Ha a Led Zeppelin kissé korábban el nem készíti első két (római számokkal jelölt) albumát, ma nyilvánvalóan a Deep Purple-t tartanánk a hard rock megteremtőinek. De elkészítették! Igaz, a műfaj nem volt előzmény nélküli, hiszen ebbe a kategóriába sorolhatjuk az időközben megszűnt Cream-et és a fiatalon elhunyt Hendrixet is. Tény, hogy a Beatles utáni időszak évekre meghatározó új rock and roll-irányzata a 60-as évek legvégétől indult útjára, s e kezdet legnagyobb hatású zenekara a Zeppelin volt. Erről nem is lehet vita, annak fényében, hogy tudjuk, maga Blackmore is az első egy-két Zeppelin-album meghallgatása után érezte úgy, ez az az út, amit ő maga is követni szeretne. (Más kérdés, hogy én a III. Zeppelin-albumot jobban kedvelem.) Utóbb, sajnos, minden zenekarra, mely kemény gitárriffekre alapuló zenét játszott, a heavy metal jelzőt ragasztották rá. (Lord: „A nyolcvanas évek elejéig nem is hallottam a heavy metal kifejezést”. Megjegyzem, én sem.) Ez utóbb egyúttal degradálta is a műfajt, mert a heavy követői sokkal inkább a Black Sabbath első lemezeinek nyomain indultak el, Tony Iommi kétségkívül fémesen szóló gitárjátékának gyenge követőiként. A zenei tudás, az ötlet, az újítás azonban – tisztelet a csekély kivételnek – az utódokból jórészt hiányzott. A lényeg az volt, hogy bőgjön a gitár, üvöltsön, sőt hörögjön  az énekes, lehetőleg tökig nyitott ingben, szőrös mellel, hátközépig érő loboncos hajjal, a dobos izzadó baromként csépelje a fantáziátlan, egyhangú ritmust.

    Ha már a vitatható kijelentéseknél tartunk, azt is meg kell jegyeznem, hogy szerintem a hard rockot – Zeppelin ide vagy oda – mégiscsak a Purple fejlesztette a tökéletességre és e folyamat legfőbb letéteményese Ritchie Blackmore. Az első három Deep Purple-albumot – habár sem muzsikusként, sem szerzőként nem volt egyeduralkodó – Lord elképzelései határozták meg. (Ha nem kedvelném annyira Lordot, azt is mondhatnám, az volt a legfőbb baj, hogy túl sok elképzelése nem volt.) Más szavakkal, miközben Blackmore az útját kereste, Lord egyhelyben állt (de azt legalább nagyon jól csinálta). A fordulat akkor következett be, amikor Blackmore ráébredt, merre is akar továbbhaladni. Gitárjátéka, zeneszerzői kvalitásai egyre jobban kiforrtak és zenei téren gyakorlatilag ő vette át a Purple irányítását. Hogy miért inkább Purple, mint Zeppelin? Most megint nagyon meglepőt mondok: nagyon leegyszerűsítve, a két zenekar között pont egy „Lordnyi” különbség volt. A Zeppelin két lábon állt: Jimmy Page blues indíttatású gitárjátékán és Robert Plant csodálatos hangján (hogy aztán hosszú szőke fürtjeivel, csupaszra tárt mellével, színpadi mozgásával afféle korabeli szexszimbólummá is vált, más kérdés). A Purple ezzel szemben három sarokkövön nyugodott: Blackmore rock and roll alapozású gitárján, Lord Hammond-orgonájának összetéveszthetetlen hangzásán és Gillan nem különben csodálatos énekén. Paice és Bonham mindketten kategóriákon felüli, irányzatteremtő dobosok (bár Bonzo-t a szakma magasabb polcra teszi), de Glover és John Paul Jones is egyenrangúnak tekinthetők a ritmusszekcióban (Glover javára szól, hogy ő a dal- és szövegírásból is alaposan kivette a részét, Jones alkalmankénti billentyűzése gyakorlatilag elhanyagolható, sokadrangú szempont a Zeppelin zenéjében).

    Az „In Rock” végre meghozta a várva várt angliai sikert és elismerést is. Egy évig tanyázott a listákon, csúcsát a 4. hellyel érte el.   Már az album borítója is impozáns, mi több, egészen káprázatos ötlet. Tervezőjeként az Edwards Coletta Productionst tüntették fel, személy szerint senkit. Öt, kőbe vésett fej balról indulva: Gillan, Blackmore, Lord, aztán Glover és Paice. A hetvenes évek derekán, amikor mindenáron szerettem volna lemezen is megszerezni mindazt, ami kazettán már megvolt, többen is kérdezték, miért. Nem tudtam egyebet válaszolni, mint azt, hogy a birtoklási vágy… Egy lemez a borítójával (és egyéb információival) együtt kerek egész (ez majdnem képzavar), különösen, ha a borító nagyon jó. Márpedig ez nagyon. jó A minta egyébként létező (mű)alkotás. Az Egyesült Államokban, Dél-Dakotában a Rushmore-hegy oldalában a négy legnagyobbnak tartott amerikai elnök (Washington, Jefferson, Theodore Roosevelt és Lincoln) fejét vésték gránitsziklába, egy dán származású szobrászművész, Gutzon Borglum elképzelései alapján és irányításával. 1927 és 1941 között kereken négyszáz munkás dolgozott a 18 méter magas reliefen (és senki sem halt meg közben!). A nevezetességet 2012-ben volt szerencsém látni élőben is. A lemez címe nemkülönben telitalálat, ráadásul dupla fenekű: a Deep Purple a sziklában… és persze a rockban.     

