A „Machine head” frenetikus sikere most már csakugyan a szupersztár kategóriába repítette a Deep Purple-t. Emellett még kivívták maguknak a „világ leghangosabb zenekara” címet is. 1972 nyarán felléptek többek között London egyik legrangosabb koncerthelyszínén, a Rainbow-ban, ahol 117 decibeles hangerőt is mértek. Több néző elájult, sokan halláskárosodást szenvedtek, viszont a zenekar bekerült a Guinness Rekordok könyvébe és négy évig ott is maradtak, amikor a The Who 120 decibellel letaszította őket e kétes értékű trónról (más kérdés, hogy a Purple 2000 fős koncertteremben, a The Who pedig szabadtéren repesztette a dobhártyákat). Glover erről azt mondta, nem volt a céljuk semmiféle rekorddöntés, egyszerűen így alakult, még csak büszkeség sem töltötte el őket attól, hogy éppen a hangerejük miatt volt tele velük a sajtó. Épp Amerikából érkeztek vissza Angliába, vadonatúj, a korábbiaknál sokkal jobb erősítőkkel és hangfalakkal. Odaát 15-20 ezer fős csarnokokban játszottak, ott ez volt a normál hangerő.
Miközben kaptak némi pihenőt, hogy újult erővel vágjanak bele a következő lemez elkészítésébe, a szakadék Blackmore és a zenésztársak között tovább mélyült. A többség belenyugodott a gitáros dominanciájába, Gillan azonban nem. Ritchie azt hangoztatta, hogy Gillan énekstílusa visszafogja az ő játékát, Gillan meg épp az ellenkezőjét. Érdekes módon a „Strange kind of woman” koncertelőadásain továbbra is kiválóan működött a furcsa páros felelgetése, sőt unisonója, amit aztán mi, lemezvásárlók is megcsodálhattuk a Japánban készült felvételeken.
A következő lemez elkészítéséhez egy Rómához közeli villát néztek ki, ismét a mobilstúdió használatával. A mostoha montreux-i körülményekhez képest ez maga volt a paradicsom: saját szakács, úszómedence, teli borospince…, nem csoda, hogy jószerével semmit sem haladtak a munkával. Blackmore például a próbák nagy részére el sem ment, már csak azért sem, mert a hangszereik nem érkeztek meg időben. A négy másik zenész elbohóckodott egy nagy üres, bemikrofonozott teremben, ahol csak egy ócska régi zongora állt. Még akkor is, amikor a valódi felvételek megkezdődtek, a gitáros inkább Birch társaságában üldögélt a mobilban, saját anyagait külön játszotta fel. A vajúdásból mindössze két felvétel született, a „Woman from Tokyo”, illetve a „Painted horse”, mely utóbbi csak kislemezen jelent meg Angliában 1977-ben, illetve ugyanazon évben egy válogatás-albumon, a „Powerhouse”-on.
Blackmore ez idő tájt azt nyilatkozta a New Musical Express-nek, hogy a Deep Purple eljutott, ameddig eljuthatott, illetve ameddig a közönség ebben a stílusban engedte őket eljutni. A rockzenei élet arra várt, hogy történjen már végre valami új, csak éppen senki sem tudta, hogy mi legyen az. Ennek okát azzal magyarázta, hogy az utóbbi négy évben olyan rengeteg újdonságot hozott a rock, hogy a korábbi irányba szerinte nemigen van további út. Zeneileg persze még sokkal tovább is eljuthatnának, csak nem biztos, hogy a közönség is elfogadná.
Meglepő (vagy talán nem is olyan meglepő), hogy ez a maga tíz osztályával tanulatlannak mondható egyszerű srác némely interjúban milyen intelligensen, és saját korát, a zenei világot milyen éles szemmel szemlélően nyilatkozik. 1972-ben pontosan meglátta azt, ami három-négy év múlva a progresszív rockban bekövetkezett. A zene teljesen elüzletiesedett, a zenekarok kiszolgálták a közönség igényeit és követték a menedzsment által rájuk kényszerített erőltetett tempót, aztán szép lassan belepusztultak. Addig azonban még hátravolt két-három-négy jó év, de a hetvenes évek utolsó harmadától a progresszív zene klasszikus korszaka lecsengett, s ezt tüstént illusztrálom is.
