16. fejezet. Szintén zenészek

"...Három évig csak tévelyegtem Hollywoodban"

2020. szeptember 07. - Németh Géza

Amint a bevezetőben is említettem, Blackmore-nak nemcsak a zenéje, hanem erősen ellentmondásos személyisége is érdekelt. A későbbi fejezetekben még bőséggel idézek interjúkból, melyekben önmaga próbálja feltárni belső titkait, idehozom zenésztársainak róla alkotott – nem ritkán változó – véleményét is. Nemrég azonban olyan kuriózumot találtam, ami megérdemel egy hosszabb kitérőt is. Az előző fejezetben szó esett bizonyos Shoshanáról, akiről többek között ezt mondta: „Beleszerettem egy amerikai cigánylányba, akivel együtt éltünk Malibun, a strand közelében. A kapcsolat nem működött, szétváltunk, és ez évekre a földhöz vágott. Ez volt életem nagy románca… .Annyira összetört a szívem, hogy ahelyett, hogy visszatértem volna Angliába, ott maradtam és csak tévelyegtem Hollywoodban három évig…”

Nemrégiben (talán három-négy éve) egy Christopher Willow nevű újságíró hosszú telefoninterjút készített Shoshanával (eredeti neve Judith Feinstein), aki jelenleg egy farmon él Rhode Island államban. Talán az ő elbeszéléséből még tisztább Blackmore-kép rajzolódik ki előttünk. Ebből idézek, erősen rövidítve és szerkesztve.

Ch. W: Honnan erednek a gyökerei? Milyen családból származik?

Sh: Anyám olasz-amerikai eredetű, apám, Saul Samuel Feinstein szülei az 1900-as évek elején érkeztek Amerikába Odesszából, Ukrajnából. Odessza virágzó város volt, művészekkel és zenészekkel, elsősorban zsidókkal. Anne nagyanyám Minszkből, Fehéroroszországból származott. Apám volt a legbölcsebb és legkedvesebb ember, akit valaha ismertem. Több zenész volt a családban, apám hegedült, majd trombitált. Ő volt a legjobb barátom és támogatóm. soha nem mondta, hogy nem tehetem azt, amire születtem; az éneklésre. Szüleim 14 éves korukban találkoztak a középiskolában. Érdekes, hogy a különböző országokból és két örökségből álló két család összekapcsolódott. Amikor anyám 1948-ban feleségül ment apámhoz, áttért a zsidó vallásra.

Ch. W.: Mikor és hol kezdődött az énekkel és a zenével kapcsolatos kalandja? Mi volt a neve az első zenekarának? Kik voltak a kedvencei?

Sh: Kétéves kortól tudtam, hogy énekes akarok lenni. Emlékszem, amikor Kate Smith a fekete-fehér tévében énekelt és azt mondtam apámnak, hogy „Apu, én ugyanúgy szeretnék énekelni!” Eltekintve attól, hogy bolondultam a lovakért és persze a babákért, mindig énekeltem, felléptem iskolai rendezvényeken. Tizenkét éves koromban láttam a televízióban az első operámat, a Carmen-t Marilyn Horne-val. Teljesen elbűvölt. Tizenöt éves koromban elkezdtem a formális énekképzést a városunkban egy szigorú tanárnál. 1966-ban az opera egyáltalán nem volt népszerű, a klasszikus zene sem, de először Debussy-, Ravel-, Schubert- és Mozart-dalokat tanultam meg. A klasszikus zene előadása akkoriban nem érdekelt, a könnyűzene annál inkább. Dusty Springfield, Aretha Franklin, a San Francisco-i és a brit zenekarok voltak rám hatással.

Az egyik első zenekarom az Uncas volt. A Jefferson Airplane, a Doors, a Grand Funk, a Cold Blood, a Moody Blues, az Yes, a Beatles számait játszottuk. A dobos és én is szerettem a Deep Purple-t, és sok koncertjükön ott voltam.

Ch. W.: Hogyan és milyen körülmények között találkozott Ritchie Blackmore-ral?

