("Elvégre brit vagyok")

Igazából senki sem tudná megmondani, ki kezdeményezte a Deep Purple klasszikus, második felállásának újraegyesülését. Úgy hírlik, Blackmore menedzsere, Bruce Payne volt az, aki 1983 karácsonya előtt felhívta Gillant, aki már feloszlatta a zenekarát. Paice már vagy másfél éve kilépett a Whitesneke-ből, de Lord még ragaszkodott (egy ideig) Coverdale-hez. Glover éppen a szólólemezén bütykölt. A Rainbow és a Scorpions amerikai közös koncertjeire 1983 vége felé alig fogytak a jegyek, többet törölni is kellett a programból. Az 1984-es tavaszi japán koncertek még sikeresen lementek, de Blackmore érezte, ennyi volt, nincs tovább.  Később egy interjúban ezt mondta: „A pénz. Semmi egyéb, csak a pénz. Felhívott a menedzser és azt mondta, nagyon sok pénz van ebben a projektben. Mennyi?... Oké, akkor rendben. Nem kellett volna megtennem, mégis megtettem. Amikor először nyilatkoztunk róla, az öt tag egyetértett abban, hogy ez nem puszta nosztalgiázás lesz, hanem új munkákkal is előállunk.” Hogy mennyi volt a mennyi? Szóbeszéd szerint 10 millió dollár, de ezt senki sem erősítette meg. Az üzletet Bruce Payne menedzser kötötte meg a lemeztársaságokkal.  

     Blackmore, Gillan, Glover, Lord és Paice évek után először ültek le együtt a Connecticut állambeli Greenwichben kibérelt konferenciateremben. Lord így eleveníti fel a találkozást: „Paicey és én érkeztünk elsőkként, nagyon ideges voltam. Aztán megjött Ian Gillan, akivel nem sokkal előtte már találkoztunk. Befutott Roger, akivel alig két hónapja láttuk egymást. És ki jött utoljára? A fekete ruhás ember. Tíz éve nem találkoztunk, csak színpadon láttam. Megnéztem egy Rainbow-koncerten, de azt követően nem mentem fel a színpad mögé, nem is tudom, miért. Bementünk abba a terembe, mindenki mosolyogni kezdett. Úgy emlékszem, Ritchie volt az, aki kimondta a végső szót: akkor rendben, csináljuk.”

      Gillan: „A zenekar olyan volt, mint mindig is. Én csak ültem ott egy széken, Jon szokás szerint késett, azt hiszem, valami könyvet olvasott. Ritchie egy széken ülve játszani kezdett, Ian fölvette a ritmust. Megjött Roger, cigivel a szájában, letette a kávéscsészéjét. Sosem felejtem el ezt a jelenetet. Csak afféle örömzene volt, de a hideg futkosott a hátamon, s közben arra gondoltam, ezek a legnagyobb zenészek, akikkel valaha is együtt játszottam.”

            Közel 10 év után újra együtt

    A nyúlfarknyi hír először 1984. április 24-én az Evening Standard című londoni napilapban jelent meg, majd még ugyanazon a napon Tommy Vance népszerű rádiós DJ is bejelentette Friday Rock Show című műsorában. Szenzációnak számított a rockvilágban, hiszen az első olyan sztárzenekar volt, amely klasszikus felállásában újra összeállt. Blackmore – talán viccesen – azt nyilatkozta, az új album címe az lesz, hogy „Végre az 1974-es lemez”. Persze, ő gondolta a legkevésbé komolyan, hogy ott folytassák, ahol a „Who do we think we are”-nál abbahagyták. Lord ezt kereken ki is mondta: „Nem akartunk úgy hangzani, mint 1974-ben, hanem úgy, mint 1984-ben kell”. Paice is érezte, hogy itt valami egészen másra van igény: „Nem hinném például, hogy egy dobszólónak húsz percig kellene tartania, vagy hogy a gitáros fél órát egymagában játsszon a színpadon. Annak idején még lehetett, mert átléptünk minden lehetséges határt, amire az emberek azt mondták, nem tudjuk megcsinálni. De tudtuk, és átléptük a határokat. Mindannyian tudatában vagyunk ennek és ez a mostani ezért fog működni. Nem hiszem, hogy 1972 vagy 1973 zenéjét akarnánk eladni a közönségnek. Az bűn volna.”  Lord: „Az emberek monoton egyhangúsággal ismételhették: miért nem jöttök össze újra? De az egyetlen indok, amivel elő tudtak állni, ez volt: ember, megcsinálhatod a szerencsédet. Ha működik a dolog, ez igaz is, de ez volt az egyedüli magyarázat… és nem a zenekar tagjai részéről, hanem kívülről. És nem számít, hogy ez milyen mesésen hangzik, de katasztrófa lenne, ha ez volna az egyedüli ok.” 

