Blackmore számára eljött hát az idő, hogy megvalósítsa mindazt, amit – szerinte – a Deep Purple társulatával már nem tehetett meg.  Dio jóval később azt nyilatkozta, hogy tökéletesen kiegészítették egymást, ötven-ötven százalékos partneri viszony alakult ki köztünk. Ez viszont  rányomta a bélyegét az egész zenekar működésére, a többiek általában csak alárendelt szerepet kaptak, ami később is kitűnt a rengeteg tagcsere során.

     Az album „Ritchie Blackmore’s Rainbow” címmel 1975 augusztusában jelent meg. Ekkor a főnököt még szerződés kötötte a Purple Recordshoz, nem is akarta a nevet használni, ezért a lemezt egy kizárólag Blackmore számára létrehozott leányvállalat, az Oyster neve alatt adták ki (az bizonyára merő véletlen, hogy valamivel később Gillan első szólóalbumát is az Oyster adta ki, a címe „Child in time” volt, producere pedig Roger Glover).

     Igazság szerint fogalmam sem volt akkoriban arról, hová tűnt Blackmore. 1975 végén valamelyik külföldi rádiót hallgatva értesültem egy Ian Paice-szel folytatott interjúból a kiválásáról és Tommy Bolin belépéséről. Aztán 1976 nyarán elindultam életem első hátizsákos utazására Skandináviába, s bár pokolian kevés pénzem volt (200 dollár négy hétre), benézegettem a zeneboltokba is. Ha jól emlékszem, Oslóban találtam rá a Rainbow-albumra, műsoros kazetta formájában, de meghallgatni ott helyben nem volt lehetőségem. Teltek a napok, stoppoltam föl északra, amikor egy esős délelőttön fölvett egy fiatal pasas a kocsijába. Láttam, van magnója, kértem, tennénk be az enyémet is. Felbődült a „Man on the silver mountain”, mire sofőröm rögtön lehalkította, annyira, hogy a mégoly diszkrét motorhang mellett sem sokat hallottam. Végül idehaza élvezhettem ki teljes egészében. Eldobtam magam.

                           Az első lemez

     A fogadtatás – mármint mások részéről – összességében kedvező volt, némi negatív visszhangot talán csak azok körében váltott ki, akik a klasszikus Deep Purple-stílushoz hasonló, vagy ahhoz sokkal közelebb álló zenét vártak. Ez bizonyos mértékig érthető, de azért a korábbi dicsőséggel való összevetés nem egészen sportszerű. Azt írták, a lemez inkább az Elf muzsikájához hasonlít, mint a Deep Purple-éhez, azzal együtt, hogy Blackmore láthatóan lejátszotta kívánt szólótörekvéseit. Más kérdés, hogy engem például egyáltalán nem emlékeztetett az Elf zenéjére, mivelhogy akkor még egy árva hangot sem hallottam tőlük. „Nem akarok gitárszóló-lemezt készíteni – mondta Blackmore – ,az túl unalmas lenne. Azt hiszem, rendkívül nehéz fenntartani az érdeklődést, ha az ember csak egyetlen hangszerre támaszkodik.  Sokkal több hangsúlyt akarunk fektetni a dallamra, vagyis ne egy-egy rifftől függjön a szám.”  

    A projektet sokan úgy fogadták, mint Blackmore és kísérőzenekara, amit a cím és a név csak fokozott. Blackmore maga így vélekedett róla: „Azoknak az ötleteknek az összefoglalása, amelyek az évek során összegyűltek bennem, célom pedig az volt, hogy jól érezzem magam.” (Egy másik interjúban, amikor a szólólemezről faggatták, így felelt: „A Deep Purple-albumok az én szólólemezeim”.)  Mindezek mellett egyáltalán nem beszélhetünk „szólólemezről”. Dio éneke meghatározó hangot adott a lemeznek, míg Blackmore kicsit visszahúzódóbb játékot mutatott, legalábbis ahhoz képest, hogy elvileg akár agyon is szólózhatta volna az egész lemezt. A többi zenész gyakorlatilag alig „hallható”, ami azért is különösen feltűnő, mert a Blackmore-zenék kedvelői azért igényelték (volna) azt a fajta orgonahangot, amit Lord produkált. A borító David Willardson amerikai grafikus munkája, aki rengeteg Disney-film plakátját is készítette. Olyan is, bár nem annyira szörnyű. 

