Gillan lábadozásának elvileg (orvosa szerint) három hónapig kellett volna tartania, ám ez valamelyest lerövidült. A Purple menedzsmentje ugyanis még az énekes hepatitisz-fertőzése előtt lefoglalta a svájci Montreux-ben a helyi kaszinó épületét a következő lemez felvételéhez. A Casino voltaképp nem csupán kaszinóból állt, hanem éttermekből, színháztermekből, bárokból. A csapat már játszott egyszer a Genfi-tó partján fekvő városban, tetszett nekik a hely kiváló akusztikája és jó barátságba keveredtek a helyi turistahivatal igazgatójával, az első ottani dzsesszfesztivál szervezőjével, Claude Nobs-szal, aki több neves zenekart és zenészt nyert meg fellépésre, köztük a Zeppelint, a Black Sabbath-ot, a Pink Floydot. A Purple volt azonban az első zenekar, mely lemezfelvételt is akart itt készíteni. Hogy miért nem otthon és miért Svájcban? Ennek fő oka a pénz volt, ugyanis a külföldön készített lemez után kevesebb adót kellett fizetniük. Ekkor már 1971 decemberét írtuk, s csupán egyetlen koncert volt műsoron, Frank Zappának és zenekarának a Mothers of Inventionnek az európai turnéjukat lezáró fellépése.

    Zappáék a december 4-i koncertjére Nobs meghívta a Deep Purple tagjait is és a nézőtéren külön helyet különítettek el nekik a mintegy 3000 főnyi közönség között. A show nagyjából a felénél tartott, amikor besétált egy fickó és rakétapisztollyal a mennyezetbe lőtt. A fából készült álmennyezet azonnal tüzet fogott és az egész épület perceken belül lángokban állt.  Blackmore így emlékszik egy 1999-ben a Guitar Magazine-nak adott interjúban: „Frank ekkor a közönséghez fordult és így szólt, ’mindenki nyugodjon meg’, azzal eldobta a gitárját és kiugrott az ablakon. Furcsa módon ő akart legelsőként kijutni Nekünk még volt nagyjából 15 percünk, aztán az épület teljesen kiégett. Elég szörnyű látvány volt.” Más források szerint Zappa azt (is) mondta: „Arthur Brown személyesen”. Humoránál volt, mint mindig. (Arthur  Brown legismertebb – manapság már talán az egyetlen ismert – száma a „Fire”, vagyis a tűz.) A Mothers of Invention billentyűse, Don Preston különös előjeleket társított az eseményhez. Elmondta, hogy a turné során valamelyik promóterük gyufásdobozokra nyomtatta a koncertturné dátumait. Négy nappal az ominózus eset előtt ugyanott játszottak és ugyanannak a számnak a billentyűs szólója közben valaki bejött azzal, hogy álljanak le, mert egy füstérzékelő tüzet jelzett. Utóbb kiderült, hogy téves riasztás volt. Zappa azt írja életrajzában: „Mivel a koncertterem dugig telt és még odakinn is rekedt egy csomó, bejutni kívánó érdeklődő, a szervezők, nagyon okosan, leláncolták az ajtókat. Amikor kitört a tűz, csak két menekülési út adódott, az elég kicsi bejárati ajtó és a színpad felőli nagy üvegtáblás ablakok.” A szervezők segítségével, no meg az ablakok kitörésével mindenki kijutott és bár több sérülés történt, haláleset nem. Zappáéknak mintegy 50 ezer dollár értékű felszerelése veszett oda.

                     Az égő kaszinó

                 Ilyen volt a tűz előtt

                                          Claude Nobs

                           Az elkövető és a fegyver a helyi újság címlapján

    A bűnöst egyébként sosem kapták el, ma sem tudnak a hollétéről, de akkoriban be tudták azonosítani. Zdeněk Špička a neve, 1968-ban a prágai tavasz után menekült Svájcba Csehszlovákiából.  A kaszinót újjáépítették, 1975-ben nyitották meg újra. Claude Nobs, az egyetlen, akinek a fényképe a zenekar tagjain kívül a lemez belső borítóján szerepel, 2012 decemberében sífutás közben balesetet szenvedett, kómába esett és rövidesen meghalt. Még egy érdekesség. Ő konferálja fel 1978-ban azt a berni koncertet, melyből egyes számok rákerültek a Jethro Tull "Burstin out" című, általam nagyon kedvelt koncertlemezére. (Az elején "svájci németül" - Schwyzerdütsch - köszönti a közönséget.)

