Gillan tehát menni akart, ám a menedzsment abban reménykedett, hogy a négy maradék tag továbbviszi a Deep Purple nevet, no meg a zenét is. A háttérben viszont ott volt egy másik gyenge láncszem; nem, nem Glover, hanem maga Blackmore. Évekkel később ezt úgy magyarázta, nem akarta Glover távozását, hanem ő akart kiválni. Paice-nek mondta is, lépjünk ki. Újból megpróbálkozott volna a Babyface-projekttel, melyben rajta kívül benne lett volna Paice és Phil Lynott énekes-basszusgitáros is, ám az utóbbi éppen sikerei csúcsán állt  a Thin Lizzyvel   és nem nagyon akarta otthagyni őket. Egyébként próbálkoztak. Erről Paice beszélt egy interjúban a Classic Rock Magazine-nak. „Ritchie és én úgy gondoltuk, nagyobb szabadságot élvezhetünk egy háromtagú zenekarral…minden este változtathatunk a számokon, amit a Purple-ben nem igazán tehettünk meg. Phil Lynottot még a karrierje elején láttuk a Speakeasy-ben. Gondoltuk, micsoda fantasztikus hang. Túl sok figyelmet a basszusjátékára nem fordítottunk, mert olyan kiváló énekes volt….Aztán egy napra bementünk egy nyugat-londoni stúdióba, hogy próbálkozzunk…Új számokat játszottunk, de ezek sokkal inkább a Cream-re vagy a Free-re hasonlítottak, blues-os jellegűek voltak.  Phil hangja nagyszerű volt, de a basszusjátéka nem nagyon felelt meg a mi elvárásainknak. Ha csak hárman vagyunk egy zenekarban, ott mindenkinek nagyon jót kell nyújtania. Kábé mint Jack Bruce-nak, de Phil – nyugodjon békében – nem mindig ütötte meg ezt a szintet. Ritchie-vel egymásra néztünk és azt mondtuk: ez nem fog menni…Visszatértünk a Purple-be és turnéztunk tovább.”    Az akkor játszott anyagokból semmiféle felvétel nem maradt fenn.

         Ők lettek volna a "babaarcúak" (Paice, Blackmore, Lynott)

     Szóba került még John Lawton (később a Uriah Heep énekese), aki abban az időben a  progresszív irányt képviselő Lucifer’s Friendben énekelt. Őt Blackmore még a 60-as évekből, Németországból ismerte, de a tárgyalások nem vezettek eredményre. A Purple menedzsmentje rémülten észlelte, hogy a zenekar vagy így, vagy úgy hullik szét, épp akkor, amikor a nagy pénzeket hozó amerikai piacra betöretek (abban az évben 14 millió Purple-albumot adtak el világszerte). Felvetődött az is, hogy Glover és Lord folytassák más zenészekkel ugyanazon név és cégér alatt. A megbeszélések végül oda vezettek, hogy Paice-t sikerült maradásra bírni és Blackmore-t is lebeszélni távozási szándékáról. Ritchie azonban mindenképpen új csapatot akart. A menedzsment belátta: mivel Blackmore a legkreatívabb ember a csapatban, ha fenn akarják tartani a Deep Purple-t, az ő útját kell követni.

     Érdekes megjegyezni, hogy Blackmore mennyire vonzódott a hármas felállású formációhoz. (Említettem, hogy még a hatvanas években a rövid életű Three Musketeersben milyen jól érezte magát.) A hatvanas évek végén, a hetvenesek elején létezett néhány igen sikeres trió, gondoljunk a Creamre, a Jimi Hendrix Experience-re, később az Emerson, Lake and Palmerre. A két utóbbi egyébként kis híján fuzionált. Keith Emerson zenekara, a Nice és Greg Lake együttese, a King Crimson 1969-ben többször is fellépett ugyanazokon a helyszíneken és már akkor tervezgették, hogy együtt alakítanak csapatot. Először Mitch Mitchellt, Jimi zenekarának dobosát akarták felkérni. Neki nem tetszett az ötlet, viszont továbbadta Hendrixnek. Dobos végül is került, az Atomic Roosterből távozó, Mitchellnél sokkal jobb képességű Carl Palmer személyében, s mivel Hendrixnek is kezdett elege lenni zenésztársaiból, foglalkoztatta a gondolat, hogy csatlakozik az ELP-hez. A brit zenei sajtó már kombinált, olyasmiket írtak, hogy a leendő zenekar neve HELP lesz. Tervbe is vették, hogy az Wight-szigeti fesztivál után összejönnek egy jamre, ezt azonban keresztülhúzta Hendrix rövidesen bekövetkezett halála. Belegondolni is furcsa, vajon mi jött volna ki egy ilyen társulatból.

    Gillan és Glover távozása azonban nem ment annyira simán. Blackmore Gillan maradásáról hallani sem akart, ám Glovert nehezére esett kirú(gat)ni. „Nem azt akartam, hogy ő távozzon. ÉN akartam menni.” – mondta évekkel később. Roger volt a csapatban a „kedves, aranyos srác”, aki nem tett semmi rosszat, ő volt a banda egyik alappillére, viszont Blackmore olyan basszusgitárost akart, aki inkább blues-stílusban játszik. Na jó, de ki mondja meg neki?  Talán majd a menedzsment, és így is történt. Glover így emlékszik az esetre. „1973 júniusában Floridában koncerteztünk, és már éreztem, hogy valami van a levegőben. Bementem a menedzsment irodájába azzal az elhatározással, hogy addig nem jövök ki, amíg meg nem mondják, mi a helyzet. Azt mondták, Ritchie úgy határozott, hogy marad. Ó, ez klassz, feleltem, mire így folytatták: de csak akkor, ha te távozol. És mit gondolnak erről a többiek? Ők azt szeretnék, ha Ritchie maradna.”

                    Ezt jól megszívtam (Gillan)

                                   Én is (Glover)

     Roger, mint mindig, úriemberként kezelte a helyzetet. Végigcsinálta a turnét és az utolsó koncerten, 1973 júniusának végén Oszakában, miután a maradók elhagyták a színpadot, Gillannel együtt elbúcsúztak a közönségtől. Előtte azonban Tokióban, a Budokan csarnokbeli koncerten történt egy és más. Az előző részben említettem, hogy nem sokkal korábbi, amszterdami fellépésük után a közönség gyakorlatilag miszlikbe aprította a Purple teljes felszerelését. Nos, a Budokanban ekkora kár nem érte őket, „csak” a 13 ezer fős csarnok berendezését verték szét. És miért? Mert elmaradt a ráadás. Egyik road megtépett ruhában, véresen vergődött el a hotelig. Ritchie már ott volt. „Szar volt a közönség. Nem érdemelték meg a ráadást, úgyhogy szartam rájuk” – mondta.  

            A tokiói Budokan csarnok, Purple-koncert után

      A Deep Purple „kemény magja”, az alapító atyák ugyanott tartottak tehát, mint Evans és Simper kispriccelésekor (különös, hogy Blackmore és Simper is kedvelték egymást, ott is Evans énekével volt baja, de akkor is működött az „árukapcsolás”). A basszusgitáros szerepére már egy amerikai turné során kiszemelték az angol Trapeze zenekar énekes-zenészét, Glenn Hughes-t. A fiatal srácnak eleinte fogalma sem volt róla, mik vele a nagy Purple tervei. Eleinte azt hitte, énekesnek akarják szerződtetni, s nagyot nézett, amikor kiderült, hogy Glover helyére szánják. Úgy képzelte, ha már hívják, ő lesz a basszusgitáros és az énekes is, ám ez ellenkezett a többiek akaratával. Hughes 7–8 évvel volt fiatalabb jövőbeni társainál, zenekarával leginkább bluest, rhythm and bluest, sőt funkyt játszottak. (Persze, ne feledjük, Gillan és Glover popzenekarból érkeztek, s lám, mi lett belőlük…) Ezzel a stílussal, bár Hughes zenei képességét elismerték, nem sok sikert arattak Angliában, Amerikában azonban a viszonylag népszerű zenekarok közé számított a Trapeze.

                      A Trapeze (balra Glenn Hughes) és egy számuk 1970-ből

https://www.youtube.com/watch?v=d0uVYOWdvz0

    Leendő énekesként első helyen Paul Rodgerst emlegették. Zenekara, a Free egyszer korábban már felbomlott, most ismét a szakadék szélén táncolt. Rodgers mindig, máig is Blackmore egyik legnagyobbra értékelt énekese volt. Őszintén szólva bennem a Free repertoárjából az egyetlen, agyonjátszott „All right now”-n kívül alig maradt meg valami, s csak az utóbbi időkben kezdtem megérteni, miért áradozott róla mindig Ritchie. Akkor kezdtem megérteni, amikor először hallottam a Queennel énekelni, azokat a számokat, amiket Freddy Mercuryvel ismertünk meg. Minden dalnak új színt adott, meg sem próbálta utánozni elődjét; csakugyan óriási hang. Biztos vagyok benne, hogy a Purple-számok is kifogástalanul szóltak volna az ő torkából. Nos, Rodgers visszautasította az ajánlatot, helyette új zenekart alapított, Bad Company néven.

