24. fejezet. Istenek alkonya

"...legszívesebben visszaadtam volna a jegy árát"

2020. november 02. - Németh Géza

Gillan pótlására számos énekes neve felvetődött, köztük régi „ismerősöké”. Coverdale is szóba került, ám esze ágában sem volt otthagyni az éppen igen sikeres Whitesnake-et. Dio is jól elvolt saját magáról elnevezett zenekarával és makacsul folytatta a szörny-démon-rockot. Megértem, hogy sokan ezért szeretik, én már nem. Komolyabban szóba került viszont az amerikai Survivor zenekar énekese, Jimi Jamison, ám Blackmore – ellentétben a Rainbow-ban alkalmazott gyakorlatával – mindenképpen nagyobb, de legalább ismertebb nevet akart. Ő javasolta, hogy állítsák csatasorba az utolsó Rainbow-énekest, Joe Lynn Turnert. Ez meg is történt 1989 decemberében, 1990 elején pedig megkezdték az új lemez számainak próbáit. A többiek nemigen akarták, de Lordot az első próbák meggyőzték: „Úgy énekelt, mint egy angyal”. No, ez azért túlzás. Nem akarnám Turnert leszólni, a stúdiófelvételeken jól énekel, de láttam vele egy-két Rainbow-koncertrészletet DVD-n, s bizony, a színpadon elég gyakran alulteljesített. Eleinte Paice is lelkesedett: „Gillan nagyon jó rockénekes, Coverdale kiváló bluesénekes, Turner azonban minden stílusban jó”. Csak szerintem nem elég jó. Turner időközben dolgozott egy másik Blackmore-követővel, a svéd Yngwie J. Malmsteennel, de nem jöttek ki jól. Turner azt mondta a gitárosról: „Azt hitte magáról, ő az isten. Nem értettem egyet ezzel. Blackmore az isten”. Ritchie még korábban azt nyilatkozta róla, hogy „Joe nagyszerű énekes, de túl lágy a rock and rollhoz.”

Hát akkor mit is akarunk vele énekeltetni? Hát a „Slaves and masters” című albumot.

A Purple ötödik felállása (Turner jobbról a második)

1994-ben, az utolsó, Blackmore-ral készített lemez megjelenése után Lord interjút adott a Keyboards magazinnak és ezekről az időkről ezt mondta: „Amikor kezdjük azt hinni, hogy a Deep Purple halott, valami mindig történik, s ez azt mutatja, hogy még nem jött el a vég. Volt idő, amikor úgy készítettünk lemezt, hogy nem voltunk benne biztosak, lesz-e még következő. Azért is igyekeztünk a legjobbat kihozni magunkból, mert arra gondoltunk, talán ez lesz utolsó. Azt hiszem, nem készítettünk olyan lemezt, amit szégyellenünk kellene…, vagy legalábbis nagyon keveset. A ’Slaves and masters’-t például nem lett volna szabad Deep Purple név alatt megjelentetni, de a korábbiak közül a ’Who do we think we are’ sem tartozott a legjobb pillanataink közé”… „Az újabb összeállások és újrakezdések során mindig azt mondtuk, mutassuk meg magunkat újra a közönségnek és készítsünk egy újabb jó lemezt. A ’The battle rages on’-on meg akartuk mutatni, hogy tudunk jobbat is, mint a ’Slaves and masters’. Az nem is volt igazán Purple-lemez, csak azt írták a borítójára.”

K: Mert nem hard rock- , hanem poplemez volt?

