Az „In rock” és a „Black night” sikere még javában röpítette a zenekart, amikor 1970 szeptemberében már újra a stúdióban voltak. Különös módon az új albumra szánt dalok közül elsőként azt írták meg, ami a legkevésbé követte az előző lemezen kitaposott utat: az „Anyone’s daughter”-t, mely country beütésével alighanem egyedülálló a Purple repertoárjában. Ami még furcsább, hogy Blackmore ötletéből született. Glover mondta: „Arról vitatkoztunk, hogy valami keményet és izgalmasat kellene csinálnunk. Csak ültünk a stúdióban, várva az ihletet, aztán Ritchie elkezdett valamit pengetni, mi pedig beszálltunk.”
Eközben eleget tettek régóta várt brit turnéjuknak; Anglia és Skócia több városában is felléptek és azt vették észre, hogy a nézőteret egyre nagyobb számban töltik meg tizenévesek, olyanok, akik korábban elsősorban a popzenei eseményekre mentek el. A várakozás hatalmas volt, sokhelyütt be sem fértek az érdeklődők a koncerttermekbe, többeket letartóztattak a tumultusban, másokat a tetőkről kellett leszedni, kutyás rendőrök próbálták fenntartani a rendet. A zenészek számára is hihetetlennek tűnt, hogy olyan hisztéria kerekedett körülöttük, ami korábban csak a Beatles rajongóira volt jellemző. A siker nem korlátozódott a szigetországra, a párizsi Olympiában adott koncertjükre órák alatt elkeltek a jegyek, november-decemberi német turnéjukon nemkülönben, bár a német közönség általi fogadtatásuk felemásra sikerült, nem egy fellépésük botrányba fulladt. Különösen a legutolsó, amikor Blackmore lebetegedett, ám a hallgatóság üvöltve követelte a koncertet. A négy zenész kénytelen-kelletlen felment a színpadra, játszottak egy órányit, aztán elvonultak a szállásukra. A tömeg azonban tört-zúzott, követelte a folytatást, a roadok a mosdó ablakán át menekültek.
Egyik svájci koncertjükön az akkor már hírhedté vált „Pokol Angyalai” látták el az őrző-védő szolgálatot. E név ma már valószínűleg nem sokat mond az olvasónak. Az „Angyalok” motoros klubként alakult még a 40-es évek végén Kaliforniában, aztán valami húsz országban alakultak szervezetei. Már a kezdetekben gyanús (drog és hasonló) üzelmekbe keveredett több tagjuk is, igazán azonban akkor ismerte meg nevüket a világ, amikor 1969-ben a kaliforniai altamonti fesztivál biztonsági szolgálatát látták el (állítólag 500 dollár értékű sörért) és a Rolling Stones fellépése alatt egyik tagjuk pisztollyal halálra sebezte a koncert egyik szervezőjét. Egy londoni Hyde Parki koncert során is brutálisan léptek fel a közönséggel szemben. Svájcban kinevezték magukat a Deep Purple barátainak és védelmezőinek, és valóban, a koncert alatt, arccal a tömeg felé fordulva minden rajongót, aki a biztonsági vonalon belülre akart merészkedni, ellökdöstek. Gillannek ez nem tetszett, mikrofonállványával hergelte őket. A koncert végeztével az „Angyalok” már várták őket és a csapat buszát szinte szó szerint kiüldözték a városból.
A Purple-re az év vége felé egyre nagyobb nyomás nehezedett. Kiadójuk az új lemezt sürgette, ám egy-két kósza ötleten kívül semmire sem futotta erejükből és idejükből, hiszen állandóan koncertezniük kellett. Ekkor, egy stockholmi koncerten vették fel a csak jóval később, 1988-ban megjelent „Scandinavian Nights” című élő albumuk anyagát. A dupla lemezen összesen hét szám szerepel, ugyanis az első felállás anyagából már nemigen akartak játszani (a „Wring that neck” és a „Mandrake root” még belefért), újak pedig alig voltak. A koncertidőt pedig valahogy ki kellett tölteni, s ezt véget érni nem akaró jammeléssel oldották meg, épp az imént említett két számot sikerült egyenként harminc percig húzniuk. Bekerült a műsorba a Rolling Stones „Paint it black”-je (Paice dobszólójával), a „Child in time”, az „Into the fire” és a „Black night”. Ahol pedig a hangszeres muzsikusok ennyire ki akarják élni szenvedélyeiket, értelemszerűen nem marad tér az énekesnek. Szegény Gillan ugyan mit improvizálhatott volna… Nem mondom, hogy rossz (bár nekem nem tetszik), de csak birkatürelműeknek ajánlom meghallgatásra.
