A világ zenei sajtója pillanatok alatt tele volt Blackmore kilépésével. Mindenki tudta, hogy a Deep Purple hangzásvilágát, stílusát elsősorban ő határozta meg és a legtöbben biztosra vették, hogy távozásával aláírta a zenekar halálos ítéletét. Ő maga 1976-ben ezeket mondta a New Musical Express újságírójának, miután az a zenekarra nehezedő hatalmas nyomás elviselhetetlenségét említette a bomlás fő okaként: „A menedzsment óriási terheket rakott ránk. Évente három új lemezt akartak és azt, hogy mellette még végigturnézzuk az egész világot. Úgy gondoltam, hogy az a zene, amit adunk az embereknek, legalább fele részében már nem jó. Amikor távoztam, nem akartam azonnal új zenekart alapítani, csak kilépni” … „A Deep Purple néhány év alatt nagyon felkapott zenekarrá vált, óriási imázzsal, akármilyen is volt az az imázs. Öt egomániás ember. Anyagilag kifizetődő volt, de örülök, hogy kiléptem, mert ezzel egy csomó újabb ellenségeskedést előztem meg. Ha tovább folytatjuk, tovább is harcolunk… A Purple alapjai eleinte nagyon jók voltak, aztán négy-öt év után kezdtem érezni, hogy már nem szikrázunk úgy, mint korábban. Önelégültté váltunk. Bementünk a stúdióba és a srácok azt kérdezik egymástól, mit csináljunk. Umm, nem tom. Jon eszeget, iszogat, senki sem nyugtalankodik különösebben. Aztán jön a menedzser és azt mondja,  két napotok van, hogy befejezzétek a lemezt. A vége felé ragaszkodtam hozzá, hogy Roger menjen, bár most ő nagyon jó barátom. Jó dalszerző és ilyen minőségben is jó lenne bevonni őt a zenekarba, mert én nem vagyok jó zeneszerző. A Purple-ben nem kerültünk közeli barátságba, ő Jonnal volt igazán  jóban, én pedig Ian Paice-szel. A döntéseket közösen hoztuk, de az utóbbi 3 évben  azt vettem észre, hogy minden rám szakadt, terhelődött. A próbákon az volt a kérdés, hogy mid van, Ritchie, mit hoztál? A zenekarban némely tag afféle potyautassá vált. Minden, amit csináltak, az volt, hogy azt játszották, amit mondtam,  és ezt nem szerettem. A név azonban már nagy volt és sok pénzt akartunk keresni.  Ha még ott játszanék, alighanem multimilliomos lennék. Mégis úgy gondoltam, kilépek, elég pénzt kerestem, hogy kényelmesen éljek, most valami őszinte zenét akarok játszani.” 

        Arra a kérdésre, nehéz volt-e meghoznia ezt a döntést ennyi év után, így felelt: „Nem igazán, mert a legtöbb számot én írtam és a többiek általában azzal jöttek, hogy ’na, és én mit csináljak?’ Jon technikailag kiváló, de a rockról nincs sok elképzelése.  Ő nagyon jó, amikor klasszikus zenéről van szó… Mindenki úgy tartja, Jon a zenekar vezetője… egy kicsit mindig mérges lettem, hogy ez olyan természetesnek tűnik. Ő volt a szóvivőnk. Mindemellett jóban vagyunk máig is, de akkor volt egy törés közöttünk, akár beismertük, akár nem. Társalmi életet nem éltem vele, mert ő nagyon nyílt, engem pedig hangulatembernek tartott. És igaza is van.”… „Kiszabadultam a nyomás alól, pihenni akartam és egy új, normális zenekart is. Nem érdekelt, hogy nagy név vagy kicsi. Szeretném, ha nagy lenne, de csak játszani akartam és egy kicsit pihenni… Semmire sem volt időnk, sztereotíppá váltunk. Bár én magam is ezt gerjesztettem, a saját csapdámba estem. Azt mondtam a fiúknak, vagy kiszállok egy évre, vagy végleg otthagyom a bandát. Aztán azt gondoltam, mindenképpen elmegyek. Mindenki önelégült lett, még Ian Paice-szel is akadtak zenei konfliktusaink, pedig mindig nagyon jóban voltunk és a mai napig is barátok vagyunk. Ő tudja, hogy mit érzek, Jon nem biztos, hogy tudja.”

