Gillan tehát menni akart, ám a menedzsment abban reménykedett, hogy a négy maradék tag továbbviszi a Deep Purple nevet, no meg a zenét is. A háttérben viszont ott volt egy másik gyenge láncszem; nem, nem Glover, hanem maga Blackmore. Évekkel később ezt úgy magyarázta, nem akarta Glover távozását, hanem ő akart kiválni. Paice-nek mondta is, lépjünk ki. Újból megpróbálkozott volna a Babyface-projekttel, melyben rajta kívül benne lett volna Paice és Phil Lynott énekes-basszusgitáros is, ám az utóbbi éppen sikerei csúcsán állt  a Thin Lizzyvel   és nem nagyon akarta otthagyni őket. Egyébként próbálkoztak. Erről Paice beszélt egy interjúban a Classic Rock Magazine-nak. „Ritchie és én úgy gondoltuk, nagyobb szabadságot élvezhetünk egy háromtagú zenekarral…minden este változtathatunk a számokon, amit a Purple-ben nem igazán tehettünk meg. Phil Lynottot még a karrierje elején láttuk a Speakeasy-ben. Gondoltuk, micsoda fantasztikus hang. Túl sok figyelmet a basszusjátékára nem fordítottunk, mert olyan kiváló énekes volt….Aztán egy napra bementünk egy nyugat-londoni stúdióba, hogy próbálkozzunk…Új számokat játszottunk, de ezek sokkal inkább a Cream-re vagy a Free-re hasonlítottak, blues-os jellegűek voltak.  Phil hangja nagyszerű volt, de a basszusjátéka nem nagyon felelt meg a mi elvárásainknak. Ha csak hárman vagyunk egy zenekarban, ott mindenkinek nagyon jót kell nyújtania. Kábé mint Jack Bruce-nak, de Phil – nyugodjon békében – nem mindig ütötte meg ezt a szintet. Ritchie-vel egymásra néztünk és azt mondtuk: ez nem fog menni…Visszatértünk a Purple-be és turnéztunk tovább.”    Az akkor játszott anyagokból semmiféle felvétel nem maradt fenn.

         Ők lettek volna a "babaarcúak" (Paice, Blackmore, Lynott)

     Szóba került még John Lawton (később a Uriah Heep énekese), aki abban az időben a  progresszív irányt képviselő Lucifer’s Friendben énekelt. Őt Blackmore még a 60-as évekből, Németországból ismerte, de a tárgyalások nem vezettek eredményre. A Purple menedzsmentje rémülten észlelte, hogy a zenekar vagy így, vagy úgy hullik szét, épp akkor, amikor a nagy pénzeket hozó amerikai piacra betöretek (abban az évben 14 millió Purple-albumot adtak el világszerte). Felvetődött az is, hogy Glover és Lord folytassák más zenészekkel ugyanazon név és cégér alatt. A megbeszélések végül oda vezettek, hogy Paice-t sikerült maradásra bírni és Blackmore-t is lebeszélni távozási szándékáról. Ritchie azonban mindenképpen új csapatot akart. A menedzsment belátta: mivel Blackmore a legkreatívabb ember a csapatban, ha fenn akarják tartani a Deep Purple-t, az ő útját kell követni.

     Érdekes megjegyezni, hogy Blackmore mennyire vonzódott a hármas felállású formációhoz. (Említettem, hogy még a hatvanas években a rövid életű Three Musketeersben milyen jól érezte magát.) A hatvanas évek végén, a hetvenesek elején létezett néhány igen sikeres trió, gondoljunk a Creamre, a Jimi Hendrix Experience-re, később az Emerson, Lake and Palmerre. A két utóbbi egyébként kis híján fuzionált. Keith Emerson zenekara, a Nice és Greg Lake együttese, a King Crimson 1969-ben többször is fellépett ugyanazokon a helyszíneken és már akkor tervezgették, hogy együtt alakítanak csapatot. Először Mitch Mitchellt, Jimi zenekarának dobosát akarták felkérni. Neki nem tetszett az ötlet, viszont továbbadta Hendrixnek. Dobos végül is került, az Atomic Roosterből távozó, Mitchellnél sokkal jobb képességű Carl Palmer személyében, s mivel Hendrixnek is kezdett elege lenni zenésztársaiból, foglalkoztatta a gondolat, hogy csatlakozik az ELP-hez. A brit zenei sajtó már kombinált, olyasmiket írtak, hogy a leendő zenekar neve HELP lesz. Tervbe is vették, hogy az Wight-szigeti fesztivál után összejönnek egy jamre, ezt azonban keresztülhúzta Hendrix rövidesen bekövetkezett halála. Belegondolni is furcsa, vajon mi jött volna ki egy ilyen társulatból.

