De ki az a Blackmore?

Blackmore

Blackmore

21. fejezet. Futball, autók, macskák

"Befejezem, lefejezem, újrakezdem"

2020. október 12. - Németh Géza

ritchie_blackmore_1_2.jpg

Amint azt már megszokhattuk, időről időre szárnyra kapott a hír az „igazi” Deep Purple újraegyesüléséről. A zenekar albumai évekkel a feloszlás után is szépen fogytak, mi több, 1980-ban a „Deepest Purple” című válogatáslemez albumlista-vezető lett Angliában. Tizenkét felvételt tartalmazott az 1969 és 1974 közötti időszakból, semmi újat. Mégis, a „Machine head” óta nem értek el ekkora sikert. Blackmore akkor nem kommentálta a híresztelést, ám amikor megkérdezték Lordot, ezt felelte: „Az biztos, hogy a hír nem a Whitesnake köreiből kelt szárnyra. Úgy értem, én, Ian és David is nyilvánosan kijelentettük, hogy nem érdekel bennünket az Deep Purple újjászervezése és nem akarjuk, hogy az emberek azt higgyék, tőlünk származik az ötlet… Talán egy bizonyos gitárostól, aki olyan furcsa fekete kalapokat visel és Connencticutban lakik. Csak annyit hallottam, hogy egyesek nagyon sok pénzről beszélnek, de én már kerestem eleget. Nem vagyok milliomos, de jól élek és jól érzem magam a Whitesnake-ben. Nem akarom, hogy a Whitesnake-et szétrobbantsák csak azért, hogy…. És soha többet nem akarom játszani ugyanazokat a számokat. Az visszalépés lenne és egyáltalán nem érdekel.”

lord_jaguar_98341603_2804478642983041_7822629424620109824_n.jpg

    Még hogy soha többet, Jon?! Pár év és ki fog derülni, van az a pénz.  (A képen Lord a Jaguarjával)

                                                                         ­*

1981 májusában, az amerikai turné után Blackmore és Amy Rothman hároméves együttélés után hivatalosan is összeházasodott. Ez azonban egyáltalán nem jelentette azt, hogy benőtt volna a feje lágya, már ami a tréfáit illeti. Egy franciaországi szabadtéri koncerten ott ült vagy nyolcszáz, mindenre elszánt rajongó a zuhogó esőben. „Emlékszem – mondja Blackmore – egész idő alatt arra gondoltam, mennyire utálom ezt az egészet, mennyire gyűlölöm Franciaországot, nem akarok tovább játszani. Aztán Joe következett, hogy megpróbálja megénekeltetni a közönséget. Ilyenkor mi mindig levonulunk egy kicsit, aztán visszajövünk. Így is történt, elkezdett tapsolni, kicsit improvizálni. Erre azt mondtam a többieknek, ne menjünk vissza. Lementünk a színpadról, Joe pedig nem vette észre, hogy nem jöttünk vissza. Csak tapsolt és kiabált, hogy ye, ye, ye, azok pedig ott ültek a zuhogó esőben, faarccal… Lementünk a zenekari árokba, Joe nem láthatott bennünket, mert elvakította a fény, mi pedig elkezdtük paradicsommal dobálni. Sem Joe, sem a közönség nem sejtette, hogy valójában mi történik. Joe elkezdett mindenféle rondaságokat kiabálni a közönségnek, rohadt franciák és hasonlók, közben visszadobálta rájuk a paradicsomokat… Amikor rájött, hogy mi állunk a háttérben… látni kellett volna az arcát. Imádtam.” Rondinelli is részt vett az ízetlen tréfában, de utólag megjegyezte, rossz vicc volt, nem kellett volna megtenniük.