JL: „Igen. Én kezdettől ellene voltam Joe Lynn-nek. Nem az az énekes, akit elképzeltem. Furcsa eset ez, mert igazából senki sem akarta, de nem maradt más. A srác, aki helyettesíthette volna Gillant, a Survivor énekese, Jimi Jamison volt, kedves fiú, nagy Purple-rajongó, de olasz-amerikai volt és érti…, félt a menedzserétől. Kipróbáltunk több énekest, de túl fiatalok voltak a zenekarhoz, olyan értelemben, hogy a Purple nem egy fiatal zenekar. Régóta megvannak a saját, nagyon bonyolult személyes kapcsolataink, s minden fiatal énekes automatikusan gyenge pozícióba került volna közöttünk. Az ő esetleges szégyenlőssége rányomta volna a bélyegét a zenekarra, különösen a színpadon, ahol tényleg csata dúlt. Egyikünk azt mondta tehát, mért ne próbáljuk ki Turnert. Más azt mondta, Joe-t semmiképp…, de ő eljött a meghallgatásra és legnagyobb meglepetésemre úgy énekelt, mint egy angyal. Úgy gondoltuk, mivel nem Gillan az egyetlen, aki tud énekelni és kell valaki más, miért ne legyen Joe Lynn. Amikor először mentünk stúdióba, a problémák máris kiütköztek, és a lemez híven tükrözi a zenei és a személyi ellentéteket is. Joe nézetei nem egyeztek a mieinkkel. Mi a saját képünkre akartuk formálni, ő pedig mást akart a zenekartól, és ez nem ment. Pokolban köttettet házasság volt, Roger herkulesi munkát végzett, hogy mindent egyben tartson. Néha Joe-hoz ment oda, néha hozzánk és megpróbált bennünket zeneileg összehozni, de valahogy nem sikerült. Ott van például a ’Love conquers all’, amit Ritchie-vel együtt írtunk. Egyik este mi ketten játszottuk el, egy szomorú, szép, lírai ballada, ennek ellenére teljesen teljesen Purple-dal. Aztán megjelent Joe és kabarészámot csinált belőle.”

Legalább ennyi álljon itt erről a lemezről: https://www.youtube.com/watch?v=rNlfZr5rg_U

Kapásból nem tudok hozzászólni. Miközben erről a korszakról írok, eszembe jut, hogy évek óta meg se hallgattam ezt a lemezt, és hogy egyetlen szám dallamát sem tudom felidézni. Felrémlett egy elég gyenge videoklip valami hullámvasutazó lányról, s amikor elővettem a lemezt meghallgatni, rájöttem, hogy ez a nyitó szám, a „King of dreams”. Ilyen rosszul még nem indított lemezt a Purple sokéves fennállása alatt. A „Cut runs deep” elég metálosan szól, Blackmore gitárja közepes Black Sabbath-nóták hangulatát idézi, a szólója viszont egész jó, megszokásból még Lord is odatesz egy keveset, de ilyesmit akkoriban közepes metálzenekarok tucatjaitól hallhatunk. Lord amúgy teljesen háttérbe szorult, de hát Blackmore már a Rainbow-nál megmondta, számára az orgona nem más, mint ritmushangszer. A „Fortuneteller” némileg a Scorpionst idézi, különösebb fantázia nélkül, de akadnak jó pillanatai. Kár, hogy túl hosszú, egy idő után elviselhetetlenül monoton és ezen még Blackmore gitárvillanásai sem segítenek. Ehhez speciel fekszik Turner hangja. A „Truth hurts” közepes Rainbow-szám az utolsó korszakból, bár feltűnik benne egy halovány ritmusképlet a „Perfect strangers”-ből is. Turner talán itt nyújtja a legjobb teljesítményét. Az ominózus „Love conquers all” dallama csakugyan szép, s nem tudom, hogy Lord milyennek képzelte eredetileg. A szám kicsit a „Wasted sunsets”-re emlékeztet és Turner semmivel sem énekli rosszabbul ezt, mint Gillan amazt, még Blackmore gitárja is szinte ugyanúgy szól, mint a régebbi nótában. A „Wicked ways”, a záró szám talán a jobbak közé tartozik, ha ugyan lehet a jó szót e lemezzel kapcsolatban használni. Blackmore észrevehetően bonyolultabb riffekkel dolgozik a korábbiaknál, de ezek folytonos ismételgetése egy idő után elég unalmas, különösen, ha más nem tesz hozzá semmit.

Ha igaz az a megállapítás, hogy Blackmore a Deep Purple esze, fő mozgatórugója, márpedig ebben aligha kételkedhetünk, meg kell állapítanunk, hogy vagy nagyon beleunt a rockzenébe, vagy időlegesen kifogyott az ötletekből. Annyi bizonyos, hogy nem emiatt a lemez miatt emlékszik majd az utókor jó szívvel a Purple-re.

