11. fejezet. "Égj!"

"Valami szenzációsat akartam mutatni"

2020. június 01. - Németh Géza

1974 februárjában megjelent a harmadik felállás első lemeze, a „Burn”. Elolvastam néhány korabeli sajtókritikát, illetve rajongói megjegyzést, és a vélemények meglehetősen vegyesek. (Persze, nem akkortájt olvastam őket, hiszen nemhogy internet nem volt, hanem a korabeli zenei szaklapok is csak néhány kiváltságoshoz juthattak el az akkori Magyarországon.) A fogadtatással talán az a legnagyobb baj, hogy nem egy új zenekar útkeresését látják a lemezben, hanem valami Gillan-féle hangot várnak, kőkemény rockot, vagy nem is tudom, micsodát és folyton az előző nagy sikerekhez mérik. Tény, ez nem az a Deep Purple, amelyet az „In rock”-on, vagy a „Machine head”-en megismertünk és megszerettünk. Viszont az is tény, hogy a „Burn” klasszissal jobb, izgalmasabb az előző, vérszegény lemeznél.

Kezdjük ott, hogy a címét rendszerint tévesen fordítják magyarra: nem „Égés”, hanem „Égj!”. Egy őrült nőről, valamiféle boszorkányról szól, aki puszta keze suhintásával lángba borítja a várost és azt mondta: Égj! („She said: Burn!”) Amikor először hallottam a címadó számot, valahonnan borzasztóan ismerősnek tűnt a nyitó riff, csak más tempóra emlékeztem. Aztán kiderült, hogy Blackmore Gershwin szerzeményét, a „Fascinating rhythm” címűt dolgozta át (hogy finoman fogalmazzak). Dave Thompson Purple-könyvében Glenn Millernek tulajdonítja a számot; ez részben igaz is, hiszen Miller valamikor az ötvenes években nagyszerű szvinges feldolgozást készített belőle zenekarával, ezt hallottam olyan sokszor gyerekkoromban a rádióban. Nos, ez most nem szving, hanem hard rock, sodró lendületű, ahogy a Purple-től legjobb napjaiban megszoktuk, kissé bugyuta szöveggel (ahogy szintén megszoktuk). Coverdale azt mondta egy interjúban, hogy hét szöveget írt hozzá, s a többiek ezt találták a legjobbnak. Hát, ha nem nézzük az értelmét, semmi baj vele, de ha nézzük, elgondolhatjuk, milyen lehetett a többi… Coverdale énekesként az egész lemezen kiváló, ahhoz képest, hogy kezdő, különösen az; más, persze, hogy más, mint Gillan, de miért kéne neki olyannak lenni. Hughes igazolta képességeit a basszusgitáron, de vokalistaként is. Ha másért nem, a lemez ennyivel jobb (vagy csak több) a korábbiaknál; ki tudják használni a két énekes adta lehetőségeket. Az első felállás idejében Evans mellett Simper is vokálozott, sőt még Lord előtt is láttam mikrofont, de a második felállásban Gillan egyedül maradt önmagával.

https://www.youtube.com/watch?v=cGeGNOnDkWo

A „Might just take your life” riffjét szokatlan módon nem Ritchie, hanem Jon játssza a Hammondon. Így se rossz, ráadásul megbolondítva Paice miniatűr „aritmiás” ütéseivel. A dalt nem igazán sikerült megírni, mellette szól viszont, hogy nagyon jók a vokálok és nem ugyanabban a tempóban darálják végig a számot; a ritmusváltások határozottan feldobják. A „Lay down stay down” talán legjellegtelenebb, kár volt vele elrontani az amúgy jó lemezt; Blackmore igényesnek induló szólója enyhe unalomba fullad a végére. A „Sail away”-en egy „ismerős” hangszínű kemény gitárriff hömpölyög végig; persze, majd csak úgy két év múlva válik ismerőssé, az első Rainbow-lemez nyitószáma, a „Man on the silver mountain” meghallgatása után. Sokak kedvenc száma a lemezről – az enyém is. Ezúttal sikerült szép dallamot is írni hozzá. Lord itt használ először szintetizátort, most még csak kísérleti jelleggel. A „You fool no one”-on érezni talán a legjobban, hogy ha Blackmore keményen játszik, valahogy nem passzolnak össze Coverdale blues-os hangjával. Mindemellett nagyon jó dolgokat hoztak ki belőle (megjegyzem, engem kicsit emlékeztet a Cream „I feel free” című klasszikusára). Ez az egyik kedvencem, koncerteken is rendszeresen játszották. A „What’s goin’ on here”-en közepesen gyors bluesritmust nyomnak, Coverdale énekére többnyire Blackmore (néha Lord) felelget; nem sűrűn hallottunk ilyet a Purple-től korábban; fordítva igen. A „Mistreated” mindössze három hangból álló komor riffje sokszori ismétlése ellenére sem teszi unalmassá a számot. Coverdale talán itt nyújtja a legjobbját; ez a stílus nagyon fekszik neki. Blackmore lassú szólója a lemez egyik gyöngyszeme, alatta Lord diszkréten billent, Hughes viszont kemény, feszes, staccato ritmust nyom. A finálé felgyorsuló gitárszólója a kétszeres sebességre kapcsoló ritmussszekció alatt (fölött) egyszerűen briliáns; tényleg kár lett volna a két énekest hangosabbra keverni. Az instrumentális „A200”-on a korai Purple-idők kedvelt boleró ritmusára Lord szintetizátorjátékát élvezhetjük. Jon ekkortájt jutott hozzá először szintetizátorhoz és szemmel láthatóan úgy örült neki, mint egy gyerek. Mentségére szóljon, hogy nem hajtja agyon a gépet, de ez az opus határozottan kakukktojás a lemezen, jobb lett volna lehagyni. Blackmore gitárszólója a végén azért mégiscsak „megmenti” a számot.