*
Érdemes áttekintenünk – a teljesség igénye nélkül –, mi mindent hozott össze a nagy generáció mondjuk 1971-től. Egy év alatt két lemezt ad ki a Yes, a „The yes album”-ot és a „Fragile”-t, a Jethro Tull előjön az „Aqualung”-gal. A Ten Years After még fénykorát éli, ekkor éppen az „ A space in time” lemezével. Megjelenik a Uriah Heep máig legjobbnak tartott két albuma, a „Look at yourself”, még előtte ugyanazon évben a „Salisbury” is, rajta a legendássá vált „Lady in black”-kel. Kijön legalább három korszakos lemez: Lennon „Imagine”-je, a Doors „L.A woman” című albuma és a Led Zeppelin cím nélküli negyedik lemeze, mely az egyik legnagyobb példányszámban eladott rocklemezek egyike lett. A Pink Floyd kiadta a „Meddle” című lemezét, a Genesis a „Nursery cryme”-ot, az Emerson, Lake and Palmer pedig a „Tarkus”-t. Megjelenik a Colosseum dupla koncertlemeze, a „Live”, a zenekar azonban röviddel ezután feloszlik. Érdemes megemlékeznünk egy valószínűleg elfeledett rezes-rock banda, a Chase ugyanezen címet viselő lemezéről, melyen a Blood Sweat and Tears és a Chicago stílusának legszebb pillanatait villantják meg. (Rövidesen a zenekar valamennyi tagja meghalt repülőszerencsétlenségben.) Ez az év látta Jim Morrison halálát, viszont ekkor indult Stevie Ray Vaughan, egy bluesba oltott „új Hendrix” pályafutása és szeretjük vagy sem, Michael Jackson is ekkor kezdte szólókarrierjét.
1972 még több izgalmas zenei csemegét hozott. Ebben az évben jelent meg többek között a Black Sabbath „IV.”, albuma, Santanától a „Caravanserai”, a Yes-től a „Close to the edge”, a Genesistől a „Foxtrot”, a Jethro Tull-tól a „Living in the past” és a „Thick as a brick”, az Emerson, Lake and Palmer „Trilogy”-ja, Neil Young „Harvest” című lemeze (rajta az év egyik sikerszámával, a „Heart of gold”-dal). A Uriah Heep szintén két kiváló lemezt nyomott ki, a „Demons and wizards”, illetve a „The magician’s birthday” címűt. A Pink Floyd kiadta az „Obscured by clouds”-ot, George Harrison pedig lemezre vitte az előző évben összehozott szuperkoncertet anyagát Bangladesh megsegítésére. Ugyancsak 1972-ben született a „Layla”, Eric Clapton csapatával, a Derek and the Dominoes-szal, filmre vitték a „Kabaré”-t és ekkor kezdték játszani egy londoni színházban, egy évvel a New York-i Broadway-peremier után a „Jesus Christ Superstar”-t (3358 előadást ért meg).
De nézzük 1973-at! Paul McCartney és a Wings kiadja talán legsikeresebb lemezét, a „Band on the run”-t, a Jethro Tull az „A passion play”-t, Emersonék pedig a „Brain salad surgery”-t. A Led Zeppelintől megjelenik a „The house of the holy”, a Black Sabbath-tól a „Sabbath bloody sabbath”, debütál a Queen, egyik legsikeresebb szólólemezével jelentkezik Rick Wakeman, a „The six wives of Henry VIII” cíművel. Ez az év legalább négy hatalmas durranást is hoz: minden idők egyik legjobb és legsikeresebb rockalbumát, a Pink Floyd „The dark side of the Moon”-ját; megjelenik a Yes monstre dupla lemeze, négy számmal, a „Tales from topographic oceans”, a Genesis egyik legnagyobbját dobja a „Selling England by the pound” lemezével, és végül Mike Oldfield is berobban az egymaga készítette „Tubular bells”-szel. Ebben az évben volt óriási sláger az „Angie” a Stones-tól és végre egy nem angolszász csapat, a holland Golden Earring is befut, a „Radar love”-val.
1974-ben még lehetett fokozni. Az ugyancsak minden idők legjobb lemezei közé kívánkozó hatalmas Genesis-opus, a „The lamb lies down on Broadway” is ez év termése, a Yes Rick Wakeman nélkül is sikerre viszi a „Relayer”-t, a King Crimson a „Red” című albummal szerez örömöt rajongóinak, a Jethro Tull pedig a „War child”-dal. Két lemezzel jelentkezik a kibontakozó west coast-irányzat egyik reprezentánsa, a Kansas (az egyik a „Song for America”), kijön a német szintetizátor-iskola egyik alapítójának, a Kraftwerknek az „Autobahn” című lemeze. Hatalmas sikert arat Eric Clapton a Bob Marley-szerzeménnyel, az „I shot the sheriff”-fel, és berobban az Abba a „Waterloo”-val.
Nem panaszkodhatunk 1975-re sem. Először is, megszületett a Rainbow! A Jethro Tulltól megszokhattuk, hogy évről évre szórja a jobbnál jobb lemezeket; ezúttal a „Minstrel in the gallery” volt soron, a Led Zeppelin a „Physical graffiti”-vel jelentkezett, a Black Sabbath pedig a „Sabotage” albummal. A Pink Floyd ezekben az években egyszerűen nem tudott alámenni a világklasszis szintnek; ’75-ben a „Wish you were here” került ki a kezük alól. Az év szenzációja azonban kétségkívül a Queen berobbanása az „A night at the opera” című lemezével, mely önmagában is a halhatatlanok közé sorolná a zenekart. Érdekességképpen említem, hogy ebben az évben jelent meg Joan Baez „Diamonds and rust” című lemeze (címadó számát, mint tudjuk, a Blackmore’s Night is feldolgozta). Hogy a slágerekről se feledkezzük meg, ekkor „vitorlázott” a csúcsra Rod Stewart a „Sailing”-gel, és naponta hallhattuk a rádióban a Ten CC „I’m not in love” című számát is. A Supertramp új lemezének címe (Crisis? What crisis?) mintha csak rákérdezett volna a helyzetre: Krízis? Miféle krízis?