 Az első felállás: (balról) Craig Gruber, R. Blackmore, Mickey Lee Soule, Ronnie J. Dio, Gary Driscoll

    A nyitószám, a „Man on the silver mountain” hosszú, kemény riffje igazi hard rock alaphangulatot sejtet. Ha kicsit lelassítanánk, akár egy korai Black Sabbath-riffnek is elmenne. Eltérően a Purple-albumok többségénél tapasztalható elsöprő lendületű indításoktól, amolyan kényelmes tempójú nóta, melyen látszik, hogy a dallamot is rendesen kidolgozták, megírták. Jó ideig szerepelt a koncertek műsorán is, azokon mindig gyorsabban játszották. A „Self portrait”-on egyaránt érződik némi klasszikus és popzenei hatás is.  A „Catch the rainbow” az album egyik lírai gyöngyszeme. Jó néhány évvel később került birtokomba a Deep Purple eredetileg kislemezen kiadott számait tartalmazó CD-je, és amikor a „Coronarias Redig”-hez értem a meghallgatásban, csak lestem. Túl azon, hogy ilyen hosszú instrumentális darabot akkoriban a Purple egyáltalán nem készített (okát lásd korábban), legnagyobb meglepetésemre a refrénben a „Catch the rainbow” refrénjét hallottam vissza. Már megismertük Blackmore-nak azt a tulajdonságát, hogy egy-egy dallamot akár évekig hurcolt magában, mire kidolgozta. Érdekes volna tudni, vajon milyen éneket terveztek annak idején Coverdale-lel a „Coronarias Redig”-hez. Valószínűleg egészen mást, mint amit Dioval megírtak (az instrumentális előd ugyanis valamivel lendületesebb), ám a refrén dallama („We believe, we catch the rainbow…) egy az egyben megegyezik és gyönyörű. Erről Blackmore azt mondta, hogy Hendrix „Little wing”-je inspirálta, s egyébként Dio kedvence volt.

Érdemes meghallgatni  mindkettőt.

https://www.youtube.com/watch?v=9tZvdMPITmQ

https://www.youtube.com/watch?v=V5QukAC-jqE

   Az akusztikus bevezetésű „Temple of the king”-en, mely a Rainbow életművének egyik legnagyszerűbb száma, már erőteljesen kifejezésre jut Blackmore vonzódása a klasszikus dallamvezetéshez. A Yardbirds „Still I’m sad”-jének, Blackmore örök kedvencének az eredetinél sokkal lendületesebb, nagyszerű instrumentális feldolgozása az egyetlen, ami a gitárra alapul, s nyilván kielégítette a rajongók ilyen irányú igényeit. (Érdekes, hogy koncerteken az énekes változatot játszották, majd sok évvel később Doogie White énekével is felvették.) A YouTube kommentelői manapság „cowbell song”-nak nevezik, merthogy az egész számot végigkíséri a kolompolás. Nem ártott neki, mint ahogy korábban a „You fool no one-nak sem”, merthogy Paice is „kolompol” benne rendesen. Furcsa módon pont az a szám hozta a legkevesebb sikert, ami végül is az egész Rainbow-vállalkozást elindította: a „Black sheep of the family”. Őszintén szólva magam sem értem, mi az ördögöt evett rajta Blackmore (eredetileg a Quatermass száma). Annyira kedveli, hogy a 2016-ban újjáélesztett nosztalgia-Rainbow-val is eljátssza, mi több, még új stúdióváltozatot is készítettek belőle. Nem értem, nem értem…  Mástól esetleg elmegy, de ez annyira nem az ő dallamvilága. Az európai kiadások többségében nem is ez került kislemezre, hanem a „Man on the silver mountain”. A B-oldalon a „Snake charmer” szerepel. Érdekes, hogy a „Still I’m sad”-et éppen egyedül Olaszországban, a bel canto hazájában merték feltenni kislemezre. A „fekete bárányt” is alulmúlja azonban az „If you don’t like rock and roll”. A boogie végképp nem Blackmore stílusa. Összességében egy erősen vegyes, útkereső lemezt hallhatunk, mely nem indul el sehová és nem is érkezik meg sehová. Ettől azonban még nagyon jó. Dio sok évvel később azt nyilatkozta, számára ez a legjobb Rainbow-album. De hát lehet-e ezzel vitatkozni, amikor rajta szerepel a zenekar egyik legjobb és legsikeresebb száma, a következő lemez előfutárának is tekinthető kőkemény „Sixteenth century Greensleeves”…    

