20. fejezet. A vámpír

"...Blackmore az Isten"

2020. október 05. - Németh Géza

Rövid, ám sikeres japán turné után a Rainbow meghívást kapott egy angliai szabadtéri fesztiválra, melynek elsődleges célja az volt, hogy fórumot adjanak a „brit heavy metal zenekarok új hullámának”. Végül az esemény címe „Monsters of rock” (a rock szörnyetegei) lett és nem is egészen csak angol: a Judas Priesten, a Saxonon kívül fellépett két amerikai, egy kanadai és egy német zenekar is (utóbbi a Scorpions volt). A koncertre 1980. augusztus 16-án Doningtonban, a lóversenypályán került sor. Ez volt egyben Cozy Powell utolsó fellépése a Rainbow-val. A dobos egy ideje már nem értett egyet a Blackmore által szabott zenei iránnyal és bejelentette távozását. „Tudom, hogy Ritchie már belefáradt a velem való morgolódásokba, úgyhogy megadom neki a lehetőséget arra, hogy mással morgolódjon.” Pár nappal a koncert előtt, pont miközben a Judas Priest a hangpróbáját tartotta, felrobbantak Powell pirotechnikai eszközei, számottevő anyagi kárt okozva a Priest felszerelésében. A koncert végül is jól sikerült, mintegy 50 ezren látták.

Blackmore ismét sikerei csúcsán volt, rajongói ugyanúgy imádták, mint a Purple-érában. Egy a Circus magazinban megjelent cikk szerint egyik newcastle-i koncertjük után rajongók hada várta a csarnok kijáratánál és annak ellenére, hogy cudar hideg volt, egy srác alsógatyára vetkőzve meghajolt Blackmore előtt és azt kiabálta: „Láttam az istent, láttam az istent!” Akkoriban több rajongó „Blackmore is God” (Blackmore az isten) feliratú dzsekiben ment koncertre.

donington_1980_aug_16_55718385_4569252979910178955_o.jpg

donnington_1980_51210426_1985495268243364_5048430831756902400_n.jpg

A doningtoni fesztivál

...és egyik plakátja

Powell távozásának hírére Blackmore azonnal lépett; immár hatalmas gyakorlatra tett szert új zenészek verbuválásában. Már a fesztiválra meghívta (nézőnek) az amerikai Bobby Rondinellit. Lelke mélyén sejtette, hogy rövidesen új énekes után is kell néznie. Bonnet számára kétségkívül Donington volt a csúcs. „Soha nem felejtem el azt a napot. Varázslatos volt, ugyanakkor fájdalmas is, mert akkor búcsúztattuk el Cozyt. Valami hatalmas büszkeség töltött el. Micsoda zenekar, milyen kurva jó zenekar…, azt hiszem, ez volt a legjobb felállása, Cozyval a doboknál…”. Nos, ha nem is a legjobb, de még egy lemezt „megérdemelt” volna ez a felállás is.

1980_jap_turne_75402070_10157562031744788_4883287831692181504_o.jpg

Bonnet itt még sikerei csúcsán, az 1980-as japán turnén

Bármilyen furcsa, a pár éve még progresszívba hajló Rainbow nem a hard rock-lemezeivel, hanem egy tipikus light-rock albummal érte el sikerei csúcsát. Blackmore ezt nyilatkozta akkoriban: „Csupán arra gondoltam, hogy kicsit el kellene mozdulnunk a kommersz zene felé is, szükségünk volt egy kis megfiatalodásra, mert kezdtünk túl keménnyé válni. Hendrix mondta egyszer, mindenki örül neki, hogyha bemegy valahová és zenegépből a saját számait hallja. A ’Since you been gone’ átlökött bennünket a könnyedebb oldalra, de amíg nem válunk slágerlista-vezetőkké és nem tűnünk fel minden héten valami zenés show-ban, addig nincs ebben semmi rossz. Ez nem kompromisszum, csupán el kell fogadnunk, hogy némely ember zeneileg nem annyira érett, mint mások, és nem lehet állandóan mindenkit tanítani.” … „Amíg el nem érsz a csúcsra, nem sok választásod marad… Amíg nem adsz el annyi lemezt, mint McCartney, aki – azt hiszem – már egy ideje túl van a csúcson, és még mindig annyi lemezt ad el, amennyit csak tud – különösebb zenei tartalom nélkül. Ő kiváló példa arra, hogy lejjebb lehet menni és kereskedelmi sikereket elérni. Hajdan az egész világot lázba hozta minden idők legjobb kommersz zenéjével, és azt hiszem, az egyedüli dolog, amit még kihagyott, hogy három év alatti gyerekeknek írjon számokat. Remélem, hamar kikerül ebből az állapotból.”