    Lord 1984-ben, a második felállás újraegyesülését követően egy interjúban így emlékezett azokra az időkre: „Az utolsó hat hónap szörnyű volt. 1972-ben negyvennégy hétig megállás nélkül úton voltunk. Hat este koncert, egy nap szünet és ez így ment 44 héten át.  Őrületes nyomás nehezedett ránk. Azt hiszem, Ritchie talán nem haragszik, ha elmondom, de az egyedüli idő, amikor törést éreztem a híres Blackmore-féle szenvtelenségben, hidegvérben, valamikor a 44 hét közepe táján történt, éppen a texasi San Antonióban tartandó koncert előtt. Ketten mentünk a hotel folyosóján, Ritchie-hez beszéltem, és hirtelen azt vettem észre, hogy nincs mellettem. Megfordultam, láttam, hogy a fal felé fordul és az arcán csorognak a könnyek. Megkérdeztem tőle, jól érzi-e magát, azt felelte: nem tudom, furcsán. Kérdem, miért sírsz, de ő valójában azzal sem volt tisztában, hogy sír. Pánikba estem: hívjátok a roadokat, a menedzsert! Ritchie-t visszavittük a szobájába, adtunk neki egy jó adag konyakot és végül kicsit kezdte jobban érezni magát. Soha többet nem akarok megtapasztalni ilyen nyomást. Amikor újból összejöttünk, azt mondtam, rendben, ha csináljuk, akkor úgy csináljuk, hogy legyen szabadidőnk is. Ha például Phoenixben járunk, a belvárosában is körül akarok nézni, nem csak átrohanni rajta. Egyik este koncert, másnap pihenő.  És ezt így is történik. Ezért vagyok benne biztos, hogy a Deep Purple újraegyesülése hosszú távú lesz.” Ma már tudjuk, tényleg szokatlanul hosszú távú lett, ám azt is látni fogjuk, hogy e bő tíz esztendőből talán egy-kettő volt, mely tényleg megérte. 

       Ritchie-t akkoriban szinte szétszedte a sajtó, mármint olyan értelemben, hogy mindenki interjút akart tőle. Viszonyát a sajtóhoz később még tárgyaljuk, egyelőre annyit, hogy szívből utálta. 1975 augusztusában azonban azt nyilatkozta a Sounds magazinnak: „A lehető legnagyobb mértékben megpróbálok kibújni az interjúk elől, de most kötelességemnek érzem, hogy kivételt tegyek. Elkezdtem valami újat, ami az én nevemet viseli, bár ezt nem akartam. Nem tehetem meg, hogy elbújjak a sajtó elől. Most mindenki arról kérdez, hogyan, miért hagytam ott a Purple-t, érdekli őket az új zenekar, a ’szólóalbum’ és a talán  bizonytalan jövő. Igen, tényleg bizonytalan, de ettől nem unalmas. Sokkal könnyebben érzem most magam, mint bármikor a Purple-ben. Most évi egy lemezre van szerződésünk, ennél többet nem is akarok… a Purple-nél évente három lemezt akartak, és még az is hogy körbeturnézzuk a világot. Ezt pedig a zene szenvedte meg a legjobban. Túl sok volt mellette a töltelék… A koncerteket nagyon szerettem, de a stúdióban már csak öt önző ember voltunk, mindegyikünk a maga szólamát akarta hangosabbra keverni, csoportmunkáról már szó sem volt… A ’Strombringer’ már nem is Deep Purple-lemez. A Purple igazi zenéje szemtelen és igényes. Nem szeretem a funkyt, itt Amerikában éjjel-nappal ez szól és már beteggé tesz… Nem, nem mondom, hogy Gillan és Glover lecserélése az új fiúkra  hiba volt, a Deep Purple-nek nem kellett mindörökre az eredeti irányvonalat követnie…, a váltás eredetileg jót tett… az új zenekarral szeretném megőrizni a Purple agresszivitását, de tágítani is; valamiféle középkori alapokra helyezve a zenét… a Rainbow nem áll túlságosan messze attól, amit annak idején mondjuk a ’Machine Head’-en csináltunk” … „Bolin nagyon jó, a legjobbak egyike…sokféle stílusban játszik, funkyt és dzsesszt is…,talán egy másfajta zene felé fordulnak vele…és biztosra veszem, hogy az új lemezük rockosabb lesz, mint a ’Stormbringer’ volt.”… „A Purple tagjai talán azt hitték, már egy egész album a tarsolyomban van, amikor kiléptem. Ez egyáltalán nem így van. Egyszerűen belefáradtam bizonyos dolgokba, elvesztettem a lelkesedésemet, csak túlzottan ellustultam ahhoz, hogy korábban kiszálljak és búcsút mondjak a biztos pénznek. Újabb nap, újabb dollár, ahogy mondani szokás. Lehet, hogy rövidesen csóró leszek, de legalább őszinte.”