                       Egy új korszak kezdete  

                    A Mount Rushmore Dél-Dakotában (saját felvétel)

    Mielőtt azonban boncolgatni kezdenénk az „In rock”-ot, nem feledkezhetünk meg a vele gyakorlatilag egy időben megjelent kislemezről sem. E fogalom (mármint a kislemez) többször is szóba került már, de gyanítom, hogy a mai húszas, sőt zsenge harmincas korosztály azt se tudja, mi az. Nos, gyerekek, megdöbbentő hírrel fogok szolgálni: nem volt mindig CD, nem is beszélve a manapság divatos hanghordozókról. A hatvanas-hetvenes években minden stúdiófelvétel a hangszalagról (mesterszalag) egy speciális anyagú (valami rézötvözet lehetett) úgynevezett mesterlemezre került, arról nyomták „bakelitlemezek” millióira a zenéket. A „bakelitlemez”, ahogy nálunk nevezik, nem is bakelitból van (habár a kezdet kezdetén csakugyan abból készült), hanem a polivinil-klorid (PVC) egy speciális változatából. Angolszász nyelvterületen röviden csak vinylnek hívják (lásd például a Rainbow „Finyl Vinyl” – kb. az utolsó lemez – című koncertalbumát). Hívják mikrobarázdás lemeznek is, hiszen a barázdái a korábbi változathoz képest csakugyan „mikrók”. Ez tette lehetővé, hogy tárolókapacitása kényegesen meghaladta elődeinek, a gramofonlemezeknek a lejátszási időtartamát. Ebből széles körben (csak a második világháborút követően) kétféle változat terjedt el: a 45-ös fordulatszámú SP (Short Play, vagy single), melyre oldalanként 3–4 perces zeneanyagot rögzítettek, és a 33-as fordulatszámú LP (Long Play), melyre oldalanként valamivel több, mint 20 percnyi zeneanyag (vagy pl. vers, próza) is ráfért. Ez volt tehát a kislemez, illetve a nagylemez, más néven album.

                      Ilyen volt az album és a belső borítója

                   Ilyen pedig a kislemez

      A kompaktlemezzel 1979-ben a Sony és a Philips kezdett komolyan foglalkozni, és az első CD 1982-ben jelent meg Japánban, majd a következő évben az Egyesült Államokban és Európában is. Én 1985-ben Amerikában hallottam először CD-t egy kaliforniai családnál, máig emlékszem, a Queen „A night at the opera” című, immár klasszikus remeke volt. Elájultam a kiváló hangminőségtől, nekem egyáltalán nem hiányzott a recsegés, sercegés, a tű ugrása a barázdák között, nem sírom vissza a bakelitet. Már csak azért sem, mert a hetvenes években a jobbára kiváló minőségű, nyugati préselésű lemezekhez nálunk csak elvétve lehetett hozzájutni. Amihez lehetett, azok Jugoszláviában vagy Indiában készültek. Előbbiek még csak hagyján, ám az indiaiak zöme már az első lejátszáskor sercegett, susogott, ugrott. A CD forradalmára említek még egy példát. 1985-ös hosszú amerikai hátizsákos utam során bekeveredtem egy San Francisco-i zeneboltba, ahol a kínált lemezeknek nagyjából a 95 százaléka volt hagyományos fekete korong, a maradék CD. Öt év múlva újra bementem ugyanabba a lemezboltba, akkorra az arány gyakorlatilag teljesen megfordult. Eközben persze tudom, hogy nem kevesen ma is a „bakelitre” esküsznek és gyűjtik őket. Több előadó ma már három háromféle változatban teszi közzé alkotásait: CD-n, digitálisan és bakeliten.

    De még mindig 1970-ben járunk, amikor a rádióállomások szinte kizárólag kislemezre nyomott (esetleg saját stúdiójukban felvett) számokkal népszerűsíthettek egy-egy dalt és vele az előadóját. A Harvest tehát, az „In rock” készülte közben, értelemszerűen előállt a kérdéssel, hogy mi lesz a kislemezen. A zenekar tagjai, ugyancsak értelemszerűen, ezen nem is gondolkodtak. Az „In rock” hét száma közül elvileg négy (kétszer egy) is ráfért volna egy kislemezre, de azok nem kifejezetten „slágergyanús” számok voltak.