      Amúgy úgy tűnhetett, mintha Blackmore kissé ráunt volna a hard rockra mint kizárólagos  zenei közegre. Mintha visszatérni látszott volna ahhoz az irányhoz, amit Lord a hatvanas évek legvégén vitt be a Purple-be, s amit ő akkortájt határozottan elutasított. Az első Rainbow-lemez megjelenése után többek között ezt nyilatkozta: „Ronnie és én nagyjából hasonló zenei érdeklődésűek vagyunk, különösen a középkori, klasszikus gyökerű zenét kedveljük. A lemezen alkalmazott progressziók többsége is innen ered...”… „…otthon szinte csak német barokkot és angol középkori zenét hallgatok. Amikor már tele van a tököm a rockzenével, Bach-lemezeket  és középkori zenét teszek fel.”  Dioval különösen elégedett. „Nagyon sokoldalú, sosem énekel hamisan, sosem hibázik; több énekes, akivel korábban együtt dolgoztam, nem is nagyon tudta, mit csinálunk, csak abban reménykedett, hogy stimmelni fog. Ronnie nem ilyen. Lehet, hogy kicsi, de a hangja nem az.” Nesze nektek, Evans, Gillan, Coverdale…  

                                                                          *

    Már a „Stormbringer”-en feltűnhetett Blackmore szelídebb arca, mely aztán eddigi pályafutásának utolsó szakaszában kulminált, vagyis vonzódása a balladisztikus, lírai dalokhoz. Találunk már erre utaló számokat a Deep Purple első felállásának lemezein is (pl. „April”, „Lalena”, „Anthem” stb.), de a már Gillan énekével felvett „When a blind man cries”-t állítólag nem kedvelte, koncerteken sosem játszották, csak a Blackmore utáni korszakban. Pedig szerintem gyönyörű. Érdekes az is, hogy a legszebb lírai dalokat (rockballadának nevezik őket) többnyire hard rock zenekarok írták és játszották.

      A kezdet biztató volt, a Purple-rajongók jó része nyilván – hozzám hasonlóan – követte Blackmore-t önkéntes „száműzetésébe” és fenntartás nélkül megvette a Rainbow-lemezt is. Ami azonban a stúdióban még jól szólt, a koncerteken már kevésbé, legalábbis a főnöknek elég korán feltűntek zenésztársainak hiányosságai, különösen az után az egyéni virtuozitás után, amit a Purple-nél tapasztalt. Elsőként Craig Grubert rúgta ki 1975 júliusában, aki bár jól teljesített basszusjátékával, nem jött ki Blackmore-ral, mert úgy vélte, Ritchie eltérítette az Elfet saját irányába. Az első felállás egyébként sosem lépett koncertszínpadra. 

      Egy hónappal később Blackmore technikusa hívta fel a figyelmét egy skót basszusgitárosra, Jimmy Bainre egy nevesincs együttesből, melyet éppenséggel Harlotnak hívtak, s dobosa nem volt más, mint az a Ricky Munro, akivel Blackmore még Hamburgban játszott együtt. Bain épp Londonban élt és a Marquee klubban pengetett, amikor Blackmore üzenetet hagyott neki (névtelenül), jöjjön már le a sarki kocsmába, mert „valaki” találkozni szeretne vele. Munro is elkísérte a találkára és kit látott ott ücsörögni: Blackmore-t. Azt mondta később: a személyisége semmit se változott azóta, hogy híres lett, és önző módon lenyúlta a basszusgitárosát, egyben legjobb dalszerzőjét.

     Szeptemberben lapátra került Soule és Driscoll is, akik ezt követően megpróbálták föléleszteni az Elfet, sikertelenül. (Na ja, Dio hangja nélkül…) Blackmore-nak a dobossal az volt a baja, hogy néha kiesett a tempóból, Soule-ról pedig az volt a véleménye, hogy bár kitűnő rock and roll és boogie-zongorista, de lusta. „Nem az a fajta, aki kimegy a színpadra szintetizátorral, mellotronnal, orgonával, vagy zongorával; szívesebben heverész a fűben és dalokat ír.”  A turnékhoz más zenészekre volt szüksége.

      Októberben újabb taggal egészült ki a zenekar: a 22 éves kaliforniai Tony Carey billentyűssel, aki saját kis zenekarával ugyanabban a hollywoodi stúdióban próbált, ahol Blackmore-ék új zenészeket teszteltek. Ritchie-nek tetszett a játéka, úgyhogy kérte Baint, hívja át próbajátékra. Mivel Carey saját zenekarával a lemez nem akart összejönni, elfogadta a Rainbow ajánlatát..