Pedig az 1976-os kínálat lemezcímei már jeleznek valami hasonlót. A Jethro Tull idei lemezcíme így hangzik: „Too old to rock ’n” roll, too young to die”, vagyis túl öreg a rock and rollhoz, de túl fiatal ahhoz, hogy meghaljon. Vagy nézzük a Black Sabbath új lemezének címét: „We sold our souls for rock ’n’ roll” – eladtuk a lelkünket a rock and rollért. Ha végignézünk ezen a pár éven, láthatjuk, hogy a lemeztársaságok valósággal űzték-hajtották a legsikeresebb rockzenekarokat, sokuk két nagylemezt adott ki egy évben, s közben persze szinte megállás nélkül járták a világot és koncerteztek. A „fiúk” még fiatalok voltak, egy részük bírta a strapát és évente kétszer is hozni tudták a legmagasabb színvonalat. Mások nem annyira bírták. A Genesis is két LP-vel jelentkezett ebben az évben, a „Wind and wuthering” és az „A trick of the tail” cíművel, immár Peter Gabriel nélkül. A Zeppelin még tartotta magát, idei lemezcíműk, a „Presence” (Jelenlét) még jelzi, megvannak. Az Eagles legnagyobb sikerét éri el a „Hotel California” lemezével, ez idő tájt ismeri meg a világ Jean-Michel Jarre nevét az „Oxygene” révén, az Abba monstre ausztrál turnét abszolvál (a „Dancing queen” hat héten át vezeti a brit slágerlistát, a Queen „Bohemian rhapsody”-ja ’75-76 folyamán összesen kilenc hétig letaszíthatatlan a trónról). Ugyanakkor sorra jelentkeznek az új generáció képviselői, a Blue Öyster Cult, az AC/DC, az Aerosmith, a Scorpions, a Judas Priest, a Kiss. Vessenek meg, de egyiket sem bírtam megkedvelni, még csak kicsit sem.
1977 két legenda halálesetét is hozza: meghal a „király”, Elvis, és a T. Rex lelke, Marc Bolan is. Még szárnyal a Pink Floyd (a repülő disznó) az „Animals” című csodával, a Yes a „Going for the one”-nal, Peter Gabriel kiadja első szólólemezét, de akárhogy böngészem az év lemezeit, ezeken kívül alig találok kedvemre valót. Új szín a palettán a korábban producerként dolgozó Alan Parsons saját „Project”-je, mely az „I robot” című lemezzel teszi le a névjegyét. Útjára indul a Dire Straits, a Whitesnake, a Def Leppard, az INXS, a Motörhead, robban a punk (The Clash, Iggy Pop, Sex Pistols stb.), no meg a diszkó a „Szombat esti láz”-zal.
1978-ból már szinte semmi érdemlegeset nem tudok említeni. Sokatmondó a Genesis talán utolsó progresszív lemezének címe: „And then there were three”, szabad fordításban … és akkor hárman maradtak, utalással arra, hogy Gabriel után kilépett Steve Hackett gitáros is. Megszűnt a 70-es évek egyik legkiválóbb progresszív bandája, a Van der Graaf Generator is. A Uriah Heep már a végsőket rúgta Ken Hensleyvel, ez évi lemezük címe is sokat elárul: „Fallen angel”, vagyis bukott angyal (alighanem korábbi énekesük, David Byron önpusztító életére utalva). Mindent elmond a rock helyzetéről, hogy a leghosszabb ideig a Boney M. „Rivers of Babylon” című száma vezette a brit slágerlistát.
Volt a hard/progresszív zenének mondjuk hét-nyolc jó éve, aztán képviselőit megölte a hajsza, az üzlet. Vagy talán ennyi volt benne, s nem több? (A prog-rock újjászületésére később visszatérünk.) Akadtak későbbi fellángolások, hogy mást ne említsek, a Pink Floyd „The wall”-ja, vagy éppen a Purple újraegyesülése, vele a „Perfect strangers”, de a Yes kivételével (ők is évekig hallgattak) ebből az irányzatból más már nemigen rúgott labdába. Annak, amit például a Genesis a „Duke” lemeze után művelt, már semmi köze se a rockhoz, se a progresszív zenéhez. Popzenekar lettek, de legalább meggazdagodtak.