Mint mindegyik zenésztől, Blackmore-tól is többször megkérdezték, melyik a kedvenc Purple-lemeze. Íme: „Az első a ’Machine head’, rögtön utána az ’In rock’ és a ’Burn’. A ’Fireball’-t nem szeretem. A ’Who do we think we are’-t évek óta nem is hallgattam meg. Azt nem szerettem, ahogyan készítettük. Rengeteg törés volt akkoriban köztünk, Gillan távozni készült. Halálosan beteg voltam már tőle, ő meg tőlem, és ebbe még a barátnők is belefolytak. Jó ideig koncertkörúton voltunk, aztán egyszer csak szóltak, hogy menjünk újból stúdióba és készítsünk új lemezt. Azt se tudtuk, mit csináljunk. A ’Burn’ azért sikerült ilyen jól, mert egy évünk volt rá, hogy elkészítsük.” Nálam majdnem ugyanez a sorrend, azzal a különbséggel, hogy az első kettőt felcserélném.

Csakhamar (1973. december 9-én) sor került a harmadik felállás bemutatkozó koncertjére, méghozzá Koppenhágában, nagy sikerrel. Elképzelhetjük, min mehetett át Coverdale. Pár hónappal korábban még parányi közönség előtt játszogatott valahol a világ végén, most több ezer ember előtt, a világ egyik vezető rockbandájának élén kellett bizonyítania. A jelek szerint sikerült. Még ott, Koppenhágában egy helyi stúdióban, a koncert másnapján akarták fölvenni a tervezett kislemez B-oldalának számát (az A-oldalra a „Might just take your life” került). Kiderült azonban, hogy Coverdale-t mind fizikailag, mind idegileg annyira igénybe vette az előző esti koncert és a velejáró izgalmak, hogy egy hang sem jött ki a torkán. A szám zenei alapja már megvolt, csupán az énekszólam hiányzott róla. Látván, hogy az énekessel nem tudnak mit kezdeni, Blackmore bement a stúdióba és följátszott egy gitárszólamot. Ez lett a „Coronarias redig”. Jelentését sokágú internetes kutakodás után sem sikerült megfejtenem, lehet, hogy nincs is neki… különféle fan oldalakon a kommentelők a mai napig találgatják. A szám így sem ment kárba. A refrén kiválóan hasznosult két évvel később az első Rainbow-lemezen, a „Catch the rainbow” című számban, Dio énekével.