      Glover erről így beszélt egy finn magazinnak 1993-ban adott interjúban: „Nem is gondolkodtunk kislemezben, nem tartottuk magunkat kommerciális zenekarnak. A lemeztársaság azonban mindenképpen akart valamit, amit a BBC-nek vagy valamilyen más rádióállomásnak adhatnak. Bementünk a stúdióba, de úgy, hogy az égvilágon semmi ötletünk nem volt, egyszerűen nem akart összejönni semmi. Elmentünk ebédelni egy közeli pubba, de az végül is fékevesztett ivászatba torkollott. Ott is maradtunk záróráig, akkorra már mindannyian tök részegek voltunk. Ritchie és én értünk vissza elsőkként a stúdióba. Ritchie fölkapta a gitárt, elkezdett játszani egy riffet, ami őrületesen tetszett nekem. Ez az, megvan a kislemez, mondtam, mire Ritchie azt felelte, szó sem lehet róla, ez Ricky Nelson ’Summertime’-ja. Nekem azonban, így szeszgőzös állapotban, ott kavargott a fejemben a téma és egy óra alatt elkészült a szám hangszeres része. Akkor aztán Gillannel nekiálltunk és megírtuk hozzá a lehető legidiótább szöveget. A címet, a ’Black night’-ot egy Episode Six szám szövegéből loptuk és idétlen rímeket fabrikáltunk hozzá, mint night, bright, right, bármit, ami eszünkbe jutott.”  

    És íme, tényleg ellopták:

https://www.youtube.com/watch?v=DtsMj0JD8N8

    A „Black night” Angliában óriási sikert aratott (B-oldalán a „Speed king” rövidített változata jelent meg). Miközben a zenekar végre eleget tehetett elmaradt amerikai turnéjának, a szám elkezdett felfelé kúszni a brit slágerlistán. Tudni érdemes, hogy a hetvenes évek elejének slágerlistáit az akkoriban „rágógumizenének” hívott, mondhatnám, primitív, gyorsan megjegyezhető és ugyanolyan gyorsan elfelejthető nóták uralták. (Ezeket ma retróként alkalomadtán szívesen hallgatjuk – egyszer!) Ide betörni egy hard rock-számmal maga volt a zenei forradalom. Őszre a „Black night” felért a csúcsra, igaz, csak a második helyre (közvetlenül utána állt a Black Sabbath „Paranoid”-ja). No de ki volt az első? Emlékszik még valaki bizonyos Freda Payne-re? Szerintem a kutya sem. Nos, ő volt a listavezető. Furcsa módon Amerikában egyáltalán nem jelent meg a „Black night”, az ottani közönség nem is ismerte. Ott viszont legalább egy (kettő) igazán márkás név, Simon&Garfunkel vezette a sikerlistákat.

    Évtizedek távolából visszatekintve az „In rock” – bár a hard rock egyik alapműve – azért nem tökéletes lemez. A „Speed king” kakofóniás intrója (a Yes későbbi „Gates if delirium”–át juttatja még eszembe) olyannyira mellbevágó, hogy például az amerikai kiadását át kellett alakítani. Amerikában más gondok is akadtak ezzel a számmal, ugyanis a címe alapján afféle „drogos” nótának vélték (mármint a speed nyomán), holott ilyesmire a szövegben semmiféle utalás nincs, még áttételesen sem. Van viszont Gillan 50-es évekbeli zenéket tartalmazó klasszikus rock and roll-lemez-gyűjteményére. Első sora mindjárt így hangzik: „Good golly said little Miss Molly”, utalva Little Richard egyik legnépszerűbb számának címére. Blackmore gitárját mintha kicserélték volna (merthogy tényleg kicserélték – itt már a számok jó részét nem Gibsonon, hanem Stratocasteren játssza); semmi cincogás, semmi sírós-szentimentális hang (lásd pl. „Hallelujah” vagy helyenként az „April”), iszonyú kemény 45 másodperces szóló, mely szépen átúszik Lord ismét csak kissé barokkos, lágy Hammond-hangjaiba. Ezzel mintha csak azt akarnák mondani:  ezt most már tessék szépen elfelejteni, mert valami egészen más következik. Ahogy Blackmore Birch-nek mondta: „Csinálj mindent bármi másnál hangosabbra!” Ez az egészen más azonnal robban egy elementáris riffben és Gillan énekével. Glover pedig megmutatja, hogyan kell a hard rockban aládolgozni egy Blackmore-riffnek. Itt hallhatjuk először Lord és Blackmore egymást sűrűn váltogató miniatűr szólóit. Korábban ezt úgy oldották meg, hogy mondjuk két versszak között egyszer az orgona, másszor a gitár szólózott; most egymás „szavába vágva”.  És vége is van a számnak úgy értem, van vége, mint ahogy eleje és közepe is.  Nem egyszerűen lehúzzuk a végén a hangerőt és elhalkulva hal el a nóta. Jobb zenekaroknál ez a minimum, a végét is meg kell komponálni, a „fade” csak indokolt esetben jöhet. Érdekessé, hogy a 25. jubileumi kiadáson egyebek mellett bónuszként fenn van a „Speed king” piano version is. Ez valószínűleg demofelvétel volt. Nos, nem zongorán játsszák végig, de ott, ahol Lord Hammondozni szokott, most zongorázik. A gitárszóló is más, mint az eredeti, és levágták az intrót is, ugyanúgy, mint az eredeti amerikai kiadáson.