Csak 17 évvel a felvételek elkészülte után jelent meg
Azért ideteszem a Wring that neck egy koncertváltozatát - ez rövidebb és jó
https://www.youtube.com/watch?v=nLryXa3387k
A zenekar a sikerek ellenére nem igazán volt jó passzban. Ekkor kezdtek ébredezni az ellentétek Blackmore és Gillan között, amiatt, hogy ki is a falkavezér. Ekkorra már egyértelműen Blackmore határozta meg a csapat stílusát, ő írta a számok java részét, Gillan pedig úgy érezte, ő mint énekes a frontember, az első számú szövegíró, az ő szava is számít annyit.
De ki a falkavezér?
Gillan alighanem így képzelte
Végül, ’70 decemberében visszavonulhattak egy cornwalli farmra, hogy megírják az új lemezre szánt számokat. Abból, amit ott összebuheráltak, végül alig valami került fel az albumra. Ekkor született a „Strange kind of woman” (kislemezre került; a nyitó gitárriffet Blackmore – bár nem egy az egyben – a 3. lemezen szereplő „The painter”-ből lopta, a koncertek nagy kedvencét, Gillan és Blackmore egymásnak felelgetését pedig Edgar Winter „Tobacco road”-jából kölcsönözték), a „Mule”, és néhány olyan szám, mely csak bónuszként szerepel későbbi kiadásokon. 1971-et különböző londoni stúdiókban kezdték, amelyiket éppen le tudták foglalni kis időre, ezúttal is Martin Birch produceri segédletével. Az új lemez többi száma már a stúdiókban született. A „Strange kind…” néhány hét alatt felfutott a nyolcadik helyre a brit sikerlistán, olyan nevek társaságában, mint George Harrison, Paul McCartney, Perry Como, vagy Neil Diamond.
Újabb brit turnéjuk a skóciai Aberdeenben kezdődött, de csaknem azonnal véget is ért. Glover, aki jó ideje gyomorfájdalmakkal küszködött, összeesett a színpadon és alig tudta végigjátszani a turnét. Blackmore nem tett túl nagy tanúbizonyságot együttérzéséről, amikor állítólag azt mondta, ha Roger holtan esik össze a színpadon, esetleg ott helyben el lehetne égetni a tetemét – a show részeként. Isten nem ver bottal… pár nappal később maga Ritchie került kórházba, vakbélgyulladással. Lordot évek óta kínzó hátfájdalmak gyötörték, a korábbi évek cipekedéseinek emléke (kezdő zenész korában maga is hurcolta a felszereléseket). Tiszta aggok háza, mondhatnók, pedig alig múltak huszonöt évesek. Anyagilag viszont kezdtek jobban menni a dolgok. Egy-egy fellépésért akkor már 1000 font körüli összeget kaptak, ami a mai iszonyatos sztárgázsikat figyelembe véve aprópénz, ám akkoriban még nem fizették olyan jól a zenészeket, mint manapság (ahogy például a teniszezőket vagy az autóversenyzőket sem, a futballistákról nem is beszélve).
Ekkoriban a csapat még mindig egy kocsiban utazott a hazai turnékra, de már volt annyi pénzük, hogy Jaguarjukat lecserélhették egy sokkal komfortosabb Daimler limuzinra. A hosszú utazások során Blackmore sok kegyetlen tréfát eszelt ki és valósított meg, többnyire Glover kárára. Előfordult, hogy hozzákötötték egy erősítő konzoljához és otthagyták a Severn folyó egyik hídján, máskor meg pucéran kitették a kocsiból, csak úgy heccből. Blackmore így kommentálta: „Ő volt a basszusgitáros – a basszusgitárosokkal pedig ilyeneket kellett csinálni.”