plaza_hotel_copneh_hires_megszallol25539788_1225816982339715072_n.jpg

A koppenhágai Plaza Hotel híres vendégeinek névtáblája

Néhány európai fellépés után eljött az idő, hogy ismét „bevegyék” Amerikát. Ekkorra reputációjuk már az egekbe szökött az óceán túlpartján. 1973-ban (a Billboardban közölt lista szerint) a „Machine Head” volt a legnagyobb példányszámban eladott lemez, platina lett a „Made in Japan”, de még a „Who do we think we are” is elérte az aranylemez státust. Olyan neveket előztek meg, mint a Rolling Stones, a Pink Floyd, vagy a Led Zeppelin. Elképzelhetjük, mit érzett például Glover, amikor a Billboard bestseller listáján a Deep Purple neve mellett ott látta Coverdale és Hughes fényképét is: „Még egyetlen koncerten sem léptek fel és már ott voltak – jegyezte meg keserűen. – Ez az én teljesítményem és eredményem volt, és Gillané, ők ezért semmit sem tettek”. És igaza volt. Ugyanakkor megjegyzi: „Nyitott füllel meghallhattam az új lemezüket és néhány dal tetszett is róla. Különösen a ’Sail away’ és a ’Might just take your life’, ezek nagyon jók. Végül is rajongója vagyok ezeknek a fiúknak, Jonnak, Iannek, Ritchie-nek. Ritchie még mindig az eszményképem, csodálatos, hogy mit tett ezzel a zenekarral.” És Rogernek ebben is igaza volt.

Úgy látszik azonban, ha a Purple Amerikába ment vagy készült, a zenekar valamelyik tagja egészségileg lerobbant. Ezúttal Lordon volt a sor; január 26-án egy düsseldorfi koncerten rosszul lett, s kiderült, vakbélgyulladása van. Megoperálták, de sebe elfertőzése miatt öt hétig lábadozott. Blackmore panaszkodott is: „Amikor csak Amerikába jövünk, valaki valamivel mindig ágynak esik és haza kell térnünk. Ki nem állhattam az amerikai környezetet, állandóan hotelekben laktunk, nem jutottunk elég zöldségféléhez, de mentálisan is rossz hatással volt rám; gyengült az ellenálló képességem és minden elképzelhető betegséget elkaptam, mondjuk hepatitist, vagy hasonlót. Ha nem én, akkor valaki más…”.

A bő hónapos amerikai turnéra egy magántulajdonban lévő, luxusmódra átalakított Boeinget béreltek, mely a Starship I. (csillaghajó) nevet viselte, rajta kiegészítésként a Deep Purple névvel (ezt használta – előttük vagy utánuk – többek között Frank Sinatra, Elton John és Bob Dylan is). Két évvel korábban még előzenekarként muzsikáltak Amerikában, most mindenütt a Purple neve villogott a plakátok legtetején, a legnagyobb betűkkel. Az egész koncertkörutat nagyon profi módon szervezték meg, semmit sem bíztak a véletlenre, és még a zenekar felszerelését is felújították.

starship_79232552_2783731304980725_4722022925102743552_o.jpg

Így utaztak Amerikába

Ekkortájt álltak be szembetűnő változások Blackmore viselkedésében és magánéletében is. Glenn Hughes elmondása szerint Ritchie felesége, Babs egyre többet volt velük úton, valószínűleg azért, mert nem bízott Blackmore-ban, akit körülrajongtak a nők. Amikor nem jött velük, Blackmore akkor is elkülönült a banda többi tagjától. A repülőgépen külön kabinja volt, aztán saját limuzinja, gyakran két különböző hotelben is kivett egy-egy szobát, hogy ne kelljen a többiekkel együtt lennie. A fellépésekkor már idejében Hughes értésére adta, hogy ne jöjjön át a színpad közepén túlra, az ő oldalára. Ha mégis megpróbálta, szúrós tekintet meredt rá. „A teljes figyelmet magának akarta.”

Az amerikai turné fellépésein a Purple ekkortájt esténként 20-40 ezer dollárt kasszírozott. A körút fénypontja egy monstre szabadtéri koncert volt Kaliforniában (becslések szerint 300-400 ezer néző jelenlétében). Ezért kereken 400 ezer dollárt kaptak, horribilis összeg akkoriban, s ezzel a Purple a világ legjobban fizetett zenekara volt. Ugyanott fellépett még az Emerson, Lake and Palmer, az Eagles és a Black Sabbath is. A koncertet az ABC TV filmre is vette, ebből készült később a „California Jam” című DVD, és 1996-ban CD változatban is megjelent.