https://www.youtube.com/watch?v=bybInjK-Yl8&list=PLiRoPIsKLQTeTqCELIGBGHMQIPyiogUVW&index=2&t=0s

 Szegény Nobsnak még arra is maradt energiája, hogy új helyet keressen a Deep Purple-nek. Talált is egy másik színházépületet, a Paviliont, mely a téli szezonban éppen zárva tartott. A hely épp a város egy sűrűn benépesült lakónegyedének kellős közepén volt, s bár a színházban tartottak korábban is koncerteket, ilyen oltári hangerőre nem készültek fel a környékbeliek. Alig néhány órával az után, hogy megkezdték a próbát, már izzottak a telefonok a rendőrségen a sok bejelentés miatt. Glover emlékei szerint csupán Blackmore-nak egyetlen riffjét vették fel, melynek akkor persze még címe sem volt, csupán annyi, „Egyes szám”. A roadok tartották az ajtót, hogy legalább ezt be tudják fejezni, mert a rendőrség már odakinn dörömbölt. „Befejeztük, de igazán semmi különöset nem gondoltunk róla”. Eleinte egészen más tartalmú szöveget képzeltek hozzá, de egy reggel (vagy ki tudja, mikor) Glover arra ébredt, hogy félálomban ezt mondogatja magában: füst a víz felett, füst a víz felett…,visszaemlékezvén arra, ahogy a Genfi-tó tükre fölött gomolygott az égő Casino füstje.  Így született meg a „Smoke on the water” cím (mely magyarul inkább füst a vízen, de az „ősök” így fordították, s tényleg jobban is hangzik), a szöveget Gillan írta.

               A "Smoke..." szövege, Gillan kézírása

                   Gillan - Glover társaságában - éppen a szöveget írja

(Időközben ráakadtam a "Firebal" kéziratára is, hátha érdekel valakit)

                         Szintén Gillan kézírása

Mielőtt még a zenével foglalkoznánk, azok kedvéért, akik nincsenek birtokában az angol szövegnek, vagy ha igen, nem értik, próbáljuk meg legalább durván lefordítani és értelmezni.   

„We all came out to Montreux on the Lake Geneva shoreline”

Mindannyian eljöttünk Montreux-be, a Genfi-tó partjára,

 „To make records with the mobile – we didn’t have much time”

Hogy lemezfelvételeket készítsünk a mobillal – nem volt sok időnk

(a mobil  a mobilstúdiót jelenti)

„Frank Zappa and the Mothers were at the best place around”

Frank Zappa és az ’Anyák’ a legjobb helyen voltak

(Frank Zappa zenekarát Mothers of Inventionnek, vagyis a találékonyság szülőanyjainak hívták)

„But some stupid with a flare gun burnt the place to the ground” 

De valami hülye egy rakétapisztollyal porig égette a helyet.

„Smoke on the water – fire in the sky”

Füst a víz fölött, tűz az égben…

„They burned down the gamblig house – it died with an awful sound”

Leégették a kaszinót – szörnyű hang kíséretében pusztult el.

„Funky Claude was running in and out pulling kids out of the ground”

Funky Claude ki-be szaladgált és lökdöste a srácokat kifelé

(Claude az a bizonyos Claude Nobs)

„When it all was over, we had to find another place”

Amikor mindennek vége lett, egy másik helyet kellett találnunk

„Swiss time was running out – it seemed that we would loose the race

Kifutóban volt a svájci idő, úgy tűnt, elveszíthetjük a versenyt

(A stúdiót meghatározott időtartamra bérelték)

„We ended up in the Grand Hotel – It was empty, cold and bare

A Grand Hotelben kötöttünk ki –, üres, hideg és kopár volt

„But with the Rolling truck Stones thing just outside making our music there”

De a Rolling Stones mobilstúdiójával, mely odakinn állt, elkészítettük a felvételeinket

„With a few red lights an’ a few old beds we made the place to sweat”

Néhány piros lámpával és néhány öreg ággyal beizzasztottuk a helyet

„No matter what we get out of this – I know, I know we’ll never forget”

Nem számít, hogy mit hozunk ki ebből, tudom, tudom, sosem felejtjük el.

