A Deep Purple kemény magja tehát változásokat akart. A két alapember, Blackmore és Lord azonban tudta, hogy új zenészek is kellenek. Az alapvető gond Rod Evans volt, aki a hatvanas évek közepének jellegzetes angol stílusában énekelt, tagadhatatlanul igen jól. Ekkor azonban már más szelek fújtak. Megjelent a színen a Led Zeppelin (első lemezük éppen 1969-ben), mely az addigiaktól merőben eltérő új hangot hozott, elsősorban énekben, de gitárhangzásban is. A Purple még Amerikában turnézott, amikor Ritchie, Jon és Ian Paice közölte a menedzserrel, Colettával, hogy új énekest akarnak. Történt, hogy Blackmore korábbi Outlaws-beli dobos zenésztársa, Mick Underwood átmenetileg csatlakozott egy már évek óta mérsékelt sikerrel működő nyugat-londoni, popzenét játszó bandához, az Episode Sixhez, melynek énekesét Ian Gillannek hívták. Underwood tudta, hogy Blackmore új énekest keres, így aztán Ritchie és Jon 1969 egyik júniusi estéjén beült egy londoni klubba, hogy meghallgassa az Episode Six produkcióját. Rögtön az előadás után Lord feltette a kérdést Gillannek, belépne-e a Deep Purple-be. Ian igent mondott. Nem tudna esetleg egy basszusgitárost is ajánlani? Gillan tudott, zenésztársát, Roger Glovert javasolta.
Lett tehát a Purple-nek - két zenészen kívül – két szövegírója is. Utóbbival, mármint a szövegírással Lord és Blackmore egyáltalán nem foglalkozott, de interjúkban elismerték, hogy melódiák komponálásához sem értettek igazán. Lordnak ugyan ehhez megvoltak a zenei alapjai, ám nem különösebben szeretett dalokat írni, Blackmore pedig, mint később látni fogjuk, sosem tartotta magát jó dalszerzőnek (ebben később Glover volt nagy segítségére). Igaz, ami igaz, kezdetben Gillan és Glover számaitól sem voltak elragadtatva, s ezt maga Roger is tudta, amikor egy interjúban elmondta, hogy az Episode Sixből hozott számaik tele voltak oroszlánokkal meg majmokkal („nem is volt olyan szövegünk, amiben majom ne szerepelt volna”). Aztán megmutatták nekik a „Hallelujah” című szám demofelvételét (a szerzők nem ők voltak), s bár kereken egyikük sem mondta ki, de nyilván nem ilyesmit képzeltek el ahhoz, hogy átírják a hard rock történetét. Ráadásul Glover átvétele még nem is volt napirenden, olyannyira nem, hogy Evans és Simper még tagok voltak, és az eredeti ötös bement a De Lane Lea stúdióba, hogy Lord és Blackmore átírásában valamit kezdjenek a számmal. Alig két órát töltöttek ott, de a három „szakadár” visszament és újrakezdték a munkát Gillannel és Gloverrel. Rogert még aznap este meghívták a zenekarba, aki úgy válaszolt, hogy még gondolkodni fog rajta. Másnap felhívta Lordot, hogy elfogadja az ajánlatot. Igaz, olyan nagyon a többiek sem bíztak a képességeiben, mert három hónapos próbaidőre vették fel. Glover úgy egy év múlva, egy stúdiómunka után messzi, skóciai turnéra vonatozva megjegyezte: „Ó, nem olyan jó, mint amilyen lehetne”. Mire Lord: „Roger, nincs igazad. Ha jobb lehetne, akkor jobb is lenne. Az van, ami van, úgyhogy kussolj, bazmeg.”
Az Episode Six. Gillan balról a harmadik, a jobb szélen Glover
Ian Gillan 1945. augusztus 19-én született London egyik elővárosában. Zenei képzésben nem részesült, hangszeren – szájharmonika és konga kivételével – tudtommal nem játszik. Az Episode Six előtt névtelen kis zenekarokban énekelt. 1984-ben nősült, egy bizonyos Bron nevű hölgyet vett el (házasságukat később kétszer is megerősítették), egyetlen gyermekük, Grace Gillan egy kis bandában énekel, de párszor fellépett apjával is.