A "Slaves and masters"

Emlékszem viszont arra, hogy ennek az albumnak az anyagával 1991-ben ismét jártak Budapesten. Jerry Bloom könyvében azt olvasom, feltehetően azért választották lemezbemutató turnéjuk színhelyeiül a volt vasfüggöny mögötti országokat, mert azoknak (vagyis hát nekünk) jószerével mindegy volt, mit játszanak, kik az aktuális tagok, úgyis bekajáljuk, annyira ki voltunk éhezve a nyugati rockzenére. E turné során megfordultak Zágrábban és az akkor még létező Csehszlovákiában, Ostravában is. Kedves Bloom, tévedsz. Talán némely honfitársamat (a fiatalabbakat) sem árt emlékeztetnem arra, hogy Magyarországon (elsősorban Budapesten) a nyolcvanas évek közepétől gyakorlatilag minden lemez beszerezhető volt kis mellékutcai maszek lemezboltokban, a Petőfi Rádió pedig szinte minden jelentősebb új lemezt bemutatott (köszönet érte elsősorban Göczey Zsuzsa zenei szerkesztő „Lemezbörze helyett” című, szombaton, kora délutánonként jelentkező műsorának). Az pedig, hogy Jugoszlávia, speciel Zágráb közönsége ne lett volna tájékozott… Hát hová a bánatba jártam én a Dékány testvérekkel és Trabantjukkal 1981-82-ben nyugati rocklemezekért, ha nem éppen Zágrábba, s hoztuk, szó szerint kilószámra…

A Budapest Sportcsarnok éppen úgy megtelt, mint az előző koncerten, Turner hangját is ismertük a Rainbow-korszakból, s talán arra is kíváncsiak voltunk, vajon milyen Gillan-számokat és hogyan énekel. Esküszöm, nem emlékszem, de nagyon szörnyű nem lehetett. A lemezt pedig, ha jó volt, ha nem – s ebben igaza van Bloomnak – ,csakugyan megvettük, a koncertet lelkesen megtapsoltuk.

Utánunk két, élből lojális közönség, a németek és a svédek következtek. Állítólag a stockholmi fellépésük katasztrofálisan sült el. Blackmore mondta: „Életem legrosszabb koncertje volt… Azon az estén le akartam lépni, legszívesebben visszaadtam volna a közönségnek a jegy árát.” Az angliai turné jobban sikerült. Két abszolút jellemző eset arra, milyen ember Blackmore. Egyik alkalommal a színpad előtt közvetlenül kerekes székesek ültek és valószínűleg alig láttak valamit. A ráadás előtt Blackmore szólt a kollégáinak, hogy vigyék fel őket a színpadra, oda, eléje, az ő oldalára. Ugyanez a Blackmore a nem sokkal ez utáni New York-i Radio City Music Hallban tartott koncerten nem volt hajlandó igénybe venni az öltözőt; az alagsorban kellett kialakítani egy ideigleneset a számára.

Időközben kapcsolata fellazult feleségével, Tammy Williams-szel, dél-amerikai turnéjuk állomásairól pedig szorgalmasan küldte a képeslapokat annak a bizonyos szőke rádiós lánynak, Candice-nek.

Egyik Sâo Paulo-ban tartott koncertjükön megint előjött rosszabbik énje. A „Burn” orgonaszólója alatt szokott kimenni pihenni és pisilni. Csakugyan kiment, felbontott néhány sört, s közben személyi asszisztense megkérdezte tőle, hogy ugye már indul vissza a színpadra. Ugyanis Lord a szólója vége felé közeledett és a „Knocking at your back door” következett. Igen, egy pillanat, felelte. Közben Lord belekezdett a számba, Blackmore pedig az öltözőjében ücsörgött, felrakott lábakkal. Colin Hart és Bruce Payne már mentek is az öltözőbe: Ritchie, jól vagy? Igen, jól. Biztos, hogy nincs semmi baj? Nincs, jól vagyok, de sose szerettem ezt a kurva számot. Így aztán a „kurva számot” négy társa játszotta végig, gitárhang nélkül.