„Smoke on the water etc.”

      Nos, ez lenne a legendás szám szövege, tagadhatatlanul laza és pongyola fordításban, a versírás sosem volt az erősségem, a műfordítás meg különösen nem. Mentségül szóljon, az eredeti sem egy költői műremek, de legalább szól valamiről. Amikor Gillant Coverdale, majd Joe Lynn Turner  váltotta a Purple-ben, többnyire tiszteletben tartották az eredeti ötös átélt élményét és a koncerteken úgy énekelték, hogy „They all came…”, vagyis hogy ők  mentek Montreux-be.

                  "Frank Zappa and the Mothers"

    Idekívánkozik még egy-két kiegészítő információ. A Rolling Stones zenészeit zavarta a kötött idejű stúdiómunka, ezért még 1968-ban elhatározták, hogy létrehoznak egy saját stúdiót. Erre Mick Jagger akkoriban vásárolt angliai, vidéki házát nézték ki, és oda kellett szállítani az összes szükséges felszerelést. Ekkor az egyik hangmérnöknek eszébe jutott, hogy egy buszféleségben (mely inkább kamionra hasonlít) kellene elhelyezni a vezérlőt. Eleinte még elég kezdetleges volt a műszaki felszereltsége, 20 mikrofonjuk volt, csak nyolc sávra tudtak felvenni, ezt később feljavították 16-ra, majd 24-re. A Stones több felvételt is készített vele, de dolgozott a mobillal a The Who, a Faces, a Led Zeppelin, Bob Marley, Santana, és az Iron Maiden is. Még a kezdet kezdetén át is festették, mert amikor Frank Zappa „200 Motels” című filmjének zenekari részét vele vették fel, az ezüstösen csillogó alumínium külseje túlságosan feltűnő volt, ezért „rejtőszínt” kapott.  Utolsó „fellépése” 1993-ban volt, aztán elárverezték és a kanadai Calgarybe került; egy zenei alapítvány vette meg.

                     A nevezetes mobilstúdió

                    Végül is a Purple tette híressé

   Nos tehát, a zenekar kiűzetett a Pavilionból és a téli szezonban ugyancsak zárva tartó, a belvárostól elég messze eső viktoriánus stílusú Grand Hotelbe költöztek át, mely, amint a szövegből tudjuk, üres, hideg és kopár (vagy inkább rideg) volt. A szálloda egyik folyosójára telepítették felszereléseiket és piros lámpákkal és szigetelő matracokkal különítették el a helyet az épület többi részétől (ez is szerepel a szövegben).

                          Így folyt a munka a Grand Hotelben

 Blackmore: „Nagyon szeretem ezt a lemezt, mert igen hamar, úgy három hét alatt elkészültünk vele. Minden olyan természetes volt, zeneileg is minden működött... Előzetesen csak a ’Highway star’-t és és a ’Lazy’-t írtam meg úgy nagyjából, az alkalmi stúdióban pedig a ’Smoke…’ riffjét… A folyosón játszottunk, a mobil stúdió pedig kinn állt az udvaron. Ahhoz, hogy meghallgassuk, mit játszottunk fel, valóságos kalandtúrát kellett tennünk. A folyosóról be egy hálószobába, onnan a fürdőszobába, onnan egy másik hálóba, onnan egy nyitott erkélyre, onnan még egy hálószobába, le az udvarra, át a kerten. Tél volt, félméteres hó, gondolhatják, hogy nem sok anyagot hallgattunk vissza.”

    A nehézségek ellenére a felvételek kiválóan sikerültek, s ha meghallgatjuk a lemezt, ember nem mondaná meg, hogy egy szállodai folyosón játszották fel. A zenészek, mint akik jól végezték dolgukat, a karácsonyi ünnepekre hazautaztak Angliába. Január közepén azonban már egy tizenkilenc napos, tizenhat koncertből álló amerikai turné első állomásán, Hollywoodban játszottak. Egy reggel, amikor Blackmore nem jelent meg a hotel halljában, Colin Hart (kezdetben road, később turnémenedzser) fölment a szobájába és a gitárost könnyei között találta. „Egyszerűen nem bírtam tovább, hogy egyik hotelből ki, a másikba be és így tovább – mondta évekkel később. – Semmi egyebet nem akartam, mint zenélni, de egyszeriben minden megbolondult körülöttünk. Kórházban kötöttem ki, nyomták belém a nyugtatókat, és amikor az orvos megkérdezte, mi a baj, csak sírni tudtam.”  