                                      Ebben a hírben jelentették meg a nagy visszatérést

      Még 1980-ban Blackmore ezeket mondta a Purple újjáalakulása körüli pletykákról: „A Deep Purple-ben eltöltött első évek határozottan izgalmasak voltak a számomra, sok újdonságot hoztak. Amikor elindultunk koncertezni, hála istennek, nem éheztem. Egy idő után azonban kezdtem azt érezni, hogy nem igazán tudok több újat mondani, de a zenekar többi tagja sem, bár sokan kívülről ezt nem így látták. Egy csomó dolog, amit csináltunk – és  most főként magamról beszélek –, nem jelentett semmit, csak kínlódás volt.”

K: Amikor először kezdtek beszélni a Purple újraegyesüléséről, csak egy különös ötletnek tűnt. Most viszont, úgy látszik, egyre több más, külső tényező is beleavatkozik. Hogyan tudja szétválasztani ezt a kettőt?

RB: „Elszigetelődöm azoktól, akikkel nem akarok együtt lenni és tartom a kapcsolatot azokkal, akikkel igen. Ameddig a zenekar úgy érzi, hogy együtt akar játszani, addig rendben van. Ami engem illet, nem erőltetem, bár tudom, hogy melyik felállást szeretném. De az elmúlt hónapokban annyi kicsinyeskedést láttam, hogy már untatnak, és nyilván untatják a közönséget is. Csak egy ötlet volt, amiről azt gondolom, puszta nosztalgia, most pedig mindenki túl komolyan veszi. Kezdetben arról volt szó, hogy összejövünk egy hónapra, de nem készítünk lemezt.”

K: Ha ez megtörténne, írna új anyagokat?

RB: „Gillannel nagyon szívesen, mert azt hiszem, sok van a tarsolyában.”

      1985 júliusában ezt nyilatkozta a Kerrang magazinnak: „Bár nem tekintettem  túl vérmes reményekkel az újraegyesülés elé, mégis, úgy gondoltam, csináljuk. Már idegesített a rengeteg ezzel kapcsolatos szóbeszéd, úgyhogy azt mondtam, rendben, kezdjünk neki. Roger is egyetértett. Azt viszont nem hittem volna, hogy ekkora üzleti siker lesz és ennyi lemezünk fogy majd. Ketté kellett volna szakadnunk, bármerre is mentünk, legyen az Ausztrália, Németország vagy Amerika. Eleinte pedig amiatt aggódtam, hogy megtelnek-e egyáltalán a koncerttermek, és az lett a vége, hogy mindenhol két előadást kellett tartanunk. Jó érzés, hogy ilyen sokan kíváncsiak ránk. A lelkem mélyén cinikus és kételkedő vagyok, és mindig azt hiszem, hogy senki sem jön el, senkit sem érdekel. Ez az oka annak is, hogy annyira ódzkodom az interjúktól, mert időnként nagyon negatív tudok lenni, márpedig negatív hozzáállással nem akarom képviselni a zenekart. Meglepett, milyen jól működött minden. Abban azért reménykedtem, hogy Amerikában sikeresek leszünk. Régóta élek itt, tudtam, hogy sok helyütt szóbeszéd tárgya, mikor jövünk megint össze. Az amerikaiak kitartanak a zenekaraik mellett. Pokoli nehéz itt áttörni, sokkal tovább tart, mint Angliában, de ha egyszer sikerült, nem felejtenek el, ami nagyon jó a zene szempontjából. Itt van időd arra, hogy kicsit visszavonulj, és ne csak játssz, szakadásig.”

     Ugyancsak ez idő tájt ezt mondta a Sounds magazinnak: „Ha nagyon arrogáns akarnék lenni, azt mondanám, egy újabb mérföldkövet akartunk állítani a rocktörténelemben. Alapvetően azért álltunk össze újból, hogy bosszantsuk a sajtót. Adtunk nekik valamit, amin elcsámcsoghatnak… Folytonosan megpróbáltak bennünket megalázni, lealacsonyítani, de időközben kezdtem rájönni, hogy már soha többé nem árthatnak nekünk. Bebizonyítottuk, hogy nekünk van igazunk, de ezt nem fogták föl. Most a körülöttünk levő embereket támadják, akik velünk dolgoznak. Ezen csak nevetni tudok. Néha azt gondolom, nem kellett volna kiadni albumot, akkor békén hagynának mindenkit. Ez az oka, hogy sosem megyek el a sajtókonferenciákra, engem sosem látnak-hallanak mint a zenekar szóvivőjét. Ha a sajtó azt akarná hallani, még azt is boldogan mondanám, hogy nem szeretem túlságosan a legutóbbi lemezünket. Az angol sajtó a szememben semmi. Emlékszem, amikor Paul McCartneyt a Melody Maker csaknem keresztre feszítette. Elképzeli, hogy a század legnagyobb zeneszerzőjéről azt merészelik írni, hogy túl sok a pénze és hogy mennyire elnyomja a borzalmas felesége?  Azt hiszem, ha Beethoven ma élne, vele is ugyanezt a szarságot csinálnák.”