    Miközben énekest kerestek, Hughes-t már kezdték bevonni a munkába. Egy interjúban elmesélte, hogy egyik alkalommal Ritchie meghívta őt a házába. Először került közel ehhez a rejtélyes emberhez és a köréje szőtt legendák igaznak bizonyultak. „Tényleg fekete ruhás férfi volt. Körülötte minden fekete, még a kutyája is fekete volt…”. Ketten próbálgattak egy számot, s mint később kiderült, állítólag ennek csíráiból született meg a „Mistreated”.

                    "Még a kutyája is fekete volt"

     A zenekar időközben hirdetést tett közzé a Melody Makerben, az „Énekest keresünk” rovatban. Ez azért elég furcsa, nem? A világ egyik legelismertebb zenekara újsághirdetéssel keres énekest. Mintha mondjuk Keira Knightley hirdetés útján próbálna férjet találni… Mindenesetre özönlöttek a szalagok a menedzsment irodájába, a fiúk pedig keresték a megfelelő hangot. Coletta kiszűrte a reménytelen eseteket, úgyhogy a zenészek elé már csak az ígéretesebbek kerültek, ám egyiktől sem voltak elragadtatva. Már-már megvalósulni látszott Hughes álma, hogy csakugyan ő lesz a kvartettként újraéledő Purple szólóénekese (is). Lord egy interjúban azt mondta ezekről a napokról: „Amikor ismertté vált, hogy énekest keresünk, elleptek bennünket a magnószalagok, de nem igazán találtunk megfelelőt. Aztán egy napon – esküszöm, így igaz, ahogy mondom – kivettem egy szalagot a sok közül, és azt mondtam, ha ez sem lesz elég jó, akkor kész, felejtsük el. Azt a szalagot David Coverdale küldte.” A demo az öregek emlékei szerint pocsék volt, de a hang ígéretesnek tűnt, úgyhogy meghívták a srácot meghallgatásra. Hát, ha ezt meghallgatjuk, csakugyan olyan távol áll a Purple hangzásvilágától, mint mondjuk az LGT-jétől a Vámosi-Záray kettős stílusa. A rezesekkel inkább valamiféle Blood, Sweat&Tears féle próbálkozásra hajaz. (Lásd alant: egy demofelvétel)

 https://www.youtube.com/watch?v=kxSxzdfIPLI

     Az Északkelet-Angliából származó Coverdale, Glenn-nel ellentétben, teljesen ismeretlen volt, sosem állt még nagyobb közönség előtt a színpadon, sosem készített lemezfelvételt. A 60-70-es évek fordulója táján a The Governmentben énekelt, de nem sokra vitték; ismeretlen kis vidéki zenekar maradtak. A  meghallgatásra augusztusban, a londoni Scorpio Sound stúdióban került sor. Erre Coverdale így emlékezik: „Amikor megérkeztem, Paice és Lord már a stúdióban voltak. Mr. Lord nagyon szívélyesen és barátságosan fogadott, Paice a dobfelszerelése körül matatott. Ezután érkezett Ritchie a feleségével, Babs-szal és két kutyájával, akiket szemmel láthatóan imádott. Gyakorlatilag semmibe vett, épp csak egy pillantást vetett rám. Azt mondtam neki, megtanultam a ’Strange kind of woman’-t és amikor eljátszottuk, Ritchie rám nézett és azt mondta, úgy énekeltem, ahogyan azt ő a megírásakor elképzelte.” Nem ígértek ugyan neki semmi biztosat, de érezték, megtalálták az emberüket.

     A Deep Purple frontembere, hangja azonban nem lehetett akárki. Coverdale-t alaposan át kellett formálni. Borzalmasan öltözködött, több kiló súlyfölösleggel küszködött (saját bevallása szerint alulról súrolta a 100 kilót), pufók arcával, szemüvegével mindennek kinézett, csak nem rockénekesnek, de ezen lehetett segíteni. Egy hét múlva megkapta az értesítést: ő lesz az új énekes. Coverdale, gondolom, összecsinálta magát a megtiszteltetéstől. A semmiből jött vidéki fiú egyenesen a világ egyik legjobb, ha ugyan nem a legjobb rockzenekarába csöppent, méghozzá vezető szerepbe. Mert meglehet, a csapat stílusát Blackmore határozta meg, a színpadon mégiscsak az énekes áll középen és elöl, a lemezen az ő hangja dominál (elvileg legalábbis), de a főnöknek meg kell felelni. Hughes is érezhette ezt: „Jon nagyon nyugodt és kedves volt, Paicey-t elsősorban a pénz érdekelte, Ritchie ellenben kimondottan művészi karakter volt, életnagyságúnál is nagyobb. Hendrix halála után a gitárosok világát Page, Beck és Clapton uralták. Amikor beléptem a zenekarba, a  ’Machine Head’ és a ’Made in Japan’ után, talán már ő volt a legkiemelkedőbb élő gitáros, úgyhogy a legnagyobbal dolgoztam együtt”.

      Blackmore Coverdale-t is meghívta a házába, közös dalírásra. „Hamar rájöttem – mondta – , hogy Ritchie az első számú szerző a csapatban. Lejátszott nekem egy csomó zenei alapanyagot, melyekből később a ’Burn’ számai születtek.” Azt tervezték, hogy az új lemezt Németországban veszik fel egy stúdióban, s mialatt Hamburgban voltak, Blackmore bevezette az énekest a helyi klubok zenei világába is. „Korábban még sosem jártam ilyen klubokban és a zenekar tagjait úgy fogadták, mint királyi fenségeket. Eszméletlen jó zenéket nyomtak a DJ-k, sosem hallottam ezekhez foghatót. Ritchie felhívta a figyelmemet arra, hogy nézzem, milyen tempókra indulnak be a táncolók és alkalmazzam a tapasztaltakat a dalírásban. Rengeteget tanultam tőle.”

   A németországi helyszín azután a délnyugat-angliai Clearwell kastélyra cserélődött, oda hívták meg a sajtó képviselőit is, hogy bemutassák az új fiúkat. A sajtótájékoztatón persze mindenki elsősorban Coverdale-re volt kíváncsi. Blackmore azt mondta: „Új zenekart akartam, nem csupán egy új énekest és nem ott folytatni ahol abbahagytuk”.

                  A harmadik felállás első csoportképeinek egyike (alul a két új fiú, Hughes és Coverdale)

 Egy cikk a New Musical Expressből, kissé (?) pikírt címmel: A Purple bemutatja... öööö.. az ismeretlen Coverdale urat

    Blackmore-ban volt annyi lélek, hogy clearwelli tartózkodásuk és próbáik alatt nem a teljesen zöldfülű Davidet, hanem Glennt pécézte ki gonosz tréfái áldozatául. Bemikrofonozta a szobáját, hangszórókat tett a szekrényébe, melyek iszonyú hangokat produkáltak és képes volt hajnali négyig fennmaradni, hogy lássa és kiélvezze a hatást. Hughes ezt mondta egy interjúban: „Ez Ritchie. Most múlt hatvan, de szerintem még mindig vízipisztolyt hord magánál.” Hughes arra is utal, hogy Blackmore véget akart vetni a Purple-ben korábban, a második felállásban alkalmazott ötszerzős jogdíjmegosztásnak. Azt mondta, mindenki annyival részesedjen, amennyit hozzátett egy-egy számhoz. Semmi kétség, a szerzői jogdíjak adják a zenekari tagok bevételének egy részét, márpedig a Purple-számok zenéjének hatalmas többségét Blackmore írta, vagy legalábbis az ő ötleteiből születtek. Lord az első felállás idején még tevékenyen részt vett a zeneszerzésben, de a „Concerto…” után mint zeneszerző eléggé „leült”. Ő maga ezt mondta erről: „Nem tartom magam nagy rockzene-szerzőnek. Gitárral percek alatt meg lehet írni egy jó riffet, de billentyűs hangszereken nem… Az utóbbi években kétségkívül Ritchie volt a zenekar hajtómotorja, a benne munkálkodó energia vitte át a zenekart sok személyes problémán.”

            Próba Clearwellben

 A két leendő rocksztár.... a semmiből jöttek

   Akkor most említek egy érdekességet. 1994-ben Glenn Hughes „From now on…” címmel szólólemezt adott ki, melyen számomra (rajta kívül) teljesen ismeretlen tagok zenélnek és a CD-n bónuszként szerepel az 1973-as Deep Purple-album címadó száma, a „Burn”. Megnéztem az eredetit és a szerzők között sehol sem találtam Hughes nevét, sőt, ő az egyedüli, aki a lemez egyetlen számánál sincs feltüntetve szerzőként. A szólólemezen viszont mind az öt akkori Purple-tag neve szerepel szerzői minőségben. Azt csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy a feldolgozás legalább olyan jó, mint az eredeti, ami többek között arról is árulkodik, hogy egy számot nem is annyira lejátszani nehéz, hanem kitalálni. Persze, nem mindegy, hogy mondjuk Beethoven IX. szimfóniáját a bécsi filharmonikusok adják elő Herbert von Karajannal, vagy teszem azt a ljubljanai rádió szimfonikus zenekara, de attól még az utóbbi is lehet nagyon jó. A lényeg, hogy Beethoven írta, nemde? Ugyancsak mellékesen jegyzem meg, szerintem Hughes jobban énekli a „Burn”-t, mint Coverdale. Azt már csak  halkan merem hozzátenni, hogy Hughes CD-jének kísérőfüzetében van egy fotó, mely hangulatában, stílusában kísértetiesen emlékeztet az egy évvel később megjelent Rainbow-lemez, a „Stranger in us all” borítójára, vagy világosabban fogalmazva, a Rainbow-fotó Hughes lemezének képére.