A következő lemezt mindemellett keményebbre tervezte. Miközben az már készült Koppenhágában, ezt mondta: „Eddig egyetlen lassú számot sem vettünk fel, mert úgy érzem, az emberek jó hangulatra vágynak. Túl sok rossz dolog történik a politikában, a környezetkárosításban, és nem hiszem, hogy a zenében is állandóan ezekre kellene emlékeztetni az embereket. A magam részéről kezdek felhagyni azzal, hogy túl nagy hatással legyen rám a klasszikus zene, bár ezek a hatások sosem tűnnek el teljesen. Az utóbbi években szinte csak klasszikus zenét hallgattam, de mostanában azon kapom magamat, hogy gyakrabban hallgatok kemény rockzenét, ami határozottan felfrissít… Minél idősebb leszek, annál inkább kedvelem a klasszikus zenét, mert ennek élvezetéhez kellően érettnek kell lenni. Mostanában viszont a kevéssé érett időszakomat élem, és egyre több rockot hallgatok. Egy időben semmi egyebet nem akartam volna játszani, mint veretes barokk zenét, templomi muzsikát... Ez talán valamiféle menekülés volt. Most azonban újra a kemény rock felé fordultam és ezt fogja tükrözni a következő lemez is.”

Itt és most ismét érdekes lehet átfutni, milyen lemezek is jelentek meg akkortájt a világban. 1979 legkiemelkedőbb albuma kétségkívül a Pink Floyd „The wall”-ja volt. Ez az év látott még két nagyszerű koncertlemezt, a Jethro Tull „Bursting out” és a Queen „Live killers” című dupla albumát. A Yes-ből időlegesen kivált Rick Wakeman miniatűr csodákat adott elő a „Rhapsodies” című, ugyancsak dupla lemezén (több klasszikus feldolgozással). Csak úgy érdekességképpen megemlítem, bár ez Wakeman talán legjobb szólólemeze, csak sok évvel később adták ki CD-n. Én pl. egy használt CD-ket árusító boltban vettem meg – nem hivatalos orosz (!!!) kiadásban. A sok kiváló Mike Oldfield-album közül is a legjobbak közé sorolom az ez évben megjelent „Platinum”-ot, s mindig is szerettem Manfred Mannt és Earth Bandjét, mely ’79-ben az „Angel station”-nal jött ki. Miközben Blackmore elfordulni látszott a klasszikusoktól, egy új angol zenekar jelent meg a színen, Sky néven (első lemezük saját nevüket viseli). A kizárólag instrumentális zenét játszó együttes számos klasszikus zenei feldolgozást, átiratot készített, többek között Vivaldi és Bach műveiből. Második, dupla lemezük (Sky II) platináig vitte, ezen hallhatjuk minden idők talán legjobb rockzenei feldolgozását Bach „D-moll Prelúdiumá”-ról (fúga nélkül). 1979-ben jelent meg az Abba egyik legsikeresebb lemeze, a „Voulez-vous”, a szintetizátorvarázsló német Tangerine Dream is ekkor jelentkezett szerintem legjobb lemezével, a „Force Majeure”-rel. Ekkortájt szenvedett ki a Led Zeppelin, ekkor indult (bizony, csak ekkor) a U2 és ekkor robbant be a popvilágba az akkor még fekete bőrű Michael Jackson az „Off the wall” lemezével.

1980 a rock egyik fekete éve. New York-i lakása előtt lelövik John Lennont. Jimmy Page vidéki birtokán egy reggel holtan találják a Zeppelin dobosát. A mindössze 32 éves John Bonham előző éjjel holtrészegre itta magát és a saját hányadékától fulladt meg. Jobb hír, hogy megjelenik a U2 és az Iron Maiden debütáló lemeze, még jobb, hogy a Black Sabbath egészen kiváló lemezt ad ki „Heaven and hell” címmel, melyen immár Dio énekel. Igazán korszakos jelentőségű albumot ebből az évből nemigen tudok említeni, a még létező zenekarok, szólisták ugyan jelentkeznek egy-egy lemezzel (Peter Gabriel, Genesis, Police, Queen, Dire Straits, Van Halen, Eric Clapton, Paul McCartney), de egyiktől sem mentem a falnak. Ugyanakkor a leghosszabb ideig Blondie vezette az amerikai slágerlistát, a britet pedig egy Police-szám.