    Az öt zenész 1984. május elején, falusias környezetben, Vermont államban, egy Stowe nevű hegyvidéki sí-üdülőhelyen, A muzsika hangja c. filmből ismert von Trapp család egykori házában, a Bass Lodge-ban kezdett újra ismerkedni egymással, magyarán ott írták meg a számokat. (Munkacímnek, nyilván utalásként a helyre, a The Sound of Music-ot választották.) Bruce Payne videokamerájával sok jelenetet megörökített ezekből a hetekből. Ezek láthatók is egy klipben, melyhez a „Perfect strangers” szolgált háttérzenéül.

https://www.youtube.com/watch?v=gZ_kez7WVUU

    Ott akarták felvenni is a teljes anyagot, ám ezt Vermont állam hatóságai valamilyen okból nem engedélyezték, úgyhogy június elején átköltöztek a közeli, Horizons nevű épületbe és egy mobilstúdió segítségével készült tovább a lemez.             

   Bármi is történt a múltban, ezúttal is Blackmore volt a csapat motorja. Ez Lord is elismerte: „Zeneileg a legtöbb témát Ritchie hozta… Ian és Roger írták a szövegeket, s bár én és Paice is hozzájárultunk a zenéhez néhány számban, az oroszlánrész Ritchie-é. Ez nagy bók tőlem rá nézve, de teljesen rá is szolgált: ez a zenekar az én olvasatomban nem létezett volna Ritchie nélkül. Ő az abszolút vezéregyéniség, az a fajta zene, amit ír, az a fajta gitárjáték, amit ő művel, alapvető ahhoz, hogy (a zenekar) működjön.” Nos, ha valaki, Lord igazán tudja.

   Blackmore, mivel a legtöbb témát ő hozta, a kezdet kezdetén ragaszkodott ahhoz, hogy a csapat teljes bevételének 50 százalékát ő kapja, ám ebbe Gillan nem egyezett bele, úgyhogy végül ráállt az öt felé való megosztásra. Igaz, a számok szerzői jogai már nem ilyen egyenlően oszlottak el.      

    A lemez keverését már Hamburgban, a Tennessee Tonstudióban végezték. Blackmore eközben helyet keresett a próbákhoz, ahol felkészülhettek a világ körüli turnéra. Végül Angliában, Bedfordban találtak is, merő véletlenből közel Gillan házához. Szabadidejüket a Ship nevű pubban ütötték el, és persze fociztak.  

             És persze fociztak. Balról: Colin Hart turnémenedzser, Blackmore, Glover, Paice

és Robb Fodder, Ritchie személyi asszisztense

                           A "Perfect Strangers"

    1984 novemberében megjelent az új lemez, „Perfect strangers” címmel. Ha jól emlékszem, a következő év kora nyarán jutottam hozzá, bár Komjáthy György már korábban leadta és magnóra is vettem. Megjelenésével nagyjából egy időben az ausztráliai Perth-ben debütált az „új” Deep Purple.

                     A perth-i koncert

Egy interjúban azt kérdezték Blackmore-tól, volt-e a zenekar tagjai közül valakinek álmatlan éjszakája az első koncert előtt. „Nem tudom – felelte –, nem szoktam együtt aludni a többiekkel. Az első előadás előtt rendesen berúgtam, a whisky mindig kéznél van.  Általában megvan az ivásszintem, a címke alatt úgy két és fél centivel.”

                             " a címke alatt úgy két és fél centivel.”

K: Skót whisky vagy bourbon?

RB: „Scotch. Elvégre brit vagyok. Valahányszor rágondolok a bourbonre, eszembe jutnak azok a buta déli amerikai boogie-zenekarok, és látom őket, ahogy a túrabuszuk hátuljában isszák a nyavalyás bourbonjüket.”

     Az óriási érdeklődésre jellemző, hogy az új-zélandi Aucklandban tartott koncertjükre egy nap alatt mind az 50 ezer jegy elkelt. Amerikai turnéjuk során is bebizonyosodott, hogy népszerűségük mit sem csökkent. 1985-ben csak egy előadó vonzott náluk több érdeklődőt Amerikában: Bruce Springsteen. Hozzáteszem, 1985 nyarának jó részét, kilenc hetet Amerikában töltöttem, hosszú utazással. Előtte és utána nagybátyámék nyaralójában pihentem és elég sokat néztem a nekem még újdonságnak számító MTV-t, mely akkoriban még jó zenéket is adott, nem csupa hulladékot, mint manapság. Emlékszem, a tévében hallottam az is, hogy Bruce Springsteen New York-i (valójában New Jersey-ben, NY közvetlen szomszédságában) koncertjére (Born in the U.S.A. turné) a feketepiacon 1000 dollárért is árultak jegyet. Én speciel nem túlzottan kedvelem, de Amerikában rendkívül népszerű. A Deep Purple-ről akkor egy szót sem hallottam.  A koncertrepertoárban az új lemez számai mellett a legnagyobb klasszikus sikereket játszották: a „Highway star”-t, a „Child in time”-ot stb, no és persze ráadásként a „Speed king”-et, a „Black night”-ot és a „Smoke…”-ot. Felkerült a műsorra Blackmore egyik sikerszáma, a  „Beethoven” is, mely lehetőséget adott Lordnak hatalmas szólókra, ugyanakkor azt is jelezte, hogy ki a csapatban az igazi dirigens.  