       Hughes szólólemezének belső borítója....

                          ... és a később megjelent Rainbow-lemez borítóképe

    1973 novemberében a Purple lemezfelvételre elvonult…, na, hova? Hát Montreux-be. Még megvolt „Funky” Claude, ott volt a szokásos „Rolling truck Stone thing”, ahogy Gillan megírta, ezúttal azonban az újonnan épült konferenciaközpontban zajlottak a felvételek. A számok nagy része voltaképpen már korábban elkészült, úgyhogy nem kellett sokat bíbelődniük velük. A lemez keverésére már Londonban, a De Lane Lea stúdióban került sor. (A sors különös fintora, nem sokkal ezután, egy tulajdonosváltás után a stúdió visszavette korábbi nevét, a Kingsway Studiost. Az új résztulajdonos nem volt más, mint Ian Gillan.)

     A két helyszínen történt egy-két érdekes eset. Még Montreux-ben egyik este Coverdale bement a mobilstúdióba, miközben Blackmore és Birch visszahallgatták a „Burn” című szám gitárszólóját, melyre előtte játszott fel egy részt. Coverdale így meséli el az esetet. „Kérte Martint, hogy lassítsa le a gitárszólót, majd játssza vissza normál sebességgel. Aztán Ritchie felém fordult és megkérdezte, mi a véleményem. Anélkül, hogy végiggondoltam volna, mit is mondok, azt feleltem, úgy hangzik, mint egy buzuki. Vágni lehetett  volna a csöndet. Hosszú másodpercek múltán megkérte Martint, játssza vissza ismét, majd azt mondta: igaza van, ez tényleg úgy szól, mint egy rohadt buzuki. Töröld le! Ettől kezdve elhatároztam, hogy őszinte leszek Mr. Blackmore-hoz és ő ezt értékelte is…legalábbis egy ideig.”

    A londoni stúdióban az első számok egyike, melyet Birch kevert, a „Mistreated” volt. Coverdale és Hughes valami tucatnyi változatban énekelték fel a végén hallható vokált. A keverőszobában Birch teljesen levette a hangszerek hangját, hogy az énekesek tisztán hallhassák, mit produkáltak és módfelett tetszett is nekik. Ekkor jött be Blackmore, hogy meghallgassa, hogyan halad a munka. „Egyáltalán nem tűnt lelkesnek – mondta Coverdale. Egy leeső tű koppanását is meg lehetett volna hallgatni, mire megszólalt: ’Nem lehet hallani a gitárt az énektől’– mondta, anélkül, hogy rám pillantott volna. Martinnak nem maradt más választása, mint lejjebb venni a vokált és felerősíteni a gitárszólót. Teljesen összetörtem. Oda jutottunk, hogy teljesen eltemettük azt a vokálrészt a gitár alá, amin Glenn-nel együtt egy egész álló éjszaka dolgoztunk. Felálltam és kimentem, anélkül, hogy bárkihez is szóltam volna. Visszatekintve, persze, neki volt igaza. Ritchie volt az első számú zeneszerző, tagadhatatlan, hogy az ő gitárjátéka és kiszámíthatatlan színpadi előadásmódja miatt tódultak az emberek a zenekar koncertjeire.” 

    Igaza volt. Tényleg azért tódultak.       

Előző részek itt:     

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/06/a_nagymama_kedvence

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/13/4_fejezet_csitt_felvetel_indul

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/20/a_klasszikusok_871

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/27/kokemenyen_6_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/04/7_fejezet_beindul_a_legkondi

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/11/8_fejezet_a_fej

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/18/9_fejezet_vagy_o_vagy_en

A „Machine head” frenetikus sikere most már csakugyan a szupersztár kategóriába repítette a Deep Purple-t. Emellett még kivívták maguknak a „világ leghangosabb zenekara” címet is. 1972 nyarán felléptek többek között London egyik legrangosabb koncerthelyszínén, a Rainbow-ban, ahol 117 decibeles hangerőt is mértek. Több néző elájult, sokan halláskárosodást szenvedtek, viszont a zenekar bekerült a Guinness Rekordok könyvébe és négy évig ott is maradtak, amikor a The Who 120 decibellel letaszította őket e kétes értékű trónról (más kérdés, hogy a Purple 2000 fős koncertteremben, a The Who pedig szabadtéren repesztette a dobhártyákat). Glover erről azt mondta, nem volt a céljuk semmiféle rekorddöntés, egyszerűen így alakult, még csak büszkeség sem töltötte el őket attól, hogy éppen a hangerejük miatt volt tele velük a sajtó. Épp Amerikából érkeztek vissza Angliába, vadonatúj, a korábbiaknál sokkal jobb erősítőkkel és hangfalakkal. Odaát 15-20 ezer fős csarnokokban játszottak, ott ez volt a normál hangerő.

    Miközben kaptak némi pihenőt, hogy újult erővel vágjanak bele a következő lemez elkészítésébe, a szakadék Blackmore és a zenésztársak között tovább mélyült. A többség belenyugodott a gitáros dominanciájába, Gillan azonban nem. Ritchie azt hangoztatta, hogy Gillan énekstílusa visszafogja az ő játékát, Gillan meg épp az ellenkezőjét. Érdekes módon a „Strange kind of woman” koncertelőadásain továbbra is kiválóan működött a furcsa páros felelgetése, sőt unisonója, amit aztán mi, lemezvásárlók is megcsodálhattuk a Japánban készült felvételeken.

    A következő lemez elkészítéséhez egy Rómához közeli villát néztek ki, ismét a mobilstúdió használatával. A mostoha montreux-i körülményekhez képest ez maga volt a paradicsom: saját szakács, úszómedence, teli borospince…, nem csoda, hogy jószerével semmit sem haladtak a munkával. Blackmore például a próbák nagy részére el sem ment, már csak azért sem, mert a hangszereik nem érkeztek meg időben. A négy másik zenész elbohóckodott egy nagy üres, bemikrofonozott teremben, ahol csak egy ócska régi zongora állt. Még akkor is, amikor a valódi felvételek megkezdődtek, a gitáros inkább Birch társaságában üldögélt a mobilban, saját anyagait külön játszotta fel. A vajúdásból mindössze két felvétel született, a „Woman from Tokyo”, illetve a „Painted horse”, mely utóbbi csak kislemezen jelent meg Angliában 1977-ben, illetve ugyanazon évben egy válogatás-albumon, a „Powerhouse”-on.   

     Blackmore ez idő tájt azt nyilatkozta a New Musical Express-nek, hogy a Deep Purple eljutott, ameddig eljuthatott, illetve ameddig a közönség ebben a stílusban engedte őket eljutni. A rockzenei élet arra várt, hogy történjen már végre valami új, csak éppen senki sem tudta, hogy mi legyen az. Ennek okát azzal magyarázta, hogy az utóbbi négy évben olyan rengeteg újdonságot hozott a rock, hogy a korábbi irányba szerinte nemigen van további út. Zeneileg persze még sokkal tovább is eljuthatnának, csak nem biztos, hogy a közönség is elfogadná. 

    Meglepő (vagy talán nem is olyan meglepő), hogy ez a maga tíz osztályával tanulatlannak mondható egyszerű srác némely interjúban milyen intelligensen, és saját korát, a zenei világot milyen éles szemmel szemlélően nyilatkozik. 1972-ben pontosan meglátta azt, ami három-négy év múlva a progresszív rockban bekövetkezett. A zene teljesen elüzletiesedett, a zenekarok kiszolgálták a közönség igényeit és követték a menedzsment által rájuk kényszerített erőltetett tempót, aztán szép lassan belepusztultak. Addig azonban még hátravolt két-három-négy jó év, de a hetvenes évek utolsó harmadától a progresszív zene klasszikus korszaka lecsengett, s ezt tüstént illusztrálom is.