A Rainbow, sikerei ellenére, ismét csak nyűglődött. Bonnet egyre rosszabbul érezte magát a zenekarban, a próbák vontatottan folytak, ötlet híján a legközelebbi pubba jártak. Egyetlen szám készült el úgy-ahogy, azt sem ők írták, hanem Russ Ballard „I surrender” című szerzeménye. Bonnet ugyan még megpróbálkozott a felvételnél, de aztán elege lett az egészből és hazautazott Los Angelesbe. Pedig még azt a meglehetősen eszement ötletet is felvetették neki, hogy énekelje fel azokat a számokat, amelyek neki tetszenek, a többit pedig valami más énekes. Erre persze érthető módon nem volt hajlandó.

Blackmore 1980-ban többek közt ezt mondta: „Nem szeretem, ha minden frankón megy, a rocknak nem föltétlenül kell kellemesnek lennie. Engem kielégít a Rainbow, mert mozgásban tartom, mert tagok jönnek, mennek és az új vér új energiát ad. Amikor zenészeket váltogatok, az emberek azt gondolhatják, ó, ez a Blackmore már megint jól kibaszott magával. Ez sem zavar, sőt szükségem is van rá, mert ettől jövök igazán lendületbe… Számomra nem az állandó változtatás okoz frusztrációt, hanem az állandóság. Nem vagyok érzéketlen alkat másokkal szemben, de azt is megérzem, ha valakinek mennie kell. Nem célom, hogy mindenáron egyben tartsak egy zenekart, mert különben ugyanoda futunk ki, mint a Deep Purple. Azért léptem ki, mert úgy éreztem, áporodottá vált a levegő, melyben dolgoztunk, a Rainbow-ba pedig mindig találtam olyan zenészeket, akik friss levegőt hoztak. Szeretek megfiatalodni, amúgy vámpír módjára. Azoknak a zenészeknek a vérét szívom, akik keresztülmennek a bandán, és amikor elfogy a friss vér, megszabadulok tőlük. (Nevet.) Valójában nem igazán szeretek megszabadulni tőlük, csupán átküldöm őket egy másik területre. Tökéletes felállásra törekszem, ahogy mindenki a tökéletes nőt keresi. Ez nem azt jelenti, hogy tökéletes zenekart akarok, hanem olyat, amelyikkel igazán jól lehet játszani. Ez pedig nehéz. Nem azért, mert maximalista volnék, hanem mert átkozottul aggodalmaskodó vagyok.”

Nos, úgy tűnhet, Blackmore, a „vámpír” csak kapott, ám ha végignézzük az évek során vele dolgozó zenészeket, azt láthatjuk, hogy szinte kivétel nélkül újabb karrier felé indította el őket. Sokakat a teljes ismeretlenségből halászott elő, és szétválásuk után csaknem mindegyikük szép pályát futott be. Később egy másik fejezetben majd leírom, kinek hogyan alakult a pályafutása.

Lord egy interjúban így kommentálta Blackmore folytonos zenészváltásait: „Sosem fogom megérteni, miért kellett változtatnia. Powell nagyszerű dobos, Bonnet csodálatos énekes és a zenekar is nagyon jó volt. Együtt kellett volna tartania őket. Amíg Grahammel dolgoztam a szólólemezén, elmondta, Ritchie állandóan instruálta, hogyan énekeljen. A zenekart változtatja, de a zenét nem. De nem akarok semmi olyat mondani, ami Ritchie ellen szólna. Nehéz vele dolgozni, de kedvelem őt. Nagyra értékelem a tehetségét, de az utóbbi öt évben nemigen haladt előre. Nagyjából ugyanazt játssza, amit 1975 táján, de véleményem szerint nem olyan jól. Azt hiszem, tudom is, hogy miért. Nincs, akivel harcoljon. Abban a pillanatban, amikor más véleményével szembekerül, megváltoztatja a zenekar összetételét. Az ilyen helyzetekben pedig gyorsabban fogy az energia. Most inkább kitér a konfliktusok elől, ugyanúgy, mint velem a Deep Purple-ben. Amikor együtt dolgoztunk, nem hagytam, hogy a teljes rivaldafény egyedül rá vetüljön, és ez eredményezte azt a sajátos párbajt, ami kettőnk között folyt, s ami a Deep Purple védjegyévé vált. Ez most nincs meg a Rainbow-ban. Az egyedüli zenész, aki ellenpólust képviselt vele szemben, Cozy Powell volt.”