    Gillan és Glover távozása azonban nem ment annyira simán. Blackmore Gillan maradásáról hallani sem akart, ám Glovert nehezére esett kirú(gat)ni. „Nem azt akartam, hogy ő távozzon. ÉN akartam menni.” – mondta évekkel később. Roger volt a csapatban a „kedves, aranyos srác”, aki nem tett semmi rosszat, ő volt a banda egyik alappillére, viszont Blackmore olyan basszusgitárost akart, aki inkább blues-stílusban játszik. Na jó, de ki mondja meg neki?  Talán majd a menedzsment, és így is történt. Glover így emlékszik az esetre. „1973 júniusában Floridában koncerteztünk, és már éreztem, hogy valami van a levegőben. Bementem a menedzsment irodájába azzal az elhatározással, hogy addig nem jövök ki, amíg meg nem mondják, mi a helyzet. Azt mondták, Ritchie úgy határozott, hogy marad. Ó, ez klassz, feleltem, mire így folytatták: de csak akkor, ha te távozol. És mit gondolnak erről a többiek? Ők azt szeretnék, ha Ritchie maradna.”

                    Ezt jól megszívtam (Gillan)

                                   Én is (Glover)

     Roger, mint mindig, úriemberként kezelte a helyzetet. Végigcsinálta a turnét és az utolsó koncerten, 1973 júniusának végén Oszakában, miután a maradók elhagyták a színpadot, Gillannel együtt elbúcsúztak a közönségtől. Előtte azonban Tokióban, a Budokan csarnokbeli koncerten történt egy és más. Az előző részben említettem, hogy nem sokkal korábbi, amszterdami fellépésük után a közönség gyakorlatilag miszlikbe aprította a Purple teljes felszerelését. Nos, a Budokanban ekkora kár nem érte őket, „csak” a 13 ezer fős csarnok berendezését verték szét. És miért? Mert elmaradt a ráadás. Egyik road megtépett ruhában, véresen vergődött el a hotelig. Ritchie már ott volt. „Szar volt a közönség. Nem érdemelték meg a ráadást, úgyhogy szartam rájuk” – mondta.  

            A tokiói Budokan csarnok, Purple-koncert után

      A Deep Purple „kemény magja”, az alapító atyák ugyanott tartottak tehát, mint Evans és Simper kispriccelésekor (különös, hogy Blackmore és Simper is kedvelték egymást, ott is Evans énekével volt baja, de akkor is működött az „árukapcsolás”). A basszusgitáros szerepére már egy amerikai turné során kiszemelték az angol Trapeze zenekar énekes-zenészét, Glenn Hughes-t. A fiatal srácnak eleinte fogalma sem volt róla, mik vele a nagy Purple tervei. Eleinte azt hitte, énekesnek akarják szerződtetni, s nagyot nézett, amikor kiderült, hogy Glover helyére szánják. Úgy képzelte, ha már hívják, ő lesz a basszusgitáros és az énekes is, ám ez ellenkezett a többiek akaratával. Hughes 7–8 évvel volt fiatalabb jövőbeni társainál, zenekarával leginkább bluest, rhythm and bluest, sőt funkyt játszottak. (Persze, ne feledjük, Gillan és Glover popzenekarból érkeztek, s lám, mi lett belőlük…) Ezzel a stílussal, bár Hughes zenei képességét elismerték, nem sok sikert arattak Angliában, Amerikában azonban a viszonylag népszerű zenekarok közé számított a Trapeze.

                      A Trapeze (balra Glenn Hughes) és egy számuk 1970-ből

https://www.youtube.com/watch?v=d0uVYOWdvz0

    Leendő énekesként első helyen Paul Rodgerst emlegették. Zenekara, a Free egyszer korábban már felbomlott, most ismét a szakadék szélén táncolt. Rodgers mindig, máig is Blackmore egyik legnagyobbra értékelt énekese volt. Őszintén szólva bennem a Free repertoárjából az egyetlen, agyonjátszott „All right now”-n kívül alig maradt meg valami, s csak az utóbbi időkben kezdtem megérteni, miért áradozott róla mindig Ritchie. Akkor kezdtem megérteni, amikor először hallottam a Queennel énekelni, azokat a számokat, amiket Freddy Mercuryvel ismertünk meg. Minden dalnak új színt adott, meg sem próbálta utánozni elődjét; csakugyan óriási hang. Biztos vagyok benne, hogy a Purple-számok is kifogástalanul szóltak volna az ő torkából. Nos, Rodgers visszautasította az ajánlatot, helyette új zenekart alapított, Bad Company néven.