                                                                                *

Érdemes áttekintenünk – a teljesség igénye nélkül –, mi mindent hozott össze a nagy generáció mondjuk 1971-től. Egy év alatt két lemezt ad ki a Yes, a „The yes album”-ot és a „Fragile”-t, a Jethro Tull előjön az „Aqualung”-gal. A Ten Years After még fénykorát éli, ekkor éppen az „ A space in time” lemezével. Megjelenik a Uriah Heep máig legjobbnak tartott két albuma, a „Look at yourself”, még előtte ugyanazon évben a „Salisbury” is, rajta a legendássá vált „Lady in black”-kel. Kijön legalább három korszakos lemez: Lennon „Imagine”-je, a Doors „L.A woman” című albuma és a Led Zeppelin cím nélküli negyedik lemeze, mely az egyik legnagyobb példányszámban eladott rocklemezek egyike lett. A Pink Floyd kiadta a „Meddle” című lemezét, a Genesis a „Nursery cryme”-ot, az Emerson, Lake and Palmer pedig a „Tarkus”-t. Megjelenik a Colosseum dupla koncertlemeze, a „Live”, a zenekar azonban röviddel ezután feloszlik. Érdemes megemlékeznünk egy valószínűleg elfeledett rezes-rock banda, a Chase ugyanezen címet viselő lemezéről, melyen a Blood Sweat and Tears és a Chicago stílusának legszebb pillanatait villantják meg. (Rövidesen a zenekar valamennyi tagja meghalt repülőszerencsétlenségben.) Ez az év látta Jim Morrison halálát, viszont ekkor indult Stevie Ray Vaughan, egy bluesba oltott „új Hendrix” pályafutása és szeretjük vagy sem, Michael Jackson is ekkor kezdte szólókarrierjét. 

      1972 még több izgalmas zenei csemegét hozott. Ebben az évben jelent meg többek között a Black Sabbath „IV.”, albuma, Santanától a „Caravanserai”,  a Yes-től a „Close to the edge”, a Genesistől a „Foxtrot”, a Jethro Tull-tól a „Living in the past” és a „Thick as a brick”, az Emerson, Lake and Palmer „Trilogy”-ja, Neil Young „Harvest” című lemeze (rajta az év egyik sikerszámával, a „Heart of gold”-dal). A Uriah Heep szintén két kiváló lemezt nyomott ki, a „Demons and wizards”, illetve a „The magician’s birthday” címűt. A Pink Floyd kiadta az „Obscured by clouds”-ot,  George Harrison pedig lemezre vitte az előző évben összehozott szuperkoncertet anyagát Bangladesh megsegítésére. Ugyancsak 1972-ben született a „Layla”, Eric Clapton csapatával, a Derek and the Dominoes-szal, filmre vitték a „Kabaré”-t és ekkor kezdték játszani egy londoni színházban, egy évvel a New York-i Broadway-peremier után a „Jesus Christ Superstar”-t (3358 előadást ért meg).

    De nézzük 1973-at! Paul McCartney és a Wings kiadja talán legsikeresebb lemezét, a „Band on the run”-t, a Jethro Tull az „A passion play”-t, Emersonék pedig a „Brain salad surgery”-t. A Led Zeppelintől megjelenik a „The house of the holy”, a Black Sabbath-tól a „Sabbath bloody sabbath”, debütál a Queen, egyik legsikeresebb szólólemezével jelentkezik Rick Wakeman, a „The six wives of Henry VIII” cíművel. Ez az év legalább négy hatalmas durranást is hoz: minden idők egyik legjobb és legsikeresebb rockalbumát, a Pink Floyd „The dark side of the Moon”-ját; megjelenik a Yes monstre dupla lemeze, négy számmal, a „Tales from topographic oceans”, a Genesis egyik legnagyobbját dobja a „Selling England by the pound” lemezével, és végül Mike Oldfield is berobban az egymaga készítette „Tubular bells”-szel. Ebben az évben volt óriási sláger az „Angie” a Stones-tól és végre egy nem angolszász csapat, a holland Golden Earring is befut, a „Radar love”-val.

   1974-ben még lehetett fokozni. Az ugyancsak minden idők legjobb lemezei közé kívánkozó hatalmas Genesis-opus, a „The lamb lies down on Broadway” is ez év termése, a Yes Rick Wakeman nélkül is sikerre viszi a „Relayer”-t, a King Crimson a „Red” című albummal  szerez örömöt rajongóinak, a Jethro Tull pedig a „War child”-dal. Két lemezzel jelentkezik a kibontakozó west coast-irányzat egyik reprezentánsa, a Kansas (az egyik a „Song for America”), kijön a német szintetizátor-iskola egyik alapítójának, a Kraftwerknek az „Autobahn” című lemeze. Hatalmas sikert arat Eric Clapton a Bob Marley-szerzeménnyel, az „I shot the sheriff”-fel, és berobban az Abba a „Waterloo”-val.

    Nem panaszkodhatunk 1975-re sem. Először is, megszületett a Rainbow! A Jethro Tulltól megszokhattuk, hogy évről évre szórja a jobbnál jobb lemezeket; ezúttal a „Minstrel in the gallery” volt soron, a Led Zeppelin a „Physical graffiti”-vel jelentkezett, a Black Sabbath pedig a „Sabotage” albummal. A Pink Floyd ezekben az években egyszerűen nem tudott alámenni a világklasszis szintnek; ’75-ben a „Wish you were here” került ki a kezük alól. Az év szenzációja azonban kétségkívül a Queen berobbanása az „A night at the opera” című lemezével, mely önmagában is a halhatatlanok közé sorolná a zenekart. Érdekességképpen említem, hogy ebben az évben jelent meg Joan Baez „Diamonds and rust” című lemeze (címadó számát, mint tudjuk, a Blackmore’s Night is feldolgozta). Hogy a slágerekről se feledkezzük meg, ekkor „vitorlázott” a csúcsra Rod Stewart a „Sailing”-gel, és naponta hallhattuk a rádióban a Ten CC „I’m not in love” című számát is. A Supertramp új lemezének címe (Crisis? What crisis?) mintha csak rákérdezett volna a helyzetre: Krízis? Miféle krízis?

    Pedig az 1976-os kínálat lemezcímei már jeleznek valami hasonlót. A Jethro Tull idei lemezcíme így hangzik: „Too old to rock ’n” roll, too young to die”, vagyis túl öreg a rock and rollhoz, de túl fiatal ahhoz, hogy meghaljon. Vagy nézzük a Black Sabbath új lemezének címét: „We sold our souls for rock ’n’ roll” – eladtuk a lelkünket a rock and rollért. Ha végignézünk ezen a pár éven, láthatjuk, hogy a lemeztársaságok valósággal űzték-hajtották a legsikeresebb rockzenekarokat, sokuk két nagylemezt adott ki egy évben, s közben persze szinte megállás nélkül járták a világot és koncerteztek. A „fiúk” még fiatalok voltak, egy részük bírta a strapát és évente kétszer is hozni tudták a legmagasabb színvonalat. Mások nem annyira bírták. A Genesis is két LP-vel jelentkezett ebben az évben, a „Wind and wuthering” és az „A trick of the tail” cíművel, immár Peter Gabriel nélkül. A Zeppelin még tartotta magát, idei lemezcíműk, a „Presence” (Jelenlét) még jelzi, megvannak. Az Eagles legnagyobb sikerét éri el a „Hotel California” lemezével, ez idő tájt ismeri meg a világ Jean-Michel Jarre nevét az „Oxygene” révén, az Abba monstre ausztrál turnét abszolvál (a „Dancing queen” hat héten át vezeti a brit slágerlistát, a Queen „Bohemian rhapsody”-ja ’75-76 folyamán összesen kilenc hétig letaszíthatatlan a trónról). Ugyanakkor sorra jelentkeznek az új generáció képviselői, a Blue Öyster Cult, az AC/DC, az Aerosmith, a Scorpions, a Judas Priest, a Kiss. Vessenek meg, de egyiket sem bírtam megkedvelni, még csak kicsit sem.

    1977 két legenda halálesetét is hozza: meghal a „király”, Elvis, és a T. Rex lelke, Marc Bolan is. Még szárnyal a Pink Floyd (a repülő disznó) az „Animals” című csodával, a Yes a „Going for the one”-nal, Peter Gabriel kiadja első szólólemezét, de akárhogy böngészem az év lemezeit, ezeken kívül alig találok kedvemre valót. Új szín a palettán a korábban producerként dolgozó Alan Parsons saját „Project”-je, mely az „I robot” című lemezzel teszi le a névjegyét. Útjára indul a Dire Straits, a Whitesnake, a Def Leppard, az INXS, a Motörhead, robban a punk (The Clash, Iggy Pop, Sex Pistols stb.), no meg a diszkó a „Szombat esti láz”-zal.

    1978-ból már szinte semmi érdemlegeset nem tudok említeni. Sokatmondó a Genesis talán utolsó progresszív lemezének címe: „And then there were three”, szabad fordításban … és akkor hárman maradtak, utalással arra, hogy Gabriel után kilépett Steve Hackett gitáros is. Megszűnt a 70-es évek egyik legkiválóbb progresszív bandája, a Van der Graaf Generator is. A Uriah Heep már a végsőket rúgta Ken Hensleyvel, ez évi lemezük címe is sokat elárul: „Fallen angel”, vagyis bukott angyal (alighanem korábbi énekesük, David Byron önpusztító életére utalva). Mindent elmond a rock helyzetéről, hogy a leghosszabb ideig a Boney M. „Rivers of Babylon” című száma vezette a brit slágerlistát.