*
Igaza volt Blackmore-nak: a közönség már mást akart, ez a „más” azonban meg sem közelítette a dinoszauruszokká vált nagy nemzedék dobásait. Még inkább igaza volt abban, hogy vannak még lehetőségek a rockzenében, de ha a Purple irányt vált, ezt nem veszi be a rajongótábor gyomra. Az „In rock” után a „Fireball” kilengéseit még elviselték, mert annak kísérletei után ismét egységes hangzásvilágú lemez született, de egy újabb „Machine head”-et már nem lehetett készíteni. Ismét lehetőség nyílott volna valami újra, de nem lépték meg. Korábban számaik többsége a spontaneitás jegyében, hosszú örömzenék során születtek, egyéni ötletek kovácsolódtak össze. Blackmore ezt mondta akkortájt: „Jobban játszom a jam sessionokon, mert a koncerteken leadott anyag minden előadáson többé-kevésbé ugyanaz”.
A kísérletezést a személyi ellentétek csak tovább gátolták. Mint említettem, az új lemez számait jórészt úgy vették fel, ahogyan megírták, Blackmore gitárszólamai szinte úgy kerültek a lemezre, hogy a többiek nem is hallották. Rájuk fért volna némi pihenő, ehelyett 1972 augusztusában először utaztak Japánba koncertezni, de csupán egy hétre és három fellépésre. Kettőre Oszakában, egyre pedig Tokióban került sor, a nevezetes Budokan csarnokban. A Purple a japán zenerajongók körében látatlanban is hallatlanul népszerű volt, a jegyeket úgy vitték, mint a cukrot, vagy mint az addig megjelent lemezeiket. A Warner Brothers koncertlemezt akart készíteni az ottani fellépések anyagából, a lemezt azonban kizárólag a japán piacon kívánták terjeszteni. Magukat a zenészeket nem nyomasztotta túlzottan a felelősség, azt nyújtották, amit színpadon, élőben tudtak, vagyis a csúcsot. Lord azt mondta, a Deep Purple mindig is inkább koncertező zenekar volt, „stúdióban nem nyújtottunk igazán nagyot”. Ez persze erős túlzás, ám a „Made in Japan” dupla lemez tényleg egészen káprázatosan sikerült és a zenekar hozzájárult, hogy másutt is terjesszék az albumot. A felvételek Martin Birch segédletével folytak, aki ott helyben még erősen aggódott amiatt, hogy a meglévő berendezések alkalmasak-e egyáltalán lemezkészítéshez. A szalagokat azután Londonba küldték, ahol Birch valószínűleg csodákat tett a keverésnél; az eredmény magáért beszél. Mivel a Purple Tokióból egyből amerikai koncertekre utazott, meg sem tudták hallgatni a felvételeket, de amikor a végső fázisban lehetőség nyílt rá, sem Blackmore, sem Gillan nem jelent meg a stúdióban.
A "Made in Japan" mesterszalagjai
Maguk a zenészek sem érezték, mekkorát alakítottak. A számok nem a koncerteken lejátszott sorrendben kerültek lemezre. A nyitó „Highway star”-t Oszakában vették fel augusztus 16-án. Talán jobb, mint az eredeti, mármint a stúdióváltozat. Amilyen pocsékul is tudta énekelni Gillan akkortájt, itt olyan átütő és főleg pontos. Amikor elsikoltja a „staaaar”-t, pontosan abba a magasságba ér föl, ahol Lord orgonája belép. És hát Glover! Amilyen szerényen halkra keverték a basszusjátékát a stúdiólemezeken, itt úgy szól, ahogy egy basszusgitárnak szólnia kell: ha a helyzet úgy kívánja, keményen, szinte fémesen, ha másként, akkor szépen alábrummog a szólistáknak. És még egy fontos adalék: nem száguldják végig a számot. Gyakori hiba sok zenekarnál, hogy koncerteken másfélszeres sebességgel vágtáznak. No, itt nem. Megengedett sebességgel, egyenletes tempóban robogunk a sztrádán.
Ugyanezen az estén vették fel a lemez második számát, a „Child in time”-ot. Itt ismét Gillant kell dicsérni; a vokálrész végén a sikolyok fölérnek a megfelelő magasságba, ugyanúgy, ahogy a stúdióban, és nem úgy, ahogy a legtöbb más koncerten. Jó, elismerjük, irgalmatlanul nehéz kiénekelni, de ha nem megy, inkább hagyják. Gillan most gyönyörűen megugrotta a lécet. Ahol a stúdióváltozatban gitárszóló kezdődik, itt Lord lép be rövid időre, hogy átadja a helyet Blackmore-nak. Immár tudjuk, Ritchie sosem szólózza ugyanazt, legföljebb apró elemeket visz át az eredetikből. Mindenesetre megállapíthatjuk, hogy ezen az estén nem volt csúcsformában. Maga sem nagyon tudta az improvizáció közben, hogy mit kéne kitalálni.