ae00b0c48612e61da3f0fcbfe5698ecb.jpg

amy_rothman1_n.jpg

                                   Blackmore és Amy Rothman esküvője

    Közben olyasmi is történt, amire senki sem számított. Blackmore két női vokalistát szerződtetett a koncertekre, nevezetesen Dee Beale-t és Lin Robinsont (korábban mindketten Benny Hill show-jában léptek fel; egy szőke, egy barna).  Airey, miként az igazi rocker rajongók, szörnyűnek találták a két lány felbukkanását.

lin_robinson_dee_beale_bcaking_voc_88136091_10157889080919788_5226314998334095360_o.jpg

                       A két háttérvokalista lány, Lin Robinson és Dee Beale

    Rövid japán turnét követően megálltak Hawaiin, s bár ott nem volt előre bejelentett koncertjük, kölcsönfelszereléssel és hangszerekkel mintegy 4000 néző előtt felléptek. Mint kiderült, ez volt Airey utolsó koncertje a Rainbow-val. Emlékei szerint „két szám után Ritchie lesétált és vele a zenekar többi tagja is, közben jelezte nekem, hogy tartsam a frontot, mert az erősítőkön akarnak állítani valamit. Senki sem volt rajtam kívül a színpadon, még roadokat sem láttam. Játszottam valami 25 percig, ami csak eszembe jutott. Végül úgy gondoltam, vége az előadásnak, én is levonultam és elmentem a hotelbe. Ott ült az egész társaság a bárnál és láthatóan jól érezték magukat.  Azt mondtam Colin Hartnak, vigyen ki innen, de sürgősen és a másnap reggeli géppel elutaztam. Akkor láttam őket utoljára.” (Airey akkor három évre Ozzy Osbourne zenekarához csatlakozott és bár már unta a régi Rainbow- és Purple-számokat játszani, most régi Sabbath-nótákat is kellett játszania.)

                                                                          *           

1981 decemberében egy kanadai stúdióban álltak neki az új lemez készítésének. Airey helyére  egy fiatal amerikai billentyűst, David Rosenthalt szerződtették. Valami ötven jelentkező közül esett rá a választás. Az album „Straight between the eyes” címmel 1982 júniusában jelent meg, zenei világát még jobban az amerikai közönség igényeihez igazították. (A lemez címét állítólag az inspirálta, hogy annak idején, a hatvanas években Jeff Beck így („egyenesen a szeme közé”, mi úgy mondanánk, bele a pofájába) jellemezte Blackmore-nak Jimi Hendrix játékát. A fülbemászó dallamú, balladisztikus „Stone cold” elmegy, ebben Turner tagadhatatlanul otthonosan mozog, de a rockszámok valahogy nem mennek neki. (Szövegét Turner szerint az ihlette, hogy Glover akkortájt szakított a szerelmével.) A nyitó szám, a „Death alley driver” unalmas, dübörgő háttérzenéje rosszat sejtet, aztán a végén egészen hallgathatóvá válik, különösen Blackmore és Rosenthal szólója révén. A „Bring on the night” sem rossz, egyfajta „Stone cold”, gyorsabb ritmusban. Turner hangbéli képességeit nem vitatom, de roppant színtelenül énekel. Végképp nem értem, hogy egy magára adó Blackmore hogyan tehetett föl lemezre egy „Tight squeeze” jellegű borzalmat. A legígéretesebbnek talán a „Tearin’ out of my heart” tűnik, ezen még Turner is jó, akárcsak a záró számban, az „Eyes of fire”-on. Blackmore végre kitalált egy egészen jó riffet, ez is olyan keleties hangzású, mint a „Gates of Babylon”-é. Kár volt elhúzni a végét. Nem ért meg több mint hat és fél percet. E számnál a lemezfelvételnél közreműködött (alig hallhatóan) a montreali szimfonikus zenekar is. Az egész lemez azt tükrözi, hogy a Rainbow teljesen átment a dallamos, melodikus rock világába. (Amerikában ezt a stílust nevezték AOR-nak, szó szerinti fordításban album-orientált rocknak. A rádióállomások jó ideig csak kislemezeket játszottak le, aztán kb. a hetvenes évek elejétől néhány adó áttért arra, hogy egy nagylemez több számát is rendszeresen leadják. A zenekarok egy része tehát stílusban, hosszúságban  ennek megfelelő lemezeket készített. A stílust leginkább a pop és a dallamos hard rock keveréke jellemzi.) Ez még nem volna baj, az már inkább, hogy ezt jobban is lehetett volna csinálni. Mi az ördögöt keres egy ilyen stílusú lemezen a „Power”, vagy a „Miss Mistreated”? Szerintem semmit. A stílusváltásra a zenekar közönsége is részben kicserélődött. A régi rajongók mellett (és részben helyett) jöttek a fiatalok, és ami a Rainbow-ra korábban szinte egyáltalán nem volt jellemző, a fiatal lányok. A közönség jó része azonban nem nagyon tudott megbékülni Turnerrel. „Rémálom lett volna, ha Ritchie nem áll ki mellettem, ő hitt bennem” – mondta Turner.