     Ez utóbbihoz csak egyetlen megjegyzés. Blackmore nyilván akkor sem szegényedett volna el, ha évekig egy vasat sem keres, de tény: a világ talán legjobban fizető zenekarának mondott búcsút. Ha együtt maradnak évtizedeken át, mint mondjuk a Stones, és hozzájuk hasonlóan gyártják a hol jobb, hol rosszabb (de inkább rosszabb) lemezeket, ma alighanem tényleg multimilliomosok lennének.  

      Távozása után egy interjúban ezt mondta: „Igen, valami mást akartam. Belefáradtam, hogy folyamatosan én toljam előre a zenekart.  Hét év hosszú idő, és éreztem, hogy a zenekar lejtmenetbe váltott, miközben mások jönnek fölfelé. Jon belement az ivásba, evésbe, Ian a kocsikba és más drága dolgokba…”

K: De az új felállás először jól működött.

RB: „Az első évben igen, aztán rázósabbá vált, mert kezdtünk átmenni funkyba, amit ki nem állhatok… Ebben már semmi érdekeset nem találtam. Mondtam, nem akarom felszabdalni a zenekart, inkább elmegyek.  Szerezzetek másik gitárost, én ezt nem csinálom tovább. Olyan udvariasan akartam távozni, ahogy csak lehet.  Azt gondoltam, most érdekes lesz megfigyelni, mire mennek, hogy már nem nyomom előtérbe az ötleteimet. Lássuk a tieiteket. A stúdióban azt szokták mondani, nincs ötletünk, vagy azt, megvárjuk mit hozol, aztán kiegészítjük… Hazárdjáték volt részemről, mert  abban az időben sok pénzt kerestünk.  Ha a Purple-ben maradok, nagyon sokat kereshettem volna, ami négy-öt évre is elegendő, de nem érdekelt.  Az utolsó két évben már nagyon jól fizettek bennünket. Azt mondták, csináljuk meg a California Jamet, erre azt feleltem, nem. De kaptok fejenként félmillió dollárt! Jó, csináljuk. Aztán minden az ABC TV-t szolgálta.  A színpad előtt elzárt hely volt a sajtónak, a   srácoknak meg valami száz méterre kellett állniuk a színpadtól. Utálom az üzletet, nem szeretem a DJ-ket és a sajtót, én a közönséget és a zenét szeretem.”

                                                                         *

A rock történetében alig találunk olyan zenekart, mely ne esett volna át – akár többször is – személyi változásokon. Némelyik szinte azonnal belepusztult, magyarán feloszlott, vagy zeneileg írták le magukat teljesen, és ha még léteznek, csak vegetálnak. Mások pár évig így-úgy még elvoltak, megint mások új taggal, tagokkal tovább (és nem ritkán jobban) virultak. De nézzünk példákat, most csak a nagy kortársak köréből, legelőször is a Deep Purple-lel nagyjából egy kategóriába, a hard (vagy heavy) rockba sorolhatókat.