Egy nappal korábban ugyancsak Oszakában rögzítették a „Smoke…”-ot. Amennyire indiszponáltnak tűnt Blackmore az első két felvételen, itt annyira elemében volt. Már a kezdet is: belecsap, erre a közönség elkezd tapsolni. Ritchie ritmust vált, lefékez. Egy magyar oldalon ezt írta róla egy szakértő: „Ritchie Blackmore a klasszikus riff egyszeri eljátszása után a második sor első taktusaiban nem az ismert G B C kvinteket alkalmazta, hanem a teljesen egyedi G B B G B G B B-vel operált, állítólag véletlenül: egész egyszerűen elbambult és a C helyett otthagyta bal kezét a B kvinten. Blackmore abban az ihletett pillanatban egy teljesen használható dallamot improvizált – sőt: egy G és egy B kvintből kihozta a maximumot – és zseniálisan jött ki csávából. Mindenki hibázhat, csak az a kérdés, hogy a hibát miként korrigálja. Blackmore briliáns megoldást választott.” Szólója remek, a gitár változatos hangszíneket szór. A „Mule” stúdióváltozatban jó, koncerteken akkoriban ez volt Paice szólószáma. Sajnos, lemezeken pokolian unom a dobszólókat, de látni, az nyilván más. És közben a többiek pihenhetnek egy kicsit. Csak szegény Paice nem pihenhet, csoda, hogy nem dől ki a dobok mellől, hogy nem kap görcsöt a lábgép iszonyú sebességű pakolása közben. Ezt a számot Tokióban rögzítették, augusztus 17-én.
A „Strange kind of woman” vége (oszakai felvétel augusztus 16-áról) egyértelműen Blackmore és Gillan frenetikus színpadi párbaja. Hol egyik, hol másik hoz elő egy témát, a partner pedig leköveti. Itt kétségkívül Gillanre hárul a nehezebb szerep, de hibátlanul megoldja.
Ez azért szenzációs (73, New York)
https://www.youtube.com/watch?v=d1lPu94qx30
Tokiói felvétel a lemez záró száma (vinilen egy teljes oldal a maga 19 és fél percével). Sosem voltam oda a „Space truckin’”-ért, bár két remek gitárriffet is tartalmaz (egyet az elején, egyet a vége felé), de ez a változat kivételesen nagyszerűen sikerült. Itt Lord a főszereplő. Valami tíz percet játszik, gyorsan, lassan, vadul, líraian. Ami hangszínt ki lehet hozni a Hammondból, azt kihozza. Egyik percben a hangszer még torzított hangokat bombázó „szörnyeteg” (maguk között így, beastnek hívták a Hammondot, ha Jon bevadította), a másikban éteri hangokat, szférák zenéjét hallat (végül is űrutazás a szám témája), már-már a későbbi Tangerine Dream szintetizátorvarázslatait idézi. Eközben a többi zenész pihen, csak Paice dolgozik rendületlenül. Nem lehet nem odafigyelni rá, olyan elképesztően pontos ritmusban „működik”. Ritmusváltásai, variációi sok kortársára és utódjára hatottak. Az orgona után belép Blackmore és élőben hozza a „Fools” stúdióváltozatán megismert „csellóhangot”, természetesen gitáron, vonó nélkül. Összességében a „Made in Japan” szenzációs; minden idők egyik legjobb koncertlemeze – ez a Purple igazi hangja –, kár, hogy egy csomó bakelitanyagot üresen hagytak, hiszen teljes időtartama kereken 75 perc. 1993-ban kiadták 2, illetve 3 CD-n az egész anyagot, „Live in Japan” címmel. A három koncerten az említetteken kívül a „Speed king”-et, a „Black night”-ot és a „Lucille”-t játszották.
Lord és a "szörnyeteg"
*
A kor szinte valamennyi zenekara előjött egy-két koncertlemezzel. Meglepő módon a hard rock-kortársak közül sem a Zeppelin, sem a Sabbath, sem pedig a Uriah Heep nem produkált átütő sikert ebben a műfajban. A Zeppelin „The song remains the same” lemezváltozata sokkal kevésbé élvezhető, mint maga a film, melynek alapján az album készült. Nagyon jó viszont a Ten Years After „Recorded live” című 1973-as koncertalbuma, vagy a Supertramp párizsi fellépését tartalmazó dupla lemez.
Ha kedvenceket kellene említenem, az elsők közé sorolom az angol Renaissance 1976-os kiadású „Live at Carnegie Hall” című, CD-n is dupla változatban megjelent művét. Túl azon, hogy technikailag is kiválóan szól, nincs benne semmi fölösleges; „színhús” az egész, magasan képzett hangszeres muzsikusokkal, de főleg Annie Haslam kristálytiszta, angyalhangú szopránjával. A második CD két igazán monstre felvételt tartalmaz; ezek a kevésbé izgalmasak. Az első opus Rimszkij-Korszakov Seherezádéjának sajátos, közel 29 perces (!) feldolgozása, színpadon a New York Philharmonic (Orchestra) teljes vonósszekciója; a másik, az „Ashes are burning” is 23 perces.