Bobby Rondinelli 25 évesen került a Rainbow-hoz, odahaza New Yorkban dobtanításból élt, volt egy nevesincs zenekara is. Kis híján belépett a Kissbe, de inkább Blackmore ajánlatát fogadta el. Csakhamar bekapcsolódott a zenekar munkájába és énekes nélkül folytatták az ötödik Rainbow-lemez készítését. A dobos emlékei szerint a Blackmore által olyannyira kedvelt nagyon gyors munka folyt. „Blackmore megírta a számok vázlatát, továbbadta Rogernek, aki javítgatott rajta, visszaadta Ritchie-nek, ő pedig rámondta, hogy jó vagy nem jó. Öt vagy hat hét alatt készültünk el.”

Blackmore így vélekedett róla, amikor arról kérdezték, aggódott-e, amikor Powell kilépett: „Nem, mert ismertem Bobbyt, s bár nem volt nagy név, hallottam játszani. Van benne egy csomó állatias ösztön. Nagyon keményen üti meg a dobokat, de ő tudja is, hogy miért üti olyan keményen. A technikája pokolian jó, láttam őt, amikor valaki más dobfelszerelésén játszott és szinte teljesen szétverte. Azonnal észrevettem, hogy nagyszerű dobos.”

K: Nagyon közeli a munkakapcsolata a dobosával.

RB: „Mindig a dobossal írom a zenét, a tempó köré írom a riffet, ugyanígy folyt a munka Paice-szel, igaz, Cozyval már kevésbé.”

A zenei alapok tehát csaknem teljesen elkészültek, de a Rainbow-nak még mindig (már megint) nem volt énekese. Az újat ugyanaz a Barry Ambrosio, Ritchie személyi asszisztense hozta össze Blackmore-ral, aki Rondinellit is ajánlotta. Joe Lynn Turnernek hívták az illetőt, aki New Yorkban lakott, a Fandango nevű zenekarban énekelt és egy napon megszólalt a telefonja. Ambrosio bemutatkozott, de hogy kiféle-miféle, nem mondta el. Csak annyit, hogy mennyire szereti az énekét, aztán föltette a kérdést: szereti a Rainbow-t? Joe azt felelte, ismeri a „Rising”-ot, de őszintén szólva ő egészen más típusú zenéket kedvel. Hajdan dzsesszgitározást tanult, az Eagles-féle muzsikákat szerette inkább. Ambrosio ekkor azt mondta, itt ül mellettem Richie Blackmore és beszélni szeretne veled. Turner azt hitte, valami beugratás zajlik, és még mondta is neki, hagyják abba ezt a marhaságot. Mire a másik: jó, ha nem hiszed el, átadom neki a kagylót. Turner még akkor sem akarta elhinni, hogy csakugyan Blackmore-ral beszél, amikor ő szólt bele a telefonba.

Halló, Itt Blackmore

Ritchie vázolta a helyzetet: énekesre van szüksége, és nagyon tetszik neki Turner hangja, stílusa, és meghívja meghallgatásra. Turner elment a megadott helyszínre, egy Long Island-i stúdióba. Blackmore és Glover nem sokat gatyáztak, eléje raktak egy adag háttérzenét és azt mondták neki, nézd meg, mit tudsz ezekkel kezdeni. Turnernél merő véletlenségből volt néhány általa írott szöveg is, ezeket próbálta ráénekelni a zenére. Aztán lejátszották neki a Bonnettel már korábban fölvett „I surrender’-t, amit aztán ő is elénekelt a maga stílusában. Nagyjából ennyi történt, a végén megjelent Blackmore két üveg sörrel, az egyiket átnyújtotta Turnernek és megkérdezte, akar-e csatlakozni a zenekarhoz. Hát persze, hogy akart.