     Az ugyancsak brit Uriah Heep indulása csaknem egybeesik a Deep Purple-ével, berobbanásuk a rockvilágba (1970) ugyancsak. Bár zenéjüket (a 70-es évek közepéig tartó korszakot) máig szeretem, azt hiszem, világklasszis képességű hangszeres muzsikus nem volt a társaságban, pedig jó páran megfordultak a zenekarban (kivétel talán a fiatalon elhunyt Gary Thain basszusgitáros). A csapat három meghatározó embere, a rendkívül egyéni hangú David Byron énekes, a legnagyobb gitárosok közé jóindulattal sem sorolható, ám nagyon megbízható Mick Box, és a billentyűs, Ken Hensley. De ki volt a vezéregyéniség? Az 1976-ban kivált és rövid, nem túl sikeres szólókarrier után ugyancsak fiatalon meghalt Byron távozását még aránylag simán kiheverték, a hanyatlás azonban már ezt megelőzően megkezdődött, majd Hensley 1980-as lelépésével sorsuk be is teljesedett. Igazán jó albumot a Box (ma már csak ő maradt az eredeti felállásból) vezette társulat már nem tudott összehozni, s bár még ma is működnek, ha nem dobnak akkorákat a 70-es évek első felében (máig ezekből élnek), napjainkban alighanem senki sem lenne rájuk kíváncsi. Minden idők egyik legszebb rockballadája, a „Lady in black” bárhol, bármikor hatalmas sláger lenne, és máig is az. Érdekes, hogy Byron sosem énekelte, valamiért utálta (a stúdiófelvételen is Hensley hangján szól, ő írta a zenéjét és a szövegét ist), ám mindegyik utóda máig előadja élőben. Elvitathatatlan, hogy a Heep esze, első számú, sőt a rocktörténet egyik legkiválóbb komponistája Hensley volt. Szerzeményeit a zenekar bármilyen összetételében gond nélkül el tudják játszani, zenei virtuozitást egyik sem igényel; egyszerűen jók. Más kérdés, hogy Hensley szólólemezei sem arattak igazi sikert, legföljebb a vérmesebb rajongók csemegéznek utánuk az üzletekben. Így vagy úgy, ő is a hard rock legnagyobb egyéniségei közé tartozik

      A Black Sabbath két alapemberre, a gitáros-komponista Tony Iommira és az énekesre, Ozzy Osbourne-ra épült. 1978-ban a nagyon népszerű zenekarból kivált az évek óta súlyosan drog- és alkoholfüggő Osbourne, s a rajongók számára úgy tűnt, ezzel meg is pecsételődött a Sabbath sorsa. Nem így történt. A Rainbow-ból átigazolt Ronnie James Dioval két igen sikeres albumot produkáltak (ebből a másodikon az ugyancsak drogos-piás Ward helyett Vinnie Appice dobolt). Ekkor derült ki igazán, hogy a Sabbath esze egy másik riffkirály, Tony Iommi, aki ráadásul bal kezének két ujjhegyén még a hetvenes évek elején olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy gitárjait át kellett alakítani. Mindez azonban a játékán egyáltalán nem látszik. Dio távozása után az éppen ráérő Ian Gillan ugrott be egy – szerintem feledhető – lemez erejéig, őt követte a szintén a Blackmore-alomból kikerülő Glenn Hughes, aki végre kiélhette szólóénekesi vágyait. Nem rossz lemez a „Seventh star”, de nem nagyon Sabbathos. Hughes időleges hangszál- és torokproblémái miatt több koncerten Ray Gillen énekelt. Alulértékelt, elfeledett nagy hang. Egy lemezt fel is vettek vele (Eternal idol), de azt végül Tony Martinnal újra felvették, és a Gillen-féle változat, csak 2010-ben jelent meg egy deluxe kiadáson. A csapatban egyébként még egy seregnyi ex-Rainbow tag is letette a névjegyét, róluk még lesz szó. Az újabb énekes, Tony Martin új hangot hozott a Sabbath-ba. Vele öt, többségében egész jó stúdiólemezt készített Iommi és jószerével állandó ritmusrészlegű társulata, értem ezen azt, hogy Martin kissé egysíkú hangja jól illeszkedett a Sabbath mindig is kissé egysíkú zenéjéhez. 2001. táján egy időre összeállt az alapító négyes, de új dalokat nem produkáltak.