Érezhetett ilyesmit a lelke mélyén Glover is. 1971-ben ezt mondta egy interjúban. „Beleszerettem a basszusgitár hangjába, de amíg be nem léptem a Purple-be, sosem gondoltam ennek a hangszernek a fontosságára. Nagyon kevés zenész van, aki képes volt a basszusgitárt szólóhangszerré tenni, talán csak Paul McCartney és Jack Bruce. A basszusgitárosnak afféle horgonyként kell közreműködnie, miközben hátrahúzódik és a dicsőséget meghagyja másnak. Ezzel megbékéltem. Az összes dicsőség az énekesnek és a szólógitárosnak jut. Mindig van egy személy, aki az utolsó, és az általában a basszgitáros. Ez persze szomorú, mert nagyon kevesen tudják, milyen fontos a basszista egy zenekarban. A Deep Purple-ben nagyon nehéz ezt a szerepet betölteni, mert a koncerteken állandóan történik valami váratlan. Nagyon óvatosnak kell lennem, hogy mit játszom, mert könnyen megzavarhatom, vagy akár tönkre is tehetem valakinek a szólóját. Közel kell lennem Paice-hez, mert különben teljes hangzavar kerekedhetne ki a játékunkból.”
Csak két megjegyzés. Glover akkor még nem tudhatta, hogy pillanatokon belül előáll egy zseniális basszusgitáros, Chris Squire a Yesből, aki három abszolút frontember, Anderson, Wakeman és Howe mellett is szólóhangszerré tudta tenni a basszusgitárt. A másik. Ez a Roger, amint minden megnyilvánulásából kitűnik, egy igazán szeretetre méltó ember. Nem biztos, hogy ezt mindenki belátja, de szerintem ő tette a legtöbbet a Deep Purple megújulásáért, nem elsősorban játékával, hanem kompromisszumkereső és –teremtő, integráló személyiségével.
Erre az évre esett első ausztráliai turnéjuk is, májusban mentek ki, hivatalosan négy koncertre, de a hatalmas érdeklődés miatt tartottak egy ötödiket is, gyakorlatilag illegálisan (négyre szólt az engedélyük), aminek gázsiját csak úgy a kezükbe nyomták. Nyolc nap alatt körbeutazták a világot és lezavartak öt koncertet. (És ez még semmi ahhoz a nyomáshoz képest, ami később nehezedett rájuk.) Nem sokkal ez után a zenekar futó látogatást tett Izlandon is!
Sydney-i koncertjük plakátja
Izlandi koncertjük nagy eseménynek számított
Júliusban a Warner Amerikában (nem sokkal ottani turnéjuk előtt) megjelentette az új lemezt, mely a „Fireball” címet kapta. (Angliában mintegy két hónappal később jött ki.) Érdemes szemezgetnünk, mi a zenészek véleménye róla. Egy DVD kísérőszövegén Lord a kedvenc albumának nevezi, amin aligha csodálkozhatunk, hiszen a második felállásban még nem kapott akkora szerepet az orgona, mint most. Paice ambivalensen viszonyul hozzá: „Nem hiszem, hogy különösebben jó lemez lenne hozzánk mérten. Akkor már anyagilag mindannyian stabilan álltunk és csak üldögéltünk a babérjainkon.” Gillan önelégültségről beszélt a 90-es évek végén. „Jó lemez, csak kissé nehézkes… Az ’In rock’-kal még nem volt veszítenivalónk, a ’Fireball’ viszont már annak a tudatában készült, hogy az ’In rock’ nem csupán siker, hanem óriási siker, és az emberek nyilvánvalóan meghallgatják az új lemezt is.” Olyannyira meghallgatták, hogy Nagy-Britanniában a nagylemezlisa első helyére ugrott (az „In rock” csak a negyedik helyig vitte).