Sh.: 1972 nyarán, egy szabadtéri koncerten New York-ban, Bronxban. Az Uncas dobosa imádta Ian Paice-t, és mivel mindketten Purple-rajongók voltunk, elmentünk a New York-i koncertre. Derékig érő fekete hajam volt, hosszú szoknyát viseltem, a sálamat átkötöttem a derekamon. Úgy néztem ki, mint egy nagyon egzotikus cigánylány. Ritchie, mihelyt körbenézett a közönségen, azonnal odajött hozzám és meghívott a színfalak mögött. Ekkor kezdődött el ... a mi románcunk. Ettől kezdve rendszeresen beszéltünk telefonon. Amikor találkoztunk, azonnal létrejött közöttünk a kapcsolat, ami meglepett, mert Ritchie-t meglehetősen sötét borongós alkatnak tartották (az is volt), de ki kellett hoznom belőle valamit, ami érzékeny és szelídebb. Richard is úgy tekintett rám, mint önálló személyiségre. Beleszerettem. Kicsit fiatalabb voltam nála, kimeríthetetlen energiákkal. Konfliktusaink ellenére Richard tudta, hogy nem a hírnevéért szeretem. Soha nem voltam opportunista.

"mint egy egzotikus cigánylány"

Mindig hűséges voltam hozzá, ő pedig elég bizalmatlan volt. Azt mondta, furcsa, mert mindig is a szőke nőket kedvelte, és beleszeretett egy sötét hajú szépségbe. Szenvedélyes, tüzes viszony volt a mienk. Aztán 1973 májusában Providence-ben, Rhode Islandon újra össztalálkoztunk. Felvett a limuzinjába, a koncert után buliztunk, majd visszamentem vele a szállodai lakosztályába. Aznap reggel mondta el, hogy házas. Erre nagyon kikészültem. Hozzávágtam a ruháimat, azt mondtam neki, soha többé nem akarom látni. Aznap reggel elhagytam őt. Hazudott nekem. Nagyon fájt. Nem válaszoltam a hívásaira. Folytattam az életemet, a karrieremet.

Ch. W.: Aztán 1974 áprilisában újra találkoztak, a California Jamen.

Sh.: Hallottam, hogy a Deep Purple is fellép ebben a műsorban. Egy barátom velem akart jönni, de nem volt jegyünk. Utoljára 1973 májusában láttam Ritchie-t, amikor Rhode Islandon játszottak. Most úgy döntöttem, hogy megbocsátok az 1973 tavaszán történt események miatt. Mondtam a barátomnak: Hé, menjünk csak el a Californiai Jamre. Valahogy bejutunk. Volt egy hosszú pamutruhám, batikolt vörös és kék madarakkal, a hajam a derekamig ért. A mai napig nem tudom, hogyan találtam meg az utat, azt se tudom, hogyan kerültem el a biztonsági őröket, de megtettem.

Eljutottunk a kb. három méter magas drótkerítésig, amivel elválasztották a koncert helyszínét. Libanoni barátom 17 éves volt, vakon követett. Tehát a hosszú ruhámban átmásztam a kerítésen, bokaszíjas lila velúr cipőben. Aztán valami váratlan történt. Amint átértem az útra, egy fekete limuzin közeledett. A limuzin megállt, kinyílt az ajtaja, és Ritchie ült a hátsó ülésen. Rám köszönt, én pedig rögtön válaszoltam, hogy „Helló Richard (soha nem neveztem Ritchie-nek, nekem Richard volt) én vagyok az, Judith. (Richard mindig Judithnak hívott, Shoshanának soha.) Széles mosollyal az arcán megkérdezte: „Honnan a pokolból kerültél ide?” (Köztudott, hogy ritkán mosolyog.) „Szállj be a kocsiba”.

…Aztán következett a Deep Purple fellépése. Ritchie egy idő után olyan dühös lett, hogy a gitárral egyenesen nekiesett egyik tévékamerának. Helikopterrel kellett menekülnünk. Kicsit olyan volt, mint egy James Bond-film. A következő pillanatban a Beverly Wilshire Hotelben voltuk és felmentem Richarddal a lakosztályába. Ismét ott voltam a karjaiban, pezsgőt ittunk és nem engedett el. Olyan volt, mint egy mese.