      Nem hard rock kategória ugyan, de ide kívánkozik a Genesis története is. 1967-ben kezdték, a klasszikus Gabriel-Hackett-Rutherford-Banks-Collins csapat azonban csak 1970-ben állt fel és 1975-ig szórták a jobbnál jobb, korszakos jelentőségű lemezeket. Valamennyi zenész világklasszis a maga nemében. Látványos show-ikkal alighanem ők tekinthetők a rockszínház műfaj úttörőinek, miközben a rendkívül bonyolult „The lamb lies down on Broadway” dupla lemezüket koncerten is képesek voltak gyakorlatilag stúdióminőségben előadni. Peter Gabriel 1975-ös távozása – bár a legmeghatározóbb egyéniségről van szó – nem temette maga alá a Genesist. Collins vette át a mikrofont, s bár hangja teljesen más, mint Gabrielé, a nagy előd számait is simán hozta, hallhattuk például a „Seconds out” című koncertlemezen. Az így készült két stúdióalbum is megütötte a mércét, ám rövidesen a gitáros, Steve Hackett is távozott „és akkor hárman maradtak”, ahogy következő lemezük címe, az „And then there were three” is mondja. Ahhoz képest nagyszerű. Az ezt követő „Duke” még egészen hallgatható, ami azonban ez után jött, már méltatlan az egykori Genesis névhez. Viszont ez a korszak hozta meg számukra az igazi üzleti sikereket, olyan lemezekkel, mint az „Invisible touch”, vagy a „We can’t dance”. Mike Rutherford, de főleg Collins már korábban is tett látogatást a popzene területére, utóbbi egyenesen szupersztárrá vált e műfajban és pokolian meggazdagodott. Miután Collins bejelentette végleges távozását, a két maradék tag a skót Ray Wilsont kérte fel énekesnek. Vele egy stúdiólemez készült; a „Calling all stations” szerintem jobb, mint az előző felállás utolsó lemezei, de a kritika mégis elég fanyalogva fogadta. Még kb. másfél évig turnéztak, de miután az amerikai koncerteket a csekély érdeklődés miatt le kellett mondani, a végleges feloszlás mellett döntöttek. Wilson kiváló énekes, ma is aktív.    

     A legkülönösebb talán a Yes esete. 1968-an alakultak, a „kemény magot”, Jon Anderson énekest, Chris Squire basszusgitárost akkor még, nagyjából két évig, Bill Bruford dobos, Tony Kaye billentyűs és Peter Banks gitáros egészítette ki. Ebben a felállásban csupán két lemezt készítenek (egy nem is rosszat, a „Yes” címűt, illetve a már nagyon ígéretes „Time and word”-öt). Ezt követően alakult ki a „nagy csapat”, Rick Wakeman billentyűssel, Steve Howe gitárossal, Bruford helyébe pedig rövidesen Alan White érkezett. Sorra születtek a korszakos jelentőségű lemezek, melynek csúcsát, számomra legalábbis, a négytételes, dupla LP-n megjelent „Tales from topographic oceans” jelenti. 1974-ben, sikereik csúcsán, távozott Rick Wakeman. Sokan azt hitték, pótolhatatlan zenész. Ekkor indult be a csoda, mely röviden abban foglalható össze, bárki is távozik a zenekarból, időlegesen vagy végleg, a Yes mindig Yes marad, ugyanazzal a rendkívül magas szintű muzsikával. Wakemant a következő lemezen, a „Relayer”-en Patrick Moraz svájci billentyűs pótolta, de még hogy! Összességében, sok év távlatából visszatekintve is, ez lett a Yes zeneileg talán „legkomolyabb” lemeze. Kezdőknek nem ajánlott! Két lemez erejéig visszatért Wakeman, ám ezután következett az igazi dráma: lelépett a Yes legmeghatározóbb alakja, Anderson és (ismét) Wakeman,  helyüket a „Drama” című lemezen a popzenekarból (Buggles) érkezett Trevor Horn énekes és Geoff Downes billentyűs vette át. Utóbbi még csak hagyján, de mit produkál a Yes fő zeneszerzője, szövegírója, Anderson nélkül? Nos, egy egészen kiváló albumot. Howe és Squire már-már kettesben „elviszik” a lemezt, tisztesség ne essék, szinte metálos stílusban, Horn pedig, bár meg sem próbálja utánozni Andersont (az ugyanis lehetetlen), felnő a feladathoz. Ezzel e formáció ki is lehelte a lelkét. Anderson Vangelis-szel készített lemezeket, Howe rövid időre betársult az Asia nevű szupergrupba (aztán részt vett az egylemezes GTR-produkcióban, egy másik extraklasszis, a Genesisből kivált Steve Hackett társaságában), Wakeman pedig elkezdte ontani – többnyire feledhető – szólólemezeit. Squire és White magukra maradtak, a Yes gyakorlatilag évekre elhalt. 1982 a feltámadás éve. Visszatért Anderson, az ősmúltból előhalászták Tony Kaye-t, a gitárt pedig egy fiatal zseni, a dél-afrikai származású Trevor Rabin vette át. Így készült el a Yes talán legslágeresebb lemeze, a „90125” (a különös cím állítólag onnan származik, hogy ez volt az Atlantis lemeztársaság 90124.  számú kiadványa volt, de végül az utolsó számjegyet 5-ösre változtatták). Mellesleg hosszú idő után ez az első olyan Yes-lemez, melyet nem a kiváló grafikus, Roger Dean tervezte logo díszít. A következő, a „Big Generator” legalább ennyire jó, Rabinról pedig már az első pillanatokban bebizonyosodott, hogy briliáns technikájú, invenciózus gitáros-szerző, és nem mellesleg énekes. Olyannyira, hogy Anderson mellett ő az első, aki szólóénekre is lehetőséget kapott a Yesben, s egyben a csapat vezéregyéniségévé vált.