Blackmore akkortájt így nyilatkozott a brit Rainbow Fanclub lapjának: „A sajtó által sugalltakkal ellentétben nem azért változtatom a zenészeket, mert megunom a körülöttem levőket. Mindig van valami konkrét oka. Sok zenekar afféle biztonsági játékra törekszik, mert tudják, hogy ha egyszer bekövetkezik az áttörés és felemelkednek, nem lesznek képesek bármi mást játszani. Én nem ez a fajta vagyok… Joe 28 éves és régóta zenél. 11 éves kora óta gitározik, úgyhogy nagyon jó gitáros is. Ez azt jelenti, hogy lágyabb dalokat is játszhatunk majd koncerteken, egy második gitáros közreműködésével. Joe nagyon sokoldalú zenész, Hendrix stílusában éppúgy tud énekelni, mint slágerzenét. Egy barátom ajánlotta, azután hallottam játszani New Jerseyben, a Fandangóban. Az utóbbi fél évben már gondolkodtam azon, hogy új énekest kellene keresnem, mert nem voltam teljesen elégedett a dolgok menetével.”

"Jó gitáros is"

K: Ezt azt jelenti, hogy a doningtoni koncerttel már nem volt túlságosan elégedett?

RB: „Nem, nem, azt élveztem, tulajdonképpen addig voltam elégedett. Aztán hirtelen rájöttem, hogy valami nem jól megy, de hogy mi, azt nem ismertem fel. Egy ideig azt gondoltam, bennem van a hiba. Voltak kétségeim afelől, hogy elegen eljönnek-e a doningtoni koncertre. Szerencsére az előadás sokkal jobban sikerült, mint vártam, és jobb volt, mint abban az időben bármelyik koncertünk. Talán mert a szokásosnál is többet ittam. Végül arra jutottam, hogy nincs meg a kellő összhang Graham és közöttem. A Rainbow már csak öt profi zenészből áll, akik nem alkottak zenekart, de jól játszottunk, ezért elfogadta a közönség…. Rogerrel rendkívül jól tudunk együtt dolgozni. Néha viharosan összeveszünk, nem értünk egyet bizonyos dolgokban, de ő tudja, hogy miért nem értünk egyet valamiben. Sokan úgy vélik, én csak hozom a szokásos hangulatember formámat, de ő igazán ismeri a köztünk levő véleménykülönbségeket. Ez az oka, hogy tíz percen belül mindig kibékülünk. Ő mindig megért engem, ami nem szükségképpen jelenti azt, hogy egyet is ért velem. Sokan ezt nem értik. Tény, hogy hangulatember vagyok, de Roger olyan régóta ismer, hogy meg tudja állapítani, mikor jó ez a hangulat, mikor nem. Senkit sem kárhoztatok azért, mert nem ért meg, a hibának bennem kell lennie. De nem tudok változtatni magamon, ilyen vagyok és kész.”

"Roger mindig megért engem"

K.: Hogyan éli meg a saját hangulatingadozásaidat?

RB: „Úgy érzem, talán gyenge az önfegyelmezésre való képességem. Nem igazán tudok rá magyarázatot. Elég könnyen kerülök rossz hangulatba, ha sok felelősséget és kötelezettséget kell a nyakamba venni. Turnézás közben gyakran elfog ez az érzés és néha két hét után legszívesebben becsomagolnék, de nem tehetem, mert kötnek a szerződések… Azt hiszem, ha valamit csinál az ember, akkor teljes energiával neki kell feküdnie, és nem valaminek vagy valakinek a kedvéért. Ez pedig a körülmények hatására gyakran történik meg velem. Ha valamiben nem vagyok igazán benne, az kihat a hangulatomra is… Roger teljesen más alkat, ő úgy növekszik a nyomás alatt, mint teher alatt a pálma, én pedig gyűlölöm ezt az állapotot. Néha már azt hiszem, mazochista. Valaki nemrég azt kérdezte, hogyan tudsz kijönni este egy klubba és hogyan hagyhatod magára Rogert a stúdióban, miközben keményen dolgozik. Azt feleltem, nagyon könnyen. Az én munkám akkor kezdődik, amikor ő befejezi és fordítva. Most hazamegyek és elkezdek számokat írni a következő lemezre. Az enyémek a dolgok korai stádiumai, Rogeré a vége. Persze, a közbenső dolgokban is sokat besegít.”

K: Hogyan készültek az új album számai?

RB: „A legtöbb riffet szokás szerint a pillanat hevében írtam, Bobby Rondinellivel. Csak annyit mondtam neki, hogy játsszon valamit, aztán egyszer csak ráakadtunk a megfelelő riffre. Úgy félórával később jön Roger és ha szeretne valamit, kivesszük az anyagból. De a zenének teljesen készen kell lennie, amikor ő elkezd gondolkodni a szövegeken.”