https://www.youtube.com/watch?v=JFwsRM_x7g0

 A második szám, a „Bloodsucker” hangszeresen nagyszerű, bár Gillan talán többet üvölt a kelleténél. Gillan tagadhatatlanul a rock egyik legnagyobb énekes egyénisége, de ezeket a vérfagyasztó üvöltéseket meghagyhatta volna oda, ahová illenek. Például a következő számra, ahol csakugyan helye van. (Megjegyzem, Gillannek még az üvöltései is a legjobbak kortársai közül.)

     Míg egynémely korabeli Purple-számról talán elmondható, hogy ilyen-olyan utánérzés, a  „Child in time”-ról semmiképp. Sima lopás (az eleje), csak ezt sokáig nem tudtuk. Lord szelíd, szép intrója egy az egyben lett átemelve az It’s a Beautiful Day kortárs amerikai zenekar „Bombay calling” című számából. Ugyanaz a ritmusképlet, ugyanaz a dallam, csak a tempó lassúbb az eredetinél. Ez azért gáz, de most már mindegy.

    Nézzük csak:

https://www.youtube.com/watch?v=jEKg9qyEQmw

   Az It’s a Beautiful Day cserébe kölcsönvette a Purple-től a „Wring that neck” alaptémáját a „Don and Dewey” című számához. Íme:

https://www.youtube.com/watch?v=aoz4aNwIB5w

 A zenekar, különösen Ritchie sajátos „kölcsönzései”, tudtommal, nem bosszulták meg magukat. Egy esetet tudtam előásni, amiből majdnem baj lett. Blackmore még a Savages-ben játszott, amikor először hallotta a „Mandrake root” alapmotívumát, melyet a zenekar korábbi gitárosa, bizonyos Bill Parkinson írt. A Purple már sikeres zenekarnak számított, amikor Parkinson beállított Nick Simper házába, aki így meséli el a történetet: „Nagyon dühösen jött, félelmetes, magas fickó volt, akkora, mint egy téglából összeeszkábált falusi budi. ’Fiúk,  elloptátok a számomat!’ De hát én már nem is vagyok a zenekarban, feleltem, nincs is a nevem a szerzők között. Mindenki tudja, hogy ez a te számod. Mire ő: ’Valamit mindenképpen lépni akarok ez ellen. Kiállnál ezzel a bíróság elé? Akármennyi jogdíjat is kapok érte, a fele a tied, és Jimet soha többé nem látjátok.” Ha jól tudom, valami 600 fontot fizettek neki” – emlékezik Simper. Nem tudom, bíróság elé került-e az ügy, alighanem inkább megegyeztek a  a menedzsmenttel, azt pedig kötve hiszem, hogy Simper tényleg leakasztotta volna a felét. S ha már ott tartunk, hogy ki kitől mit és milyen mértékben „lopott”, azt hiszem, Blackmore-nak nem kell szégyenkeznie. Alighanem sokkal többet adott más gitárosoknak, mint azok együttvéve neki. „Kölcsönzéseire” később még visszatérünk. Egy későbbi interjúban az újságíró megkérdezte tőle, dalszerzőnek tartja-e magát, mire ezt felelte: „Nem, én riffkereskedő vagyok (I’m a riff-merchant…), riffeket adok-veszek, a dalszerzést csak most tanulom.”   

A „Child in time” felvezetését Gillan legmaradandóbb éneke követi, drámai sikolyokban kicsúcsosodva. Ez itt nem üvöltés, hanem a szöveghez illően dramaturgiai sóhajok-sikolyok, méghozzá olyan kristálytisztán kiénekelve, amire csak kivételes kvalitású énekes képes, bár lehet, hogy csak egyszer, ott a stúdióban. Koncerteken meg se nagyon próbálkozott a legmagasabbakkal, vagy ha mégis, nem nagyon tudta átugorni a lécet. Később, a 80–90-es években inkább nem, vagy nagyon ritkán vették fel a koncertprogramba a számot, már meghaladta Gillan erejét. Hiába, ő is vénül…

     Bár az elején megfogadtam, hogy az esetleges félreértelmezések-félrefordítások okán nem megyek bele magyarításokba, itt azért meg kell állnunk egy pillanatra. Ha valaki figyelmesen elolvassa a szöveg első két sorát, rájöhet, hogy a magyar rádiókban hallott címfordításnak semmi értelme, mint ahogyan önmagában a címnek sem.