Gillan és macskája
Gillan és felesége, Bron, lányukkal, Grace-szel
Grace Gillan napjainkban
Roger Glover 1945. november 30-án született Walesben, nagyjából tízéves korában költöztek Londonba. Az Episode Six előtt csak egy iskolai zenekarban játszott. Kétszer nősült, három lánya van, a legidősebb, az 1976-ban született Gillian Glover jelenleg is rockénekes.
Glover elsőszülött lányával, Gilliannel
Apa és lánya napjainkban
Jon Lord (teljes neve John Douglas Lord) 1941. június 9-én született Leichesterben. Ötéves korától vett klasszikus zongoraleckéket. 1959-től Londonban egy drámaiskolába járt, színésznek készült. Közben a megélhetésért éjszakai klubokban zongorázott. 1960-ban a dzsesszt játszó Bill Ashton Combo tagja lett. A Deep Purple 1976-os – átmeneti – megszűnését követően 1978 és 1984 között a Whitesnake-ben játszott. 2002-ben végleg kilépett a Purple-ből, ezt követően szólóban folytatta. Kétszer nősült, első házasságából született Sara nevű lánya. Másodszor zenésztársa, Glenn Hughes korábbi barátnőjét, Vickie Gibbst vette feleségül, aki egyébként Ian Paice feleségének ikertestvére. Egy lányuk született, Amy. 2011-ben diagnosztizáltak nála hasnyálmirigyrákot, 2012. július 16-án hunyt el Londonban, 71 éves korában.
Lord és idősebbik lánya, Sara
Sara, Jon és Amy
Ian Paice 1948. június 29-én született Nottinghamben. Csak 15 évesen kezdett el dobolni, először apja tánczenekarában játszott. A Purple első, 1976-os feloszlása után a Paice Ashton Lord formációval egy lemezt készített, majd 1979-től három évig a Whitesnake-ben játszott. 1982 és 1984 között Gary Moore zenekarában dobolt. A jelenleg Deep Purple nevet viselő zenekarban ő az egyedüli alapító tag. Egyszer nősült, három gyermeke van, James, Emmy és Calli.
Paice, a "babaarcú" (Babyface volt a beceneve)
Paice és felesége, Jacky
Ez lett tehát a Deep Purple klasszikus felállása; a legsikeresebb, a legemlékezetesebb lemezek megalkotója. Jöhetett, mehetett bárki a csapatból, minden rajongó számára ez volt és maradt az igazi Deep Purple.
A klasszikus felállás (1970) Chris Walter felvétele
Lord egy jóval későbbi visszaemlékezésében így beszélt a kezdeti nehézségekről: „Ian eleinte nem találta a helyét, egyszerűen nem tudta, mihez kezdjen a csodálatos hangjával. Mintha Roger lett volna a tolmácsa. Úgy értem, ha Ian előállt valami különös ötlettel az éneklésben, csak hogy lássa, mennyire szárnyalnak az elképzelései és ezek porig égve a földre hulltak, Roger oltotta el a tüzet és szedegette össze az ötletek darabjait. A zenekarban senki sem tudta igazán, merrefelé akar haladni az énekével Ian. Kivéve Rogert.”
Az első felállás 1969. július 4-én adta utolsó koncertjét Cardiffban, két nap múlva pedig hivatalosan is bejelentették a kettős tagcserét. Az érintettek persze már tudtak róla, hogy menniük kell. Evans éppen az esküvőjére készült, amikor a fülébe jutott a hír… szép nászajándék lehetett. A menedzsment különféle végkielégítéseket kínált fel a távozóknak. Evans azt választotta, hogy a vele fölvett három album után továbbra is kapja a jogdíjakat. Ez egy darabig ment is, aztán történt egy különös eset, amire még visszatérünk. Simper beperelte a menedzsmentet, amiért felbontották a szerződését, de az ügy végül bíróság nélkül megoldódott, kiegyeztek 10 ezer fontos egyösszegű végkielégítésben.