"Mindig utáltam azt a kurva számot"

(A kissé bizarr fotó eredetét nem sikerült kiderítenem)

A turné után Blackmore lakhelyet változtatott. Connecticutból a New Yorkhoz közeli Long Islandre költözött, házát pedig Minstrel Hallnak nevezte el. Kettőt találhatnak, miért pont oda ment lakni, de segítek: hol is dolgozott a szőke lány? Egy Long Island-i rádióállomásnál.

Lord, Glover és Paice azonban sehogy sem jöttek ki Turnerrel. Az énekes a lelkét is kitette, mármint ilyesmit nyilatkozott, de a többiektől mást sem hallott, mint Gillan, Gillan… Paice abban látta a további együttműködés fő akadályát, hogy ők brit rockháttérrel jöttek, Turner pedig az amerikai pop-rock világából, és e kettőt nem tudták összeegyeztetni. Talán először a Purple fennállása során nem Blackmore adott ultimátumot a többieknek, hanem a hármas „ellenzék” őneki: Turnernek mennie kell, a következő lemezt már másik énekessel akarják elkészíteni. E döntéshez nyilván az is hozzájárult, hogy a Purple sosem szerepelt ilyen alacsonyan az albumlistákon, mint a „Slaves…” lemezzel. Ráadásul azt a szégyent is meg kellett érniük, hogy néhány amerikai, keleti parti koncertjükön 2000-3000 személyes csarnokokat sem tudtak megtölteni nézővel. És igen, Turner jól hallotta, amit a három ellenzéki folyton mondogatott: vissza Gillant! Blackmore egy darabig keményen ellenállt, azt viszont be kellett látnia, hogy a zenekari tagoknak nem kell feltétlenül barátoknak is lenni. A BMG a hírek szerint visszautasíthatatlan ajánlatot tett Blackmore-nak. Kap 2 millió dollárt szólóprojektje elindításához, ha előbb elkészítik az új lemezt – Gillannel. Két milla? Rendben, foglalják írásba, utalják át a pénzt a bankszámlámra. Turnernek tehát mennie kellett. Ezt azonban még megelőzte egy bágyadt kísérlet másik énekes beszervezésére. Az illető a Riot nevezetű amerikai zenekarban dolgozott, bizonyos Mike DiMeo. Blackmore akkor még Connecticutban lakott, így az énekes, Glover és Blackmore ott próbálkoztak néhány szám összehozásával. DiMeo úgy emlékszik, szinte az összes szám héttérzenéje elkészült, s ebből lett a következő lemez, a „The battle rages on”, csak egészen más szövegekkel. Glover egy későbbi interjúban elmondta, egyáltalán nem volt elragadtatva ifjú, mindössze 22-23 éves leendő kollégájának teljesítményétől, Blackmore-nak viszont tetszett. A lemeztársaság is inkább a második felállás újjászervezését erőltette, hiszen közelgett a Deep Purple megalakulásának 25. évfordulója.

Persze, a dolgokról Turnernek is megvolt a saját véleménye, és úgy igazságos, ha őt is megidézzük. A rövid(ített) anyagokat különféle internetes újságokból halásztam elő, melyeken dátum nem szerepel.

K: Visszatekintve úgy gondolja, hogy a „Slaves and masters” elszalasztott lehetőség volt a Purple számára?

J.L.T.: "Úgy vélem, ez a Deep Purple jobb albumai közé tartozik. Ebből a szempontból bizonyára elpazarolt lehetőség volt. Ragaszkodnunk kellett volna hozzá és készítenünk legalább két albumot, ezzel bebizonyítva a rajongóknak és magunknak, hogy jó irányba haladunk. Ami ezután történt, már történelem. Ritchie távozása után Steve Morse került a helyére és vele a zenekar jól elboldogul, viszont a hangzása már csak itt-ott emlékeztet a Deep Purple-ére. Annak egyedüli oka, hogy a ’Slaves and masters’ Deep Purple-ként hangzik, maga Ritchie Blackmore. Ő volt a zenekar szíve-lelke és bármennyire is gondolják mások, hogy ők a Deep Purple oszlopai, mindig is Ritchie vitte a showt. Blackmore a legfontosabb hiányzó összetevő ahhoz, ami a Purple működéséhez szükséges."

