Volt valamikor a hatvanas évek elején-derekán egy Searchers nevű angol zenekar, melyet a kor egyik ismert dobosa és énekese, bizonyos Chris Curtis gründolt; szép sikereket ért el vele, sőt még szólóban is futott egy ideig. Ő is megjárta a híres hamburgi Star Clubot, akárcsak akkoriban a Beatles (Lennon a Searcherst 1963-ban kedvenc zenekarának nevezte), ám hazatérve brit földre új vállalkozásba próbált kezdeni. Valami véletlen folytán elkeveredett egy vacsoravendégségbe, ahol megismerkedett Tony Edwards divatház-tulajdonossal, aki hajlandónak mutatkozott arra, hogy pénzzel támogassa Curtis újonnan dédelgetett zenei vállalkozását, egy Roundabout nevű zenekart. A névválasztás nem volt véletlen, a roundabout ugyanis (többek között) azt jelenti, körhinta. Curtis egy forgószínpadot képzelt el, melyen négy állandó zenész – gitár, orgona, basszus, dob – játszik, s a színpadra fölváltva lépnek fel (majd le) különféle szólisták, hangszeresek és énekesek egyaránt. Eme eredeti ötletéről elég hamar letett ugyan, de tervezett zenekarához a név megmaradt. Eltelt csaknem egy év, mire 1967-ben izgatottam hívta fel Edwardst és kérte, legyen a menedzsere. „Mindenre megtanítalak. Brian Epstein halott, te lehetsz az új Epstein” (ha valaki nem tudná, nevezett személy segítségével repült az égbe a Beatles).
Chris Curtis
De kik legyenek a zenészek? Curtis nekilátott társakat keresni, s talán nem véletlen, hogy London Chelsea nevű negyedének ugyanabban az utcájában és házában bérelt lakást, mint a máig híres Procol Harum, a Moody Blues, valamint az azóta rég feledésbe ment Artwoods nevű zenekar egy-egy muzsikusa. Utóbbi történetesen billentyűs hangszereken játszott, Jon Lordnak hívták. Curtist leginkább ő érdekelte, Lord pedig, mivel az Artwoods nem igazán ért el sikereket, vevő lett a Roundabout-projektre. Ha már itt tartunk, megtaláltam az Artwoods egyik felvételét. Lord már akkor fantasztikus volt, tiszta progresszív zene. Íme!
https://www.youtube.com/watch?v=XGCu5B3PUR4
Derek Lawrence
Közjáték. 1967-et írunk, a hippimozgalom virágkorát éli. A rádióállomások elkezdték játszani egy teljesen ismeretlen zenekar, a Flowerpot Men „Let’s go to San Francisco” című számát, ami óriási sikernek bizonyult. Kár, hogy a banda valójában nem létezett, stúdiózenészek játszották fel, köztük Nick Simper basszusgitáros. A siker nyomán megpróbáltak valódi, turnézó együttest összerakni a zenészekből, s amikor egyikük megbetegedett, Lord került a helyére. A „virágcserép-emberek” közös karrierjéből fél évre futotta, közben azonban Lord elbeszélgetett Simperrel a Roundabout tervéről. Most már csak egy gitáros kellett. Curtis emlékezett rá, hogy Hamburgban pár éve hallott egy kiváló fiatal gitárost játszani, Simper pedig tudta, hol kell keresni az illetőt.
Nick Simper (jobbra) és korábbi zenekara, a Warhorse
Blackmore jött is, de Curtis ötleteitől nem volt elragadtatva és tüstént visszautazott Hamburgba. Curtis táviratokkal bombázta hónapokon át, mire 1967 novemberében ismét beállított Angliába. Lord így emlékszik: „Hóvihar volt, amikor megérkezett Londonba, egy szál akusztikus gitárral a kezében és még laknia sem volt hol… Azon az estén két számot hoztunk össze, a ’Mandrake root’-ot és az ’And the address”-t…”. Curtisnek mint zenekarvezetőnek azonban fogalma sem volt, milyen is legyen a zenekar, még arról sem, hogy ki milyen hangszeren játsszon. Blackmore: „Megkérdeztem tőle, ki lesz a zenekarban, ki milyen hangszeren játszik. Azt felelte, te vagy a világ legjobb gitárosa, úgyhogy benne leszel a bandában. Második gitáron fogsz játszani. És ki lesz a szólógitáros? Én – felelte. Billentyűs? – Lord. – Ének, basszusgitár? – Az is én… Amikor összetalálkoztam Jonnal, megkérdeztem, mi a fene folyik itt, ez megőrült?”