Simper beperelte a menedzsmentet
A Gillannel és Gloverrel felálló zenekar első fellépése már pár nappal a csere után megtörtént a londoni Speakeasyben, hatalmas sikerrel. Arról, hogy mit játszhattak, fogalmam sincs, nyilván csak az előző csapat számait, újakat aligha, hiszen olyanok még nem voltak. A helyzet furcsasága, hogy a zenekar harmadik lemeze még meg sem jelent. Mindemellett minden lehetséges fellépési lehetőséget lekötöttek, és fokozatosan nekiláttak új számok írásának is. Az első közös szerzemény a később „Speed king” címen ismertté vált opus lett. Közben a zenekar új bázist is kapott a gyakorláshoz és új számok írásához, a londoni Hanwell Community Centre-ben. Ez a meglehetősen nagy épületkomplexum – viszonylagos elszigeteltsége miatt – a korabeli rockbandák kedvelt próbahelyévé vált, s miközben dolgoztak, gyakran leálltak és elhűlve hallgatták, miket művel az épület másik szárnyában az „új” Deep Purple. Köztük volt a Spice, mely épp akkortájt szerződtetett új billentyűst Ken Hensley személyében. A zenekar rövidesen Uriah Heep néven vált ismertté. Hensley fokozatosan új irány szabott a csapatnak, a kissé dzsesszes, blues-os, sőt progresszívnak is nevezhető stílusból átvezette a csapatot egy dallamos hard rockba. A Heep szinte egy időben indult a Deep Purple-lel, és a 70-es évek legelejétől túlságosan nem is különböztek egymástól. Csak náluk éppen fordítva történt minden. A Purple-nél a zenei irányítás lassan átcsúszott Lord kezéből Blackmore-éba, a Heepnél viszont a szólógitáros, Mick Box kénytelen volt átengedni a vezérszerepet a sokkal termékenyebb billentyűsnek, Hensleynek. Valaki (elég mértékadó személy) valahol azt írta, hogy a hard rockban a billentyűs játék szabálykönyvét Ken Hensley írta, és ebben sok igazság van. A Heepben ráadásul minimum hárman is háttérvokáloztak az egészen különleges képességű szólóénekes, David Byron mellett, sőt Hensley több saját szerzeményét maga énekelte. Érdekesség, hogy a Spice – ezen a néven – éppen a Purple előzenekaraként adta utolsó koncertjét, 1970. február 21-én.
A Hanwell Community Centre
A Spice, mint a Purple előzenekara
Glover így emlékezik: „Tudtuk, hogy a Uriah Heep elég sokat vesz át tőlünk. Egy este, koncertről hazaérve a lakásban Lorddal leültünk a tévé elé. Egy zenekar játszott… leesett az állunk. Ugyanaz a hangzás, riffek, gitár-orgona felelgetések, hosszú gitárszólók. Csak néztünk: hát ez meg mi a fasz?” Nos, ez volt a Uriah Heep. Nevezték őket a szegény ember Deep Purple-ének, Európa Beach Boys-szának, és csakugyan elég kevés olyan Deep Purple-rajongó lehet, aki egyidejűleg ne kedvelte volna őket.
Történt közben még egy lényeges változás. Az EMI kiadó új leányvállalatot hozott létre Harvest Records néven, melynek elsődleges célja az angliai úgynevezett underground vagy progresszív zene istápolása volt. Olyan együtteseket kívántak megjelenéshez segíteni, amelyek leginkább a felsőoktatásban tanuló képzettebb, zeneileg igényesebb fiatalok körében voltak ismertek, de nem volt széles körű népszerűségük. A lemezcég megindításával Malcolm Jones producert bízták meg, 1969 vége felé. Noha a későbbiekben senki sem sorolta a Deep Purple-t az undergroundhoz, ők is idekerültek, miként az ismertebbek közül a Pink Floyd, vagy az Electric Light Orchestra. Jones ugyan egésze másfajta Deep Purple-t képzelt el, amikor beállítottak hozzá a „Hallelujah”-val de még akkor sem rebbent meg a szeme, amikor előálltak Lord régóta dédelgetett ötletével, a „Concerto for group and orchestra” című vállalkozással.
„Már vagy öt éve érlelődött bennem ilyenfajta gondolat, de mostanáig nem játszottam olyan zenekarban, amivel megvalósíthattam volna” – mondta Lord. Igazából maga sem tudta, képes-e megírni egy szimfonikus zenekarra és rockbandára komponált művet, hiszen addig csak rövidebb szimfonikus betéteket írt (pl. az "April"-hoz), fafúvósokra és vonósokra. Egy komplett szimfonikus zenekarra komponálni már sokkal nagyobb kihívás volt.