A szervezők felajánlották a Deep Purple-nek, hogy vagy ők zárják az estét, vagy pedig napnyugtakor kezdenek játszani. Ez utóbbit választották, így a szervezők áttették Emersonékat utolsó fellépőnek. Másnap ugyanis a Purple-nek már Arizonában kellett játszania, és az egész felszerelést időben kamionokra és repülőgépre kellett pakolni, a lehetőleg nem túl későn véget érő koncert után. Még javában világos volt, amikor már a színpadra szólították a Purple-t. Blackmore azonban megmakacsolta magát és közölte, amíg le nem megy a nap, nem jön ki az öltözőből. A szerződésben ugyanis az állt, hogy napnyugtakor kezdenek. Erre az ELP menedzsmentje közölte, hogy ha a szerződésük szerint nem állhatnak időben színpadra, akkor egyáltalán nem lépnek fel és még a pénzt is felveszik. Blackmore azonban sem fenyegetésre, sem könyörgésre sem volt hajlandó kijönni. Bement hozzá a show producere és azt mondta, harmincig számol, és ha akkor sem hajlandó színpadra lépni, ki lesznek zárva a koncertről. Tizenötig jutott – emlékezik Blackmore – ,amikor kidobta az illetőt az öltözőjéből. Lord is kérlelte („a banda érdekében”), végül az ABC TV egyik emberének udvarias kérésére hajlandónak mutatkozott. Ekkorra viszont már csakugyan elkezdett szürkülni. A koncert elején egyébként még nem is a fellépő ruháját viselte, hanem utcai cuccban jelent meg. Ha megnézzük és meghallgatjuk a koncertet, zeneileg nem leszünk gazdagabbak. Azok után, hogy mit tettek le Japánban, ez az egész hulladék. A hangfelvételi technika meglehetősen rossz volt, maga a produkció tipikus jam, rengeteg üresjárattal, elnyújtott szólókkal. Úgy látszik, Blackmore-t sikerült jól felhúzni, mert zeneileg magasan ő hozza a legtöbbet. A „Burn” különösebb gond nélkül lement, a „Might just take your life” alatt például az az ember érzése, hogy a kissé eszelősen mozgó Hughes mintha le akarná üvölteni Coverdale-t a színpadról. Pedig kapott énekesi szerepet bőven, de ez kevés lehetett neki. Vinnyogott, sikongatott, tiszta borzalom. Talán be volt lőve, talán berúgva, ki tudja… (Hughes később keményen drogozott, szinte roncs lett, de miután kikezelték, szép, máig tartó szólókarriert futott be.) Egy 1976-os interjúban az újságíró Blackmore-t a két énekes folytonos rivalizálásáról kérdezte: „Dave inkább blues, Glenn pedig a soul irányába ment el. Lemezen működött a dolog, koncerteken azonban nem annyira.” Jó pár év eltelte után Coverdale-et egy interjúban Hughes-hez való viszonyáról kérdezték, megemlítve, hogy amikor David a „Slip of the tongue” című lemezét készítette, elég sok pénzt fizetett Glenn-nek egy nyúlfarknyi közreműködésért. „Nem éreztem kötelességemnek, de tény, így történt. Akkor már alig volt közöttünk kapcsolat, Glenn nagyon jó abban, hogyan égesse fel a hidakat maga mögött. Nem tartja a kapcsolatot azokkal, akik szeretik őt, pedig hihetetlenül nagy tehetség…,de gyakran magára marad. Örülök, hogy tudtam neki segíteni, amikor rossz passzban volt. Most jó újból egészségesnek látni, olyan jól néz ki, de amikor akkortájt bejött a stúdióba, alig ismertem rá.”

A California Jam

Itt még minden rendben

A „Mistreated”-en Blackmore minden oldalát megmutatta (szó szerint is; egy kamera hátulról is folyamatosan vette): a lágyat, szelídet, vadat, lazát. Alig hallhatóan még a „Greensleeves”-t is elpöcögtette (ez nem a későbbi Rainbow-szám, hanem a sok különféle feldolgozást megért VIII. Henrik-féle). Jött a „Smoke…” (Blackmore két különböző hangnemben is elkezdte, mire belecsapott az igaziba), aztán az újbóli gitárbravúrokkal teli „You fool no one”, Paice dobszólójával átúszva a „The mule”-ba, majd a véget érni nem akaró „Space truckin’”. Amúgy is utálom ezt a számot, de ez a változat végleg betette nálam a kaput. Lord elkövette azt a hibát, hogy nem bírván magával, a szokásos Hammond-szólókból kilépve átugrott a neki még újdonságnak számító szintetizátorra. Amit e pár percben művelt, annak semmi köze nem volt a zenéhez. Mint egy tornász bűvészkedik a hangszerek tetején (!), terpeszt, spárgázik és totálisan idióta hangokat hoz ki a gépből.