     Végül aztán lement a turné, sőt februárban és márciusban az európai koncertkörút is. Időközben a zenekar saját lemezkiadót alapított Purple Records néven. Ekkoriban sok zenész hozott létre saját lemezcéget, változó üzleti sikerrel. Az új lemez debütálására a BBC egyik rockzenei műsorában került sor, melyben szinte az egész albumot lejátszották, megspékelve a „Strange kind of woman”-nel és egy Little Richard-feldolgozással, a „Lucille”-lal (ami nyilván Gillan ötlete volt). Glover később azt mondta, hogy eleinte úgy vélték, a „Never before” lesz a lemez nagy dobása, úgyhogy ezt tették fel kislemezre is (a brit kiadás B-oldalára a „When a blind man cries”, az amerikai A-oldalára viszont a „Lazy” került). A „Never before” fogadtatása azonban meg sem közelítette az előző kislemez-slágerekét (föl sem került a listákra), úgyhogy a további koncerteken már nem is játszották. Amúgy a „When a blind man cries” sem hangzott el soha élőben (csak a Blackmore utáni érában), pedig nagyszerű szám. Én feltettem volna a nagylemezre is.

    A „Machine Head” viszont egészében óriási siker lett (akárcsak a „Fireball”, ez is listavezető volt Angliában), mi több, a legsikeresebb az összes addig megjelent album közül, Európában éppúgy, mint Amerikában, ahol ezt koncertturné is erősítette. A zenekar egy esti gázsija elérte a 10 ezer dollárt, s ezzel anyagi helyzetük is rendeződött. Blackmore feleségével új, nagyobb házba költözött, közel szülei lakhelyéhez.

    Ha saját rangsort akarnék összeállítani (nem akarok), ez a lemez biztosan futna az első helyért (az „In rock”, és a „Burn” mellett). Nálam az szól ellene, hogy három számát nem túlzottan szeretem és hétből ez nem kevés. Mellette viszont az, hogy a Purple-életmű legjobbjaiból legalább három szám ezen a lemezen van, és ez elég sok. Egyébként ez volt az első Purple-album, amit alig valamivel a megjelenése után teljes egészében végighallgattam. (Műsoros kazettán küldte meg unokaöcsém Amerikából, pedig nem is kértem. Nyilván ráérzett.) A nyitószám, a „Highway star” máig is egyik kedvencem. Először éreztem, hogy ez az öt muzsikus tökéletesen együtt van, legalábbis zeneileg egyfelé húznak. Így kell elkezdeni egy hard rock-lemezt, lám, még egy jó riff sem okvetlenül szükséges. Ahogy a gitárra, basszusra rácsatlakozik az orgona, Gillan hangja pedig az egekbe száll…  Blackmore szólója briliáns, azon kevés szólók egyike, melynek központi témáját még a koncerteken is nagyjából ugyanúgy játssza el. Azt hiszem, ezzel alapozta meg a később divatossá vált speed metal irányzatot, melynek művelői és követői ötlettelenül, ám kétségkívül igen nagy sebességgel szaladgáltak föl és alá a húrokon. Blackmore, saját elmondása szerint, még azelőtt kimunkálta a szólót, hogy stúdióba mentek volna, pedig ez nem szokása, s hozzátette, egy kicsit Mozartosra vette az akkordsorozatot. Egyébként a Tube-on töméntelen feldolgozását találjuk, főleg amatőröktől. Ha valaki meg akarja mutatni, milyen gitáros, ezt biztosan megpróbálja és többnyire nagyon jól. Ebből is látszik, hogy valami bravúros szólót nem csak lejátszani nehéz; azt ki is kell találni.  