    Miközben énekest kerestek, Hughes-t már kezdték bevonni a munkába. Egy interjúban elmesélte, hogy egyik alkalommal Ritchie meghívta őt a házába. Először került közel ehhez a rejtélyes emberhez és a köréje szőtt legendák igaznak bizonyultak. „Tényleg fekete ruhás férfi volt. Körülötte minden fekete, még a kutyája is fekete volt…”. Ketten próbálgattak egy számot, s mint később kiderült, állítólag ennek csíráiból született meg a „Mistreated”.

                    "Még a kutyája is fekete volt"

     A zenekar időközben hirdetést tett közzé a Melody Makerben, az „Énekest keresünk” rovatban. Ez azért elég furcsa, nem? A világ egyik legelismertebb zenekara újsághirdetéssel keres énekest. Mintha mondjuk Keira Knightley hirdetés útján próbálna férjet találni… Mindenesetre özönlöttek a szalagok a menedzsment irodájába, a fiúk pedig keresték a megfelelő hangot. Coletta kiszűrte a reménytelen eseteket, úgyhogy a zenészek elé már csak az ígéretesebbek kerültek, ám egyiktől sem voltak elragadtatva. Már-már megvalósulni látszott Hughes álma, hogy csakugyan ő lesz a kvartettként újraéledő Purple szólóénekese (is). Lord egy interjúban azt mondta ezekről a napokról: „Amikor ismertté vált, hogy énekest keresünk, elleptek bennünket a magnószalagok, de nem igazán találtunk megfelelőt. Aztán egy napon – esküszöm, így igaz, ahogy mondom – kivettem egy szalagot a sok közül, és azt mondtam, ha ez sem lesz elég jó, akkor kész, felejtsük el. Azt a szalagot David Coverdale küldte.” A demo az öregek emlékei szerint pocsék volt, de a hang ígéretesnek tűnt, úgyhogy meghívták a srácot meghallgatásra. Hát, ha ezt meghallgatjuk, csakugyan olyan távol áll a Purple hangzásvilágától, mint mondjuk az LGT-jétől a Vámosi-Záray kettős stílusa. A rezesekkel inkább valamiféle Blood, Sweat&Tears féle próbálkozásra hajaz. (Lásd alant: egy demofelvétel)

 https://www.youtube.com/watch?v=kxSxzdfIPLI

     Az Északkelet-Angliából származó Coverdale, Glenn-nel ellentétben, teljesen ismeretlen volt, sosem állt még nagyobb közönség előtt a színpadon, sosem készített lemezfelvételt. A 60-70-es évek fordulója táján a The Governmentben énekelt, de nem sokra vitték; ismeretlen kis vidéki zenekar maradtak. A  meghallgatásra augusztusban, a londoni Scorpio Sound stúdióban került sor. Erre Coverdale így emlékezik: „Amikor megérkeztem, Paice és Lord már a stúdióban voltak. Mr. Lord nagyon szívélyesen és barátságosan fogadott, Paice a dobfelszerelése körül matatott. Ezután érkezett Ritchie a feleségével, Babs-szal és két kutyájával, akiket szemmel láthatóan imádott. Gyakorlatilag semmibe vett, épp csak egy pillantást vetett rám. Azt mondtam neki, megtanultam a ’Strange kind of woman’-t és amikor eljátszottuk, Ritchie rám nézett és azt mondta, úgy énekeltem, ahogyan azt ő a megírásakor elképzelte.” Nem ígértek ugyan neki semmi biztosat, de érezték, megtalálták az emberüket.

     A Deep Purple frontembere, hangja azonban nem lehetett akárki. Coverdale-t alaposan át kellett formálni. Borzalmasan öltözködött, több kiló súlyfölösleggel küszködött (saját bevallása szerint alulról súrolta a 100 kilót), pufók arcával, szemüvegével mindennek kinézett, csak nem rockénekesnek, de ezen lehetett segíteni. Egy hét múlva megkapta az értesítést: ő lesz az új énekes. Coverdale, gondolom, összecsinálta magát a megtiszteltetéstől. A semmiből jött vidéki fiú egyenesen a világ egyik legjobb, ha ugyan nem a legjobb rockzenekarába csöppent, méghozzá vezető szerepbe. Mert meglehet, a csapat stílusát Blackmore határozta meg, a színpadon mégiscsak az énekes áll középen és elöl, a lemezen az ő hangja dominál (elvileg legalábbis), de a főnöknek meg kell felelni. Hughes is érezhette ezt: „Jon nagyon nyugodt és kedves volt, Paicey-t elsősorban a pénz érdekelte, Ritchie ellenben kimondottan művészi karakter volt, életnagyságúnál is nagyobb. Hendrix halála után a gitárosok világát Page, Beck és Clapton uralták. Amikor beléptem a zenekarba, a  ’Machine Head’ és a ’Made in Japan’ után, talán már ő volt a legkiemelkedőbb élő gitáros, úgyhogy a legnagyobbal dolgoztam együtt”.