A "Fireball"
Aranylemezt vesznek át (valamiért)
A címadó szám, a „Fireball” feltétlenül a jobbak közül való, olyan lendülettel, ahogyan egy Purple-lemezt el kell kezdeni. Ám ilyen se volt még! Purple-szám Blackmore-szóló nélkül! Még egy nyúlfarknyi szóló sincs, mindegy, kibírjuk. (Egy később kiadott CD-n szerepel a szám egy demováltozata, ének nélkül, több gitárral és némi szólóval is.) De ha már kezdés… Nemde, úgy indul, mint valami gép? Nekem speciel akkoriban a hódmezővásárhelyi laktanya konyhájában üzemelő krumplipucoló gép beindítását idézte, úgyhogy e művelet hallgatása mindig kedves volt számomra. Más kérdés, hogy a nyomorult masina hol túl sokat szedett le a krumpliból, hol túl sokat hagyott rajta, úgyhogy vagy nem használták, vagy manuálisan kellett utána igazítani. Az igazságot csak sok évvel később tudtam meg: az egyik hangtechnikus a stúdió légkondicionáló berendezésének hangját vette föl, egyszerű mikrofonnal. A „No, no, no” hangszeresen érdekes, egy dögunalmasan ismétlődő, meglehetősen gyenge riffel és még annál is unalmasabb, szintúgy ismétlődő énekkel. A szólók viszont izgalmasak. Lord szinte átmegy dzsesszbe, Blackmore is csaknem, és közben nyom egy igen szép dallamvezetésű, hömpölygő szólót. Láthatóan élvezi a Fender Stratocasterrel való játszadozást (mint kissé később látni fogjuk, annyira azért nem élvezte), melyet minden számban ezen a stúdiólemezen használt legelőször. 1971 végéig még a Gibsont is kézbe vette, de csak koncerteken és kizárólag a „Mandrake root” előadásakor. Nagyon a szívéhez nőtt a Gibson, a szüleitől kapta profi zenészi pályafutása hajnalán. Ettől kezdve jó negyedszázadon át viszont kizárólag Straton játszott.
A „Demon’s eye” talán a lemez legjobb száma (érdekes, itt nem találom unalmasnak az ismétlődő riffet, talán azért, mert ez jó). Gillan is a legjobb formáját futja, ezúttal például nem üvölt, csak énekel. Az „Anyone’s daughter” úgy indul, mintha a hangmérnök éppen elbámészkodott volna, de aztán csak sikerül elkezdeni. A korabeli kritikák country-s hatásokról írnak, több szaklap szerint semmi keresnivalója nincs a lemezen. Koncerteken csak a nagyon korai időkben játszották, aztán évtizedekkel később vették elő újra. Fanyalogtak Gillan szövegein is, de hát őt nem is magvas mondanivalókkal teletűzdelt lírájáért szeretjük. Nem szólnak ezek a dalok voltaképpen semmiről, mint ahogy a legtöbb Purple-szám sem, legyen a szerzőjük bármely felállás szövegírója. Ezt a nemes feladatot meghagyták Bob Dylannek, Leonard Cohennek, Cat Stevensnek, vagy a rock-kortársak közül mondjuk Jon Andersonnak, Peter Gabrielnek és másoknak.