    Nem tudom, ki találta ki a lemezhez a „Perfect strangers” címet (a szám ugyan konkrétan nem az ő történetük, de minimum kétértelmű), mindenesetre ez a „tökéletesen (teljesen) idegenek” kifinomult humorérzékre vall. Talán célzás arra, hogy rá se fogtok ismerni a zenénkre? Talán azt sejteti, jó, jó összejöttünk, ha már annyian és annyira akartátok, de azért ettől még idegenek maradunk egymás számára? Talán volt bennük valamiféle bizonytalanságérzés, hogy megfelelnek-e az elvárásoknak? „Can you remember, remember my name…”, vagyis Emlékszel, emlékszel még a nevemre… Ez afféle szerelmes nóta akarna lenni, de nem nehéz észrevenni a szövegben bizonyos áthallásokat.

   Amikor először hallottam a lemezt, nem éreztem rajta az idő múlását; mintha ott folytatták volna, ahol a „Machine Head” táján abbahagyták. Ez jó is, rossz is. Jó, mert nagyjából tudták ugyanazt a szintet hozni, mint a hetvenes évek elején, rossz, mert nem éreztem előrelépést. A Purple nem tudta megújítani a „klasszikus” rockzenét. Igazság szerint nem csak ők, más sem. A 70-es elejének aranykora már évekkel azelőtt leáldozott. Nem volt már Led Zeppelin, se Pink Floyd, a Yes hol volt, hol nem, kimúlt az Emerson, Lake and Palmer, a King Crimson, a Genesis (mármint a progresszív Genesis), a Uriah Heep csak hajdani sikereiből élt, a Black Sabbath ugyanúgy lemezről lemezre változó összetételben jelent meg, mint a Rainbow (gyakorlatilag Tony Iommi kísérőzenekarává vált). Egyetlen előremutató lemezt sem tudnék említeni ebből az évből, bár néhány felfelé igyekvő és valamit is számító zenekar jelentkezett új albummal (pl. U2, R.E.M, Prince, Metallica), de hát mit mondjunk azok után, hogy az év egyik legnagyobb sikere Madonna „Like a virgin”-je lett, vagy Michael Jackson előző évben megjelent „Thriller” lemeze kapta a legjobb albumért járó Grammy-díjat…      

      Talán hiba volt a lemezt a „Knocking at your back door”-ral indítani, mint ahogyan az is, hogy a nyitó riffet az orgona játssza. Nem mintha nem volna jó riff, csak éppen „meghal” a folyamatos, véget érni nem akaró ismételgetéssel. Lord megérdemelt volna egy Hammond szólót a hét percből, helyette kapunk két Blackmore-szólót – egyet a közepén, egyet a végén. Utóbbi a jobb. A címe és szövege elég érdekes. Többen ugyanis anális szexre asszociáltak. Gillan elmondta, hogy felhívta egy texasi fickó egyik rádiótól azzal, hogy „ez AZ, amire gondolok?”. Ő igennel felelt. Mire a másik: „Elképesztő, hogy Amerikában minden rádió egy az anális szexről szóló számot játszik és nem jöttek rá, hogy miről van szó.” Gillan azt mondta, erről szó sincs, csak vicc az egész („és most megtudod, mi kopog a hátsó ajtódon”). Az „Under the gun” a mélypont, de legalább aránylag hamar túlesünk rajta. A „Nobody’s home”-nál mintha csak a vége felé jutna eszükbe, hogy időként nem árt ritmust váltani, különben unalomba fullad a szám. A „Mean streak”-ben Gillan kiváló, néhány vérszegény hangszeres ötlet is felbukkan. Egy dallamrészletről a „Lay down stay down” jut eszembe, egy ritmusképlet pedig kísértetiesen emlékeztet a Pink Floyd „Animals”-ének egyik gitárszólamára. A címadó „Perfect strangers” viszont mestermunka, kicsit több időt, energiát is szánhattak volna a kidolgozására. (Blackmore egy interjúban azt mondta, a szám alapjait már két évvel korábban, a Rainbow-ban megírta. És tényleg. Lásd korábban: „Can’t let you go”) A hangszeres refrén kiválóan alkalmassá vált arra, hogy koncerteken a lüktető, feszes ritmusra jól lehessen villogtatni a lézerfényeket. Az „A Gypsy’s kiss”-ben végre felgyorsul a ritmus, ám a szám megint csak akkor kezd élni, amikor Blackmore „kilép”, és a Rainbow legszebb napjait felvillantó szólót produkál. A „Wasted sunsets” az immár elmaradhatatlan rockballadákat hivatott képviselni. Szép is, nem mondom, Gillan megmutatja, hogy még mindig tud ilyesmit, Blackmore pedig a maga szólójával azt, hogy tíz éve is tudott ugyanilyet. A „Hungry daze” talán a lemez legjobb száma. A címe áthallásos; szó szerint éhes kábulat, ám ugyanúgy ejtik, mint a „hungry days”-t, ami éhes (ínséges) napokat jelent, utalással a banda indulásának kezdeteire, amikor még fillérekért játszottak és csakugyan szűkösen éltek. Gillannek és Glovernek sűrűn támadt nosztalgiája, mert a szövegekben fel-felbukkan egy-egy utalás a múltra. Az „A gypsy’s kiss”-ben például „space trucker”-eket emlegetnek, a „Hungry daze”-ben előjön Gillan egyik szólólemezének, a „Naked thunder”-nek a címe, és hát az a két sor, hogy „We all came out to Montreux/but that’s another song” (mindannyian eljöttünk Montreux-be, de az egy másik dal), nem szorul magyarázatra.