690ffd6a61dac730558b1901b2f26d01.jpg

                    Az újabb Rainbow. Balról: Rosenthal, Rondinelli, Blackmore, Glover, Turner

      „Joe-t nagyon nehezen fogadta el a közönségünk. Nagyszerű srác, de van benne valami  nőiesség. Amikor először léptünk fel vele Európában, keresztre feszítette a sajtó. A színpad mögött elkaptam a grabancát és azt mondtam neki, hagy abba, ezt a buziskodást, nem vagy Judy Garland… Emlékszem, Leedsben játszottunk, telt ház előtt. Jöttek a rajongók, kiabálták, hogy Ritchie, yee, aztán rámutattak Joe-ra, hogy ez meg kicsoda? Megmondtam neki, hagyja ezt abba, különben megölnek bennünket.”

straight-between-the-eyes.jpg

                                "Egyenesen a szeme közé"

    Hosszú idő után a koncerteken újra elővették a „Smoke on the water”-t a ráadásokon. Rondinelli és Turner sokáig győzködte Blackmore-t, de ő azt mondta, nem, azt már évekkel ezelőtt magam mögött hagytam. Aztán egyik este teljesen váratlanul belekezdett a jól ismert riffbe és a zenekar örömmel csatlakozott hozzá. Turner egyébként a Dio és Bonnet által előadott számok némelyikét is énekelte a show-kon, így a „Man on the silver mountain”-t, a Catch the rainbow”-t, vagy az „All night long”-ot. Láttam ezekről egy-két DVD-felvételt…, mit mondjak, nem neki valók.  Ekkortájt a színpaddíszlet központi eleme – utalva  a lemez címére – két hatalmas kivetített szem volt.  

    1981-ben beindult a Music Television, vagyis az MTV, ami a korabeli előadók első számú bemutatkozási lehetőségévé vált. Ehhez azonban videoklipeket kellett készíteni, s bár Blackmore zsigerből irtózott tőlük, belátta, hogy ez a marketing szempontjából szükséges. Készült is néhány, például a „Death alley driver”-ből, melyben Blackmore egy régi fekete angol autó hátsó ülésén ül, fekete kalapban és gonoszul üldözi a motoron menekülő Turnert. Még horrorisztikusabb klipet forgattak a következő lemez „Can’t let you go” című számából, ebben Blackmore már-már sátáni szerepben lép fel. (Ezek megjelentek a „The final cut” című DVD-n is). A többi Rainbow-klip voltaképpen nem más, mint koncertutánzat, vagyis úgy tesznek, mintha, de közben csak playbackelnek a stúdiófelvételre. Készült ilyen már Dio idejében is a „Long live…”-ből, aztán Bonnettel az „All night long” és a „Since you been gone”.