Jones támogatásán kívül Edwards és Coletta is jó ötletnek tartották, és még mielőtt Lord nekilátott volna, máris lefoglalták a londoni Royal Albert Hallt és lekötötték a Royal Philharmonic Orchestrát, Malcolm Arnold vezényletével. Arnold (aki komponistaként Oscart nyert a Híd a Kwai folyón című film zenéjével, majd később lovagi címet is kapott) igen elismerően nyilatkozott Lord munkájáról, sokat segített neki a hangszerelésben. A széles körű médiaérdeklődéssel kísért eseményre 1969. szeptember 24-én került sor (ugyanekkor mutatták be Arnold VI. szimfóniáját is), zajos közönségsikerrel. A hivatalos fogadtatás elég vegyes volt, de a célt elérték: a Purple még soha nem kapott ekkor médiafigyelmet Angliában, mint ekkor. Éppen ez volt a menedzsment szándéka; miközben Amerikában már népszerűek voltak, otthon alig ismerték őket. Érdemes megnézni a mellékelt, 1969 elejéről származó „árlistát” (egyszeri fellépési gázsik Angliában), mely jól mutatja, hogy több korabeli neves (és azóta névtelenné vált) zenekarhoz képest mennyire alulértékelték a Purple-t.
A csapat Malcolm Arnolddal (balról a harmadik)
Egy árlista 1970-ből
Blackmore nem volt elragadtatva Lord magánprojektjétől, ettől eltekintve briliáns szólót játszott a Gibsonnal, nem sokkal a kissé nyögvenyelősen induló kezdet után. A gitár belépését Paice és Glover ötlettelen (bum-bum-bum-bum) ritmusadása kíséri, bár ez aligha az ő hibájuk. Blackmore szólamának csak az eleje és a vége volt megírva, a többi improvizáció. Csupán a legvégén kellett visszatalálnia a nagyzenekarnak a partitúrában megírtakhoz. Lord nagyjából 60 másodperesre tervezte Blackmore szólóját, ehhez képest 3 perc 32 másodpercet játszott egyhuzamban. Erről így nyilatkozott. „Bár úgy érzem, a koncert sikeres volt, de egyáltalán nem az az irány, amerre haladni szándékozunk … sosem hallgattam meg a koncertfelvételt. Valamiféle újdonságnak számított akkor a zenei életben. Nem nagy öröm, amikor vagy huszonöt hegedűs ül melletted. Csak egy kis Vox erősítővel játszottam, de befogták a fülüket, azt mondták, túl hangos.”
A "Concerto" lemezborítója
Az előadás
A mű első tétele Blackmore szólójával. Érdemes figyelni a nagyzenekar tagjainak arcát!
https://www.youtube.com/watch?v=pG1h8FUIDNU
Gillan jóval később szintén azt mondta, hogy sem neki, sem Glovernek nem volt ínyére ez a kitérő. Gillannek csakugyan csak a 12. alabárdos szerepe jutott, nyúlfarknyi ének, aminek szövegét a legutolsó pillanatban írta meg az akkoriban nagyivónak számító Arnold és egy üveg Chianti társaságában. Paice-nek jutott egy – szerintem túl hosszú és unalmas – dobszóló, de a főszereplő természetesen Lord volt. A koncertről készült felvétel 1970 januárjában jelent meg lemezváltozatban, annak a Martin Birchnek a produceri irányításával, aki még nagy szerepet kap a Deep Purple pályafutásában. Filmfelvétel is készült a koncertről, ám a rendezőnek láthatóan fogalma sem volt az egészről. Blackmore pl. már egy perce nyomta a szólóját, amikor még mindig Glovert és Paice-et mutatták. A darabot egyébként még egyszer előadták, a Hollywood Bowlban a Los Angeles Philharmonic Orchestrával, 1970..augusztus 25-én.