A „The mule”-ról azt írták, keleties dallamvezetésű, és csakugyan. Szerintem az egész lemez rejtett kincse. Igazi „blekmóros” dallamok, melyekhez hasonlók végigkísérik pályafutását a Rainbow-n keresztül egészen máig. A szöveg nyúlfarknyi, igazából akkor sem hiányozna, ha nem lenne semmi. Ami a hangszeres részt illeti, meg merem kockáztatni, hogy ez a Purpe-nek a progresszív rockhoz legközelebb álló száma. A legnagyobb teljesítmény talán Paice-é – alighanem ezzel a számmal – és lemezzel – emelkedett a legnagyobb rockdobosok közé. Pedig a felvétel közben történt egy malőr. Bizonyos hanghatások elérése érdekében a már felvett szalagot megfordították és felvétel üzemmódba állították. Paice szólamának felét lazán letörölték. Van ilyen… Csakhogy mire ez megtörtént, a teljes dobfelszerelést összecsomagolták és útnak indították valahova Európába egy koncertturnéra. Kénytelenek volt egy dobfelszerelést bérelni, amivel Paice újrajátszotta szólamának kb. a felét. Nem hinném, hogy nagy gondot okozott neki; álmából felzavarva, egy vaslábason, fakanállal is jobban dobol, mint sok száz másik. A lemez megjelenése után a koncertekről szép lassan kihaltak a jam-session-szerű számokként bevált nóták, mint a „Wring that neck” és a „Mandrake root” , helyükbe a „The mule” lépett, melyben Paice is jól kidobolhatta magát.
A lemez egyik legérdekesebb száma a „Fools”, mely még Blackmore-nak is tetszik valamennyire sok év távlatából. Igazi hard rockos riff (sokszori ismétlése itt is kissé unalmas), hozzáillő ének, aztán jön a meglepetés: Blackmore „csellószólója”. Az az igazság, hogy a ’70-es évek elején, amikor még aránylag ritkán jutott az ember hi-fi berendezéshez (pláne nem a még nem is létező CD-hez) és szalagról hallgatta ezt a lírai-szomorkás effektet, akár azt is hajlamos volt hinni, hogy Ritchie tényleg csellózik, vagy ha azt nem is, legalább vonót használ a gitárhoz. Nos, egyiket sem. Amikor már minőségi hanghordozón és eszközön is meg lehetett hallgatni, kiderült, hogy bizony penget; hallani a húrok nyikkanását, amikor egyikről a másikra vált. Valójában nem is penget, hanem miközben lefogja a húrokat, jobb kézzel föl-le tekeri a gitár erősítőgombját és ezzel megnyújtja a húrok vibrációját. Ugyanezt a hanghatást egyébként egyidejűleg vizuálisan is élvezhetjük a „California Jam” DVD-változatán. Az album utolsó száma, a „No one came” zeneileg pocsék, sem Lord, sem Blackmore nem erőlteti meg magát, a szövege viszont kivételesen aránylag érdekes.
Mindent összevetve ez a lemez szerintem semmivel nem rosszabb, mint az „In rock”, csak más. Ne legyünk annyira keményvonalas rockerek. Azért, mert nem minden szám szaggatja az eget, nem mindegyik dübörög, nem mindegyik iszonyú tempós, azért még jó; ami az erénye, a műfaji változatosság, Lord orgonájának átmeneti egyenrangúvá válása, Blackmore „új hangja”. Legnagyobb hibája, hogy némelyik szám túlságosan hosszúra nyújtott. Talán kevés volt a muníció, vagy ragaszkodtak a bűvös heteshez (az előző és a következő lemez is hét számot tartalmaz)? Megjegyzendő, hogy három olyan számot is fölvettek, ami nem került fel az albumra: az „I’m alone” a kislemez B oldalára került, a „Freedom” és a Slow train” pedig mentek a lecsóba, csak bónuszként kerültek fel a 25. évfordulóra kiadott CD-re. Van ezen egy érdekes darab is, ami a „The Noise Abatement Society Tapes” címet kapta. Lord és Blackmore improvizálgat. Van ebben minden, a Moszkva parti estéktől kezdve a Rossini Tell Vilmos nyitányáig.