      Nem olyan rossz ez a lemez, ám nem is annyira jó. Alig akad értékelhető gitárriff, legalábbis olyan nincs, amilyeneket Blackmore-tól megszoktunk. Ez se volna baj, végül is hol van az előírva, hogy egy rockzenekarnak állandóan pofonegyszerű, kőkemény riffekre kellene alapoznia a számait. Blackmore törekvése állhat ennek hátterében, hiszen már az utolsó három Rainbow-lemezen is többnyire mellőzte a leegyszerűsített riffeket. Lord a háttérben mozog, de ott sokat, a gitárszólók, ahol vannak egyáltalán, élvezhetőek, de nem briliánsak, a szövegek jó része elég bugyuta, és az a Paice, aki korábban lemezről lemezre káprázatos ritmusötletekkel jött elő, most olyan egyhangúan dobol, mint egy Duracell-nyuszi. A későbbi CD-kiadáson szerepel még egy szám, a „Not responsible”, ami amolyan „elmegy” kategória, a tízperces „Son of Alerik” viszont csak a 99-es CD-változata került rá. A YouTube megjelenéséig nem is ismertem, pedig ha valami, akkor ez mestermű. Nem kicsit Rainbow hangzás, persze Blackmore-szerzemény és instrumentális. Aki nem ismerte, sokat mulasztott, de itt be lehet pótolni. 

 https://www.youtube.com/watch?v=9d6q3caSO0A

     Az album amúgy jól fogyott, a listákon is előkelő helyeket vívott ki (a német lemezlistán 2., brit nagylemezlistán 5., az amerikai Billboard 200-on 12. lett, és Amerikában a „Machine head” után ez lett a második platinalemezük (1 millió fölötti eladással).    

    Paice úgy vélte, a lemez a korábbiakhoz képest egyfajta természetes fejlődést mutat és nagyon felüdítő volt számára újra érezni a második felállás szellemét. Glover: „Valaki azt mondta, hogy a ’Perfect strangers’-ből kihallotta mindazon hatásokat, melyek az egyes tagokat az időközben eltelt munkáik során érték, a Rainbow-t, a Whitesneke-et, a Gary Moore Bandet. Nem is tudom, hogy én magam kihallom-e ezeket, de szeretném hinni, hogy ez így igaz.” … „Sosem lesz ugyanaz (mint a második felállás eredetileg). Nem azt próbáljuk életre kelteni, amit a múltban játszottunk. De ha ismét elkap bennünket ugyanaz a szellemiség, mint akkoriban, az nagyszerű lesz. Ez a szellemiség pedig két szóban foglalható össze: bassza meg! Bassza meg, azt fogjuk csinálni, amit mi akarunk.”

     Gillan véleménye: „A ’Perfect Strangers’ a legjobb, amit valaha is csináltunk. Azt megelőzően  nekem a ’Fireball’ volt a kedvencem, az egyik legfontosabb lemez, amit a Deep Purple készített. Az ’In rock’ után nyilvánvalóvá vált, hogy valami progresszív dologba kezdtünk. A ’Fireball’-on viszont tágítottuk a korlátainkat, olyan számokkal, mint a ’Fools’,  a ’No one came, az ’Anyone’s daughter’. Ez a lemez megosztja a hallgatóságunkat, de azt hiszem, ez fektette le a ’Machine head’ alapjait. A ’Fireball’ nélkül nem lett volna ’Machine head’.”  

    Érdemes felidézni 1984-ből Lord véleményét is egy a Kerrangban megjelent interjúból:

JL: „Az utóbbi években a zene egyre plagizálóbb. A mai metálbandák mind a Deep Purple-t, a Black Sabbath-ot és a Led Zeppelint tekintik a mentoruknak, kiindulópontjuknak, de ahogyan csinálják, az nagyon szűk látókörre vall. Nem szeretem a heavy metal kifejezést, de megértem, hogy egyes zenekarok miért így minősítik magukat.”