K: Úgy tűnik, nagyon jó az együttműködése Rondinellivel.

RB: „Szeretem Bobbyt, mert nagyon nyugodt zenész. Technikailag nagyon képzett, sok időt töltött dobtanítással is, és talán türelmesebb, mint Cozy. Bobby nagyon pontosan és keményen üt, hasonlóan John Bonhamhez, mindig ugyanazokon a helyeken üti meg a dobot, Bonzo a példaképe.”

K: A „Maybe next time” elég nyomott hangulatú, instrumentális szám.

RB: „Tényleg nagyon szomorú, egy lány inspirálta, akit elhagytak. A dallam csakugyan nyomott hangulatot áraszt, mindenkit a sírás kerülget, amikor meghallja. De azt hiszem, a világnak szüksége van mindenféle emócióra, ilyenre is.”

K: Mi a véleménye a zenészek kinézetéről, külsejéről?

RB: „Nem különösebben érdekel, de persze, ki szeretne látni egy olyan zenekart, melyben öt Quasimodo áll a színpadon. Inkább az zavar, ha valaki briliáns zenész, de közben ronda és kövér. Elég kevés olyan zenekar van, melybe aszerint válogatják a tagokat, hogy kinek milyen a külseje. Nagyon álszentül hangzana, ha azt mondanám, hogy nem érdekel, hogyan nézek ki, de azt hiszem, ezzel mindenki így van. Megpróbálom a legjobb formámat mutatni, ez minden. Nem akarok túlmenni egy határon, mert nem is tudnék.”

K: Úgy tűnik, különösen vonzódik a feketéhez, sokszor visel fekete ruhát.

RB: „Igazán szeretem ezt a színt, bár a színpadon kívül nemigen viselek feketét. Nagyon erős, drámai szín a fekete. Számomra a színek sok mindent elmondanak. Talán azt is elmondja, hogy van egy sötét oldalam…. A fekete mágiában nem veszek részt, külső szemlélője vagyok, mindig érdekeltek a pszichikus jelenségek. Meglehet, a halál iránti érdeklődésem morbidnak tűnik, de amikor mi, emberek meghalunk, nem arról van szó, hogy egyszerűen feldobjuk a bakancsot. Oka kell legyen annak, hogy miért élünk és miért halunk meg. Néha azt hiszem, tudom az okát, de be kell valljam, kétségeim vannak, hogy életünkben megtudjuk-e. Nem vagyok Jézus-rajongó, de sok vallásos dolog vesz körül bennünket, és mint mindenki más, én is megpróbálom megtalálni, melyik a helyes út, ha ugyan van egyetlen ilyen. Ezért vagyok olyan komoly. Sok kérdést teszek fel magamnak, de nem az a fajta vagyok, aki csak ücsörög, hátradől és mélázik. Megpróbálom megérteni a történések okait.”

Glover 1982-ben a Kerrang magazinban beszélt együttműködésükről: „Kétfajta producer van, az egyik abszolút domináns és nem hagyja, hogy a zenekar tagjai belebeszéljenek a munkájába. A másik engedi, hogy azt csináljanak, amit akarnak. Én a kettő közé tartozom, mindenki elmondhatja a magáét, de a végső döntést én hozom meg. Az utolsó két lemezen mint producer és basszusgitáros összeütközésbe kerültem önmagammal, nem vettem a hangosra a basszusszólamot, de mivel Ritchie szeret nagyon hangosan játszani, a hangmérnökre bíztam, milyen hangosra veszi az enyémet. Ritchie-vel jól együtt tudunk dolgozni, hallgat rám. Az amerikai zene eléggé lehangol, bár bizonyos mértékig mi is ezt az utat követjük. Megértem azokat, akik azért kritizálnak, mert amerikanizálódik a Rainbow zenéje. Mindig valamiféle heavy metalt játszottam, de szeretem hallgatni az új hullámot is.”