…K: Amikor belépett a Deep Purple-be, úgy érezte, hogy ugyanannyi kreatív hatása volt, mint a Rainbow-ban? Ritchie ugyanolyan mértékben dominált zeneileg, mint várta?

J.L.T.: "Igen, úgy éreztem, hogy olyan volt, mint a Rainbow-ban. A Purple-ben Jonnal és Iannel kellett megküzdeni. Arra ösztönöztük őket, hogy tegyék hozzá ők is a magukét, de a zene- és szövegírás nagy része mégis ránk, hármunkra maradt. Nekünk közös Rainbow-múltunk volt, Jonnak és Iannak pedig Deep-Purple múltja, és ez meglátszott a hierarchiában is. A szarbomba azonban a második album írása alatt robbant fel."

K.: Mi a véleménye az elkezdett, de már ön nélkül befejezett „gillanizált” albumról?

J.L.T.: "Már majdnem elkészültünk vele. Az írási folyamat és a próbák során sok jó zenei ötlet és szöveg született. Nagyszerű és erős lemez lehetett volna, de a háttérben folyamatosan mentek az intrikák, a féltékenység. Ritchie egy darabig kitartott és folytatni akarta velem a munkát, de egyszer csak oda jutottam, hogy a motoromon ülök és elhajtok…

…Észrevettem, hogy Lord – Isten nyugosztalja, semmi rosszat nem mondanék róla – és Ian nem voltak elégedettek a dolgok menetével, mást sem hallottam tőlük, mint vissza Gillant. Ritchie pedig utálta őt, úgyhogy éreztem, nem fog működni. Idővel aztán Ritchie ott is hagyta őket, újjászervezte a Rainbow-t Doogie White énekessel. Ez volt számomra a második csalódás. Visszahívhatott volna, de nem hívott, mert a felesége is belefolyt a dolgokba…

K.: Van manapság bármiféle kapcsolata Blackmore-ral?

J.L.T.: "Ez a lehetetlen küldetések közé tartozik. Boldog születésnapot – kösz. Ennyi. Ez nem nevezhető kapcsolatnak." (Jó pár évvel később aztán a Blackmore’s Night mégiscsak visszahívta Turnert, hogy újra elénekelje a Street of dreams c. Rainbow-számot. - N.G.)

"….Aztán a Purple visszahívta Gillant. A végtermék szerintem nem a legjobban alakult. Valójában úgy hangzik, mintha Gillan zenekara készítette volna. Hangsúlyozom, nincs ellenségeskedés köztem és a Deep Purple tagjai között. Nemrég láttam őket Las Vegasban, megöleltük egymást, együtt lógtunk és megittunk pár italt Gillannel is."

Itt érdemes – csaknem egészében – felidéznünk azt az interjút, amit Jon Lord 1994-ben adott a Keyboards magazinnak.

K: A „The battle rages on” úgy hangzik, mintha élőben vették volna fel a stúdióban.

JL: „Mert így is történt.”

K: Többen azt mondják, hogy nem akartak találkozni a stúdióban, mindenki fölvette a maga részét és már távozott is.