   A második szám, a „Maybe I'm a leo” borzalmasan unalmas, eredendően nem rossz, de állandóan ismétlődő gitárriffjével, vontatott énekével… Ezt hallgatni közel öt percig… Ha ezt a lemezt hallgatom, mindig átugrom. A „Pictures of home” viszont megint nagyszerű, Blackmore gyorsan hömpölygő, majd magasba szálló riffje a lemez egyik nagy értéke. Lord rövid, torzított orgonaszólója Glover ugyancsak rövid basszusszólójába megy át, majd visszatérnek az alaptémához. Szegény Rogernek bizony ezen kívül nemigen akadt alkalma arra, hogy szólóban is megvillantsa tudását, ám a basszusgitár talán egyetlen Purple-lemezen sem szól ilyen jól, mint ezen. Nem tudom, a többi albumon milyen gyártmányú hangszert használt Roger, ám itt – amint a lemezborító belsejének egy fényképéről kiderül -  Rickenbackert, melynek kemény hangját annyira szeretem (a Yes-es Chris Squire a Rickenbackerek igazi nagymestere). Blackmore Stratocaster-technikája is erre a lemezre érett be igazán, a riffek kőkemények, a szólók rövidek, de szépen kidolgozottak.

    Ez a basszusgitár egyéb fontos szerepet is kapott a lemezen. Magam is véletlenül, internetes keresgélés során akadtam rá egy képre, mely a „Machine head” egy elvetélt borítótervét ábrázolja. Az előtérben pedig egy basszusgitár (nyilván Rogeré) feje látszik élesen. Glover egy interjúban elmondja, hogy a machine head, vagyis a gépfej második tagja a gitár fejére utal (és közben a saját gitárjára mutat), a gép pedig szándékuk szerint a dinamikus hangzásvilágot hivatott jelképezni. Ezt a borítótervet végül elvetették, s lett belőle, ami lett, az öt zenész elmosódott, torzított fejképe.  

                     A "Machine Head"

                    És egy elvetett borítóterv - rajta a fej

    A „Never before”-ral kapcsolatos ellenérzéseimet már említettem, amúgy nincs vele gond, kicsit funkys, kemény basszussal, slágerszerű dallamvezetéssel, csak nem a Purple-életműben volna a helye. No de aztán jön a „Smoke on the water”. Fogalmam sincs, milyen helyet foglal majd el a rockzene az emberiség kultúrtörténetében úgy 50 év múlva, de ha méltó helyére kerül, ezt a számot az alapművekhez sorolják, az bizonyos. (És remélem, Frank Zappára sem csak azért emlékszik majd az utókor, mert Gillan megénekelte) Mert játszhatott a Purple a továbbiakban akármit, a közönség a koncerteken leginkább csak erre várt. Emlékszem, a ’90-es évek végén, amikor először láttam élőben Blackmore’s Night-koncertet Münchenben és Candice leszólt, hogy „Any request?” (valami kívánság?), egy enyhén borízű  (sörízű) hang a közönségből benyögte: „Smoke on the water!” (Nem játszották el, későbbi koncertjeiken viszont nem is egy alkalommal.) Ez lett Blackmore (és a Purple) névjegye, kezdő gitárosok ezrei ezt a csupán négy hangból álló riffet próbálták ki először hangszerükön.  Van Londonban egy híres hangszerbolt a Denmark Streeten, melynek falára egy időben ez volt kiírva: „Kérjük, ha kipróbál egy gitárt, tartózkodjon a Smoke on the water eljátszásától, mert ezzel munkatársainknak mentális gyötrelmeket okoz”. Szegény montreux-i lakosok, akik azon a bizonyos éjszakán a pokoli hangerő miatt kihívták a rendőrséget, nem is sejtették, hogy  rocktörténelmi pillanatokat élnek át.