    Az év vége felé Gillan feloszlatta a zenekarát és ismét felröppentek a hírek a Purple összeállásáról. Ekkortájt Rondinelli távozott, a hírek szerint azért, mert a koncerteken nem hozta az elvárt teljesítményt.  Helyére a szintén amerikai Chuck Bürgit szerződtették, akit Turner már régebb óta jól ismert, Glover pedig saját, tervezett szólólemeze során akadt vele össze. Blackmore-nak is nagyon tetszett a játéka. Bürginek kissé dzsesszes múltja volt, turnézott többek között Al di Meolával is. A próbák és a felvételek ismét a koppenhágai Sweet Silence stúdióban zajlottak 1983 kora nyarán, állítólag pont azért ott, mert Blackmore különösen kedvelte a stúdió nyújtotta gitárhangokat.  A lemez a „Bent out of shape” címet kapta (ez az amerikai szlengben a túlzott alkoholos befolyásoltságot jelenti). Legsikeresebb száma, egyben Blackmore kedvence a „Street of dreams” lett, bár nekem a kissé hasonló hangvételű „Desperate heart” is tetszik. A „Can’t le you go” legjobb pillanatait Rosenthal templomi hangzású orgonaintrója adja, riffje pedig némileg emlékeztet a későbbi „Perfect strangers”-ére. A „Firedance” képviseli a gyorsabb tempójú, kissé keményebb vonalat, s nem mellesleg Blackmore ebben a számban villant a legnagyobbat. Egyik interjújában ő maga is azt mondta: „Ez egy nagyon bonyolult riff, a basszushúrt minden alkalommal le kell hangolnom, és hat helyett öt húron kell eljátszanom a szólót. Szeretném, ha mindenki megtudná, milyen nehéz ez nekem.” Hát, ha ő mondja…

66650600_2508848442469014_814749553679925248_o.jpg

                     Az "utolsó" Rainbow. Jobbról a második az új fiú, Chuck Bürgi, a dobos       

   Ezúttal két szomorkás, és szokás szerint szép instrumentális szám is felkerült a lemezre, az „Anybody there” és a „Snowman”. Utóbbit Howard Blake angol zeneszerző írta egy rajzfilm kísérőzenéjének. Rengeteg feldolgozás született belőle, az ismertek közé tartozik a finn Nightwish száma, „Walking in the air” címmel, valamint a Renaissance énekesnőjének, Annie Haslamnak az ugyanilyen címen megjelent dala. Összességében az album valamivel jobb az előzőnél, annyival bizonyosan, hogy kevesebb rajta a rossz nóta. Nekem például a Turner-érából ez tetszik a legjobban, ám ez nem az énekes érdeme. Sosem voltam elragadtatva a hangjától; nem csoda, a Deep Purple és a Rainbow is elkényeztetett bennünket kiváló énekesekkel.

bent-out-of-shape-rainbow.jpg

                          Az utolsó (?) Rainbow-stúdiólemez

    Az 1983 őszén induló brit turnét kellemetlen incidens zavarta meg. Blackmore a futball iránti szenvedélyének áldozatává vált. Részlet egy 1985-ös interjúból: „Megsérültem egy focimeccsen, ebből izomgörcsök fejlődtek ki, és a végén annyira kisugárzott a karjaimba, hogy  már játszani sem tudtam.  Ez a legutolsó európai Rainbow-turné előtt történt, tényleg azt hittem, nem tudom lejátszani. Ahányszor csak fölveszem a gitárt, fájdalom nélkül nem tudtam rendesen mozgatni az ujjaimat. Az úton végig volt velem masszőr és gyúrta az izmaimat. Már kezdtem komolyan aggódni. Kiderült, hogy az egyik nyakcsigolyámon gyulladás keletkezett, s miután megröntgeneztek, azt mondták, hogy degeneratív arthritisem van. Pánikba estem, azt hittem, itt a vég, haldoklom, nincs tovább. De az orvos azt mondta, nyugodjak meg, semmivel sem komolyabb, mint bármelyik más korombelinél. A degeneratív arthritis nem azt jelenti, hogy állandóan rosszabb és rosszabb lesz az állapotom, csak ahogy az ember egy idősebb lesz, egyre több bajjal jár. Elmentem fizioterápiás kezelésre és elkezdtem a rehabilitációs gyakorlatokat. Réz karkötőt hordok, ha fellépünk, anyám is mindig ilyet visel, neki reumája van, szóval úgy döntöttem, hogy én is viselem. Az elmúlt két évben, hogy lekopogjam, minden rendben van.”