JL: „Ez marhaság. Ekkor tényleg zenekarként játszottunk és csak később tettünk hozzá néhány apróságot. A lemez nagy részét, az összes háttérzenét és néhány szólót Woodstockban, a Bearsville stúdióban vettük fel. Közben Thom Panunzio lett a társproducerünk és nagyon jó munkát végzett. A közreműködésének megvoltak a határai, ez alatt azt értem, hogy ennek a zenekarnak senki sem mondja meg, hogy milyenek legyenek a számai, hogy mi rossz, mi jó; akárhogyan is van, ez a Deep Purple hangzása. A második munkafázisban Roger végezte a produceri munkát. Ekkor vettük fel a vokálokat. Ez a történet mindent elmond a Deep Purple működéséről, már ha éppen működik. Az első három hét során egyszer Ritchie-vel együtt ültünk egy szobában. Néha rám nézett, de egy szót sem szólt. Nem bírtam tovább, megkérdeztem: mi baj, valami gondod van? Azt mondta, mindannyiunknak gondjaink vannak. Légy őszinte, te nem vagy elégedett. Nem, feleltem, elégedett vagyok, a háttérzenével, de ha valami gond van, az Joe. Igazából senki sem akart közülünk ajtót mutatni neki, de ugyanakkor mindannyian éreztük, hogy nem tudunk együtt dolgozni vele. Ritchie azt mondta, oké, van egy énekesünk, akivel senki sem akar együtt dolgozni, de akkor segíts. Pontosan tudtam, hogy abban a pillanatban mire gondol. Nem akart ismét ő lenni a kidobóember, a rossz fiú. A szívem a torkomban dobogott, és kimondtam: hívjuk vissza Gillant. Ő erre: keresnünk kellene egy új énekest. Mire én: ó, ember, csak azt ne megint. Beszéltem erről Rogerrel és Paicyvel. Joe nem nekünk való énekes, és mindketten azt mondták, lássuk, vissza tudjuk-e hozni Gillant. De ez nem egy anti-Turner beszélgetés. Ő nagyszerű énekes, de nem Purple-énekes, ő a pop-rock világában van otthon, popsztár akar lenni, akinek a lábai előtt hevernek a lányok.”

"Popsztár akart lenni..."

K: Mi tartja össze a Deep Purple-t még 25 év után is? Például milyen a viszonya Ritchie-vel?

JL: „Hát igen, Ritchie egy istencsapása (nevet). Kétségkívül nagyon komplex személyiség. De jól együtt tudunk működni, jobban, mint korábban.”

K: Mi volt a fordulópont?

JL: „Amikor 1984-ben ismét összeálltunk. A ’Perfect strangers’ volt a teszt és túljutottunk rajta. Most nagyon közel állunk egymáshoz. Együtt nőttünk fel, úgy értem, együtt kezdtük. Akkoriban nagyon fiatalok voltunk, a zene volt a csataterünk. Néha úgy éreztem, háborút vívunk egymással, különösen a színpadon. Időnként, egy ilyen este után, olyan gyorsan vert a pulzuson, hogy azt mondtam, soha többé Purple. Minden koncert után klasszikus zenét hallgatok, Beethovent, Schubertet, Csajkovszkijt, Mozartot. Mozart nélkül már halott lennék. De szeretem Miles Davist, a Led Zeppelint, és az Eaglest is. Nagy Eagles-rajongó vagyok.”

K: Ez a fajta zene a titkos fegyvere Ritchie ellen?

JL: „Ő is nagyon szereti a klasszikus zenét, de a színpadon nagyon jól tudja, hogyan rejtse el a személyiségnek ezt az oldalát. A színpadon az az elve, kinek a tüze ég jobban, az enyém, vagy a tied.

K: Egy rockgitáros a klasszikus billentyűs ellen?

JL: „Ezen a területen régóta folyik köztünk a harc, de izgalmas dolgok jöttek ki belőle.”

Olyan, mint Liz Taylor és Richard Burton házasságai?