A Yes több kimagasló koncertalbumot is produkált. A leghíresebb kétségkívül az 1975-ben (három vinillemezen) megjelent „Yessongs”, melynek számait egy 1972-es turné több állomásán vették fel. (Némelyik felvételen Bill Bruford, másokon pedig Alan White dobol.) Ha megkérdeznék tőlem, melyik lemezt vinném magammal – ha csak egyet választhatnék – egy lakatlan szigetre, ez bizonyosan versenyezne; nemcsak azért, mert hosszú, hanem mert iszonyúan jó és igényes munka. A legjobb élő munkáik egyike az 1999-ben rögzített „Live from House of Blues”, melyet különféle amerikai helyszíneken, klubokban vettek föl (2000-ben jelent meg). Andersonék még így, megvénülve is csúcsformájukat hozzák, Steve Howe keze ügyében, nyakában, állványon úgy négy-öt gitár áll készenlétben. Szegény Howe már úgy néz ki, hogy eredményesen indulhatna „A majmok bolygója” film új változatának szereplőválogatásán csimpánz-kategóriában, de a keze jobb, mint valaha. Ugyancsak több koncerten vették fel a Jethro Tull 78-ban kiadott „Bursting out” című lemezét, mely szintén nagy kedvencem.
Az elsők között kell említenem az Emerson, Lake and Palmer „Welcome back my friends to the show that never ends” című (eredetileg hat lemezoldalon kiadott), különböző helyszíneken felvett 1974-es lemezét. Elképesztő, hogy mindössze három zenész (de micsoda zenész) milyen „tömény” hangzást tudott produkálni; mintha legalábbis nyolcan-tízen lettek volna a színpadon. Igaz, hogy Emersont már akkora orgona-, zongora- és szintetizátorerdő vette körül, hogy alig látszott ki közülük. De hát akkor is csak tíz ujja volt, még ha száznak is tűnt. Ezzel a lemezzel az ELP fénykora le is zárult, utána már nem produkáltak igazán maradandót, ám legalább a vége igen fényesre sikerült.
Különös, hogy a Genesis 1977-ig nem adott ki igazán sikeres „élő” albumot (a 73-ban megjelent „Genesis live” nem jött át igazán). Ekkor jelent meg a „Seconds out”, Gabriel távozása után és Hackett kilépése előtt. Collins itt mutatta meg először igazán, hogy ha muszáj, nagyon tud énekelni; nem csupán stúdióban, hanem koncertszínpadon is. 1974-75-ben a zenekar rendszeresen turnézott minden idők egyik legjobb koncept-albumának, a „The lamb lies down on Broadway”-nek az anyagával és erről készült(ek) film/videofelvétel(ek), főleg Torontóban. Hivatalos lemezen nem jelent meg, csak kalózkiadása létezik.
Ugyancsak későn rugaszkodott neki a Pink Floyd első koncertlemeze elkészítéséhez. Immár Roger Waters nélkül (mintha nem is hiányozna) tették fel fél életművük javát a „Delicate sound of thunder” című koncertlemezükre, mely 1987-ben jelent meg. 1972-ben is készült Floyd-felvétel, a „Live in Pompeii”, ez azonban filmfelvétel volt. Először videolemezen jelent meg (ez az adathordozó akkora volt, mint egy LP, speciális lejátszó kellett hozzá, elég gyorsan kipusztult), ma már DVD-n kapható. Biztosan kihagytam párat, de hát az én fejem sem káptalan.
*
A Purple tehát Japánból egyenesen amerikai koncertekre utazott. Ekkor már nemcsak szikráztak, hanem lángoltak az ellentétek Blackmore és Gillan között. Jerry Bloom könyve Ian Hansfordnak, az egyik roadnak a visszaemlékezését közli egy norfolki koncertről, melynek során Blackmore egyik szám közepe táján egyszerűen földhöz csapta a gitárját és levonult a színpadról. Állítólag az történt, hogy Gillan önmagára mutatva azt mondta neki: „Nézz rám, te fasz” (angolul ez így hangzik, „Look at me, you cunt”, vagyis hát pina…). Hogy mondta-e, és ha igen, miért, nem tudom, mindenesetre Hansford kereste Ritchie-t vagy negyedórán át a koncert helyszínén, majd a hotelben talált rá. Egyszerűen otthagyta a show-t.
Mindemellett a fiúk nagyon éltek. Csupán Gillan vitte a turnékra barátnőjét, a többiek tobzódhattak a „groupie”-kban, a rajongó csajokban. És tobzódtak is. Egyik road feladatai közé tartozott, hogy a nézőtéren kinézze a nagymellű bombázó csajokat, aztán leszállítsa őket Blackmore öltözőjébe. Egy virginiai fellépés során Blackmore két lánnyal ment szobára, de egyikükről kiderült, hogy az állam sajátos törvényei szerint még nem nagykorú. A menedzsment még idejében észbekapott és kimenekítette Blackmore-t Virginiából, mielőtt a rendőrség megérkezett volna. A koncertet persze törölni kellett.