    Nézzük csak: „Sweet child in time you’ll see the line/The line that’s drawn between good and the bad.”  Mi az, hogy child in time? Nálunk ezt ősidőktől úgy fordítják, hogy Gyermek az időben. Van ennek értelme? Nincs. Akkor most képzeletben tegyünk ki egy vesszőt az eredeti szövegben, így: sweet child, in time you’ll see stb. és próbáljuk lefordítani, nem költői fokon, csak úgy vulgárisan: „Édes gyermek, időben meg fogod látni a rossz és a jó között húzódó vonalat”. Így mindjárt más, nemde? Legalábbis én így értelmezem. Azóta a neten találtam néhány más magyar fordítást is, azok is engem igazolnak.

    Gillan önéletrajzában úgy ír róla, mint egy a vietnámi (és a hideg-) ­háború ellen protestáló dalról, „mely később, a 80–90-es évek fordulóján ténykedő illegális ellenzéki csoportok valóságos himnuszává vált több kelet-európai országban”. Hát, nem tudom, értelmezte-e például nálunk bárhogy is a demokratikus ellenzék, lehet, hogy egyszerűen csak pokoli jó nótának tartották…  (Az albumon minden szám kapott egy alcímet is, ez például a következőt: „The story of a loser – it could be you, vagyis, egy vesztes története – te is lehetsz az.)

    Az éneket a Purple első korszakában is igen kedvelt boleróritmus viszi át Blackmore káprázatos, lassan induló, majd egyre inkább felpörgő kétperces gitárszólójába, melyben a gyors részeknél alkalmazza az általa oly kedvelt triolákat, a végén pedig, becsatlakozva Lord felvezetőjéhez, a szólót lezáró, hétszer ismétlődő szakaszból álló virtuóz finálé következik. Azon lehet vitatkozni, hogy érdemes volt-e ez után újrakezdeni az egész számot és másként befejezni. A magam részéről vitatkozom. Kár volt. A pontot Blackmore letette, dramaturgiailag ott a szám vége, onnantól kezdve már kissé unalmas. Egyébként Blackmore többé soha az életben nem játszotta el így ezt a gitárszólót, csakis egészen másképpen, kivéve persze a lezáró részt. Valószínűleg a stúdiófelvételnél is jórészt improvizált. Tudjuk, hogy Blackmore ezekben az időkben már birtokában volt Fender Stratocaster gitároknak, de ezt a szólót a piros  Gibsonján játszotta végig. Blackmore később így kommentálta: „Ez a szám egyfajta válasz volt arra, amit előtte a szimfonikus zenekarral csináltunk. Egy hangos, hard rock lemezt akartam. A ’Child in time’ nagyszerű szám, azt hiszem Ian Gillanen kívül ezt így senki más nem tudta volna elénekelni. Élete legjobbját nyújtotta. …Azt hiszem, a gitárszóló viszonylag átlagos. Két vagy három próba után játszottam föl a végleges változatát. Általában a gitárszólók felvételére nemigen volt tizenöt percnél több idő. Azokban az időkben nem is kellett több ennél egy gitárosnak. Paicey (Ian Paice beceneve a bandában) ott volt a felvételnél, a lábával ütötte a ritmust és megkérdezte: meddig tart még? Erre én: de hát csak most találtam meg a hangot… Koncerten néha sokkal gyorsabban játszom ezt a szólót, szeretem nagyon gyorsan játszani és Paicey is így szereti. Problémák csak a végén akadtak, amikor a zenekar (Lord és Blackmore) unisonóban játszik. Nagyon gyorsan kell lepörgetni, különben az ember elkezdi a lábával verni a ritmust, ami igazán nem szokásom… Csakhogy tíz pohár whisky után ezt ilyen gyorsan eljátszani, hát az nem könnyű…”.

    A „Flight of the rat”, a B-oldal nyitószáma pörgős, lendületes rock, Blackmore-tól  különleges gitáreffektekkel, amúgy is, az egész szám Ritchie-é, bár ő sok évvel később azt nyilatkozta, nem is hallotta azóta, koncerteken sem játszották. Gillan panaszkodott is, hogy egyik számnál nem hallja a saját hangját (alighanem ez volt az). Mire Blackmore: „Mi a fasznak képzeled magad? Tom Jones-nak?” Az „Into the fire” riffje megint jól kitalált darab, Gillan szólama kicsit döcögős, ám ahogy a refrént (into the fiiiire…) beüvölti…, nos, ilyesmit csak ő tudott. A „Living wreck” ritmusa kicsit Hendrixes, a számot jószerével Lord viszi a hátán. A záró darab, a „Hard lovin’ man” (ezt ajánlják a borítón Birch-nek mint katalizátornak) elsöprő riffje Glover találmánya (ha ez a szám szóba kerül, Blackmore mindig megjegyzi, „á, Roger kedvence…”). Ritchie kétszólamú gitárszólója nemcsak virtuóz, hanem még szép is, s ahogy visszavezeti az alaptémába Lord orgonájához, igazán Purple-ös megoldás. A végjáték maga a gitárgyilkolás, csak nem koncertszínpadon, hanem a stúdióban. Blackmore 1996-ban a Guitar World magazinnak ezt mondta a számról: „Az egyik hangmérnök, aki eredetileg az albumon dolgozott, igazi begyöpösödött pasas volt, aki nem szerette a rockzenét. Miközben felvételre játszottam a szólót, belém bújt az ördög és elkezdtem föl-alá húzni-vonni a gitárt a kontrollszoba ajtaján, és így jöttek ki ezek a vad hangok. A pasas rám nézett és tekintetéből azt olvastam ki: ennek a  fickónak elment az esze. Egy másik alkalommal, amikor visszahallgattuk a felvételt és megjegyeztem, hogy nem egészen hallom a gitárt, ugyanez a tag így szólt: Mi? A gitárt? De hát ez fülsiketítően hangos. Mire én: tudod, én tényleg nem hallom. Nem hallod? De hát ember, ez valami kibaszott hangos! Eközben Martin Birch megnyomta az elhalkulás gombot és a gitárhang tényleg teljesen eltűnt, mire a fickó csak ennyit mondott: hoppá! Nyilván azt hitte, tényleg velem van baj, valami gond lehet a hangérzékelésemmel.” 