    Egy csomó kép készült Blackmore-ról a futballal kapcsolatban, ezek közül mutatok be néhányat. Nem tudom, hol készültek, azt sem, hogy kik fotózták.  

74525055_2562968503738184_7613534508091965440_n.jpg

67292933_163893701443033_5699414034059624448_n.jpg

80808584_1083650398641474_6350550820097884160_o.jpg    

msttheussal93389085955_n.jpg

                         A német futball-legenda, Lothar Matthäus társaságában    

    Pozitív fejlemény viszont, hogy kapcsolatai rendeződni látszottak Coverdale-lel. Az énekes ráállt, hogy egy ráadásban fellép a Rainbow-val, de egy időközbeni stúdiófelvétele során valami baj történt a hangjával, így az esemény elmaradt.       

    Amikor a „Bent out of shape” készült, még a zenészek sem sejtették, hogy ez lesz a Rainbow utolsó stúdiólemeze. A zenekar három búcsúkoncertet tartott Japánban és a tokiói Budokan csarnokban szimfonikus zenekarral – Rosenthal hangszerelésében -  adták elő az Örömódát, vagyis a „Difficult to cure”-t. Megjelent ez is a „The final cut” DVD-n. Blackmore gitárja egészen különlegesen szól rajta. Játszik a Rainbow és a szimfonikus zenekar külön-külön és együtt is. Ez utóbbi esetben nehéz dolguk lehetett, mert a karmester értelemszerűen háttal állt a bandának, ők sem látták, hogy milyen tempót vezényel. Ilyenkor hatalmas felelősség hárul a dobosra, ezúttal Chuck Bürgire, hiszen neki kell tartania a ritmust a nagyzenekarral, miközben ő is háttal ül nekik. Tökéletesen megoldották, méltó befejezése volt a Rainbow kilencéves pályafutásának. Érdemes megnézni. Blackmore nagyon sokszor játszotta ezt a számot, de talán soha, sehol nem szólt ilyen jól.

https://www.youtube.com/watch?v=8yzvZAtC5h4   

    Az említett japán DVD végén megszólal – a szokásos bugyuta japán riporteri kérdésekre válaszolva négy – Rainbow-tag. Találják ki, ki az ötödik, aki nem volt jelen. Vagy nem tudtak a Rainbow megszűntéről, vagy nem akartak róla beszélni, mindenesetre a szemük sem rebbent, amikor arról esett szó, hogy visszatér-e a zenekar Japánba.