…Nagyon intim lelki kapcsolatba kerültünk, amikor velem maradt L. A-ban. Órákon át beszélgettünk, és a lelke olyan részét nyitotta meg, amilyet csak nagyon kevesen láttak akkoriban. Tudta, hogy szeretek zongorázni, ezért vett nekem egy mahagóni pianínót. …Azt kell mondanom, hogy Mr. Richard Blackmore romantikus úriember volt.

A 29. születésnapját együtt töltöttük április 14-én. Utána vissza kellett mennie Angliába. Kért, hogy menjek vele. Igent mondtam. Camdenbe költöztünk, a feleségével közös házukba, ahol rövid ideig együtt éltünk. Babs Los Angelesben maradt a barátaival. Mindig ígérte, hogy elválik tőle. Ezen is sokat vitatkoztunk.

Blackmore camdeni lakásánál, 1974-ben

Amikor 1974. május 17-én Angliába érkeztem, a Deep Purple arra készült, hogy egy walesi kastélyba menjenek, és Glenn Hughes-zal és David Coverdale-lel próbáljanak. Vegetáriánus vagyok, a kastélyban a séf különleges ételeket készített nekem, nagyon kedves volt. Mind a zenekar tagjai, mind a roadok tisztelettel és kedvesen bántak velem. Jól megismertem őket, és együtt lógtunk velük, amikor Richard felvételt készített vagy próbált. David Coverdale egyáltalán nem beszélt velem. Bizalmatlannak tűnt. Glenn Hughes elmerült a saját rocksztár-világába. Ian Paice fenomenális srác és dobos volt.

Amikor először találkoztam Richarddal, nem beszélt velem a zenekaráról vagy törekvéseiről. Tudta, hogy zenész vagyok, de most már tudom, hogy őt csak nőként, és nem zenészként érdekeltem. Úgy éreztem, hogy nem tartja teljes mértékben tiszteletben ezt a részemet. Ezt nehéz volt kezelni. Nagyon keményfejű és független gondolkodó. Sokat vitáztunk a zenén, például azon, ki volt minden idők legjobb zeneszerzője. Szerette Bachot, és szerette a műveit gitározni. A személyiségeink időnként összecsaptak.

Amikor vele éltem Angliában, elmondta nekem, hogy elhagyja a Deep Purple-t és elindít egy új projektet. Énekesnek szerette volna megnyerni Paul Rodgers-t, de őt szerződés kötötte máshoz. Megkérdeztem tőle, miért nem alkalmaz női énekest. Azt mondta, hogy a nők hangja nem elég erős ahhoz, hogy egy rockzenekar előtt álljanak. Richard szerint a hangom „túl tiszta” a rock and roll számára, és túl tiszta a rockbiznisz számára. Úgy gondolom, hogy valamilyen módon meg akart védeni engem a dolgok üzleti részétől. Ian Paice felajánlotta, hogy segít nekem egy szólóprojektben mint producer. Abban az időben Richard és én éppen fasírtban voltunk, és úgy éreztem, ezt nem kellene tovább fokoznom azzal, hogy Iannel folytatom. Gyakran elgondolkodom, másként alakul-e az életem, ha magabiztosabb vagyok és élek ezzel a lehetőséggel. Közben Richard távozott a Purple-ből és megalakította a Rainbow-t. Kellemetlen időszak volt. Aztán L. A.-ba költöztünk. Béreltünk egy házat a kaliforniai Oxnardban.

Beszélt nekem egy reneszánsz projektről is. Meg akarta csinálni, de úgy gondolta, hogy a rajongói nem állnak készen erre. Nagyon jól csellózott. Arra gondoltam, hogy egyszer majd közösen kezdünk valami új zenei vállalkozásba… Támogattam az elképzeléseit. Úgy gondolom, hogy korlátok közé szorítva érzi magát a Purple-ben, melyben egók ütköztek egymással. Talán nem volt elégedett az új tagokkal, akik Ian Gillan és Roger Glover helyére kerültek.

Ch. W. : Hogyan emlékszik a Rainbow megalakulására, és hogy ő és Ronnie Dio hogyan tudtak együtt dolgozni?