      Blackmore Coverdale-t is meghívta a házába, közös dalírásra. „Hamar rájöttem – mondta – , hogy Ritchie az első számú szerző a csapatban. Lejátszott nekem egy csomó zenei alapanyagot, melyekből később a ’Burn’ számai születtek.” Azt tervezték, hogy az új lemezt Németországban veszik fel egy stúdióban, s mialatt Hamburgban voltak, Blackmore bevezette az énekest a helyi klubok zenei világába is. „Korábban még sosem jártam ilyen klubokban és a zenekar tagjait úgy fogadták, mint királyi fenségeket. Eszméletlen jó zenéket nyomtak a DJ-k, sosem hallottam ezekhez foghatót. Ritchie felhívta a figyelmemet arra, hogy nézzem, milyen tempókra indulnak be a táncolók és alkalmazzam a tapasztaltakat a dalírásban. Rengeteget tanultam tőle.”

   A németországi helyszín azután a délnyugat-angliai Clearwell kastélyra cserélődött, oda hívták meg a sajtó képviselőit is, hogy bemutassák az új fiúkat. A sajtótájékoztatón persze mindenki elsősorban Coverdale-re volt kíváncsi. Blackmore azt mondta: „Új zenekart akartam, nem csupán egy új énekest és nem ott folytatni ahol abbahagytuk”.

                  A harmadik felállás első csoportképeinek egyike (alul a két új fiú, Hughes és Coverdale)

 Egy cikk a New Musical Expressből, kissé (?) pikírt címmel: A Purple bemutatja... öööö.. az ismeretlen Coverdale urat

    Blackmore-ban volt annyi lélek, hogy clearwelli tartózkodásuk és próbáik alatt nem a teljesen zöldfülű Davidet, hanem Glennt pécézte ki gonosz tréfái áldozatául. Bemikrofonozta a szobáját, hangszórókat tett a szekrényébe, melyek iszonyú hangokat produkáltak és képes volt hajnali négyig fennmaradni, hogy lássa és kiélvezze a hatást. Hughes ezt mondta egy interjúban: „Ez Ritchie. Most múlt hatvan, de szerintem még mindig vízipisztolyt hord magánál.” Hughes arra is utal, hogy Blackmore véget akart vetni a Purple-ben korábban, a második felállásban alkalmazott ötszerzős jogdíjmegosztásnak. Azt mondta, mindenki annyival részesedjen, amennyit hozzátett egy-egy számhoz. Semmi kétség, a szerzői jogdíjak adják a zenekari tagok bevételének egy részét, márpedig a Purple-számok zenéjének hatalmas többségét Blackmore írta, vagy legalábbis az ő ötleteiből születtek. Lord az első felállás idején még tevékenyen részt vett a zeneszerzésben, de a „Concerto…” után mint zeneszerző eléggé „leült”. Ő maga ezt mondta erről: „Nem tartom magam nagy rockzene-szerzőnek. Gitárral percek alatt meg lehet írni egy jó riffet, de billentyűs hangszereken nem… Az utóbbi években kétségkívül Ritchie volt a zenekar hajtómotorja, a benne munkálkodó energia vitte át a zenekart sok személyes problémán.”