                     Ez egy másik felirat, mellyel a felsorolt számok eljátszásától tiltják el a vásárlókat

     Lord ezt mondta évekkel később (1994): „Néha egyetlen szám uralkodik az egész zenekar fölött. Ha nem játszanánk estéről estére a ’Smoke…’-ot, a közönség talán meg is lincselne bennünket.” Blackmore-t is sokat faggatták a szám elementáris sikeréről. Ilyeneket mondott: „A Deep Purple egy csomó jó dolgot játszott ezen kívül is és gyakran elgondolkodom, miért éppen a ’Smoke…’-ot akarják hallani. Ugyanez a helyzet nagy példaképemmel, Ian Andersonnal és a Jethro Tull-lal, akiktől meg állandóan az ’Aqualung’-ot követelik a koncerteken, pedig nekem talán az tetszik a legkevésbé a repertoárjukból.”… „A pillanat hozta az ötletet, jó a riff, a dallam, az ének. Ha játszom, nagyon felüdítő, de koncerteken már nem játszom” (2000-ben mondta ezt). „Meglepett, hogy olyan sok ember ugrott rá, amikor pedig annyi jó riff van a rockzenében. Csak valami egyszerűt akartam írni. Amikor először hallottam ilyen zenéket, meglepett, hogy Pete Townshend milyen egyszerű és mégis milyen nagyszerű riffeket ír.  Ilyen egyszerű dolgokat írni…, ez a művészet, gyakran nehezebb, mint egy bonyolult, többtételes kompozíció…” (Végül is igaza van. Beethoven V. szimfóniájának eleje összesen négy hangból áll, a „Smoke…”-é ugyancsak.) … „A legnagyobb elismerést számomra az jelentette, hogy amikor két amerikaival beszélgettem, és elmondták, amikor a vietnami háborúban harcba küldték őket, előtte mindig a ’Smoke…’-ot hallgatták. El tudja képzelni, valakit a halál torkába küldenek és az utolsó kívánsága, hogy az én zenémet hallgassa. Pedig nem tettem semmi nagyot, csak gitároztam…” Akik értenek hozzá, azt mondják, bár csakugyan nagyon egyszerű, de akár háromféle módon is le lehet játszani, amint ezt maga Blackmore mutatja be egy videón.

                    A világhírűvé vált riff kottája

    Aztán berobbant a YouTube és elkezdtek érdekes dolgok kiderülni. Például az is, hogy a rock leghíresebb riffjének megírásakor Blackmore „hozott” anyagból dolgozott. Astrud Gilberto brazil énekesnő 1966-os „Look at the rainbow” című albumán szerepel egy „Maria Quiet” című szám… Nem akarok bálványokat döntögetni, de ezt hallgassátok meg (bennem egy világ dőlt össze):

https://www.youtube.com/watch?v=XH7JdtXrWQM

                                                                         *

A rockzenében járatlanok talán nem tudják, mi az a riff. Nos, ez egy angol szó, s ha  szótárban megnézzük a jelentését, azt találjuk, hogy „aláfestésül használt zenei figuráció”. Ez azért ennél kissé bonyolultabb, meg egyszerűbb is: egy zenemű visszatérő alaptémája, legyen szó dzsesszről, klasszikus zenéről, vagy éppen rockról. Néha szólóhangszer vezeti fel, aztán a melódiák közben (alatt) többnyire a ritmusszekció játssza. Ha már engem kérdeznek, bár nagyon szeretem a „Smoke…” riffjét, tudok még említeni néhány kedvencet. Elsőként mindjárt a nagy konkurensek közül Jimmy Page-ét a „Heartbreaker”-ből, vagy ugyancsak a Zeppelintől a „Moby Dick”, vagy a „Whole lotta love” riffjét. A Black Sabbath első korszakát (az Ozzy-érát) nem kedveltem túlságosan, mondjuk az „Iron man” riffjét még csak elviselném, de maga a szám nem kedvemre való. Tony Iommi sokkal jobb, kifinomultabb riffeket játszik a Tony Martin énekes fémjelezte korszakban, például a „Headless cross”, az „Eternal idol”, vagy a „Tyr” című lemezeken. Talán a legnagyobb kedvencem a Cream „Sunshine of my love” című számának riffje. Ugyancsak szeretem Hendrix „Purple haze” című nótájának alapmotívumát, de még a „Foxy Lady” két hangból álló riffje is elmegy. Valamikor nagyon kedveltem a „Love like a man” gitárrifjét is Alvin Lee-től, illetve a Ten Years Aftertől, kár, hogy maga a szám elég gyenge, kivéve a nagylemezen megjelent hosszabb változatát, Lee kiváló szólójával.  Szintén mindössze két hangon alapul a Uriah Heep nagyon népszerű „Gypsy”-je, nekem unalmas, pedig a szám jó. Az Iron Butterfly „In a gadda da vida” című remekének riffjét viszont nem tudom megunni; ez nagyon ki lett találva. Nem sorolható a „klasszikus” rock-riff kategóriába Mike Oldfield „Tubular bells”-ének amúgy nagyszerű alapmotívuma, melyet Oldfield a további két „Tubular bells” (II., ill. III.) lemezen igen ötletesen variál. A nagy klasszikus progresszív zenekarok, a Yes, a Genesis, a Pink Floyd, a Jethro Tull nagyon ritkán alapozták a zenéjüket egyszerű, könnyen megjegyezhető riffekre, bár például az „Owner of a lonely heart” (Yes) gitárriffje a legjobbak közül való, meg persze a Tull már említett „Aqualung”-ja.  