   Nem ez volt az egyetlen törés Blackmore életében. Amy Rothmannel való házassága elég hamar zátonyra futott, elváltak és ez valószínűleg igen sokba került a gitárosnak, aki – ilyen szempontból – mindig is régi vágású úriember volt, és nemigen  kekeckedett sokat. Aligha kétséges, hogy Blackmore már akkor multimilliomos volt, hiszen ha pusztán a hajdani Deep Purple-lemezek eladásából és egy-egy szám rádióbeli lejátszásából származó jogdíjakat nézzük, feltehetően rengeteget kasszírozott. (Állítólag csak a „Smoke…” rádióbeli lejátszásáért napi 25 dollár ütötte a markát, ami elsőre semminek hangzik, de képzeljük el, hány lemez Purple- és Rainbow-lemez fogy azóta is és Blackmore gyakorlatilag mindegyikben szerzőijog-tulajdonos.) A válás után Ritchie újra találkozott Shoshanával, aki saját zenekarával adott koncertet valahol Rhode Island államban. Egyik barátját kérte meg, hogy fuvarozza el a koncertre, tudniillik annak ellenére, hogy több autóra is szert tett, nem volt jogosítványa. Mindenhová ismerősei és barátnői/feleségei fuvarozták, vagy taxival ment. Korábban Tony Carey mondta róla, szerencse, hogy nem vezet, mert már biztosan megölt volna valakit. Clif Cooky Crawford, aki Blackmore technikusa volt 1981 és 1988 között, ezt mondta: „Mialatt Ritchie-vel dolgoztam, mindig volt autója, de csak az után nem sokkal, hogy elváltak az útjaink, 1988 végén kezdett el ő maga is vezetni.  Beszélt nekem egy korábbi Jaguarjáról, ami pár mérföldenként állandóan lerobbant. Én egy Cadillac-kel fuvaroztam ide-oda. Volt neki egy 1979-es kiadású Super Beetle-je is, amit 1982 elején nekem adott. Aztán vett egy Mercedest, amit a menedzser, Colin Hart fizetett ki a nevében, készpénzben, amitől a kereskedő kis híján szívszélhűdést kapott.”

1974_camberley_in_surrey_73as_jag_xj6-os_outside_london106784478_3750869484928605_4190531300021824673_n.jpg

                Ritchie és a Jaguar, amit még nem tudott vezetni (1973-as XJ6 modell)

    2016 áprilisában interjút adott a német PS Weltnek, abban is beszélt az autózásról és a vezetésről.

K: Hogy lehet, hogy csak 39 éves korában szerezte meg a jogosítványt?

R.B.: Nem érdekelt. Mindig olyan dolgokat csinálok, amiket mások nem.

K: Emlékszik az első autóra, amit a vezetői vizsga letétele után vásárolt?

R.B.: Persze. Nagyon szerettem volna egy német autót. Mindig is szerettem Németországot, egy ideig Hamburgban éltem… Szóval vettem egy Mercedest. Ez több mint 20 évvel ezelőtt történt - és ma is megvan. Sok barátom időnként ugrat: Ritchie, végre venned kéne egy másik kocsit,…de nem akarok. Sajnos Long Islanden, ahol a családommal élek, nehéz találni valakit, aki megjavít egy ilyen régi Mercedest….

K: Mégis, mennyire merészkedett el az autóval?

R.B. Négy-öt kilométerre. Ha távolabb kell mennem, akkor a feleségemet, Candice-t és gyermekeinket a családi autóval, egy Ford terepjáróval viszem. A Mercedesszel minden út hazárdjáték, mert soha nem tudom, hogyan érek haza….

 Miután megszereztem a jogosítványt, szerettem gyorsan vezetni, de egy idő után visszakapcsoltam. Amikor magam vagyok, általában lassan vezetek, akár Németországban, akár Amerikában. Túl sok idióta van az utakon.

  1. Mi olyan különleges ebben a régi Mercedesben?

R.B.: Olyan, mint egy régi barát. 300 SE típus. Nagyon tetszik, még akkor is, ha már nem úgy működik, ahogy egy autótól elvárható. Az emberek őrültnek tartanak, hogy még nem cseréltem le. De rendben van ez így. Már megszoktam.

brad-elterman-archive-2.jpg

                   A Mercedes, a régi barát

    Blackmore rajong az állataiért, különösen a macskákért. A mai napig is van nekik. Az alábbi képek egyikén akkori barátnője, Tammy a Long Island-i házuk konyhai mosogatójában fürdeti kedvencüket, Raindropot. Ugyancsak Clif Cooky Crawford mesélte a következőt: „Ha valaki felhívta Ritchie-t és szólt, hogy a macskát fürdetem, az mindig egyet jelentett azzal, hogy nem kíván az illetővel beszélni. Raindrop elég különleges karakter volt. Ha Ritchie turnéra készült és a bőröndjét csomagolás közben nyitva hagyta, Raindrop szinte mindig lepisilte. Amikor megérkeztem hozzá, szólt, hogy ugorjak el a szupermarketbe és vegyek egy új bőröndöt… Nem is tudom, hányszor fordult elő. Különben a kutyákat is szereti, bár amikor vele dolgoztam, nem volt kutyája.”      