Az albumot már Koppenhágában fejezték be és „Difficult tu cure” (kb. nehéz kigyógyítani) címmel 1981 februárjában jelent meg. A nyitó szám, a Russ Ballard által írott „I surrender” a valaha volt legnagyobb Rainbow-siker lett Angliában, a slágerlistán a harmadik helyre jutott. Mindenesetre jobb, mint a „Since you been gone”, de a magam részéről ettől sem voltam elragadtatva. Magának Blackmore-nak sem tetszett, ám Airey és Roger addig buherálták a dalt, mire Blackmore is beleegyezett. A promóciós koncertek nyitószámává mégsem ez vált, hanem a második szám, a „Spotlight kid”. Nem csoda, ez már közelít a rock and rollhoz, ráadásul Turner is nagyszerűen énekli, színpadon pedig Blackmore ebben élhette ki igazán gitárszóló-törekvéseit. Olyannyira, hogy van benne egy rövid motívum (szerintem valami mulatós zenére hajaz), melyet koncerten is mindig ugyanúgy játszott el. Ez nála, mint ő is számtalanszor megjegyezte, ritkaság. Csak a „Highway star”, a „Mandrake root” és a „Burn” szólójának egy-egy kis részletét játszotta ugyanúgy színpadon. Ha megnézünk pl. egy Black Sabbath DVD-t; Tony Iommi gyakorlatilag ugyanazt játssza el a koncerten, mint a stúdiófelvételen. Talán éppen ezt is imádták a Purple-ben és a Rainbow-ban (és persze elsősorban Blackmore-ban) a rajongók: mindig tudott újat, valami váratlant hozni. Nem mindig azonos színvonalon, de többnyire jól.

Az ötödik stúdiólemez

A „Difficult…” meglehetősen gitárcentrikus lemez. Blackmore nem a riffekre helyezi a hangsúlyt, de elég sok a gitárszóló, ráadásul rákerült két instrumentális szám. A „Vielleicht das nächster Zeit” legalább olyan varázslatos lírai gitárszám, mint a „Weiss Heim”, csak az a baj vele, hogy akkor senki nem akadt, aki az egyébként németül jól beszélő, de a helyesírással alighanem hadilábon álló Blackmore némettudását korrigálná (helyesen ugyanis Vielleicht das nächste Mal”, a későbbi kiadásokon már így szerepel). Németül nem tudók kedvéért angol címét is feltüntették: „Maybe next time”, vagyis legközelebb. A lemez legnagyobb „koncertslágere” a címadó szerzemény lett, mely Beethoven Örömódájának feldolgozása. Amikor a show-kon Blackmore megjelent, szájában a slide gitározáshoz használt, ujjára húzható kis fémhengerrel, a közönség már előre tombolt, tudván, mi következik. Ritchie agyonszólózhatta magát, ugyanakkor ez a szám adott lehetőséget a mindenkori billentyűsöknek is, hogy megcsillanthassák tudásukat. A lemezen összesen kilenc szám szerepel, az említetteken kívül csak a „Midtown Tunnel vision”-ről tudnék egy-két jó szót mondani. Stílusában, gitárhangjában talán kicsit a „Strombringer” elfogadhatóbb számait idézi. A két, politikai szállal átszőtt szövegű nóta, a „Freedom fighter” és a „Can’t happen here” meglehetősen csapnivaló, tömény unalom. A lemez legnyálasabb száma, a „Magic” szintén nem a zenekar szerzeménye, hanem Blackmore egyik barátjáé, Brian Morané.

A "Beethoven" gitárra és sörösüvegre

rainbow1982_78734307_10220098067305663_7765275320407556096_o.jpg

Az új felállás (balról): Airey, Glover, Turner, Blackmore, Rondinelli

1981 februárjában a Rainbow három hónapos, 53 koncertből álló amerikai turnéra indult. Blackmore előtte interjút adott: „Európában a híresebb zenekarok egyúttal jobb zenekarok is. Amerikában más a helyzet, itt szépen be kell csomagolnunk magunkat. Szükség van olyan lemeztársaságra, mely száz százalékig mögöttünk áll”…. „Rólam azért alakult ki a szeszélyes ember képe, mert nem járok olyan helyekre, ahol fontos emberekkel beszélgethetek, nem adok interjúkat a megfelelő rádióállomásoknak, vagy mondjuk nem szeretek találkozni a Billboard magazin főnökével a színpad mögött” …. „Nem szívesen játszom olyan zenét, amilyet a rádióállomások elvárnak. A mai rockban szinte mindenki ugyanolyan klisék szerint igyekszik játszani és így bekerülni a Top 10-be. Ez azonban nem produktív, hanem unalmas, kivész belőle a lázadás. A lemezeladás ugyanolyanná vált, mint a tévében a farmernadrág-hirdetések, tiszta agymosás….”