K: A Purple-nek sosem volt heavy metalos kinézete.

JL: „Soha nem készült rólunk olyan fotó, hogy vér csorog a szánkból… A mostani újraegyesülésnél senki sem volt, aki azt mondta volna, hogy nem, nem akarom.  Öt ember, aki egy ideig különböző helyeken játszott, most összejött… Ritchie riffjeit hallom vissza az összes mai metálbanda zenéjében és ilyenkor mindig az jut az eszembe, hogy Ritchie ezt már 1971-ben megírta és lejátszotta. A Purple gyökerei sokkal szerteágazóbbak és sokrétűbbek, mint a mai metálzenekarokéi… Kitaláltunk valamit, ami újszerű volt, merítettünk a dzsesszből, a régi rock and rollból, a klasszikusoktól, bizonyos értelemben zenei szarkák voltunk. A mai metálbandák nem mennek messzebb, mint a Deep Purple vagy a Sabbath.  Ritchie és én olyasmit csináltunk a színpadon, ami tisztán a modern dzsesszből ered. Afféle zenei tréfák ezek, ő elkezd valamit játszani, nekem pedig ki kell találnom, hogy mivel felelek rá. Ez egyfajta humort és feszültséget hozott a zenénkbe; azt, hogy most mi az ördög fog történni? A közönség nem tudta, és tíz esetből kilencszer mi magunk sem. Ez nagyon izgalmas volt. Emlékszem, amikor Vermontban elkezdtük a próbákat a ’Perfect strangers’-hez, Ritchie megkérdezte, hogyan hozom ki ezeket a hangokat az orgonából. ’Az utóbbi hét évben egyfolytában ilyen hangzást produkáló billentyűst kerestem, te egyből megcsinálod, én pedig hosszú órákat töltöttem el emberekkel, hogy kihozzak belőlük valami hasonlót.’ Azt feleltem, azért, mert te kezdetektől fogva velem vagy. Ettől nem vagyok okosabb a többi srácnál, ez csupán azt, jelenti, hogy én én vagyok.”

K:  Úgy érzi, van helye a 80-as években a Deep Purple virtuóz, kifinomult zenéjének?

JL: „Mindannyian érezzük. Nagyon örülök, hogy újból összejöttünk, mert azt hiszem, valami módon tudunk segíteni a zenén. Ez nem azt jelenti, hogy megváltoztatjuk a világot, de valami szépet tudunk vinni a rockbizniszbe.”

K: Azt beszélik, óriási pénzeket ígértek, egymilliót személyenként.

JL: „Igen? Nem akarom az energiámat arra fecsérelni, hogy mentegetőzzek, csak azt mondom, hogy jöjjenek és hallgassanak meg bennünket. A rock arról szól, hogy jól érezzük magunkat és mi a Puple-ben mind jól érezzük magunkat.  Ez mindig is így volt, kivéve azokat a szomorú utolsó hónapokat… Még továbbvittem Daviddel, Glenn-nel és Tommyval, de az nem ugyanaz volt.  Azokban az években, amiket a Whitesnake-kel töltöttem, a magazinok szavazólistáin mindig a csúcson voltam mint billentyűs, de folyton éreztem, hogy az emberek csak a hírnevemre, az ismertségemre szavaztak, nem pedig arra, amit valójában csináltam. Most, hogy újra együtt vagyunk, valódi okot adok arra, hogy szavazzanak rám és az első helyre tegyenek.” 

    A sajtó vegyes fogadtatásban részesítette a lemezt. A mértékadónak számító Kerrang publicistája azt írta, „A Purple visszatért, ha nem is a legjobb formájában, de ahhoz nagyon közel.” Érdekes, hogy többen a Yes egy évvel korábban megjelent „90125” című albumához próbálták hasonlítani, melyben az új gitáros, Trevor Rabin vált alapemberré, elsőszámú  zeneszerzővé és második énekessé. Állítólag magának Blackmore-nak a kívánsága volt, hogy mielőtt nekiállnak a lemeznek, hallgassák végig ezt a Yes-albumot. Nem tudom, elrettentésnek, avagy követendő példának szánta-e, tudniillik abban az értelemben, hogy a hetvenes évek elején sikeres progresszív zenekaroknak hogyan kellene (vagy nem kellene) idomulnia az új idők elvárásaihoz. Egy biztos, a „90125” teljesen más utakat követett, mint a „Releyer”, vagy a „Close to the edge”, vagy az Anderson nélkül három évvel korábban készült „Drama”. Más, de nem rosszabb, ráadásul óriási üzleti siker lett, 6 millió eladott példánnyal. Az első számot, a hard rockosan, kemény riffel induló „Owner of a lonely heart”-ot sikerült a slágerlisták élére tornászni, az MTV is orrvérzésig játszotta a belőle készült klipet. Mikor történt ilyesmi a Yessel korábban? Soha. Baj ez? Nem baj. A Yes sosem süllyedt a „slágerzenélés” olyan szintjére, mint a hajdani progresszívek egyik legprogresszívebbje, a Genesis a 80-as évek második felében. Nos, a „Perfect strangers” sajnos csak technikailag hozott némi újat, zeneileg alig. 