                      Blackmore és Martin Birch producer a stúdióban

     Mindent egybevéve, „az In rock” a hard rock műfajteremtő vállalkozása, nem is tudok azokból az időkből hasonló stílusban játszó zenekarról, talán az egy Uriah Heep-et kivéve.

     1970 nyarán a Deep Purple több nagysikerű koncertet adott Angliában. A „Black Night” és az „In rock” sikere nyomán tódultak ez emberek és sok ajtót kinyitott számukra, hogy Glover szavait idézzem. Sok helyütt felléptek, főleg egyetemi előadótermekben (pontosabban szólva báltermekben), de eljutottak a kor egyik legfontosabb koncerthelyszínére, a londoni Lyceum Ballroom-ba, és az első között léptek fel futballstadionban (Bedfordban), mely évekkel később a rock- és popkoncertek egyik kedvelt helyszínévé vált, már csak hatalmas befogadóképességük okán is. Bedfordban, ahol rajtuk kívül a T. Rex és a Chicken Shack is szerepelt, állítólag valami 125 fontot kaptak a fellépésért (fejenként? összesen?), a fiatal rendező srácnak egyszerűen nem volt több pénze. Úgy látszik, ez akkoriban annyira még nem számított…, azaz dehogynem. A csapatnak ki kellett költöznie az egy évig bérelt „közösségi” házból, és a Blackmore házaspár Cranfordban vásárolt lakrészt egy házban (állítólag éppen azért ott, mert közel esett a reptérhez, és ha valahová sürgősen kellett menni, pár órával tovább maradhatott ágyban. Megjegyzem, mostanság meg a New York-i Kennedy repülőtérhez lakik elég közel, Long Island-en).  Úgy hírlik, olyan lassacskán csordogált a pénz, hogy a bebútorozásra nem teljesen futotta és Derek Lawrence úgy emlékszik, ő kölcsönzött pénzt nekik, hogy egy háromrészes bőrbevonatú ülőgarnitúrát meg tudjanak venni.

                                      Ritchie és Babs első saját otthonuk előtt (a kép Babs Blackmore Facebook oldaláról származik

     Azon a nyáron rendezték a „brit Woodstockot’, a Wight-szigeti fesztivált is. Erre a Purple nem kapott meghívást, felléptek viszont a plumptoni lóversenypályán tartott négynapos fesztiválon, nem akármilyen társaságban, ráadásul az eseményt záró programként szerepelt a nevük. Tessék megnézni ezt a névsort (csak a manapság legismertebbeket említem): Cat Stevens, Black Sabbath, Van Der Graaf Generator, Wishbone Ash, Yes, Colosseum. Uramisten, micsoda társaság, és ezek a nevek akkoriban a közönség jó részének szinte még semmit nem jelentettek. Állítólag kisebb konfliktus támadt abból, hogy a Yes szerette volna elérni, hogy az előzetes menetrendtől eltérően a Purple ne utolsónak, hanem előttük lépjen fel a záró estén. Így is történt, ám Blackmore megkérte roadját, Hansfordot, hogy a zárószám, a „Mandrake root” végén gyújtsa fel az erősítőit, így nyújtván vizuális „élményt” is a közönségnek, arról nem is beszélve, hogy ezzel megakadályozhatja a Yes színpadra lépését.

                                                            A plumptoni fesztivál plakátja

    A Purple előadásai ekkorra már nem csupán zeneileg, hanem látványelemekkel is gazdagodtak. Blackmore villódzó fényözönben dobálta, törte gitárját, háta mögé téve, vagy lábbal csikart ki belőle hangokat, Lord a Hammondot nyüstölte, döntögette, ahogy ezt később is gyakran láthattuk tőlük koncerteken. 