Jómagam éppen tíz évvel később találkoztam először a teljes „Concerto”-val, elég elképesztő helyen. 1979 nyarán hajóval utaztam Izlandra, és visszafelé – a menetrend furcsaságai miatt – meg kellett állnunk a Feröer-szigeteken. Mit lehetett csinálni három napon át Tórshavnban, ebben a kisvárosban, ahol ráadásul szinte szünet nélkül esett az eső? Nos, találtam egy lemezboltot, az akkori magyar viszonyokhoz képest hihetetlen választékkal. Ott láttam meg először a „Concerto”-t teljes valójában, és mivel a forgalom elég csekély volt, fejhallgatóval végig is hallgattam. Megvenni nem mertem, mert nem tudtam, kihúzza-e a pénzem a legközelebbi nem-konvertibilis kikötőig, az NDK-beli Warnemündéig. Végül kitartani látszott, így vettem meg Koppenhágában a Rainbow akkor éppen vadonatúj lemezét, a „Down to Earth”-öt. Igazság szerint a Rainbow akkor már jobban érdekelt, mint a „Concerto”. Már ismertem Lord egy másik rock-szimfonikus művét, az egy évvel később a londoni Royal Festival Hallban bemutatott „Gemini Suite”-et, amit ugyancsak Malcolm Arnold vezényletével adtak elő a The Orchestra of the Light Music Society közreműködésével. Ezen még részt vett Blackmore és Gillan is, ám a stúdiófelvételen már nem. Ezen Albert Lee gitározik, Tony Ashton énekel, valamint Yvonne Elliman, aki a Jézus Krisztus Szupersztárban Mária Magdolna szerepét énekelte lemezre. Lord a következő években még két szimfonikus lemezt produkált, a Windows (1974) és a Sarabande (1976) címűt.
Nem tartozik ugyan a zenéhez, de a történeti hűség kedvéért jegyezzük fel, hogy Blackmore, bő egy héttel a „Concerto” bemutatója előtt feleségül vette Hamburgból hozott szerelmét, Bärbel (Babs) Hardie-t, akivel már két éve éltek együtt.
Ritchie és Babs, valamint Lord és ???
Ritchie és Babs esküvője (R. mellett Derek Lawrence, a többit nem tudom)
1969 novemberében végre-valahára megjelent a zenekar harmadik stúdiólemeze, a „Deep Purple”. Túl azon, hogy ez az első felállás legjobb albuma, a helyzet tiszta kabaré. Gillannel és Gloverrel már javában írták és játszották az új számokat, amikor még mindig a „régi” korszak lemezét kellett népszerűsíteniük. A koncerteken együtt játszották az új és az előző felállás számait; az előbbiből persze nagyon kevés volt. Az új lemez stúdiómunkálatait 1969 októberében kezdték Londonban és 1970 áprilisában fejezték be. Több hangmérnök is dolgozott rajta, közülük a borítón Martin Birch-öt nevezték meg, mint „katalizátort”.
Már folynak az "In Rock" felvételei. Érdekes, hogy - ha jól látom - Blackmore már itt Stratocasteren játszik, vagy leglábbis próbálkozik. Az első albumuk, amin már végig Straton játszott, a következő, a Fireball volt
1970 elején a Tetragrammaton lemezcég csődbe ment, jó pár ezer dollár tartozással a Purple felé (is). A kiadót szerencséjükre felvásárolta a Warner Brothers. A menedzsment és az új lemezcég tárgyalásai hónapokig elhúzódtak, s ezzel nemcsak az új lemez kiadása csúszott, hanem elmaradt a tervezett amerikai turnéjuk is. Ehelyett Angliában és több európai országban léptek fel, s repertoárjukban már ott szerepelt több, az új lemezre készült szám is. Visszaemlékezések szerint Blackmore többször is frenetikus, hosszú szólókat adott elő. Egy alkalommal Liverpoolban ellopták az egyik értékes Stratocasterét. Az történt, hogy a „Mandrake root” előadása közben, amikor villódzó fények töltötték be a színpadot, Blackmore általában összetört egy régi gitárt, amit később, ha nem volt teljesen totálkáros, a roadja, Hansford összeragasztott. Ezúttal is föl-le dobálta a gitárt, de kijött belőle a jackdugó, és letette a színpad szélére. Közben berohant a takarásba másik gitárért, és a villogó fényben fejjel összeütköztek Hansforddal. Ez idő alatt a másik gitár ott maradt a színpad szélén, és valaki elemelte, gondolván, ez is a show része. A menedzsment sürgősen hirdetést adott fel, melyben 100 font jutalmat tűznek ki a visszajuttatónak (nem kérdeznek semmit!). És hát mit szól egy rendes szülő, ha a gyereke hazaállít egy Fenderrel? Hát ezt meg hol szerezted, édes fiam? Amikor kiderült, visszajuttatták a koncert helyszínére, s bár a zenekar már úton volt egy svájci fellépésre, utánuk vitték a megkerült gitárt.