Részlet a Kerrang magazinnak adott interjúból

RB: „Kezdetben talán igen. Emlékszem, amikor legelőször újra találkoztunk, kíváncsiak voltunk, fog-e működni a 80-as években, aztán azt gondoltam, egye fene, ki törődik vele, gyerünk és csináljuk.”

K: A „Perfect strangers”, úgy tűnik, egyenes folytatása a „Machine head”-nek. Így is tervezték?

RB: „Igen. Tudja, mindig becsültem az AC/DC-t. Mint zenekart nem kedvelem őket túlzottan, de azt igen, hogy a saját elképzeléseiket tűzön-vízen, következetesen keresztülvitték. Amikor elkezdték, a zenéjük egyáltalán nem hangzott a kor elvárásainak megfelelően. Aztán hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot vett a rockzene és a banda az egekbe ment. Az volt benne a jó, hogy ragaszkodtak az elveikhez, képesek voltak kivárni, amíg eljön az idejük. E szempontból van bizonyos párhuzam a Deep Purple és az AC/DC között. Kiállunk és  azt csináljuk, amiről a legjobban ismernek bennünket.”

K: Vagyis mit?

RB: „Színvonalas, kifinomult rockzenét és nem heavy metalt, és remélhetőleg lesznek

néhányan, akiknek tetszeni fog.  Talán eljött az idő, amikor az emberek már belebetegedtek a diszkózenébe. Azt hiszem, ismét eljött a Deep Purple ideje.  Jó lenne, ha a zenehallgatók egy részét újra a hard rock felé tudnánk fordítani, ahelyett, hogy azt érezzék, mindenáron táncolniuk kell valamilyen zenére.”

K: Nem rajongója a diszkónak.

RB: „Beteggé tesz, minden lemez egydimenziós. Semmi ritmusvariáció, mindig csak ugyanaz… Jó, jó, a régi időkben ott volt Hendrix, a Cream, a Traffic, az ő némelyik számukra is táncoltak az emberek, de az csak valamiféle önkifejezés volt részükről. Az a fajta zene nem a táncparkettre termett.”

K: Úgy gondolja, az a „virtuóz képesség”, amit a Deep Purple képvisel, hiányzik a mai zenéből?

RB: „Anélkül, hogy fényezni akarnám saját értékeimet, azt mondhatom, hogy a kemény rock and roll játszása is művészet. Nem csak arról van szó, hogy az egekig tekerjük az erősítőket és hangosan játszunk. Van benne dinamika, melódia, de ilyet alig hallani manapság.”

K: Úgy látom, hogy a sajtóban a Deep Purple újraegyesülése nem keltett olyan izgalmat, amit az ember egy ilyen hír alapján elvárna. Mintha valami állóvíz jellemezné a zenét.

RB: „Ez nagyon különös, mert amikor a kocsmákban fiatal srácokkal beszélgettem és szóba került a Deep Purple, azt kérdezték: és mit csináltok? Mondom, visszatérünk, együtt. Erre megvonják a vállukat és azzal reagálnak: á, már megint egy újjáéledés. Erre azt mondom, nem;  csak  összejöttünk.”

K: Olyan régóta szóbeszéd tárgya, hogy ismét együtt játszanak, hogy amikor ez ténylegesen megtörténik, afféle anti-klimax jellegűvé válhat.

RB: „Az utóbbi időkben ez szinte félévente szóba került, csak sok időbe telt a megszervezése, ennyi az egész.”

K: A Purple „Perfect strangers”-ét ugyanolyan sikeres visszatérő lemeznek szánta, mint mondjuk a Yes a „90125” című albumát?

RB: „Ki ne akarna visszatérni olyan erős albummal, mint az? Nagyon jó lemez, kiváló a hangzás, Trevor Rabin gitárjátékát igen nagyra tartom, az egyik legjobb gitárszóló, amit az utóbbi időkben hallottam, az ’Owner of a lonely heart’.  Megmozdított bennem valamit, végre valami vállalkozó szellemű gitárjáték, nem csak föl-le szaladgálás a gitár nyakán. Annak a gitárszintetizátornak a hangja ugyancsak nagyon izgalmas. Olyannyira, hogy miután hallottam, én is vettem egyet.”

K: Akkor talán Trevor Hornt kellene felkérni producernek…

RB: „Nem hiszem. Való igaz, több producerben is gondolkodtunk, de végül úgy döntöttünk,  csinálja Roger. Nem akarunk afféle kifényesített hangzást, a ’Machine head’ 80-as évekbeli változatát akarjuk elkészíteni.”