    Volt a hard/progresszív zenének mondjuk hét-nyolc jó éve, aztán képviselőit megölte a hajsza, az üzlet. Vagy talán ennyi volt benne, s nem több? (A prog-rock újjászületésére később visszatérünk.) Akadtak későbbi fellángolások, hogy mást ne említsek, a Pink Floyd „The wall”-ja, vagy éppen a Purple újraegyesülése, vele a „Perfect strangers”, de a Yes kivételével (ők is évekig hallgattak) ebből az irányzatból más már nemigen rúgott labdába. Annak, amit például a Genesis a „Duke” lemeze után művelt, már semmi köze se a rockhoz, se a progresszív zenéhez. Popzenekar lettek, de legalább meggazdagodtak.

                                                                          *

Igaza volt Blackmore-nak: a közönség már mást akart, ez a „más” azonban meg sem közelítette a dinoszauruszokká vált nagy nemzedék dobásait. Még inkább igaza volt abban, hogy vannak még lehetőségek a rockzenében, de ha a Purple irányt vált, ezt nem veszi be a rajongótábor gyomra. Az „In rock” után a „Fireball” kilengéseit még elviselték, mert annak kísérletei után ismét egységes hangzásvilágú lemez született, de egy újabb „Machine head”-et már nem lehetett készíteni. Ismét lehetőség nyílott volna valami újra, de nem lépték meg. Korábban számaik többsége a spontaneitás jegyében, hosszú örömzenék során születtek, egyéni ötletek kovácsolódtak össze. Blackmore ezt mondta akkortájt: „Jobban játszom a jam sessionokon, mert a koncerteken leadott anyag minden előadáson többé-kevésbé ugyanaz”.

    A kísérletezést a személyi ellentétek csak tovább gátolták. Mint említettem, az új lemez számait jórészt úgy vették fel, ahogyan megírták, Blackmore gitárszólamai szinte úgy kerültek a lemezre, hogy a többiek nem is hallották. Rájuk fért volna némi pihenő, ehelyett 1972 augusztusában először utaztak Japánba koncertezni, de csupán egy hétre és három fellépésre. Kettőre Oszakában, egyre pedig Tokióban került sor, a nevezetes Budokan csarnokban. A Purple a japán zenerajongók körében látatlanban is hallatlanul népszerű volt, a jegyeket úgy vitték, mint a cukrot, vagy mint az addig megjelent lemezeiket. A Warner Brothers koncertlemezt akart készíteni az ottani fellépések anyagából, a lemezt azonban kizárólag a japán piacon kívánták terjeszteni. Magukat a zenészeket nem nyomasztotta túlzottan a felelősség, azt nyújtották, amit színpadon, élőben tudtak, vagyis a csúcsot. Lord azt mondta, a Deep Purple mindig is inkább koncertező zenekar volt, „stúdióban nem nyújtottunk igazán nagyot”.  Ez persze erős túlzás, ám a „Made in Japan” dupla lemez tényleg egészen káprázatosan sikerült és a zenekar hozzájárult, hogy másutt is terjesszék az albumot. A felvételek Martin Birch segédletével folytak, aki ott helyben még erősen aggódott amiatt, hogy a meglévő berendezések alkalmasak-e egyáltalán lemezkészítéshez. A szalagokat azután Londonba küldték, ahol Birch valószínűleg csodákat tett a keverésnél; az eredmény magáért beszél. Mivel a Purple Tokióból egyből amerikai koncertekre utazott, meg sem tudták hallgatni a felvételeket, de amikor a végső fázisban lehetőség nyílt rá, sem Blackmore, sem Gillan nem jelent meg a stúdióban.

                                         A "Made in Japan" mesterszalagjai

    Maguk a zenészek sem érezték, mekkorát alakítottak. A számok nem a koncerteken lejátszott sorrendben kerültek lemezre. A nyitó „Highway star”-t Oszakában vették fel augusztus 16-án. Talán jobb, mint az eredeti, mármint a stúdióváltozat. Amilyen pocsékul is tudta énekelni Gillan akkortájt, itt olyan átütő és főleg pontos. Amikor elsikoltja a „staaaar”-t, pontosan abba a magasságba ér föl, ahol Lord orgonája belép. És hát Glover! Amilyen szerényen halkra keverték a basszusjátékát a stúdiólemezeken, itt úgy szól, ahogy egy basszusgitárnak szólnia kell: ha a helyzet úgy kívánja, keményen, szinte fémesen, ha másként, akkor szépen alábrummog a szólistáknak. És még egy fontos adalék: nem száguldják végig a számot. Gyakori hiba sok zenekarnál, hogy koncerteken másfélszeres sebességgel vágtáznak. No, itt nem. Megengedett sebességgel, egyenletes tempóban robogunk a sztrádán.

    Ugyanezen az estén vették fel a lemez második számát, a „Child in time”-ot. Itt ismét Gillant kell dicsérni; a vokálrész végén a sikolyok fölérnek a megfelelő magasságba, ugyanúgy, ahogy a stúdióban, és nem úgy, ahogy a legtöbb más koncerten. Jó, elismerjük, irgalmatlanul nehéz kiénekelni, de ha nem megy, inkább hagyják. Gillan most gyönyörűen megugrotta a lécet. Ahol a stúdióváltozatban gitárszóló kezdődik, itt Lord lép be rövid időre, hogy átadja a helyet Blackmore-nak. Immár tudjuk, Ritchie sosem szólózza ugyanazt, legföljebb apró elemeket visz át az eredetikből. Mindenesetre megállapíthatjuk, hogy ezen az estén nem volt csúcsformában. Maga sem nagyon tudta az improvizáció közben, hogy mit kéne kitalálni.

   Egy nappal korábban ugyancsak Oszakában rögzítették a „Smoke…”-ot. Amennyire indiszponáltnak tűnt Blackmore az első két felvételen, itt annyira elemében volt. Már a kezdet is: belecsap, erre a közönség elkezd tapsolni. Ritchie ritmust vált, lefékez. Egy magyar oldalon ezt írta róla egy szakértő: „Ritchie Blackmore a klasszikus riff egyszeri eljátszása után a második sor első taktusaiban nem az ismert G B C kvinteket alkalmazta, hanem a teljesen egyedi G B B G B G B B-vel operált, állítólag véletlenül: egész egyszerűen elbambult és a C helyett otthagyta bal kezét a B kvinten. Blackmore abban az ihletett pillanatban egy teljesen használható dallamot improvizált – sőt: egy G és egy B kvintből kihozta a maximumot – és zseniálisan jött ki csávából. Mindenki hibázhat, csak az a kérdés, hogy a hibát miként korrigálja. Blackmore briliáns megoldást választott.”  Szólója remek, a gitár változatos hangszíneket szór. A „Mule” stúdióváltozatban jó,  koncerteken akkoriban ez volt Paice szólószáma. Sajnos, lemezeken pokolian unom a dobszólókat, de látni, az nyilván más. És közben a többiek pihenhetnek egy kicsit. Csak szegény Paice nem pihenhet, csoda, hogy nem dől ki a dobok mellől, hogy nem kap görcsöt a lábgép iszonyú sebességű pakolása közben. Ezt a számot Tokióban rögzítették, augusztus 17-én. 

    A „Strange kind of woman” vége (oszakai felvétel augusztus 16-áról) egyértelműen Blackmore és Gillan frenetikus színpadi párbaja. Hol egyik, hol másik hoz elő egy témát, a partner pedig leköveti. Itt kétségkívül Gillanre hárul a nehezebb szerep, de hibátlanul megoldja.

    Ez azért szenzációs (73, New York)

https://www.youtube.com/watch?v=d1lPu94qx30

    Tokiói felvétel a lemez záró száma (vinilen egy teljes oldal a maga 19 és fél percével). Sosem voltam oda a „Space truckin’”-ért, bár két remek gitárriffet is tartalmaz (egyet az elején, egyet a vége felé), de ez a változat kivételesen nagyszerűen sikerült. Itt Lord a főszereplő. Valami tíz percet játszik, gyorsan, lassan, vadul, líraian. Ami hangszínt ki lehet hozni a Hammondból, azt kihozza. Egyik percben a hangszer még torzított hangokat bombázó  „szörnyeteg” (maguk között így, beastnek hívták a Hammondot, ha Jon bevadította), a másikban éteri hangokat, szférák zenéjét hallat (végül is űrutazás a szám témája), már-már a későbbi Tangerine Dream szintetizátorvarázslatait  idézi. Eközben a többi zenész pihen, csak Paice dolgozik rendületlenül. Nem lehet nem odafigyelni rá, olyan elképesztően pontos ritmusban „működik”. Ritmusváltásai, variációi sok kortársára és utódjára hatottak. Az orgona után belép Blackmore és élőben hozza a „Fools” stúdióváltozatán megismert „csellóhangot”, természetesen gitáron, vonó nélkül. Összességében a „Made in Japan” szenzációs; minden idők egyik legjobb koncertlemeze – ez a Purple igazi hangja –, kár, hogy egy csomó bakelitanyagot üresen hagytak, hiszen teljes időtartama kereken 75 perc. 1993-ban kiadták 2, illetve 3 CD-n az egész anyagot, „Live in Japan” címmel. A három koncerten az említetteken kívül a „Speed king”-et, a „Black night”-ot és a „Lucille”-t játszották.