       Ezt követően dobost kerestek. Valami tucatot hallgattak meg, míg végül kiválasztottak egy fiatal angol zenészt, Cozy Powellt (eredeti neve Colin Flooks; egy híres dzsesszdobos, Cozy Cole nevét vette föl), akinek játéka már egy 1971-es Jeff Beck-albumon megragadta Blackmore-t. Felhívták, hogy repüljön Los Angelesbe meghallgatásra. A sors furcsasága, hogy épp abban az időben a Deep Purple is ott, a Pirate Sound stúdióban készítette új albumát. A tulajdonos, egyben hangmérnök, Bob Simon kettéosztotta a hatalmas stúdiótermet, melynek egyik részében napközben a Purple próbált, éjjel pedig, a másik részében a Rainbow. Blackmore még arra is megpróbálta rávenni a Simont, hogy rúgja ki onnan a Deep Purple-t. Persze, nem tette.

     Bain és Blackmore tesztelték a jelentkezőket. Ritchie játszott egy riffet és a dobosoknak követniük kellett. Powell azt mondta, valami húsz percet kellett együtt játszani a gitárral, olyan volt, mint egy kitartási erőpróba. Viszont megfelelt. Tony Carey így emlékszik vissza a meghallgatásokra: „Ritchie elképzelése az volt, hogy a dobos játsszon egy nagyon gyors ritmust, akár fél órán át is, amíg le nem esik a székről. Ne grimaszoljon, ne nézzen rá, csak játsszon. Cozy viszont akár éjjel-nappal képes volt dobolni.”

    Powell is iskolai bandában kezdte pályafutását, aztán angliai zenekarokban dobolt, majd németországi klubokban játszott. Talán nem véletlen, hogy olyan sok brit zenész pályafutása indult el Németországból. Cozy erről így beszélt: „Sok amerikai katona járt ezekbe a klubokba. Szó szerint órák hosszat kellett játszanunk ahhoz, hogy megtanuljuk, hogyan kell addig szórakoztatni az amerikai katonákat, amíg el nem dobják az agyukat. Ha ezt megtanultad, bárkit el tudsz szórakoztatni a zenéddel.” Ez még a 60-as évek végén történt, aztán visszatért Angliába. 1971-ben ismerkedett meg Jeff Beckkel, két albumot vettek föl. Beck akkoriban nagyon népszerű volt. Cozy szerint az volt a baja, hogy csapongott a stílusok között, egyszer slágerzenét, máskor kemény rockot, aztán dzsesszt játszott. Cozy sem panaszkodhatott a változatosságra. Stúdiózenészként olyanokkal játszott, mint a progresszívnek erős jóindulattal sem nevezhető Hot Chocolate, vagy Suzi Quatro, de teljes pályafutása során mintegy negyven zenekar és szólista lemezén, ill. koncertjein működött közre. Készített egy instrumentális kislemezt, rajta a „Dance with the devil” című számmal, mellyel 1974-ben a harmadik helyig jutott föl a brit slágerlistán. Hogy sikerét pénzre váltsa, Cozy Powell’s Hammer néven saját zenekart alapított, melyben többek közt egy Don Airey nevű zenész is közreműködött billentyűkön. Aki nem ismeri e nevet, jegyezze meg, még szó lesz róla. Popzenét játszottak, többször felléptek a brit tévé Top of the Pops műsorában, de az együttes bő fél év után feloszlott. Cozynak elege lett a slágerzenéből, a sikoltozó tinilányokból.  A doboláson kívül volt még egy szenvedélye: a sebesség. Imádta a motorokat és a gyors autókat, egy ideig még autóversenyzett is. Később pont a sebességláz lett a veszte. Ekkortájt érkezett Blackmore ajánlata. „Huszonéves voltam, nem volt elég anyagi hátterem a versenyzéshez, úgyhogy tulajdonképpen azért léptem be a Rainbow-ba, mert kifutottam a pénzemből” – mondta.