https://www.youtube.com/watch?v=8YTNaeWWOYM
A lemez megjelenésének idején lezavart amerikai turné óriásit dobott a lemezeladáson, egy ideig listavezetővé is vált. Blackmore meg is jegyezte, Amerika olyan hatalmas ország, hogy az emberek csak azoknak a lemezeit vásárolják, akiket élőben is hallottak. Meglepte, milyen hatalmas sikereket arat a Grand Funk Railroad. „Még nem találkoztam emberrel, akinek tetszett volna a zenéjük, de nyilván egész Amerika látta őket koncerteken, úgyhogy veszik a lemezeiket.” (Nos, szerintem annyira nem is volt rossz a Grand Funk.) Több koncerten együtt léptek fel Rod Stewarttal és csapatával, a Faces-szel, és a korabeli beszámolók szerint Blackmore-ék lemosták őket a színpadról. Előfordult, hogy mire a Faces (mint fő attrakció) sorra került a Purple után, a közönség egy része távozott. (Megjegyezzük, hogy amikor a Purple a személyi váltáskor énekest keresett, Rod Stewart neve is szóba került. Még csak az hiányzott volna! El tudják képzelni Rodot, amint mondjuk a „Speed king”-et énekli? Neki nagyon jó az „I’m sailin’”.)
A koncertezés otthon is folytatódott. Egy este a portsmouth-i koncertről jövet a kocsiban Blackmore egy új számot pengetett, mire a velük utazó néhány újságíró egyike megkérdezte, hogyan írta ezt a számot. „Így”– felelte Blackmore és belekezdett egy őrült gyors riffbe, mire Gillan kapásból szöveget rögtönzött hozzá. Akkor született meg az a dal, melyet nemsokára „Highway star” címen ismert meg a világ.
Október közepén New Yorkban elindul az egy hónaposra tervezett amerikai turné, ezúttal már stadionnyi közönség előtt. A második előadást Gillan már betegen énekelte végig, aztán kiderült, nagyon súlyos az állapota, fertőző májgyulladással kórházba került. A turné további állomásait törölték, bár egyetlenegyszer előfordult, hogy felléptek négyesben. A mikrofon mögött Glover állt. (Jóval később egy interjúban elmondta, kész helyzet elé állították őket: vagy megtartják a koncertet, vagy elesnek a gázsitól. Csak azért vállalta az éneklést, hogy legyen szöveg, amire a többi zenész fel tudja fűzni a számokat. „A hangterjedelmem meg sem közelíti Ianét, én bariton vagyok, és pocsék rockénekes. Soha többé!”) Vajon milyen énekhangja lehet? Ideteszek egy 2002-es (énekes) felvételét – hát, tényleg nem egy Gillan. Belinkelni sajnos nem tudom, de ezen a címen a Tube-on megtaláljátok: Roger Glover: Burn me up slowly
A csapat hazatért és két hónapos kényszerpihenőt tartott. Más talán örült volna, hogy az őrült hajszával egy ideig leállhat, Blackmore azonban, úgy fest, nagy formában érezhette magát, mert kibérelte a már jól bejáratott De Lane Lea stúdiót. Az volt a terve, hogy afféle Jimi Hendrix Experience formációban – gitár, basszus, dob – felvételt készít. A dobos adott volt Paice személyében (Blackmore talán mindvégig vele értette meg legjobban magát a zenésztársak közül). A projekt a Babyface, vagyis a babaarc(ú) nevet kapta (Paice kisfiús képe miatt). Basszusgitárosnak Ritchie az akkor már elég jól menő ír rockbanda, a Thin Lizzy muzsikusát, Phil Lynottot szemelte aki, aki ráadásul jól is énekel. Blackmore készen állt arra, hogy elhagyja a Deep Purple-t és ezt meg is mondta Paice-nek, aki közölte, szeretne vele maradni. Lynottot azonban a Lizzy menedzsere nemigen akarta elengedni, véglegesen meg különösen nem. Így aztán csak néhány, már kezdeti stádiumában elakadt felvételt készítettek. Állítólag semmi egyéb nem maradt meg belőlük, mint néhány rossz minőségű zenei alap.
Phil Lynott végül nem lett "babaarcú"
Közben Glover sem tétlenkedett, az amerikai Elf zenekar egyik lemezén dolgozott producerként. Akkor még senki sem sejtette, hogy az Elf nem is olyan sokára meghatározó szerepet játszik a Deep Purple, különösképpen Blackmore további pályafutásában.
Előzmények itt:
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/06/a_nagymama_kedvence
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/13/4_fejezet_csitt_felvetel_indul
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/20/a_klasszikusok_871
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/27/kokemenyen_6_fejezet