                    Lord és a "szörnyeteg"

                                                                    *

A kor szinte valamennyi zenekara előjött egy-két koncertlemezzel. Meglepő módon a hard rock-kortársak közül sem a Zeppelin, sem a Sabbath, sem pedig a Uriah Heep nem produkált átütő sikert ebben a műfajban. A Zeppelin „The song remains the same” lemezváltozata sokkal kevésbé élvezhető, mint maga a film, melynek alapján az album készült. Nagyon jó viszont a Ten Years After „Recorded live” című 1973-as koncertalbuma, vagy a Supertramp párizsi fellépését tartalmazó dupla lemez.

    Ha kedvenceket kellene említenem, az elsők közé sorolom az angol Renaissance 1976-os kiadású „Live at Carnegie Hall” című, CD-n is dupla változatban megjelent művét. Túl azon, hogy technikailag is kiválóan szól, nincs benne semmi fölösleges; „színhús” az egész, magasan képzett hangszeres muzsikusokkal, de főleg Annie Haslam kristálytiszta, angyalhangú szopránjával. A második CD két igazán monstre felvételt tartalmaz; ezek a kevésbé izgalmasak. Az első opus Rimszkij-Korszakov Seherezádéjának sajátos, közel 29 perces (!) feldolgozása, színpadon a New York Philharmonic (Orchestra) teljes vonósszekciója; a másik, az „Ashes are burning” is 23 perces.

    A Yes több kimagasló koncertalbumot is produkált. A leghíresebb kétségkívül az 1975-ben (három vinillemezen) megjelent „Yessongs”, melynek számait egy 1972-es turné több állomásán vették fel. (Némelyik felvételen Bill Bruford, másokon pedig Alan White dobol.) Ha megkérdeznék tőlem, melyik lemezt vinném magammal – ha csak egyet választhatnék – egy lakatlan szigetre, ez bizonyosan versenyezne; nemcsak azért, mert hosszú, hanem mert iszonyúan jó és igényes munka. A legjobb élő munkáik egyike az 1999-ben rögzített „Live from House of Blues”, melyet különféle amerikai helyszíneken, klubokban vettek föl (2000-ben jelent meg). Andersonék még így, megvénülve is csúcsformájukat hozzák, Steve Howe keze ügyében, nyakában, állványon úgy négy-öt gitár áll készenlétben. Szegény Howe már úgy néz ki, hogy eredményesen indulhatna „A majmok bolygója” film új változatának szereplőválogatásán csimpánz-kategóriában, de a keze jobb, mint valaha. Ugyancsak több koncerten vették fel a Jethro Tull 78-ban kiadott „Bursting out” című lemezét, mely szintén nagy kedvencem.

    Az elsők között kell említenem az Emerson, Lake and Palmer „Welcome back my friends to the show that never ends” című (eredetileg hat lemezoldalon kiadott), különböző helyszíneken felvett 1974-es lemezét. Elképesztő, hogy mindössze három zenész (de micsoda zenész) milyen „tömény” hangzást tudott produkálni; mintha legalábbis nyolcan-tízen lettek volna a színpadon. Igaz, hogy Emersont már akkora orgona-, zongora- és szintetizátorerdő vette körül, hogy alig látszott ki közülük. De hát akkor is csak tíz ujja volt, még ha száznak is tűnt. Ezzel a lemezzel az ELP fénykora le is zárult, utána már nem produkáltak igazán maradandót, ám legalább a vége igen fényesre sikerült.    

   Különös, hogy a Genesis 1977-ig nem adott ki igazán sikeres „élő” albumot (a 73-ban megjelent „Genesis live” nem jött át igazán). Ekkor jelent meg a „Seconds out”, Gabriel távozása után és Hackett kilépése előtt. Collins itt mutatta meg először igazán, hogy ha muszáj, nagyon tud énekelni; nem csupán stúdióban, hanem koncertszínpadon is. 1974-75-ben a zenekar rendszeresen turnézott minden idők egyik legjobb koncept-albumának, a „The lamb lies down on Broadway”-nek az anyagával és erről készült(ek) film/videofelvétel(ek), főleg Torontóban. Hivatalos lemezen nem jelent meg, csak kalózkiadása létezik.

    Ugyancsak későn rugaszkodott neki a Pink Floyd első koncertlemeze elkészítéséhez. Immár Roger Waters nélkül (mintha nem is hiányozna) tették fel fél életművük javát a „Delicate sound of thunder” című koncertlemezükre, mely 1987-ben jelent meg. 1972-ben is készült Floyd-felvétel, a „Live in Pompeii”, ez azonban filmfelvétel volt. Először videolemezen jelent meg (ez az adathordozó akkora volt, mint egy LP, speciális lejátszó kellett hozzá, elég gyorsan kipusztult), ma már DVD-n kapható. Biztosan kihagytam párat, de hát az én fejem sem káptalan. 

                                                                             *

A Purple tehát Japánból egyenesen amerikai koncertekre utazott. Ekkor már nemcsak szikráztak, hanem lángoltak az ellentétek Blackmore és Gillan  között. Jerry Bloom könyve Ian Hansfordnak, az egyik roadnak a visszaemlékezését közli egy norfolki koncertről, melynek során Blackmore egyik szám közepe táján egyszerűen földhöz csapta a gitárját és levonult a színpadról. Állítólag az történt, hogy Gillan önmagára mutatva azt mondta neki: „Nézz rám, te fasz” (angolul ez így hangzik, „Look at me, you cunt”, vagyis hát pina…).  Hogy mondta-e, és ha igen, miért, nem tudom, mindenesetre Hansford kereste Ritchie-t vagy negyedórán át a koncert helyszínén, majd a hotelben talált rá.  Egyszerűen otthagyta a show-t.

    Mindemellett a fiúk nagyon éltek. Csupán Gillan vitte a turnékra barátnőjét, a többiek tobzódhattak a „groupie”-kban, a rajongó csajokban. És tobzódtak is. Egyik road feladatai közé tartozott, hogy a nézőtéren kinézze a nagymellű bombázó csajokat, aztán leszállítsa őket Blackmore öltözőjébe. Egy virginiai fellépés során Blackmore két lánnyal ment szobára, de egyikükről kiderült, hogy az állam sajátos törvényei szerint még nem nagykorú. A menedzsment még idejében észbekapott és kimenekítette Blackmore-t Virginiából, mielőtt a rendőrség megérkezett volna. A koncertet persze törölni kellett. 

     1972 októberében a zenekar egy Frankfurt melletti faluban folytatta, amit pár hónappal korábban elkezdett: a nyűglődést a következő stúdiólemezzel. Ha nem létezett volna korszerű stúdiótechnika, melynek segítségével az egyes zenészek gyakorlatilag egymástól függetlenül is tudtak dolgozni, ez a lemez sosem készült volna el. Ha Blackmore volt a stúdióban, Gillan még csak véletlenül sem, és persze viszont. Glover így emlékezik: „Nem sok szeretet lengte körül akkoriban a bandát – gyerekes, kisfiús hülyeségek… Ha egyik valami rosszat csinált, a másik azt mondta, bassza meg, akkor én is csinálok valami rosszat. Azt hiszem, az utolsó évben gyakorlatilag nem is beszéltek egymással… Nagyon ritkán fordult elő, hogy egyszerre mind az öten ugyanabban a helyiségben lettünk volna….Sosem felejtem el, egyszer négyen voltunk a stúdióban Ritchie-vel… Volt egy dalötletem, de ahhoz mindannyiunknak játszani kellett volna. Megpróbáltam rávenni Ritchie-t, hogy játsszon valamit, de nem akart. Jon is játszott, Ian is, én is, Ritchie csak állt ott, majd fogta a gitárját és kiment a stúdióból. Úgy tíz perc múlva visszajött, nem szólt semmit, csak elkezdett játszani egy fantasztikus riffet, melybe aztán mindannyian bekapcsolódtunk. Ez nagyszerű, Ritchie, csináljuk meg! Mire ő: Nem, ezt megtartom. És a riff feltűnt az első Rainbow-lemezen.”

     Elsőnek Gillannél telt be a pohár. Állítólag elege lett azzal a zenei iránnyal, amit Blackmore képviselt. Bár szerintem Blackmore éppen semmiféle irányt nem szabott a Purple-nek, ő maga is csak sodródott. Gillan levelet juttatott el a menedzsmentnek, melyben közölte, kiszáll. Némi rábeszélésre azonban beleegyezett, hogy a júniusig lekötött koncerteket még végigcsinálja.