Nem egészen, csupán az ügy iránti lelkesedése kopott el pár hónap alatt. Lord és Simper elmentek turnézni a Flowerpot Mennel Németországba, a menedzser, Edwards, valamint két kiszemelt társa, John Coletta és Ronald Hire (nevük kezdőbetűit használva HEC-nek nevezték magukat) ugyancsak kezdték elveszíteni érdeklődésüket. Blackmore ott maradt egyedül Londonban, várva, hogy történjen valami. Csak annyi történt, hogy míg Lord Münchenben játszott, Edwards többször is felhívta, akar-e még valamit kezdeni velük. Akart. Néhány hét múlva visszatért Londonba és letette a voksát amellett, hogy Blackmore és Simper is maradjanak a leendő zenekarban. Dobosnak Blackmore egy korábbról ismert zenésztársát, Bobby Clarke-ot nézte ki. Eközben Edwards egy nyugodt helyet keresett, ahol a banda összerázódhat és gyakorolhat, és kibérelt egy farmot Hertfordshire-ben. A menedzsment a felszerelésről, hangszerekről, erősítőkről (vadonatúj Marshallok voltak) is gondoskodott, mintegy 10 ezer font értékben. Lord ekkor kapta meg élete első saját Hammond orgonáját, addig csupán bérelt vagy kölcsönhangszereken játszott. Énekesük azonban még mindig nem volt. Clarke javasolta Dave Curtisst, aki meg is jelent a farmon, ám mivel a felszerelésre még egy hetet kellett várni tétlenül, fogta magát és elment turnézni azzal a francia zenekarral, melynek amúgy tagja volt.
Tony Edwards (balra), Jon Lorddal, már sikereik csúcsán
Mit volt mit tenni, a menedzsment 1968. elején hirdetést adott fel a Melody Makerben, melyben „két hónapi jól fizető munkát” ajánlottak egy énekesnek. Ha igaz, a zenekar újonnan szerződtetett roadja valami hatvanszor fordult a farm és a legközelebbi vasútállomás között, hozta-vitte a jelentkezőket. Bár egyikük sem vált be, bizonyos Mick Angus egy másik dobost, Ian Paice-et javasolta Clarke helyett, aki a Maze nevű zenekarban játszott. A dolog furcsasága, hogy a hirdetésre jelentkezett egy Rod Evans nevű (a hatvanas évek közepén állítólag modellként is dolgozott) teljesen ismeretlen énekes is, aki úgyszintén Paice-et ajánlotta dobosnak. Blackmore még Hamburgból jól emlékezett zenei képességeire nemkülönben, úgyhogy a farmra hívták Evans-szel együtt. (Itt jegyzem meg, hogy Evans nevét nem „ívensz”-nek, hanem „evensz”-nek kell ejteni, az Iant pedig nem „ájen”-nek, hanem „ien”-nek, miként Blackmore sem „blekmúr”, hanem „blekmór”.) A legenda szerint Clarke azon az estén éppen beutazott Londonba, mert csak egy bizonyos helyen, a Speakeasy bárban árulták kedvenc francia cigarettamárkáját, s mire visszatért, a zenekar már javában próbált – nélküle. Edwards lovagiasan kifizette a költségeit (40 fontot kapott, de mire is…), sőt pár hónappal később is segítette, amikor Dave Curtiss-szel megalapították saját zenekarukat, melynek szólógitárosa nem volt más, mint a későbbi Yes-tag, Steve Howe.
Ian Paice (jobbra fönt) első csapata, a Maze
A Roundabout azonnal munkához látott. Elkezdték kidolgozni a Blackmore és Lord által kiagyalt ötleteket, leporolták a még Chris Curtis-szel együtt próbálgatott Beatles-feldolgozást, a „Help”-et, Blackmore pedig javasolta az amerikai énekes-gitáros, Joe South akkor éppen egy holland énekes által európai sikerre vitt nótáját, a „Hush”-t. Időközben zenei producerük is lett Derek Lawrence személyében, akinek kiváló kapcsolatai voltak az amerikai lemezkiadók körében. (Idekívánkozik, hogy még egy pillanatra feltűnt a színen Chris Curtis, aki producer szeretett volna lenni, ám Blackmore megmakacsolta magát: „Ha ő, akkor én nem.”) Ő vitte el a zenekart az amerikai viszonylatban nem túl jelentős, de azért mégis fontos lemezkiadó társasághoz, a Tetragrammatonhoz. 1968 márciusában először vonultak stúdióba, hogy néhány demofelvételt készítsenek. Lord felelevenítette kapcsolatát az Artwoods-korszakából ismert Mike Vernonnal, aki készen állt arra, hogy bemutassa a zenekart a Deccának. Mit sem tudott arról, hogy közben Coletta és Edwards is lépett és beszervezte a csapatot a Parlophone lemezcéghez.