Egy ilyen monstre koncert nem lett volna teljes némi pirotechnika is gitárgyilkolás nélkül. A vége felé, amikor a "Space truckin"-.t játszották, hatalmas robbanás rázta meg a színpadot, lángcsóvák csaptak föl. Egy interjúban megkérdezték Blackmore-t piromániás „hajlamáról”: „Nem az én eredeti ötletem, legelőször, azt hiszem, még Eddie Philips csinálta a Creation nevű bandával a 60-as években, de égetett azután Pete Townshend és Jimi Hendrix is. A California Jamen valami szenzációsat akartam mutatni a közönségnek. A zenészek korábban a gitárjukat gyújtották föl, én meg úgy gondoltam, felgyújtjuk az erősítőt. Megbeszéltem a roadommal, hogy benzinnel lelocsolja az egyik erősítőt és ha jelt adok, meggyújtja. Csak kicsit túl sok benzint öntött rá. Időlegesen megsüketültünk, Paice szemüvege eltörött, és persze az egész színpad lángra kapott.” A felvételen az is látszik, ahogy Blackmore, szinte tánclépésben, valósággal kiugrik a színpad közepére. Nos, aligha ugrott, szemmel láthatóan a robbanás lökte odébb jó néhány méterrel.

Figyelj, ha szólok, gyújtsd fel

Blackmore a lángok között

Következett a gitártörés. Az első hangszer, alighanem túl korán, még egészben esett le a színpadról a közelben álló nézők nagy örömére, a másodikat miszlikbe törte, a harmadikat, mellyel befejezte a koncertet, alaposan megtaposta, közben ami csak a keze ügyébe esett és elbírta – hangládák, erősítők – ,hajigálta le a színpadról. Egy 1971-es interjúban is beszélt színpadi garázdálkodásairól: „Elég őrültek voltunk. Sok helyen játszottunk, ahol összetörtük a berendezést, sok számlát kaptunk, de nagyon kevés visszahívást. Ha megkérdezik, miért töröm a gitárokat, azt felelem, mert törni akarom őket. Izgalomba hozza a közönséget, és amikor hazamennek, erről beszélnek. Igyekszem nem túl gyakran csinálni, mert nem igazán eredeti, Townshend és Hendrix is csinálta…” „…Ha minden este török gitárt, akkor kiszámítható leszek. A színpadon szeretek izgalomba jönni…, de azt hiszem, egy szörnyeteg képét alkottam meg magamról és az emberek azért jönnek, hogy lássák a szörnyeteget, amint töri-zúzza a gitárját. Vannak esték, amikor nem török gitárt, csak játszom. Megpróbálom kitalálni, hogy az aznapi közönség mit akar hallani és látni…”. Egy későbbi interjúban megkérdezték, hány gitárt tört össze pályafutása során. „Húsznál többet, nyolcvannál kevesebbet” – válaszolta.

Ritchie elszabadult

https://www.youtube.com/watch?v=GAUJoZvj0qE

A döbbenetes finálé előtt azonban még történt valami. A felvételen egyszer csak az látszik, hogy Blackmore a tőle jobbra dolgozó operatőr felé lép és háromszor vagy négyszer a kamerához vágja a gitárt.

Adj neki...

Többen talán azt gondolták, ez is a show része, ám Blackmore utóbb több interjúban is elmesélte az esetet. Elmondta, igazából arra a kiszámolós pasasra volt dühös, aki az öltözőben ultimátumot adott neki, de a kamerán vezette le a mérgét: „Valahogy nem szeretem a kamerákat a színpadon. Ha az emberek kifizettek egy csomó pénzt, akkor a zenekart lássák, ne pedig a kameramanok tarkóját. Ezt előre megmondtuk nekik, de az egyik fickó nem hallgatott rá. Állandóan felém jött. Egy idő után kiakadtak az idegeim és a gitárt odavágtam a kamera lencséjéhez. A show után keresett a rendőrség, beugrottam egy helikopterbe…”, amit egyébként Coletta állított készenlétbe. Blackmore-t azonnal a csapat szálláshelyére vitték, onnan pedig limuzinon menekítették ki Ontario megyéből (nem tévesztendő össze a kanadai Ontarióval). Milyen szerencse, hogy Amerikában ilyen különös törvények uralkodnak: más állam, más megye, más törvények stb. Az eset után mindenki perelni akart, de a Purple végül megúszta egy 5000 dolláros büntetéssel az összetört kamera miatt. Volt miből kifizetni… Eleinte az Emerson, Lake and Palmer is kártérítési igényt fontolgatott, de végül elálltak tőle, mert Blackmore produkciója úgy feldobta a közönséget, hogy ők is frenetikus sikert arattak. Coletta viszont úgy döntött, soha az életben többé nem megy koncertre a Deep Purple-lel.