                       Gillannél betelt a pohár (na jó, itt már félig üres)

    Az 1973-as év igencsak rosszul indult. Amszterdamban léptek fel, de a városnak akkor nem volt olyan méretű csarnoka, melybe az óriási érdeklődéssel készülődő rajongótábor elfért volna, ezért egy régi, fából készült, de persze átalakított hatalmas tehénistállót választottak a koncertszervezők. Itt azonban a szükséges áramellátás nem volt megfelelő. A zenekar elég későn érkezett, vonattal Kölnből, és a menedzsment a show lefújását helyezte kilátásba, ha az áramkérdést nem oldják meg. Végül egy közeli hotelből vezették át a szükséges áramot. A nagyjából tízezer főre méretezett csarnokba kb. 12 ezren zsúfolódtak be. Amikor Blackmore körülnézett, kijelentette, ilyen színpadon nem lép fel, azzal bevonult az öltözőbe, a többiek meg utána. Aztán egyórás késéssel mégis elkezdték. Nagyjából egy órát játszottak, amikor Blackmore gitárján egyik szám végén elszakadt egy húr. Eldobta a hangszert és a többiekkel együtt elhagyta a színpadot. A ráadás elmaradt, és a közönség ezt igen rosszul viselte. A rendezők nem gondoskodtak megfelelő számú biztonsági személyzetről, így aztán a feldühödött tömeg szinte szó szerint darabokra szedte a teljes színpadi berendezést. Széthordták a dobfelszerelést, használhatatlanná vált az orgona, összetörték az erősítőket, a világítástechnikát, a keverőpultot.

                                Az amszterdami koncert és romjai

   1973 februárjában megjelent a „Who do we think we are”. Fordíthatjuk így: mit gondolunk magunkról, de talán jobb így: minek képzeljük magunkat. A lemezborítót Glover és John Coletta tervezte, meglehetősen jellegtelen. Valamiféle karácsonyfadíszre emlékeztető üveggömbök lógnak a semmiben, s rajtuk az öt zenésznek a gömbfelületen eltorzított arca látszik. Balra fönn egyedül Roger, középen Jon, jobbra, hozzá elég közel Ritchie, alul, közvetlenül egymás mellett a két Ian. Nem tudom, mit akar jelenteni. A borítóbelsőket sajtóból vett szalagcímek, kritikákból kiragadott mondatok és a tagoktól vett idézetek borítják, például ilyesmik: „Deep Purple-mánia söpör végig Britannián”, „A Deep Purple meghódítja a világot”. „Ha látok egy fickót, aki jobb nálam, azt mondom, elkaplak” (Paice). „Azt hiszem, a legtöbb gitárossal fel tudnám törölni a padlót” (Blackmore). „Amikor a színpadon elszabadul a pokol, az én feladatom az, hogy megőrizzem a  nyugalmamat és határozottan tartsam a basszusszólamot” (Glover). „Az Államokban több a pénz, de mi Angliában akarunk sikeresek lenni (Lord). „A zenészeknek össze kéne fogniuk, ahelyett, hogy egymásra kiabálnak” – mondta Lord, 1971 márciusában, a New Musical Express-ben. Vajon mit szólhatott szegény Jon alig két évvel később, amikor saját zenekara romokba hevert.

                                          A "Who do we think we are"

        Szövegek a lemez belső borítóján

    Még a lemez megjelenése előtt afféle „használati útmutatót” adott hozzá egy interjúban: „Ha nem azt játszod, amit az emberek várnak tőled, azt kiabálják, becsaptad őket, ha viszont azt adod, amit várnak, azt mondják, sablonos. Azonban nyilván van út e kettő között is, ezen próbáltunk haladni.”

    Meglehet, így volt, de az eredmény siralmas. A nyitószám, a „Woman from Tokyo” sláger lett ugyan, de mitől is… Elfogadható, de semmiképp sem izgalmas riff, elég ötlettelen dallam hosszú-hosszú perceken át sulykolva-ismételve, de legalább aránylag fülbemászó refrén – ezek csakugyan a sláger alapkellékei. A „Mary Long” maga a katasztrófa, a „Super trouper” dögunalom. A „Smooth dancer”-ben legalább van némi lendület, gördül a riff, jó a Hammond. Szövegelemzők szerint ez a szám Gillannek Blackmore felé megfogalmazott kritikája. Bár a nóta egy lányról szól, a szövegbeli utalások alighanem valóban Blackmore-re céloznak: „Black suede, just brings me misery”, vagyis szabad fordításban, fekete (bőr)ruha, csak szenvedést, bajt hoz rám (utalás Blackmore kedvenc viseletére, a feketére). „I want to be inside of you/But you’re black and I don’t know what to do. Szeretnék beléd látni, de fekete vagy és én nem tudom, mitévő legyek. …”You’d better do it right, because one day or night/I’m gonna walk to freedom/You know I loved you once and I wanna love again/But you don’t give nothing…”… Jobban teszed, ha jól viselkedsz, mert egy napon vagy éjszakán elszököm tőled. Tudod, hogy hajdan szerettelek és újra szeretni akarlak, de te nem adsz semmit… „You can rock ’n’ roll/ But you can never show your soul…”. Tudsz rock and rollozni, de a lelkedet sosem vagy képes feltárni stb.  Hm, érdekes. A szöveg kissé bugyuta, de ha Gillan csakugyan Ritchie-re akart célozni, akkor talált.

       A „Rat bat blue”-t kicsit feldobják a ritmusváltások és Lord billentyűjátéka, mely némileg a Focus elektronizált csembalószerű hangzásvilágát idézi. Blackmore végig takarékoskodik a szólókkal, azok sem árulkodnak túl nagy fantáziáról és erőlködésről, riffjei fáradtak, az immár legendássá vált Stratocaster-hang sem szól igazán. A „Place in line” lassú-gyors blues, Gillan énekére helyenként rá sem lehet ismerni, viszont nem rossz. Nem szoktunk ilyesmit hallani a Purple-től, megpróbálták, ennyire futotta. A zárószám, az „Our Lady” kritikán aluli. Még szerencse, hogy az egész lemez hossza csak kereken 35 perc. És hát milyen Purple-lemez az, amelyen nincs egy normális gitárszóló!?

     Egy későbbi kiadásra feltettek egy igen érdekes számot, „First day jam” címmel, melyen hárman improvizálnak, Lord szokás szerint  fantasztikusan. Na de ki basszusgitározik? Hát Blackmore! És milyen jól! De hol volt Glover?  Állítólag, miközben a próbára tartott, elhibázta a lehajtót az autópályán, jó darabon tovább kellett mennie, mire lehajthatott, aztán vissza. Blackmore meg közben szórakozott.  

https://www.youtube.com/watch?v=2BS6mcBIDno

 Megvettük, persze, hogy megvettük, amikor már lehetett, legyen teljes a gyűjtemény, de hát már akkor, első hallásra sem tetszett. Hogy a háttérben mik zajlottak, arról nekünk itt, Magyarországon halvány sejtelmünk sem lehetett. A történtek ismeretében nincs mit csodálkoznunk. Még 11 hónapos katonaidőmet töltöttem Hódmezővásárhelyen s kiválóan, még a Petőfinél is tisztábban jött be a Radio Novi Sad magyar adása, melyet persze az akkori Jugoszláviában sem lehetett úgy bemondani, hogy Újvidéki Rádió. A hazainál sokkalta elevenebb, színvonalasabb rockzenei programjaikat rendszeresen hallgattuk, így tudtam meg, hogy 1973 tavaszán a Deep Purple – második felállása – megszűnt létezni.

 Előzmények itt:

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/06/a_nagymama_kedvence

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/13/4_fejezet_csitt_felvetel_indul

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/20/a_klasszikusok_871

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/27/kokemenyen_6_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/04/7_fejezet_beindul_a_legkondi

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/11/8_fejezet_a_fej

Gillan lábadozásának elvileg (orvosa szerint) három hónapig kellett volna tartania, ám ez valamelyest lerövidült. A Purple menedzsmentje ugyanis még az énekes hepatitisz-fertőzése előtt lefoglalta a svájci Montreux-ben a helyi kaszinó épületét a következő lemez felvételéhez. A Casino voltaképp nem csupán kaszinóból állt, hanem éttermekből, színháztermekből, bárokból. A csapat már játszott egyszer a Genfi-tó partján fekvő városban, tetszett nekik a hely kiváló akusztikája és jó barátságba keveredtek a helyi turistahivatal igazgatójával, az első ottani dzsesszfesztivál szervezőjével, Claude Nobs-szal, aki több neves zenekart és zenészt nyert meg fellépésre, köztük a Zeppelint, a Black Sabbath-ot, a Pink Floydot. A Purple volt azonban az első zenekar, mely lemezfelvételt is akart itt készíteni. Hogy miért nem otthon és miért Svájcban? Ennek fő oka a pénz volt, ugyanis a külföldön készített lemez után kevesebb adót kellett fizetniük. Ekkor már 1971 decemberét írtuk, s csupán egyetlen koncert volt műsoron, Frank Zappának és zenekarának a Mothers of Inventionnek az európai turnéjukat lezáró fellépése.