Blackmore egy 1991-es interjúban így emlékezett azokra az időkre: „Akkoriban nagyon kevés orgonista tudott úgy játszani, mint Jon. Ugyanolyan volt a zenei ízlésünk, szerettük például az amerikai Vanilla Fudge-ot, ők voltak a mi példaképeink. Korábban a londoni Speakeasyben játszottak, és az összes hippi odatódult, hogy hallja őket, de járt oda Clapton, a Beatles tagjai is, ha másért nem, hogy megmutassák magukat. A legenda szerint abban az időben az egész város Jimi Hendrixről beszélt. Ez nem igaz, a Vanilla Fudge-ról beszéltek. Dinamikus, 7-8 perces számokat játszottak. Az emberek pedig csodálkoztak, mi az ördög folyik itt, hogyhogy nem hárompercesek a számok. Timmy Bogert, a basszusgitárosuk fantasztikusan játszott, de az egész banda nagyszerű volt. Mi tulajdonképpen afféle Vanilla Fugde klónként képzeltük el magunkat.”
A Vanilla Fudge
Lemez még ugyan sehol sem volt, ám Lord máris összehozta első turnéjukat, méghozzá Dániába. Az esbjergi kompkikötőben, miközben két road és a zenészek maguk kifelé pakolták felszerelésüket, kiderült, hogy gondok akadtak a munkavállalási engedélyükkel. Bár a fennforgás pár óra alatt rendeződött, volt idejük elgondolkodni azon, hogy legelső fellépésük előtt kitoloncolják őket. Egy rendőrkutya-szállító kocsi hátuljában fuvarozták be az egész kompániát a helyi rendőrőrsre. Először Koppenhága környékén játszottak néhány helyen, majd átmentek a svédországi Göteborgba. Hogy mi a csudát tudtak előadni gazdagnak korántsem nevezhető repertoárjukból? Első fellépésükön, a dániai Taastrupban 1968. április 20-án saját szerzeménnyel kezdtek, egy instrumentális nótával, az „And the address”-szel. Ezt követte a „Hush”, az „I’m so glad”, majd a Beatles-féle „Help”, a Rolling Stones „Paint it Black”-je, Jimi Hendrix „Hey Joe”-ja, a koncertet pedig – mintegy 500 néző előtt – a „Mandrake root”-tal zárták. A Stones-számot egy egyveleg betétjeként évekkel később, a Gillan-éra koncertjein is elővették párszor.
Egy "történelmi" plakát és fotó: A Deep Purple-előd Roundabout legelső koncertje a dániai Taastrupban
S hogy el ne felejtsük, ekkortájt történt egy korszakos jelentőségű esemény. Ama három hónap alatt, amit a Deeves Hall farmon töltöttek próbákkal, egyik falra egymás után tűztek ki cetliket, melyekre felírták, mi legyen a zenekar új neve. Lord így meséli: „Majdnem Orpheus lett, de felvetődött a Concrete God is, ám ezt kissé radikálisnak találtuk (a Concrete God jelentése betonisten). Egy reggel aztán ott szerepelt a listán a Deep Purple név is. Némi utánanézés után kiderült, hogy Ritchie írta fel, oka pedig az volt, hogy ez a nagyanyja kedvenc dalának a címe.” Blackmore azt mondta erről: „Nagyanyám szokta játszani zongorán ezt a dalt. Egyszer valaki azt írta, ez volt a legutolsó dal, amit életében eljátszott, de nem hinném. Az viszont kétségtelen, hogy szokta játszani a Deep Purple-t.”
A számot egyébként Peter De Rose amerikai zongorista írta 1933-ban, zongorára, hat évvel később készült hozzá szöveg és a dzsesszes hangvételű számból kissé szentimentális popsláger lett. Igazán nagy sikerre egy amerikai testvérpár, Nino Tempo és April Stevens vitte 1963-ban, amikor az amerikai slágerlisták első helyére kapaszkodott fel.
A névadó "Deep Purple"
A fiúk Dániába még Roundabout néven indultak el, de visszafelé már azzal a döntéssel jöttek, hogy Deep Purple, vagyis mély bíbor legyen a zenekar neve.
Korábbi részek itt:
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/16/udvozlunk_a_blog_hu-n_101630
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton
Következő feltöltés április 13-án, hétfőn