Nyomozás az eltűnt Fender után
Blackmore első Fender Stratocastere egyébként eredetileg Eric Claptoné volt. Maga sem emlékezett pontosan, hogyan került hozzá. Hansford úgy tudja, Clapton odaadta a roadjának, az pedig eladta neki. Clapton már nem nagyon szeretett játszani ezen a példányon. A dolog érdekessége, hogy ez a gitár valójában egy öszvér volt: a nyaka Telecaster, a teste pedig Stratocaster.
Clapton azzal a Fenderrel, ami végül Blackmore-hoz került (1969-es felvétel, amikor Clapton a rövid életű Blind Faith tagja volt)
Egy interjúban feltett kérdésre, hogyan sikerült a váltás a két gitár között, ezt felelte: „Az első Strat, amit használtam, Eric Claptoné volt. A nyaka olyan erősen meghajlott, hogy szinte lehetetlen volt rajta játszani….(a váltás) nehezen ment, mert a Gibsonon elég könnyű egyik húrról a másikra ugrani, de a Fenderen a húrok feszesebbek, úgyhogy meg kellett küzdenem vele. De megcsináltam, mert fantasztikusan jó a hangja, különösen amikor a wah-wah effekteket játszom. . .. A következő hónapokban ezzel bajlódtam. A Gibson is nagyon jó gitár,m de nem tudtam kihozni belőle ugyanazt a hangminőséget. Ennek valahogy melegebb volt a hangja, de ha a Straton csak egyetlen rossz hangot fogsz le, azt mindenki azonnal észreveszi. Igazi szörnyeteg, de érdemes volt megzabolázni.” Maga sem emlékezett pontosan, hogy mikor váltott át teljesen a Stratocasterre. Koncerteken eleinte hol ezt, hol azt használta. Annyi bizonyos, hogy a készülő új lemez (az In Rock) számainak egy részét, így a „Child in time” híressé lett szólóját még Gibsonon játszotta.
Az új lemez csak lassan készült. Márciusban aztán Blackmore váratlan telefonhívást kapott korábbi munkaadójáról, Dave Sutch-tól, aki meghívta egy jam sessionre Hampsteadba, egy klubba. Elfogadta a meghívást és odament Matt Fisherrel együtt. (Ő volt az, aki mint a Procol Harum billentyűse Hammondon közreműködött a világslágerré lett „A whiter shade of pale” megalkotásában.) Sutch fel is vette, és az anyag (egy része) felkerült az 1972-ben kiadott „Hands of Jack the Ripper” című lemezére. (Blackmore úgy emlékszik, a jam session után Sutch a kezébe nyomott 500 fontot "a ma esti munkádért".) Mivel borzalmas, a meghallgatásától megkímélem az olvasót, de ha valaki mégis szeretné, megtalálja a YouTube-on.
Sutch lemeze
Időközben Derek Lawrence, a Purple korábbi producere két éjszakára, április 20-ra és május 23-ra kibérelte a De Lane Lea stúdiót, és egy jam sessionre alapuló stúdiófelvételre kért fel néhány kiváló zenészt. Köztük volt Blackmore, Paice, Big Jim Sullivan, Tony Ashton (billentyűsök), Albert Lee (gitár) és mások. A zenészek fantázianéven szerepeltek a lemezen, Blackmore pl. „Boots” volt, Paice „Speedy”, Sullivan „The Boss”. A „Green Bullfrog” címmel megjelent lemez mind Amerikában, mind Európában megbukott, alig adtak el belőle pár száz példányt.
A Green Bullfrog lemez és egy szám róla
https://www.youtube.com/watch?v=xxIsRM1E060
Ugyancsak az 1970-es év eseménye, hogy Gillan lemezre énekelte a Jesus Christ Superstar címszerepét. Azért került képbe, mert Tony Edwards elküldte a „Child in time” felvételét a Webber-Rice szerzőpárosnak, akik éppen rockénekest kerestek a főszerepre. Különös módon a zeneszerzőt, Webbert nem nyűgözte le Gillan hangja, Tim Rice volt az, aki kiállt mellette, így kapta meg a szerepet.
Időközben a menedzsment egyezségre jutott a Warnerrel, mely kifizette a Tetragrammaton mintegy 40 ezer dolláros tartozását a zenekarnak, újra kiadta Amerikában a „Concerto”-t, és várta az új lemezt is. És 1970. június 3-án Angliában megjelent az „In rock”
Előzmények itt:
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/06/a_nagymama_kedvence
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/13/4_fejezet_csitt_felvetel_indul