Sh.: A Rainbow 1975-ben alakult, március körül. Hallott egy New Jersey-i Elf nevű zenekarról, egy fantasztikus énekessel, a ma már legendás Ronnie James Dio-val. New Jersey-be repültem, hogy találkozzam vele és a zenekarral. (Soha nem vettem részt Richard üzleti tárgyalásain, de ő mindig elmondta nekem, mikről volt szó.) Aztán a müncheni Musiclandbe mentünk, hogy felvegyük az első Rainbow lemezt. Richard és Ronnie megkérdezte tőlem, szeretnék-e énekelni néhány háttérvokált. Megtiszteltetés volt.

Amíg nem találkoztam velük, nem is hallottam az Elfről. Richard megkérdezte tőlem, hogy mit gondolok Ronnie-ról, és azt mondtam neki, hogy szerintem nagyszerű hangja van. Egyenesen beszélek, megmondtam volna neki, ha Ronnie nem felel meg az elvárásainak. Az első Rainbow lemezt Münchenben vettük fel. Különösen örültem annak, hogy olyan neves hangmérnökkel, Martin Birch-csel dolgozhattam, aki a Deep Purple-lemezek többségében is részt vett. Emlékszem, hogy ültem a vezérlőszobában és csak néztem, hogyan dolgozik. Csodálatos élmény volt. Martin gyakorlatias, kellemes fickó, mindig mosolyogva üdvözölt. Emlékszem, hogy ültem vele a vezérlőteremben, miközben Ronnie énekét vagy Richard gitárjátékát rögzítette.. Végül Ronnie és Richard úgy döntött, hogy csak a „Catch the Rainbow” és a „Still, I’m Sad” című számban vokálozok.

1975 márciusában befejezték az album felvételét. Szomorú voltam, hogy vissza kell térnem Los Angelesbe. Richard és köztem mély kapcsolat alakult ki. Nem akartam elmenni, ő sem akarta. Szomorúság és veszteség érzése vett erőt rajtam, amit soha nem felejtek el…

Soha nem kértem Richardtól pénzt vagy segítséget. Egy évig küszködtem Los Angelesben, aztán feladtam és visszaköltöztem Rhode Islandre, hogy a családom közelében legyenek. Feleségül mentem a Dark Star billentyűséhez..

15 éven át Richard gyakran felhívott. Két alkalommal, amikor már férjnél voltam, eljött hozzánk, majd később, amikor elváltam, eljött, hogy megnézzen abban a zenekarban, amelyben háttérvokáloztam. …Soha nem ajánlotta fel, hogy segíti a zenei pályámat, én pedig soha nem kértem tőle segítséget. Egyszer, amikor 1975-ben a Dark Star az első lemezét vette fel, Richard azt mondta a gitárosunknak, John Angelinának, hogy elküldi a dalainkat a Warner Brothers lemezkiadóhoz. Húsz évvel később tudtam meg, hogy ezek a kazetták sosem jutottak el a Warner Brothershez.

Ch. W.: Valószínűleg hallotta, hogy Ritchie 2015-ben újraalakította a Rainbow-t és 2016-ban három koncertet adnak. Mit gondol Ritchie új énekeséről, Ronnie Romeroról?

Sh.: Ronnie Romero jól illeszkedik az új Rainbow-hoz. A hangja kicsit hasonlít Dioéra, ám neki is megvan a saját stílusa. A legjobbakat kívánom Richardnak új vállalkozásához.

Íme egy szám a Dark Startól 1975-ből, Shoshana énekével. A címe Dirge (Gyászének), Blackmore-nak ajánlva. Szó, ami szó, Shoshanának hatalmas hangja van/volt.

https://www.youtube.com/watch?v=eQECt4N80Js

És még egy, ahol Shoshana operát énekel.