JL: „Jó a hasonlat, se vele, se nélküle. A lelkem mélyén tudom, hogy el kell fogadnom egy másik személyiséget, tudom, hogy ő a végzetem, tudom, hogy jöhet menny és pokol, de együtt kell dolgoznunk. Ez nekem sosem esett túlságosan nehezemre. Gillannel más volt a helyzet, ő ezt sokkal jobban megszenvedte. Személyes problémák mindig is voltak a zenekaron belül, egyszerűen egoisták vagyunk. Amikor először találkoztunk, eleinte nem jöttünk ki jól egymással. Aztán rájöttünk, hogy a zenei képességeinket illetően azonos szinten állunk és tudunk valamit együtt alkotni. Ez volt a kompromisszumok egyetlen alapja. Néha Ritchie vállalt nagyobb részt, néha Gillan, néha én. Ian Paice a dolgok nagy részéből nagyon bölcsen kimaradt, Roger pedig mindig is a tárgyalás és kiegyezés híve volt. A végén Ritchie többnyire hallgatott is rá. Ha manapság erre gondolok, ez volt a legjobb hozzáállás, mert kétség sem fér hozzá, hogy Ritchie a zenekar alappillére. Ő határozza meg a Deep Purple hangját. Mindig 100 százalékig meg van győződve arról, hogy amit ő akar, az az egyedüli jó. Ezt meg kell tanulni kezelni, különösen ha tudja az ember, hogy még sincs mindenben igaza. Gillan más kérdés. Kezdetben idegen testnek tűnt a zenekarban. Nem igazán tudta, hogy mit kezdjen a csodálatos hangjával, Roger lett Ian tolmácsa…. Senki sem tudja a zenekarban, melyik irányba akar haladni Ian, kivéve Rogert. Ők mindig is egy teamet alkottak… Paice és Roger tökéletesen dolgoznak együtt a ritmusszekcióban, nem kell egymásra nézniük a színpadon ahhoz, hogy tudják, mit akar a másik. Roger nagyon fontos tagja a zenekarnak és jó dalszövegeket is ír. A ’The battle rages on’ szövegeit is ő írta.”

K: És miről szólnak a szövegek?

JL: „Azt hiszem, itt szilárd talajon állunk. A hard rock nem az a műfaj, amelyben – mint a bluesban vagy a folkban – politikai vagy társadalmi elemek megjelennek. Itt a zene áll az első helyen, és minden, amit ki akarunk fejezni, nem a szavak, hanem a zenei hangok erejével történik.”

K: Most, 1993-ban az ön zenéje hogyan kapcsolódik a régi Deep Purple-éhez? A klasszikus zene iránti vonzalmára gondolok.

JL: „Ez mit sem változott.”

K: Az „Anya” is ezek közé tartozik? Az intro és az outro is ilyen.

JL: „Igen, de ezeket csak a dal elkészülte után írtuk. Amikor felvettük a háttérzenéket, rájöttünk, hogy valami hiányzik: hogy sem az eleje, sem a vége nem az igazi. Én is és Ritchie is felvette a maga változatát, aztán megpróbáltuk a kettőt összehozni.”

K: Nekem úgy tűnik, szereti úgy felépíteni a számokat, hogy a dalt klasszikus stílusú intro és outro fogja közre.

JL: „Igen és ezzel rátapintott az egyik gyengénkre. A legjobb lenne valamiféle szintézist teremteni, de a Purple mindig így dolgozott. Ez azt jelenti, hogy előbb készül el a dal, s csak ezután próbáljuk kidolgozni, milyen legyen az eleje és a vége.”

K: A vége tűnik egyszerűbbnek: le lehet keverni.

JL: „Én ezt határozottan nem szeretem. Kell, hogy legyen a számnak igazi befejezése, különösen igaz ez a koncertváltozatokra. Valahogy be kell fejeződnie a számnak, ott nem lehet csak úgy elhalkulni. Mindig arra törekedtünk, hogy a számoknak legyen normális lecsengése, vége. Van tehát egy felvezetés, ami megadja a szám alaphangulatát, megragadja a hallgatót, azután következik az ének, végül egy olyan lezárás, mely arra hivatott, hogy a hallgató emlékezzen a számra.”

K: Ez úgy hangzik, mint valami egyenlet a sikerhez.

JL: „Nem, nem. Nekem az egyenlethez elég Gillan hangja és Ritchie gitárjátéka, a többi kevésbé fontos. Ritchie eljátszik valamilyen meghatározó riffet, Gillan pedig minden dalnak megadja a maga karakterét. A ’Burn’ például igen jó lemez volt, és nem tudom, mit csinált volna belőle Gillan. Coverdale jól énekelt rajta, de ő nem Gillan.”

K: Hallotta Coverdale és Page közös albumát?