1043964_613511165349715_1492610727_n.jpg

                  Macskafürdetés Blackmore-éknál  (Raindrop)

    Magánéletéhez tartozik, hogy 1984 tavaszán megismerkedett egy Tammy Williams nevű lánnyal (szokás szerint szőke, nagymellű), aki Tennessee-ben, abban a chattanoogai hotelben dolgozott, ahol Blackmore megszállt. Évekig éltek együtt. 

tammy_williams_116363988_3215955848441415_3337042467072259023_o.jpg

                         Az új barátnő, Tammy Williams

 1984-ben Blackmore interjút adott a Kerrang magazinnak:

K: Megbánta, hogy véget vetett a Rainbow-nak?

RB: „Nem igazán. Általánosságban elégedett voltam azzal, amit csináltunk. Joe Lynn Turner a balladák felé húzott, én a melodikusabb zenék felé. A baj akkor kezdődött, amikor valahányszor csak igazi kemény rockot akartam játszani, Joe ezt nem tudta megoldani. Eleinte ez még nem túlságosan zavart, de aztán már hiányozni kezdett a hard rock.” 

K: A brit rajongók nem igazán szerették Turnert.

RB: „Éreztem a felelősséget, amikor Joe-t bevettem a zenekarba és áthoztam Angliába. Mondtam neki, nézd, Nagy-Britanniában nem szeretik ezt a kabaréstílust, legyél kemény és agresszív. A következő előadáson még hallgatott rám, aztán ugyanazt csinálta, mint korábban. Emlékszem, egyszer kilöktem a takarásba, a színpad mögé a leedsi koncerten. Előtte egy instrumentális számot játszottam, ő meg közben, ahelyett, hogy kiment volna a színpad szélére, ott maradt és táncikált. Mondtam, ha ezt még egyszer megcsinálod, pofán váglak. Aztán a következő néhány előadáson rendben ment minden. Ne értsenek félre, Joe kiváló énekes, de túl lágy a rockhoz. A végén azzal a dilemmával találtam szemben magam, hogy folytassuk-e ezt a balladisztikus irányzatot, vagy térjünk vissza a rockhoz. Élveztem a Rainbow lágyabb fázisait, a ’Stone cold’-ot, a ’Street of dreams’-t, de ezek meghaltak az angol közönség előtt, ami nagyon fájt, mert sokat jelent nekem, hogy a szülőhazámban sikeres legyek. A végén nagyon frusztrálttá váltam, és akkortájt komolyan megfordult a fejemben a Purple újraformálása.”

K:  A legtöbben a „Rising”-ot tarják a Rainbow legnagyobb teljesítményének. Egyetért ezzel?

B: „Abban igen, hogy a ’Stargazer’ nagyon jó szám, némelyik azonban igazán vacak. Azzal egyetértek, hogy összességében van benne valami.  Nagyon gyorsan készítettük el, jó felvétel volt.”

K: A „Rising”-nak olyan jó „sűrű” a  hangzása.

B: „Azt hiszem, ha primitívnek nevezzük, jobb lenne. Igen, az egy nagyon jó lemez.  Emlékszem mondtam is akkoriban Dionak, hogy nehéz lesz ez után olyan albumot készíteni, ami felér hozzá. Persze, akkoriban még mindketten jóval fiatalabb voltunk, a Rainbow új zenekarnak számított, új kihívás volt  mindkettőnknek.  Jó idők voltak, de a dolgok kezdtek kissé zavarossá válni a ’Long live…’ készítése körül. Túl sok vita volt közöttünk, és el kell ismernem, ezek többsége miattam, a hangulatingadozásaim miatt történt. Egy napon majd megpróbálok rájönni, miért vagyok annyira a hangulataim rabja.”