1972 októberében a zenekar egy Frankfurt melletti faluban folytatta, amit pár hónappal korábban elkezdett: a nyűglődést a következő stúdiólemezzel. Ha nem létezett volna korszerű stúdiótechnika, melynek segítségével az egyes zenészek gyakorlatilag egymástól függetlenül is tudtak dolgozni, ez a lemez sosem készült volna el. Ha Blackmore volt a stúdióban, Gillan még csak véletlenül sem, és persze viszont. Glover így emlékezik: „Nem sok szeretet lengte körül akkoriban a bandát – gyerekes, kisfiús hülyeségek… Ha egyik valami rosszat csinált, a másik azt mondta, bassza meg, akkor én is csinálok valami rosszat. Azt hiszem, az utolsó évben gyakorlatilag nem is beszéltek egymással… Nagyon ritkán fordult elő, hogy egyszerre mind az öten ugyanabban a helyiségben lettünk volna….Sosem felejtem el, egyszer négyen voltunk a stúdióban Ritchie-vel… Volt egy dalötletem, de ahhoz mindannyiunknak játszani kellett volna. Megpróbáltam rávenni Ritchie-t, hogy játsszon valamit, de nem akart. Jon is játszott, Ian is, én is, Ritchie csak állt ott, majd fogta a gitárját és kiment a stúdióból. Úgy tíz perc múlva visszajött, nem szólt semmit, csak elkezdett játszani egy fantasztikus riffet, melybe aztán mindannyian bekapcsolódtunk. Ez nagyszerű, Ritchie, csináljuk meg! Mire ő: Nem, ezt megtartom. És a riff feltűnt az első Rainbow-lemezen.”
Elsőnek Gillannél telt be a pohár. Állítólag elege lett azzal a zenei iránnyal, amit Blackmore képviselt. Bár szerintem Blackmore éppen semmiféle irányt nem szabott a Purple-nek, ő maga is csak sodródott. Gillan levelet juttatott el a menedzsmentnek, melyben közölte, kiszáll. Némi rábeszélésre azonban beleegyezett, hogy a júniusig lekötött koncerteket még végigcsinálja.
Gillannél betelt a pohár (na jó, itt már félig üres)
Az 1973-as év igencsak rosszul indult. Amszterdamban léptek fel, de a városnak akkor nem volt olyan méretű csarnoka, melybe az óriási érdeklődéssel készülődő rajongótábor elfért volna, ezért egy régi, fából készült, de persze átalakított hatalmas tehénistállót választottak a koncertszervezők. Itt azonban a szükséges áramellátás nem volt megfelelő. A zenekar elég későn érkezett, vonattal Kölnből, és a menedzsment a show lefújását helyezte kilátásba, ha az áramkérdést nem oldják meg. Végül egy közeli hotelből vezették át a szükséges áramot. A nagyjából tízezer főre méretezett csarnokba kb. 12 ezren zsúfolódtak be. Amikor Blackmore körülnézett, kijelentette, ilyen színpadon nem lép fel, azzal bevonult az öltözőbe, a többiek meg utána. Aztán egyórás késéssel mégis elkezdték. Nagyjából egy órát játszottak, amikor Blackmore gitárján egyik szám végén elszakadt egy húr. Eldobta a hangszert és a többiekkel együtt elhagyta a színpadot. A ráadás elmaradt, és a közönség ezt igen rosszul viselte. A rendezők nem gondoskodtak megfelelő számú biztonsági személyzetről, így aztán a feldühödött tömeg szinte szó szerint darabokra szedte a teljes színpadi berendezést. Széthordták a dobfelszerelést, használhatatlanná vált az orgona, összetörték az erősítőket, a világítástechnikát, a keverőpultot.
Az amszterdami koncert és romjai
1973 februárjában megjelent a „Who do we think we are”. Fordíthatjuk így: mit gondolunk magunkról, de talán jobb így: minek képzeljük magunkat. A lemezborítót Glover és John Coletta tervezte, meglehetősen jellegtelen. Valamiféle karácsonyfadíszre emlékeztető üveggömbök lógnak a semmiben, s rajtuk az öt zenésznek a gömbfelületen eltorzított arca látszik. Balra fönn egyedül Roger, középen Jon, jobbra, hozzá elég közel Ritchie, alul, közvetlenül egymás mellett a két Ian. Nem tudom, mit akar jelenteni. A borítóbelsőket sajtóból vett szalagcímek, kritikákból kiragadott mondatok és a tagoktól vett idézetek borítják, például ilyesmik: „Deep Purple-mánia söpör végig Britannián”, „A Deep Purple meghódítja a világot”. „Ha látok egy fickót, aki jobb nálam, azt mondom, elkaplak” (Paice). „Azt hiszem, a legtöbb gitárossal fel tudnám törölni a padlót” (Blackmore). „Amikor a színpadon elszabadul a pokol, az én feladatom az, hogy megőrizzem a nyugalmamat és határozottan tartsam a basszusszólamot” (Glover). „Az Államokban több a pénz, de mi Angliában akarunk sikeresek lenni (Lord). „A zenészeknek össze kéne fogniuk, ahelyett, hogy egymásra kiabálnak” – mondta Lord, 1971 márciusában, a New Musical Express-ben. Vajon mit szólhatott szegény Jon alig két évvel később, amikor saját zenekara romokba hevert.