     Talán épp Rabin kiemelkedése indította Andersont arra, hogy összeszedje a parlagon heverő hajdani zenésztársakat és 1989-ben „Anderson Bruford Howe Wakeman” címmel  lemezt adjanak ki. Bruford javaslatára Tony Levin lett a basszusgitáros, aki megszámlálhatatlan partnerrel dolgozott stúdiózenészként, de Bruforddal a King Crimsonban is. A mű úgy, ahogy van, zseniális, a Yes legszebb napjait idézi. Wakeman visszatalált az eredeti Yes-hanghoz, és persze Howe sem felejtett el gitározni. Ekkor derült ki az is, hogy időközben Squire alighanem kibulizta magának a Yes név használati jogát – szerintem jogosan. Ö a népes társaságban az egyetlen, aki a kezdetektől valamennyi Yes-lemezen játszott, ő az, aki soha nem lépett ki.

     Stúdiólemezként 1991-ben megszületett a Yes-történet legkülönösebb albuma, a „Union”. Amikor először hallottam a létezéséről, el nem tudtam képzelni, hogyan tud egy lemezen ennyi klasszis – nyolc - egyszerre, együtt muzsikálni. A stúdiófelvételek körüli helyzet annyira bonyolult, hogy inkább meg se próbálom kifejteni. A lényeg, hogy már mindenki utált mindenkit és mindenki más szólamát.  Wakeman pl. csak „Onion”-nak csúfolta (vöröshagyma), mondván, akárhányszor csak meghallja, sírni támad kedve. A végén csak megbékéltek, és még közös koncerteket is adtak Amerikában. A nagy összeborulás azonban csak eddig tartott. Három év szünet után jött a „Talk”, ismét csak a Rabin-féle felállással, ám lássunk csodát, 1997-re Rabin eltűnt, visszatért Howe, és másodgitárosként egy viszonylag új arc, Billy Sherwood jelent meg. Még egy évvel korábban két koncertalbum látott napvilágot „Keys to Ascension” címmel, második része csaknem ötvenpercnyi új stúdióanyaggal. És ki kezeli a billentyűket? Hát persze, hogy Rick Wakeman. Rick ahogy jött, már ment is. A „The ladder” című lemezen már egy orosz fiú, Igor Khoroshev állt a helyén, kiválóan (Érdemes megnézni a „The ladder”-re alapuló koncert DVD-t, elképesztő, hogy ennyi év után sem koptak semmit. Igaz, fizikailag, látvány szempontjából erősen lepusztultak, bár szépek a fiúk sosem voltak. Howe, aki fölváltva három-négy gitáron is játszik, talán élete legjobb formáját futja.) A 2001-es „Magnification”-t már állandó billentyűs nélkül vették fel. 20. stúdióalbumuk 2011-ben „Fly from here” címmel jelent meg. Howe, Squire és White mellett ismét Geoff Downes billentyűzött és új énekest avattak a kanadai Benoît David személyében. Négy évig volt velük, szerintem kiváló énekes (előtte a kanadai neo-prog bandában, a Mysteryben szerepelt). 2016-ban aztán az énekszólamot teljesen újravették Trevor Hornnal, aki újra is keverte a lemezt. Igazából egyik változat sem aratott sikert. 2015-ben leukémiában elhunyt Chris Squire, minden idők egyik legjobb basszusgitárosa. 

