus között ekkor ismerkedett össze Nick Simper basszusgitárossal, majd egy Olaszország felé tartó hajó fedélzetén egy náluknál is fiatalabb dobossal, Ian Paice-szel, aki akkoriban a Maze zenekarban játszott. Mint utóbb kiderült, ez a szál vezette el Ritchie-t abba a (szó szerinti) körforgásba, melyből a világhírnév felé elindult. (Jövő hétfőn folytatom!)