      Glover egy 1991-es interjúban szintén utalt az újraegyesülés körüli időkre: „Mindig mindent felveszek, amiket a próbákon játszunk, még a jamek anyagát is. Emlékszem, egyszer Ritchie lejátszott valami gyilkos riffet és amikor leálltunk, kértem, játssza el újra. Megkérdezte: milyen riffet? Igazából nem is volt tudatában, hogy mit játszott. Egy csomó számunk úgy keletkezett, hogy csak jammeltünk és a jó riff egy jó szám legfontosabb alapja. A próbák során rengeteg friss, izgalmas ötlet kerül elő, ezért tartom fontosnak, hogy közben állandóan fusson a szalag. A baj az, hogy a ’Smoke on the water’ alaphangjai már mindent elmondtak, a legtöbb más gitáros ezeket az elemeket használja a riffjeihez… Ritchie igazi riffkirály, például a ’Knockin’ at your back door’ alaptémája már évekkel ezelőtt megvolt, még a Rainbow-időkben szalagra vettem, csak akkoriban nem írtunk belőle semmit.”

    Arra a kérdésre, hogy lehet-e még lelkesedni ennyi év után is, így válaszolt: „Persze, lehet. Amikor visszagondolok a turnékra, azokra a borzalmas hosszú utazásokra, s hogy soha többé nem akarom látni a frankfurti repülőtér csarnokát és egyáltalán, semmiféle repülőteret…, miközben persze tudom, hogy még sokszor fogom… , de azok a pillanatok a színpadon, azok megfizethetetlenek… Ilyenkor néha eszembe jutnak azok a nagyon régi idők, amikor még Németországban játszottam, estéről estére azokban az izzasztó klubokban. 45 perc zenélés, 15  perc szünet, aztán kezdődött elölről az egész,  este héttől hajnali háromig, éveken át. Épp csak kikerültem az iskolából, és mindezek ellenére azt gondoltam, itt vagyok, azt csinálom, amit mindig is akartam, és még fizetnek is érte.  Még ma is, ha színpadon állok, valami hasonlót érzek, és emlékszem azokra a sok évvel ezelőtti rémségekre. Amikor Ritchie-vel próbálunk és csak ketten vagyunk a stúdióban, mindig örülök, hogy hallgathatom a  játékát. Csak csodálom őt és arra gondolok, milyen kiváltság, hogy ilyen személyes viszonyban vagyunk.  Magával ragad. A hang az övé, az ujjaiban van. Az emberek lassan kezdenek rájönni, hogy vásárolhatnak bármilyen hangszert, erősítőt, egyebet, végül kiábrándulnak, mert sosem fog úgy szólni, mint egy másik bizonyos személyé. Ahogy mondtam, a hang belülről jön.”

     Lássuk, mint mondott Gillan az idő tájt: „Az a sok probléma, ami a Deep Purple-ön belül előfordult, főleg a köztem és Ritchie között fennállt ellentétekből fakadt. Nem voltak ezek nagyon komolyak, de egy idő után a kis sebek elfekélyesednek. Ahogy múlt az idő, egyre jobban elfáradtunk. Igazából sosem nőttünk fel. Zenei oldalról profik voltunk, de az életszemléletünk nem volt profi. Ezt az ember csak az évek múlásával szedi fel és kezdi elfogadni mások szemléletét. Mi erre korábban képtelenek voltunk és a lehető legrosszabbat tettük, mert sem én, sem pedig Ritchie nem volt hajlandó változtatni a nézetein. Aztán ő is, én is a saját utunkat jártuk a magunk zenekaraival. Azt hiszem, az elmúlt tíz év arra is jó volt, hogy érettebbek lettünk és toleránsabbá váltunk. Mert most nagyszerű szellem uralkodik ebben a zenekarban. Oké, Ritchie és én különböző személyiségek vagyunk, de ahogy elkezdtünk újra együtt próbálni, az fantasztikus volt, minden úgy szólt, mint régen…”.

Előző részek itt:

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/16/udvozlunk_a_blog_hu-n_101630  

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/06/a_nagymama_kedvence

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/13/4_fejezet_csitt_felvetel_indul

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/20/a_klasszikusok_871

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/27/kokemenyen_6_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/04/7_fejezet_beindul_a_legkondi

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/11/8_fejezet_a_fej

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/18/9_fejezet_vagy_o_vagy_en

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/25/10_fejezet_feluton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/01/11_fejezet_egj

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/08/12_fejezet_eges_es_vihar

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/15/13_fejezet_valasok

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/22/14_fejezet_a_szivarvany_alatt

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/08/31/15_fejezet_pia_drog_nok

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/07/szinten_zeneszek_16_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/14/17_fejezet_a_szivarvany_folott

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/21/18_fejezet_ennek_is_baal_az_oka

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/09/28/19_fejezet_a_haromszemelyes_zenekar

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/10/05/20_fejezet_a_vampir

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/10/12/21_fejezet_futball_autok_macskak