   A Yes napjainkban is létezik/zett, mégpedig két változatban. Az egyik felállása: Howe, White, Downes, Billy Sherwood és Jon Davison énekes. Stúdiólemezt nem adtak ki, csak koncerteznek. A másik Yes Featuring Jon Anderson, Trevor Rabin and Rick Wakeman néven, ám ők 2019-ben befejezték működésüket. Egyetlen új daluk jelent meg, ezt ideteszem, mert hátha sokan nem hallották, pedig szenzációs. A címe Fragile, de semmi köze a korábbi, ugyanilyen című nagylemezhez. https://www.youtube.com/watch?v=EGcCHnq01o4 

    Az 1967-ben alakult Jethro Tull – némi túlzással – egyszemélyes zenekar.  Alapítója Ian Anderson énekes-fuvolás, zenebohóc, zseni. Máig nagyjából kéttucat zenész fordult meg az oldalán, a leghosszabb felállás is csak három évig dolgozott együtt (érdekesség, hogy még a Sabbathos Tony Iommi is játszott velük 1968-ban, igaz, csak egyetlen fellépés erejéig). A személycserék okait nem ismerem, de bármilyen felállásban hozták a rájuk jellemző magas színvonalat, összesen nagyjából húsz stúdiólemezt. Az utolsó 2003-ban jelent meg. Többször váltottak stílust, játszottak hard rockot, progresszív rockot,  folk rockot stb. Egy időre megszűntek, újabban azonban ismét turnéznak Ian Anderson and the Jethro Tull Band néven, teljesen új zenészekkel.  Mellesleg, mint látni fogjuk, Blackmore is nagy rajongójuk, Anderson személyes jó barátja.

     A Pink Floyd 1965-ben alakult, az úgynevezett pszichedelikus rock alapítójaként, s ezen irányzat vezéregyénisége Syd Barrett gitáros-szólóénekes volt, kiegészülve Roger Waters basszusgitárossal, Nick Mason dobossal, és Richard Wright billentyűssel. Ebben a felállásban két lemezt készítettek, ám Barrettet elszívta az LSD, helyére David Gilmour gitáros került. A szólóénekesi feladatokat Waters és Gilmour (kisebb részt Wright) vitték. A kísérleti jellegű, különös hangeffektusokat, ám igen kevés éneket felvonultató „Ummagumma” (ha jól tudom, ez a cambridge-i szlengben a kefélés szinonimája) nem mutat nagy törést a Barrett-érához képest, az „Atom heart mother” és a „Meddle” viszont már új irányt jelez. Az igazi Pink Floyd-robbanást viszont a „Dark side of the Moon”-on és az azt követő „Wish you were here”-en hallhatjuk. Az „Animals”-en inkább Gilmour a vezéregyéniség, az 1979-es „The „The wall”-on viszont már egyértelműen Waters. Utolsó „közös” lemezükön, a „The final cut”-on Wright már nem működött közre; gyakorlatilag Waters első szólólemezének tekinthető (az összes számot ő jegyzi szerzőként); Waters ezt követően, két év múlva ki is lépett, s közben (stúdióban) semmit sem alkottak. (Bírósági peren dőlt el, hogy Gilmour és Mason továbbvihetik a Pink Floyd nevet.) A vezérszerep Gilmourra hárult, és új lemezük, az „A momentary lapse of reason” elkészítéséhez külső szerző(ke)t, illetve stúdiózenészeket is igénybe vettek. Itt már csak Gilmour énekelt, s bár Wright visszatért, sem ő, sem Mason nem törték össze magukat a lemez elkészítésében. Ilyenképpen szinte Gilmour-szólólemeznek tekinthető. A 90-es évek közepén készült utolsó stúdiólemezük, a „Division bell” nagyszerű, nagyon „pinkfloydos”, sőt 2005-ben egy Hyde Parkbeli rövid koncertrészletre összeállt a klasszikus nagy négyes is. Közös album nem készült. Richard Wright 2008-ban halt meg, a régen kivált Syd Barrett pedig két évvel korábban. 2012-ben Gilmour és Mason összekapartak egy lemezre való anyagot, amit még Wrighttal vettek fel a Division Bell próbái alatt. Ebből született a „The endless river” című lemez (Waterst nem vonták be), ami, hogy őszinte legyek, nekem nem tetszik, de ez kit érdekel. Kötve hiszem, hogy a maradék hármas még egyszer összeállna egy lemezre. Bár a mai világban sosem lehet tudni. Adja az ég, hogy ne legyen igazam.

Előző részek itt:   

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/16/udvozlunk_a_blog_hu-n_101630  

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/06/a_nagymama_kedvence

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/13/4_fejezet_csitt_felvetel_indul

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/20/a_klasszikusok_871

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/27/kokemenyen_6_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/04/7_fejezet_beindul_a_legkondi

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/11/8_fejezet_a_fej

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/18/9_fejezet_vagy_o_vagy_en

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/25/10_fejezet_feluton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/01/11_fejezet_egj

 https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/08/12_fejezet_eges_es_vihar