       Korábban egy interjúban azt kérdezték tőle: mi lesz a Rainbow-val, ha igazán naggyá válik?

RB: „Akkor befejezem, lefejezem és elkezdem elölről. Önpusztító vagyok. Szeretek Európában koncertezni, mert ott gyakran 8-10 ezer embernek zenélünk, vagy még kevesebbnek. Amerikában a Deep Purple-lel a sikereink csúcsán mindig hatalmas stadionokban játszottunk.  Nem hinném, hogy újra ezt akarnám. Ekkor jön a menedzsment és azt mondja, nézd, megéri, mert dől a pénz, mire elgondolkodom: hát, tényleg. Aztán lejátszom a koncertet és egyre az jár a fejemben, hogy az a sok ember egy csomó ostobaságot hallott tőlem a színpadról. Az ember viszont hűséges a közönségéhez és azt mondja, öröm és megtiszteltetés volt nektek játszani. És játszol százezer ember előtt egy csomó szart, mert kultuszfigurává váltál, ők pedig meghallgatnak, mert hallották a haverjuktól, hogy nagy név vagy. No, ezt már nem akarom.”

    Mint látni fogjuk, mégis megtette.

 Korábbi fejezetek itt:

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/16/udvozlunk_a_blog_hu-n_101630  

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/06/a_nagymama_kedvence

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/13/4_fejezet_csitt_felvetel_indul

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/20/a_klasszikusok_871

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/27/kokemenyen_6_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/04/7_fejezet_beindul_a_legkondi

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/11/8_fejezet_a_fej

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/18/9_fejezet_vagy_o_vagy_en

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/25/10_fejezet_feluton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/01/11_fejezet_egj

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/08/12_fejezet_eges_es_vihar

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/15/13_fejezet_valasok

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/22/14_fejezet_a_szivarvany_alatt

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/08/31/15_fejezet_pia_drog_nok

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/07/szinten_zeneszek_16_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/14/17_fejezet_a_szivarvany_folott

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/21/18_fejezet_ennek_is_baal_az_oka

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/28/19_fejezet_a_haromszemelyes_zenekar

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/10/05/20_fejezet_a_vampir

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/api/trackback/id/tr9316236078

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Gilda 2020.10.12. 20:39:29

Élveztem a mai írást is, de - kivételesen - most nem keresgéltem ki a cím szerint említett számokat.
Kíváncsi mindössze Annie Haslam hangjára voltam. Irritált a nyávogó, vékonyka hangja-, ráadásul énektechnikája szerintem egy szál se. Elképzelni nem tudom, HOGY egzisztálhatott egy együttes énekeseként. Az általad említett számot hallgattam meg vele , de nem bírtam végig.

Ami pedig az "Örömódát "illeti: búcsúzni (vagy nem ?) csak ÍGY érdemes! Nem találok szavakat, hogy micsoda hangszerelés, milyen bravúr-gitározás és dobolás szólt- az utóbbiak töretlen és elképesztő intenzitással. A végén kiszakadt belőlem egy " húúú", ami nem jellemző rám. Könyvjelzőztem, minthogy még fogok néhányszor csemegézni belőle.
A cicás (jobb oldali) képét már korábban is láttam-, a fürdetéses újdonság volt. Mint több, mellékelt más fotó,amiket szintén szerettem nézegetni.
( P.s. : privátban is jelentkezem majd. )

Németh Géza 2020.10.12. 22:33:37

@Gilda: Azt hiszem, te vagy az egyetlen a sárgolyón, akit nem nyűgözött le Annie Haslam hangja. A rocktörténelem egyik legnagyszerűbb énekesnője. Hallgass Renaissance-számokat, csodálatosan énekel.
süti beállítások módosítása