    Az előadásokon azonban gyakran előjött Blackmore rosszabbik énje is. ’70 júniusában felléptek Twickenhamben, egy szigeten, a Temzén. „Ha a dolgok nem úgy mentek, ahogy ő szerette volna, ha a próbák során nem tetszett neki a hangzás, olyan lett, mint a pokróc” – mesélte Hansford. Márpedig itt elég pocsék volt a hangminőség. Ráadásul a hely a Temze magas vízállása miatt többé-kevésbé vízben állt. Blackmore azt mondta Hansfordnak, menj, tekerd fel kicsit az erősítőt. A koncert elején még megjelent a színpadon, de az előadásnak legalább a háromnegyedében a közönség csak négy zenészt látott, Blackmore javarészt az az öltözőben (!) játszott. Ez és a hasonló esetek (jó néhány előfordult) nem tették népszerűvé zenésztársai körében. „Korán megtanultam, hogy bármit csinál, önmagáért teszi, senki más nem számít” – mondta ezzel kapcsolatban Glover. Hogy aztán mit gondol erről maga Blackmore, meglátjuk később.

                             A twickenhami fesztivál plakátja

    Némi áttétellel idekapcsolódik egy a kilencvenes évek végén készült Glover-interjú, és talán meg is fejti a Purple titkát, ami Blackmore különös személyiségében és viselkedésében is rejlik. Előzetesen meg kell említeni, hogy az 1970-es aacheni fesztiválon készült el az első, széles körben ismertté vált  Purple-kalózfelvétel, melyet „H-bomb” néven terjesztettek. Az idők folyamán talán egyetlen zenekar koncertjeiről sem készült annyi kalózanyag, mint éppen az övékéiről.  Glover tehát ezt mondta: „Sosem értettem igazán, miért vagyunk ennyire sikeresek, hogy miért veszik annyian a lemezeinket, miközben tele vannak hibákkal. Aztán elkezdtem hallgatni a kalózfelvételeket, és rájöttem, hogy micsoda veszélyes zenekar is voltunk akkoriban, hogy micsoda izgalommal járt, hogy sosem tudhatta senki, még mi magunk sem, hogy mi történik a következő pillanatban. Nagyon keskeny mezsgyén jártunk a káosz és a rend határán, és ebben rejlett a varázslat. Én popzenekarból érkeztem, márpedig egy popzenekarban megtanulod a számot és nagyjából ugyanúgy játszod el minden egyes fellépéskor. És akkor itt van egy zenekar, mely egyik pillanatról a másikra valami egészen mást csinál egy számmal, mint amerre elindult…”.

    E váltások nagymestere pedig kétségkívül Blackmore, aki számtalan interjúban elmondta, képtelen megjegyezni, mikor, mit és hogyan játszott, úgyhogy kénytelen improvizálni. Ahhoz pedig, hogy a színpadon hirtelen felmerülő ötletei ne torkolljanak a Glover által említett káoszba, elsősorban Lord rendkívüli zenei és emberi empátiája kellett, meg persze a ritmusszekcióé is. „Hogy én milyen (gitáros) vagyok? Bizonyos dolgokban – például technikailag – jó, másban nem annyira. Sosem olvastam úgy zenét (kottát), ahogyan kellett volna, csak gyakoroltam a skálákat és improvizáltam. Számomra a dallamok lejátszása nagyon nehéz. Azt hiszem, azért is improvizálok sokat, mert korán értek dzsesszhatások…” – mondta még 1970-ben.  

     1978-ban ugyanerről a témáról így beszélt: „Nagyon rossz a zenei memóriám. Ha eljátszom egy dallamot és utána le akarom írni, már  nem emlékszem a pontos hangokra.  Ez akkor kellemetlen, amikor meghallják a többiek és azt mondják, játsszam le újra, vegyük fel. Én pedig nem emlékszem rá, hogy pontosan mit is játszottam. Nem szeretek zenét írni, de kénytelen vagyok ezt is megtenni, mert nincsenek körülöttem olyanok, akik megtennék helyettem…A Deep Purple-ben a számok többségét, a riffeket, és a progressziókat én írtam, de mert a zenekar első két évében olyan sok vita volt a szerzői jogokról, azt mondtam, rendben, osszuk meg öt felé. Folytonos civódás, veszekedés eredménye volt ez, mindenki jött azzal, hogy ezt a részt én, amazt meg én írtam. Ezen minden zenekar átmegy. Akkoriban sokan azt mondták, hülyeséget csinálok, de az a véleményem, a Purple nem maradt volna együtt, ha másként döntünk, kihaltunk volna 1970-re. A zenésztársak megírták a maguk anyagait, de szó sem volt arról, hogy egyenlő arányban, mindenki az egy ötödét. Lord adta a stabilitást, Paice a lelkesedést. Jon utóbb már szinte sosem jelentkezett az ötleteivel, viszont mindig pontosan emlékezett arra, amit én eljátszottam és elfelejtettem. A szövegek többségét Ian írta, de Roger is hozzátett valamennyit.”