            Próba Clearwellben

 A két leendő rocksztár.... a semmiből jöttek

   Akkor most említek egy érdekességet. 1994-ben Glenn Hughes „From now on…” címmel szólólemezt adott ki, melyen számomra (rajta kívül) teljesen ismeretlen tagok zenélnek és a CD-n bónuszként szerepel az 1973-as Deep Purple-album címadó száma, a „Burn”. Megnéztem az eredetit és a szerzők között sehol sem találtam Hughes nevét, sőt, ő az egyedüli, aki a lemez egyetlen számánál sincs feltüntetve szerzőként. A szólólemezen viszont mind az öt akkori Purple-tag neve szerepel szerzői minőségben. Azt csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy a feldolgozás legalább olyan jó, mint az eredeti, ami többek között arról is árulkodik, hogy egy számot nem is annyira lejátszani nehéz, hanem kitalálni. Persze, nem mindegy, hogy mondjuk Beethoven IX. szimfóniáját a bécsi filharmonikusok adják elő Herbert von Karajannal, vagy teszem azt a ljubljanai rádió szimfonikus zenekara, de attól még az utóbbi is lehet nagyon jó. A lényeg, hogy Beethoven írta, nemde? Ugyancsak mellékesen jegyzem meg, szerintem Hughes jobban énekli a „Burn”-t, mint Coverdale. Azt már csak  halkan merem hozzátenni, hogy Hughes CD-jének kísérőfüzetében van egy fotó, mely hangulatában, stílusában kísértetiesen emlékeztet az egy évvel később megjelent Rainbow-lemez, a „Stranger in us all” borítójára, vagy világosabban fogalmazva, a Rainbow-fotó Hughes lemezének képére.

       Hughes szólólemezének belső borítója....

                          ... és a később megjelent Rainbow-lemez borítóképe

    1973 novemberében a Purple lemezfelvételre elvonult…, na, hova? Hát Montreux-be. Még megvolt „Funky” Claude, ott volt a szokásos „Rolling truck Stone thing”, ahogy Gillan megírta, ezúttal azonban az újonnan épült konferenciaközpontban zajlottak a felvételek. A számok nagy része voltaképpen már korábban elkészült, úgyhogy nem kellett sokat bíbelődniük velük. A lemez keverésére már Londonban, a De Lane Lea stúdióban került sor. (A sors különös fintora, nem sokkal ezután, egy tulajdonosváltás után a stúdió visszavette korábbi nevét, a Kingsway Studiost. Az új résztulajdonos nem volt más, mint Ian Gillan.)

     A két helyszínen történt egy-két érdekes eset. Még Montreux-ben egyik este Coverdale bement a mobilstúdióba, miközben Blackmore és Birch visszahallgatták a „Burn” című szám gitárszólóját, melyre előtte játszott fel egy részt. Coverdale így meséli el az esetet. „Kérte Martint, hogy lassítsa le a gitárszólót, majd játssza vissza normál sebességgel. Aztán Ritchie felém fordult és megkérdezte, mi a véleményem. Anélkül, hogy végiggondoltam volna, mit is mondok, azt feleltem, úgy hangzik, mint egy buzuki. Vágni lehetett  volna a csöndet. Hosszú másodpercek múltán megkérte Martint, játssza vissza ismét, majd azt mondta: igaza van, ez tényleg úgy szól, mint egy rohadt buzuki. Töröld le! Ettől kezdve elhatároztam, hogy őszinte leszek Mr. Blackmore-hoz és ő ezt értékelte is…legalábbis egy ideig.”

    A londoni stúdióban az első számok egyike, melyet Birch kevert, a „Mistreated” volt. Coverdale és Hughes valami tucatnyi változatban énekelték fel a végén hallható vokált. A keverőszobában Birch teljesen levette a hangszerek hangját, hogy az énekesek tisztán hallhassák, mit produkáltak és módfelett tetszett is nekik. Ekkor jött be Blackmore, hogy meghallgassa, hogyan halad a munka. „Egyáltalán nem tűnt lelkesnek – mondta Coverdale. Egy leeső tű koppanását is meg lehetett volna hallgatni, mire megszólalt: ’Nem lehet hallani a gitárt az énektől’– mondta, anélkül, hogy rám pillantott volna. Martinnak nem maradt más választása, mint lejjebb venni a vokált és felerősíteni a gitárszólót. Teljesen összetörtem. Oda jutottunk, hogy teljesen eltemettük azt a vokálrészt a gitár alá, amin Glenn-nel együtt egy egész álló éjszaka dolgoztunk. Felálltam és kimentem, anélkül, hogy bárkihez is szóltam volna. Visszatekintve, persze, neki volt igaza. Ritchie volt az első számú zeneszerző, tagadhatatlan, hogy az ő gitárjátéka és kiszámíthatatlan színpadi előadásmódja miatt tódultak az emberek a zenekar koncertjeire.” 

    Igaza volt. Tényleg azért tódultak.       

Előző részek itt:     

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/06/a_nagymama_kedvence

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/13/4_fejezet_csitt_felvetel_indul

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/20/a_klasszikusok_871

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/27/kokemenyen_6_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/04/7_fejezet_beindul_a_legkondi

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/11/8_fejezet_a_fej

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/18/9_fejezet_vagy_o_vagy_en