A második felállás:(balról) Tony Carey, Cozy Powell, Jimmy Bain, Blackmore és Dio

     A próbák Los Angelesben folytak, egy rövid amerikai turnéra készültek és ehhez új számokat is kellett írniuk. A koncerteken először jelent meg látványelemként az óriási szivárvány: 10 méter magas, 12 méter széles és 3000, számítógép által vezérelt égő világított és villogott rajta. (Csak emlékeztetőül: a California Jamen a Deep Purple színpadán is volt egy szivárvány – fából.)  Megtervezésére a már említett Los Angeles-i Pirate Sound stúdió hangmérnökét, Bob Simont kérte fel Blackmore, a kivitelezést egy New York-i cég végezte el. Bár látványos volt, sokszor interferált a hangszerekkel. Blackmore azt mondta: „A fények nagyobb zajt keltenek, mint én”... „Eredetileg az én ötletem volt, mert a California Jamen volt a színpadon ilyen, egy időre megfeledkeztem róla, s akkor jutott eszembe, amikor ezt az új zenekart kezdtem összehozni.” 2005-ben egy interjúban megkérdezték tőle, mi lett a szivárvány sorsa, mert olyan hírek terjengtek, hogy a tengerbe dobta. „Á, ez csak egy mítosz a sok közül. Egy raktárban vannak ezek a régi kellékek, Albanyban. Jó lenne, ha megvenné valaki, bár szerintem egyből az ócskavastelepre vinné. Állandóan csak baj volt vele. Évek óta nem is láttam. Úgy néz ki a hely, mint egy nagy Marshall-raktár.  Van egy leltárlistám is a régi kellékekről, de nem tudom őket mire használni. Talán ha egyszer pénzre lesz szükségem, eladom őket.”  Egyébként amikor egy holland rádióinterjúban arról kérdezték, ki tervezte a szivárványt, azt felelte, fogalma sincs. Ugyanezt az „elfeledett” Bob Simont bízta meg Blackmore azzal, hogy építsen ki a koncertekre egy teljesen új, komplett hangrendszert is. Amikor kiderült, hogy az összköltség eléri a 75 ezer dollárt, Blackmore azt mondta, nem számít, csinálja meg, bízik benne és mindent kifizet. 

                       Az a híres-hírhedt szivárványdíszlet

    Első fellépésükre Kanadában került sor 1975 novemberében, a montreali Forum (jég)csarnokban, ahol közel 17 ezer ember fért el, de egyes források szerint csak félig telt, mások szerint csupán úgy 1500-an voltak rájuk kíváncsiak. Képzelhetjük, hogyan érintette ez Blackmore-t, aki bár időnként utálta, egy évvel korábban még rendszeresen több tízezres közönség előtt lépett fel. Dio szerint rosszul, Carey viszont azt mondta egy interjúban, hogy örültek és izgatottak voltak, hogy játszhatnak. A technikai nehézségek miatti dühét sem adta ki. „Sosem láttam Ricthie-t hisztizni, ez nem az ő stílusa. Az ő stílusa az volt, hogy elvonult az öltözőbe egy üveg whiskyvel, aztán egy idő után megjelent a színpadon. A játékán sosem látszott meg, hogy részeg volna, inkább úgy játszott, mint valami Paganini, mint aki eladta a lelkét az ördögnek…, vagy Johnnie Walkernek.” Pedig gond akadt bőven, legfőképp az átkozott szivárvánnyal. Philadelphiai koncertjüket háromnegyed órányi játék után félbe kellett szakítaniuk a szivárvány elektronikájának interferenciái miatt. Előfordult, hogy a szivárvány hangosabban „szólt”, mint a hangszerek. Blackmore ekkortájt cserélte le barna Stratocasterét egy vadonatúj konstrukciójú, technikailag is megváltoztatott fehér (vagy inkább csontszínű) Stratra.

    1976-ban elindult a világ körüli turné. Az első album immár ismert számai mellett rendszeresen játszották a következő lemezre szánt dalokat is. Legalább két tucat fellépésük volt abban az évben, bár ezekről legális felvétel alig maradt fenn. A legnagyobb durranás azonban ez után következett!

(Kérem, akinek tetszik, kövesse a blogot!)

Előző részek itt:   

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/16/udvozlunk_a_blog_hu-n_101630  

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/06/a_nagymama_kedvence

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/13/4_fejezet_csitt_felvetel_indul

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/20/a_klasszikusok_871

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/27/kokemenyen_6_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/04/7_fejezet_beindul_a_legkondi

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/11/8_fejezet_a_fej

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/18/9_fejezet_vagy_o_vagy_en

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/25/10_fejezet_feluton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/01/11_fejezet_egj

 https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/08/12_fejezet_eges_es_vihar

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/06/15/13_fejezet_valasok