Az amerikai turné során írták az akkori idők Rainbow-jának egyik slágerét, a „Jealous lover”-t, mely először EP-n jelent meg, három másik, már kiadott szám társaságában. Kibéreltek egy színháztermet Minneapolisban és ismét a Rolling Stones mobilstúdiót használták. Turner így emlékszik: „Ritchie odaadott egy riffet és nekiláttam, hogy szöveget írjak hozzá. Már készen álltam rá, hogy fölénekeljem, amikor odalökött egy másik anyagot. Ez meg mi az ördög? – kérdeztem. Ezt fogjuk fölvenni. De hát ez nem az, amit írtam. Erre ő: De az, különben nem számít. De hát ez nem az, amihez a szöveget írtam. Mire Ritchie: Ezt fogjuk fölvenni és kész, úgyhogy jobban teszed, ha megcsinálod. Szó se róla, jó szám volt ez is, de mi az ördögöt kezdjek vele. Aztán visszagondoltam arra a hatalmas veszekedésre, amit a barátnőmmel rendeztünk két nappal korábban. Így született meg a Jealous lover, vagyis a féltékeny szerető.” A riffet szinte egy az egyben egy Little Richard számból „vette kölcsön” Blackmore.

Ugyanazon a napon, amikor a számot felvették, Blackmore 36. születésnapját is megünnepelték, amúgy Blackmore módra. Eric Clapton is megjelent, Turner emlékei szerint a barátnője tolta be kerekesszéken (éppen valamilyen kezelésen esett át előtte napon), ajándékot is hozott, egy kis, fából készült kacsát, mely, ha meghúzták a rászerelt zsineget, meglebbentette a szárnyait és hápogott. A társaság nekiindult a tortával Blackmore szobája felé, énekelték a „Happy birthday”-t, Ritchie kinyitotta az ajtót és csak valami ilyesmit mondott, a kurva életbe, aztán becsapta az ajtót. Rossz hangulatban volt, mert aznap elhagyta egyik kedvenc gitárját. Szokása szerint korábban akart eljönni a felvétel helyszínéről, mint a többi zenész. A gitárt betette egy taxi csomagtartójába és amikor a hotelnél kiszállt, elfelejtette kivenni (utóbb megkerült). Rondinelli úgy emlékszik, Blackmore a következő napokon büszkén járt föl-alá és húzkodta a játékkacsát, mert hiszen a barátjától (?), Claptontól kapta. „Mit is vett volna Eric Clapton Blackmore születésnapjára? Talán egy kacsát. Ha az ajándék például egy ing vagy valami hasonló lett volna, senki sem emlékezne rá harminc év múltán.”

Ekkortájt terjedt el a hír, hogy „egy új Deep Purple” koncertezik Mexikóban. Kiderült, hogy az első felállás énekese, Rod Evans összehozott egy névtelen tagokból álló zenekart, melybe meg akarta nyerni Nick Simpert, a Purple első basszusgitárosát is, aki azonban – bölcs előrelátással – elutasította az ajánlatot. Arra készült, hogy kibéreli a hatalmas kaliforniai Long Beach Arenát egy koncertre. Az ügyvédek azonban gyorsan leállították. „Talán, ha egy napig bosszantott a dolog – nyilatkozta Blackmore –, nem hiszem, hogy ártó szándékkal tette, valószínűleg csak némi pénzt akart kihozni belőle. Olvastam vele egy interjút, semmit sem változott, ugyanaz a kedves srác, aki volt.” Az eredeti Purple-menedzsment persze beperelte, és egy Los Angeles-i bíróság 672 ezer dollár büntetésre ítélte a név jogtalan használatáért, ráadásul elesett attól az eredeti megállapodástól is, hogy az első három Purple-lemez után, melyeken énekelt, további jogdíjakat kapjon. Paice megjegyezte, ők a megítélt pénzből semmit sem láttak, mert mind elvitték az ügyvédi költségek. Evans pályafutása sajnos félresiklott, pedig kiváló énekes volt. 1971-ben létrehozta a Captain Beyond nevű zenekart, mellyel két stúdiólemezt hoztak össze. Íme egy felvétel az 1973-as albumukról.

https://www.youtube.com/watch?v=x5D_6GHBBVg