A "Who do we think we are"
Szövegek a lemez belső borítóján
Még a lemez megjelenése előtt afféle „használati útmutatót” adott hozzá egy interjúban: „Ha nem azt játszod, amit az emberek várnak tőled, azt kiabálják, becsaptad őket, ha viszont azt adod, amit várnak, azt mondják, sablonos. Azonban nyilván van út e kettő között is, ezen próbáltunk haladni.”
Meglehet, így volt, de az eredmény siralmas. A nyitószám, a „Woman from Tokyo” sláger lett ugyan, de mitől is… Elfogadható, de semmiképp sem izgalmas riff, elég ötlettelen dallam hosszú-hosszú perceken át sulykolva-ismételve, de legalább aránylag fülbemászó refrén – ezek csakugyan a sláger alapkellékei. A „Mary Long” maga a katasztrófa, a „Super trouper” dögunalom. A „Smooth dancer”-ben legalább van némi lendület, gördül a riff, jó a Hammond. Szövegelemzők szerint ez a szám Gillannek Blackmore felé megfogalmazott kritikája. Bár a nóta egy lányról szól, a szövegbeli utalások alighanem valóban Blackmore-re céloznak: „Black suede, just brings me misery”, vagyis szabad fordításban, fekete (bőr)ruha, csak szenvedést, bajt hoz rám (utalás Blackmore kedvenc viseletére, a feketére). „I want to be inside of you/But you’re black and I don’t know what to do. Szeretnék beléd látni, de fekete vagy és én nem tudom, mitévő legyek. …”You’d better do it right, because one day or night/I’m gonna walk to freedom/You know I loved you once and I wanna love again/But you don’t give nothing…”… Jobban teszed, ha jól viselkedsz, mert egy napon vagy éjszakán elszököm tőled. Tudod, hogy hajdan szerettelek és újra szeretni akarlak, de te nem adsz semmit… „You can rock ’n’ roll/ But you can never show your soul…”. Tudsz rock and rollozni, de a lelkedet sosem vagy képes feltárni stb. Hm, érdekes. A szöveg kissé bugyuta, de ha Gillan csakugyan Ritchie-re akart célozni, akkor talált.
A „Rat bat blue”-t kicsit feldobják a ritmusváltások és Lord billentyűjátéka, mely némileg a Focus elektronizált csembalószerű hangzásvilágát idézi. Blackmore végig takarékoskodik a szólókkal, azok sem árulkodnak túl nagy fantáziáról és erőlködésről, riffjei fáradtak, az immár legendássá vált Stratocaster-hang sem szól igazán. A „Place in line” lassú-gyors blues, Gillan énekére helyenként rá sem lehet ismerni, viszont nem rossz. Nem szoktunk ilyesmit hallani a Purple-től, megpróbálták, ennyire futotta. A zárószám, az „Our Lady” kritikán aluli. Még szerencse, hogy az egész lemez hossza csak kereken 35 perc. És hát milyen Purple-lemez az, amelyen nincs egy normális gitárszóló!?
Egy későbbi kiadásra feltettek egy igen érdekes számot, „First day jam” címmel, melyen hárman improvizálnak, Lord szokás szerint fantasztikusan. Na de ki basszusgitározik? Hát Blackmore! És milyen jól! De hol volt Glover? Állítólag, miközben a próbára tartott, elhibázta a lehajtót az autópályán, jó darabon tovább kellett mennie, mire lehajthatott, aztán vissza. Blackmore meg közben szórakozott.
https://www.youtube.com/watch?v=2BS6mcBIDno
Megvettük, persze, hogy megvettük, amikor már lehetett, legyen teljes a gyűjtemény, de hát már akkor, első hallásra sem tetszett. Hogy a háttérben mik zajlottak, arról nekünk itt, Magyarországon halvány sejtelmünk sem lehetett. A történtek ismeretében nincs mit csodálkoznunk. Még 11 hónapos katonaidőmet töltöttem Hódmezővásárhelyen s kiválóan, még a Petőfinél is tisztábban jött be a Radio Novi Sad magyar adása, melyet persze az akkori Jugoszláviában sem lehetett úgy bemondani, hogy Újvidéki Rádió. A hazainál sokkalta elevenebb, színvonalasabb rockzenei programjaikat rendszeresen hallgattuk, így tudtam meg, hogy 1973 tavaszán a Deep Purple – második felállása – megszűnt létezni.
Előzmények itt:
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/06/a_nagymama_kedvence
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/13/4_fejezet_csitt_felvetel_indul
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/20/a_klasszikusok_871
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/27/kokemenyen_6_fejezet
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/04/7_fejezet_beindul_a_legkondi
https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/11/8_fejezet_a_fej