    Ugyancsak érdekes dolgokat mesél Lord egy 1994-es interjúban: „1968-tól úgy két évet dolgoztunk Ritchie-vel azon, hogy megtaláljuk a legmegfelelőbb közös hangzást. Elindítottuk a zenekart, s leginkább azt akartuk elérni, hogy az orgona és a gitár szintézise kiépüljön. Nagyjából az "In rock" idejére értem meg ehhez eléggé; ekkorra tanultam meg, miként integrálódjak Ritchie játékába. Az elején megpróbáltam pontosan ugyanazt játszani, mint ő, s bár ez komoly nehézségeket okozott, igazán jó dolgok születtek  belőle, amikor végre sikerült. Például a ’Wring that neck’-ben a Ritchie által játszott riffet sokkal nehezebb megcsinálni orgonán, mint gitáron. Igazán jó riffeket gitáron lehet megírni, otthon egy szál zongorán nagyon nehéz…Ritchie sosem kottáz le semmit, nem is tudom, miért. Lejátszik valami zseniálisat, aztán rövid idő múlva elfelejti. Ilyenkor megkérdezi, le tudnád ezt írni nekem? Ebből néha az sül ki, hogy én tanítom meg őt arra, amit ő maga talált ki. Nekem gyorsan megy a kottázás, gyakran jegyeztem le neki dolgokat anélkül, hogy erről tudott volna, mert biztos voltam benne, hogy el fogja felejteni… „Ritchie olyan, mint egy pitbull, ha megragad valamit, képtelen elengedni. Ritka eset, hogy nem neki van igaza, de ha kiderül az ellenkezője, ezt utólag mindig elismeri. Amíg viszont nem derül ki, addig nem enged. Ezért nagyon kedvelem őt… Ritchie nem hagyományos módon gitározik, olyan megközelítési módjai vannak, olyan akkordformákat alkalmaz, amilyenekre a legtöbb gitáros képtelen, vagy talán eszébe sem jut. Mivel ő ilyen individuális zenészalkat, állandóan készültségben kell lennem…. Nagyon zárkózott, legalább annyit gyakorol, mint a legtöbb gitáros, akivel együtt dolgoztam. Néha nagyon elutasító más ötleteivel szemben, gyakran egyfajta csőlátással szemléli a világot…, de meg kell érteni, mert az utóbbi húsz év gitárosai szinte mind a blues felől érkeztek a rockzenébe. Ritchie egyáltalán nem hajlott a blues felé. Az egyetlen zenész, aki ezen a téren hatással volt rá s akinek volt köze a blueshoz, az Hendrix. Ritchie játéka a brit rock and rollból fejlődött ki, a rhythm and blues hatása nélkül. Persze, tud ő blues-t is játszani, ha akar, de ez sosem befolyásolta igazán a zenéjét. Jammelés során sokszor előjön blues-témákkal, csodálatos gitárjátékkal. Jó lenne, ha ezeket a közönség is megismerhetné, de ő nem akarja.”           

                                                                               *

Időrendben haladva, az „In rock” után a „Gemini Suite”-tel kellene folytatnunk, ám ez semmiképp sem tekinthető Purple-lemeznek, sokkal inkább Lord „magánvállalkozásának”. Értékeiről, erényeiről már ejtettünk szót, azt viszont még érdemes megemlíteni, hogy alig keltett sajtóvisszhangot. Hiába sokkal kiforrottabb a „Concerto”-nál, az újdonság varázsa elmúlt, úgy tekintettek rá, mint a Purple egy újabb „vadhajtására”. Pedig ami nem jött össze a „Concerto”-ban, mármint a klasszikus és a rockzene összeházasítása, itt sikerült. Nem pusztán egymás mellett játszott két, teljesen különböző zenekar (egyszer egyik, másszor másik), hanem együtt. Blackmore bár koncerten még játszotta, de a lemezfelvételre már nem volt kapható. „Belefáradtam a klasszikus zenekarokkal való munkába. Az „In rock” az én lázadásom volt ez ellen, Ian, Roger és én hard rockot akarunk játszani, csakis rockot. Már nagyon unalmasnak kezdtem érezni ezt az egész szimfonikus zenekarosdit. Arra gondolok, hogy játszom az Albert Hallban, a nézőtéren ül egy csomó ember karba tett kézzel, én ott állok egy hegedűs mellett, aki mindig befogja a fülét, amikor elkezdek szólózni. Ez nem nagyon dob fel… de Jon sikere miatt örültem neki… Most nem együtt írjuk a számokat, mint korábban, de zeneileg nem váltunk szét. Szeretjük egymás szerzeményeit. Boldog, hogy megcsinálhatta a szimfonikus anyagát, most pedig a bandával való munkát élvezi... Azt hiszem, Jon is kielégítette már saját étvágyát”.  

Előzmények itt:

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/06/a_nagymama_kedvence

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/13/4_fejezet_csitt_felvetel_indul

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/20/a_klasszikusok_871