https://www.youtube.com/watch?v=mk9QkDtZ4EQ

xxx

Van itt még egy elvarratlan szálunk. Említettem, hogy Blackmore első házasságából született egy fia (1964. október 7-én), aki a Jürgen Richard Blackmore nevet kapta. Már házasságuk alatt sem volt túl sok kapcsolata a fiával, hiszen állandóan koncertezett, túl gyakran a válást követően sem találkoztak, leginkább csak akkor, amikor Jürgen a nyári szünidőben nagyszüleihez ment Angliába. Ekkortájt kezdett benne tudatosulni, ki is valójában az apja. Némely iskolatársa ugyan az „öreg” Blackmore autogramjáért nyaggatta, de amúgy a név nem sokat mondott az akkori kölyköknek. A hetvenes évek közepén dübörgött a diszkó, a srácokat nemigen érdekelte a rock, azt se tudták, mi az a Deep Purple. „Nekem így volt jó – mondta Jürgen egy interjúban –, ha bemegyek valahová és azt mondják, ez a Ritchie Blackmore fia, mindig kényelmetlenül érzem magam. Nekem ő apám, nem pedig egy rocksztár.” Egyébként Jürgen is aránylag hamar elkezdett gitározni, apjától is kapott egy Stratocastert. „Amikor találkozunk, az az első, hogy a kezembe nyom egy gitárt és úgy játszunk együtt, ahogy mások leülnek egy rund italra…. Tanítani nem tanított, talán csak ilyesmikre, hogy ezt az ujjad ide, a másikat meg oda tedd. Ezeket sosem felejtem el. Nem volt ez valami nagy oktatás, de odafigyelt a játékomra.” Apát és fiát még egy szenvedély, a futball iránti rajongás is összeköti, többször játszottak együtt és egymás ellen is, még a Deep Purple második felállásának újraegyesülése idején. Amikor arról kérdezték, mi a véleménye arról a képről, amit a sajtó fest az apjáról, ezt mondta (1986-ban): „Mindig jól szórakozom rajta. A valóságban rendkívül barátságos, elbűvölő karakter, és ha együtt vagyunk, mindig nagyon jól érezzük magunkat. Na és a humora… Mondjuk, csengetnek, lemegyek megnézni, ki az, az ajtóban senki. Aztán újabb csengetés, újból lemegyek, megint senki. Így megy egy darabig aztán apám előugrik valahonnan és így szól, most jöttem Amerikából és be akartam ugrani.” Apja nem túl hízelgő sajtóbéli ábrázolásáról azt mondta, a maga bőrén is tapasztalta, hogy nem azt írják le, amit valójában mondott. Gyakran állítják be despotának, aki uralkodik a zenekar többi tagja fölött. „Nem hallottam annak okairól, hogy a Rainbow-ból miért küldött el olyan sok zenészt, de azt tudom, hogy a Deep Purple-ben minden tag egyenlő jogokat élvezett.”

Jürgen egyévesen

Jürgen anyja, Blackmore első felesége, Margrit 2010-ben

Két közös szenvedély: a gitár...

...és a futball

Blackmore a 80-as évek elején a következőket mondta egy interjúban: „Nagyon furcsának találom, amikor odajön hozzám a fiam és azt mondja: apu. Sokkal természetesebbnek hatna, ha mondjuk sátánnak vagy valami hasonlónak szólítana.”

Az ifjabb Blackmore (szakmáját tekintve gitárkészítő), aki egyébként Németországban él, de brit állampolgár is, több zenekarral is kísérletezett, de komolyabb sikereket nem ért el. 2008-ban korábbi Rainbow-tagokkal (akik még csak ez után lépnek be a történetbe) megalapította az Over The Rainbow nevű zenekart. Jürgen szólógitározott, Joe Lynn Turner énekelt, Greg Smith basszusgitározott, Bobby Rondinelli dobolt, először Tony Carey, majd Paul Morris játszott billentyűs hangszereken. Rainbow-számokat játszottak. Ez a formáció 2011-ig állt fenn. Magánéletéről, Ritchie Candice-től született gyermekeiről való kapcsolatáról semmit sem találtam. Találtam viszont még a könyv írása idején (2006 körül) egy fotót, melyen Jürgen egy hat év körüli kislánnyal látható. Talán nem tévedek nagyot, ha feltételezem, hogy az ő lánya. Ezek szerint Ritchie-nek van egy huszonéves unokája.

És hogy miként játszik Jürgen? Szerintem jól szólnak ezek:

https://www.youtube.com/watch?v=nGR5i74PDcU

És egy későbbi klip, melyben szintén Jürgen gitározik. https://www.youtube.com/watch?v=mk9QkDtZ4EQ

Korábbi fejezetek itt:

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/16/udvozlunk_a_blog_hu-n_101630

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/06/a_nagymama_kedvence

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/13/4_fejezet_csitt_felvetel_indul

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/20/a_klasszikusok_871

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/27/kokemenyen_6_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/04/7_fejezet_beindul_a_legkondi