                                                                          *

A „Lazy” ugyancsak sokak kedvence (az enyém is), és bár „sláger” nem lett belőle, koncerteken még évtizedekkel később is játszották, egyvelegek betétjeként. A maga közel hét és fél percével a lemez leghosszabb száma, egyben Lord jutalomjátéka. Van ebben minden; egy kis blues, egy kis rock and roll, Gillan-féle sikongatás. Blackmore a saját játékáról azt mondta, furcsa szóló ez, mert egyik részét egyik napon, a másikat a másikon játszotta fel és érezni lehet a különbséget (ja, ha csak ezért…), de a számmal úgy általában elégedett és jónak tartja. Ez nyilván igaz is, hiszen még Rainbow-korszakának koncertjein is rendre elővette a „Lazy” alaptémáját. Ez az alaptéma sem egészen eredeti. Ha meghallgatjuk a Cream (korábban született) „Steppin out” című számát, annak is a legelejét, nem nehéz észrevenni bizonyos hasonlóságot.

https://www.youtube.com/watch?v=VYTOebEhZMQ

   Jut eszembe, a legutolsó részben elfelejtettem említeni, hogy a „Fireball” erős hasonlóságot mutat a kanadai Warpig zenekar „Rock star” című számához. Hallgassuk csak:

https://www.youtube.com/watch?v=TJVSymN0yqM

          A „Space truckin’” alapjában nem lenne rossz szám, különösen így négy és fél perces változatban; belefér a lemez stílusába. Akkor kezdtem igazán nem kedvelni, amikor a koncerteken véget érni nem akaróan „agyonjammelték”. Egyszer még elmegy koncertlemezen (mondjuk a „Made in Japan”-en), de hogy ők maguk nem unták meg… Érdekes, ugyanez a bajom a Yes gyakori koncertzáró számával, a „Starship trooper”-rel is – még különösebb egybeesés, hogy mindkét szám témája valamiféle űrutazás.

     A siker iszonyatos terheket rótt a zenekarra. A rengeteg utazás, a koncertek sorozata idegileg, fizikailag egyaránt megroppantotta az egyébként is törékeny társaságot. Mindettől függetlenül ütött be Blackmore hepatitise (emlékezzünk, pár hónappal korábban Gillan ugyanebben a betegségben szenvedett). A shownak azonban, amint ezt sokan megénekelték, folytatódnia kellett. Egyszer Amerikában felléptek Blackmore nélkül (érdekes lehetett), de rájöttek, gitár márpedig kell, és elkezdtek átmeneti helyettest keresni. Eleinte Al Kooperrel tárgyaltak, de csak egy-két próbáig jutottak, mert az eredetileg billentyűs muzsikus ételmérgezéssel ágynak dőlt Kanadában. Kipróbáltak egy amerikai gitárost, Randy Californiát is, de vele csak egyetlen koncertet adtak. Ő sem tetszett a zenekarnak, ő sem túlzottan örült, hogy Blackmore számait kell játszania, úgyhogy Gillan volt az, aki úgy döntött, a koncert további állomásait törölni kell a programból. És úgy is lett.

Előzmények itt:

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/06/a_nagymama_kedvence

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/13/4_fejezet_csitt_felvetel_indul

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/20/a_klasszikusok_871

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/27/kokemenyen_6_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/04/7_fejezet_beindul_a_legkondi