JL: „Igen. Elég kiábrándító, nem? Coverdale-nek nem kellett volna azzal kísérletezni, hogy helyettesítse Page-et, ő kitűnően dolgozott a Whitesnake-ben. Ezen az albumon mindketten megpróbáltak mások lenni, mint önmaguk, Egyébként nem szeretem kritizálni mások munkáját, jó volna, ha David vagy Joe olvasná ezt az interjút és tudnák, hogy rokonszenvezek velük, és nem akarom leszólni a munkájukat. Ez vonatkozik a Deep Purple-re is; mi sem mindig voltunk csúcsformában, mindannyiunknak megvannak a gyengébb pillanatai, korszakai. Mindenki ismeri azt az érzést, amikor hajnalban felébred és az jut eszébe, hogy amit csinálok, senkit sem érdekel, semmit nem ér. Ez általában persze nem így van, de az érzés pocsék. Tudom, hogy másoknak is megvannak ezek az érzései és pillanatai.”

K: Önmagának, vagy a Deep Purple-nek ír szívesebben zenét?

JL: „Ez sosem okozott számomra problémát. A Deep Purple-nek sokkal nehezebb írni. Nem számít, milyen fontos volt az orgona már a kezdetektől, de tény, hogy a Deep Purple zenéje abszolút gitárcentrikus. Tudom, hogyan működik a gitár, egy kicsit játszom is rajta, de persze könnyebben komponálok billentyűs hangszereken. Az ’In rock’-on és a ’Machine head’-en is szerepel két olyan szám, amit Hammondon komponáltam, de a zömét Ritchie írta meg gitáron, és aztán beszéltük meg, hogyan illeszkedjen hozzá a Hammond, mely azért mindig is fontos eleme volt a Purple zenéjének. Azt hiszem, mi vagyunk az egyetlen nagy rockzenekar, mely mindig Hammonddal dolgozott. Gillan hangja, Ritchie gitárja és a Hammond – ez a Purple lényege.”

K: Vannak még kiadatlan számaik?

JL: „A többség már megjelent lemezen, de amikor 1984-ben újjáalakultunk, sokat örömzenéltünk. Ezek során rengeteg fantasztikus ötlet született, főleg Ritchie-től. Káprázatos lírai számokat, dzsesszes beütéseket játszik. Ezek megjelentetése csak attól függ, hogy

egy napon jó kedvében találjuk és rá tudjuk venni a kiadásra, mert a szalagok mind nála vannak. De nagyon remélem, egy napon ezekből a felvételekből a közönség is meghallhatja, milyen csodálatos zenész Ritchie. Mostanáig mindenki csak a vad oldalát ismerte, csak a jéghegy csúcsát látta, s ez főleg az ő hibája, mert fenntartotta ezt az imázst…”

Ugyancsak ebben az évben, tehát 1994-ben Lord egy internetes zenei újságnak is adott interjút. Az utolsó kérdés és válasz így hangzott:

K: Meglepi, hogy oly sok év elteltével még mindig ugyanazt csinálja?

"Ötvenévesen már nem akarok húszévest játszani.”

JL: „Némelyik reggel azzal kelek föl, hogy mi az ördögöt is csinálok én? Mikor lesz egy igazi állásom? Vagy egy kis farmom? De egyszerűen szeretem, és ez a fő oka, hogy nem változtam és nem változtattam. Nem is igazán tudok mást csinálni.” … „Pár éve el se tudtam volna képzelni, hogy egy fotós lefényképezzen napszemüveg nélkül, sokáig festettem a hajamat, aztán idővel hagytam ősznek, amilyen. Ötvenévesen már nem akarok húszévest játszani.”

Előző részek:

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/16/udvozlunk_a_blog_hu-n_101630

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/06/a_nagymama_kedvence

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/13/4_fejezet_csitt_felvetel_indul

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/20/a_klasszikusok_871

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/27/kokemenyen_6_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/04/7_fejezet_beindul_a_legkondi

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/11/8_fejezet_a_fej

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/18/9_fejezet_vagy_o_vagy_en

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/25/10_fejezet_feluton