    Zappáék a december 4-i koncertjére Nobs meghívta a Deep Purple tagjait is és a nézőtéren külön helyet különítettek el nekik a mintegy 3000 főnyi közönség között. A show nagyjából a felénél tartott, amikor besétált egy fickó és rakétapisztollyal a mennyezetbe lőtt. A fából készült álmennyezet azonnal tüzet fogott és az egész épület perceken belül lángokban állt.  Blackmore így emlékszik egy 1999-ben a Guitar Magazine-nak adott interjúban: „Frank ekkor a közönséghez fordult és így szólt, ’mindenki nyugodjon meg’, azzal eldobta a gitárját és kiugrott az ablakon. Furcsa módon ő akart legelsőként kijutni Nekünk még volt nagyjából 15 percünk, aztán az épület teljesen kiégett. Elég szörnyű látvány volt.” Más források szerint Zappa azt (is) mondta: „Arthur Brown személyesen”. Humoránál volt, mint mindig. (Arthur  Brown legismertebb – manapság már talán az egyetlen ismert – száma a „Fire”, vagyis a tűz.) A Mothers of Invention billentyűse, Don Preston különös előjeleket társított az eseményhez. Elmondta, hogy a turné során valamelyik promóterük gyufásdobozokra nyomtatta a koncertturné dátumait. Négy nappal az ominózus eset előtt ugyanott játszottak és ugyanannak a számnak a billentyűs szólója közben valaki bejött azzal, hogy álljanak le, mert egy füstérzékelő tüzet jelzett. Utóbb kiderült, hogy téves riasztás volt. Zappa azt írja életrajzában: „Mivel a koncertterem dugig telt és még odakinn is rekedt egy csomó, bejutni kívánó érdeklődő, a szervezők, nagyon okosan, leláncolták az ajtókat. Amikor kitört a tűz, csak két menekülési út adódott, az elég kicsi bejárati ajtó és a színpad felőli nagy üvegtáblás ablakok.” A szervezők segítségével, no meg az ablakok kitörésével mindenki kijutott és bár több sérülés történt, haláleset nem. Zappáéknak mintegy 50 ezer dollár értékű felszerelése veszett oda.

                     Az égő kaszinó

                 Ilyen volt a tűz előtt

                                          Claude Nobs

                           Az elkövető és a fegyver a helyi újság címlapján

    A bűnöst egyébként sosem kapták el, ma sem tudnak a hollétéről, de akkoriban be tudták azonosítani. Zdeněk Špička a neve, 1968-ban a prágai tavasz után menekült Svájcba Csehszlovákiából.  A kaszinót újjáépítették, 1975-ben nyitották meg újra. Claude Nobs, az egyetlen, akinek a fényképe a zenekar tagjain kívül a lemez belső borítóján szerepel, 2012 decemberében sífutás közben balesetet szenvedett, kómába esett és rövidesen meghalt. Még egy érdekesség. Ő konferálja fel 1978-ban azt a berni koncertet, melyből egyes számok rákerültek a Jethro Tull "Burstin out" című, általam nagyon kedvelt koncertlemezére. (Az elején "svájci németül" - Schwyzerdütsch - köszönti a közönséget.)

https://www.youtube.com/watch?v=bybInjK-Yl8&list=PLiRoPIsKLQTeTqCELIGBGHMQIPyiogUVW&index=2&t=0s

 Szegény Nobsnak még arra is maradt energiája, hogy új helyet keressen a Deep Purple-nek. Talált is egy másik színházépületet, a Paviliont, mely a téli szezonban éppen zárva tartott. A hely épp a város egy sűrűn benépesült lakónegyedének kellős közepén volt, s bár a színházban tartottak korábban is koncerteket, ilyen oltári hangerőre nem készültek fel a környékbeliek. Alig néhány órával az után, hogy megkezdték a próbát, már izzottak a telefonok a rendőrségen a sok bejelentés miatt. Glover emlékei szerint csupán Blackmore-nak egyetlen riffjét vették fel, melynek akkor persze még címe sem volt, csupán annyi, „Egyes szám”. A roadok tartották az ajtót, hogy legalább ezt be tudják fejezni, mert a rendőrség már odakinn dörömbölt. „Befejeztük, de igazán semmi különöset nem gondoltunk róla”. Eleinte egészen más tartalmú szöveget képzeltek hozzá, de egy reggel (vagy ki tudja, mikor) Glover arra ébredt, hogy félálomban ezt mondogatja magában: füst a víz felett, füst a víz felett…,visszaemlékezvén arra, ahogy a Genfi-tó tükre fölött gomolygott az égő Casino füstje.  Így született meg a „Smoke on the water” cím (mely magyarul inkább füst a vízen, de az „ősök” így fordították, s tényleg jobban is hangzik), a szöveget Gillan írta.

               A "Smoke..." szövege, Gillan kézírása

                   Gillan - Glover társaságában - éppen a szöveget írja

(Időközben ráakadtam a "Firebal" kéziratára is, hátha érdekel valakit)

                         Szintén Gillan kézírása

Mielőtt még a zenével foglalkoznánk, azok kedvéért, akik nincsenek birtokában az angol szövegnek, vagy ha igen, nem értik, próbáljuk meg legalább durván lefordítani és értelmezni.   

„We all came out to Montreux on the Lake Geneva shoreline”

Mindannyian eljöttünk Montreux-be, a Genfi-tó partjára,

 „To make records with the mobile – we didn’t have much time”

Hogy lemezfelvételeket készítsünk a mobillal – nem volt sok időnk

(a mobil  a mobilstúdiót jelenti)

„Frank Zappa and the Mothers were at the best place around”

Frank Zappa és az ’Anyák’ a legjobb helyen voltak

(Frank Zappa zenekarát Mothers of Inventionnek, vagyis a találékonyság szülőanyjainak hívták)

„But some stupid with a flare gun burnt the place to the ground” 

De valami hülye egy rakétapisztollyal porig égette a helyet.

„Smoke on the water – fire in the sky”

Füst a víz fölött, tűz az égben…

„They burned down the gamblig house – it died with an awful sound”

Leégették a kaszinót – szörnyű hang kíséretében pusztult el.

„Funky Claude was running in and out pulling kids out of the ground”

Funky Claude ki-be szaladgált és lökdöste a srácokat kifelé

(Claude az a bizonyos Claude Nobs)

„When it all was over, we had to find another place”

Amikor mindennek vége lett, egy másik helyet kellett találnunk

„Swiss time was running out – it seemed that we would loose the race

Kifutóban volt a svájci idő, úgy tűnt, elveszíthetjük a versenyt

(A stúdiót meghatározott időtartamra bérelték)

„We ended up in the Grand Hotel – It was empty, cold and bare

A Grand Hotelben kötöttünk ki –, üres, hideg és kopár volt

„But with the Rolling truck Stones thing just outside making our music there”

De a Rolling Stones mobilstúdiójával, mely odakinn állt, elkészítettük a felvételeinket

„With a few red lights an’ a few old beds we made the place to sweat”

Néhány piros lámpával és néhány öreg ággyal beizzasztottuk a helyet

„No matter what we get out of this – I know, I know we’ll never forget”

Nem számít, hogy mit hozunk ki ebből, tudom, tudom, sosem felejtjük el.

„Smoke on the water etc.”

      Nos, ez lenne a legendás szám szövege, tagadhatatlanul laza és pongyola fordításban, a versírás sosem volt az erősségem, a műfordítás meg különösen nem. Mentségül szóljon, az eredeti sem egy költői műremek, de legalább szól valamiről. Amikor Gillant Coverdale, majd Joe Lynn Turner  váltotta a Purple-ben, többnyire tiszteletben tartották az eredeti ötös átélt élményét és a koncerteken úgy énekelték, hogy „They all came…”, vagyis hogy ők  mentek Montreux-be.

                  "Frank Zappa and the Mothers"

    Idekívánkozik még egy-két kiegészítő információ. A Rolling Stones zenészeit zavarta a kötött idejű stúdiómunka, ezért még 1968-ban elhatározták, hogy létrehoznak egy saját stúdiót. Erre Mick Jagger akkoriban vásárolt angliai, vidéki házát nézték ki, és oda kellett szállítani az összes szükséges felszerelést. Ekkor az egyik hangmérnöknek eszébe jutott, hogy egy buszféleségben (mely inkább kamionra hasonlít) kellene elhelyezni a vezérlőt. Eleinte még elég kezdetleges volt a műszaki felszereltsége, 20 mikrofonjuk volt, csak nyolc sávra tudtak felvenni, ezt később feljavították 16-ra, majd 24-re. A Stones több felvételt is készített vele, de dolgozott a mobillal a The Who, a Faces, a Led Zeppelin, Bob Marley, Santana, és az Iron Maiden is. Még a kezdet kezdetén át is festették, mert amikor Frank Zappa „200 Motels” című filmjének zenekari részét vele vették fel, az ezüstösen csillogó alumínium külseje túlságosan feltűnő volt, ezért „rejtőszínt” kapott.  Utolsó „fellépése” 1993-ban volt, aztán elárverezték és a kanadai Calgarybe került; egy zenei alapítvány vette meg.

                     A nevezetes mobilstúdió

                    Végül is a Purple tette híressé

   Nos tehát, a zenekar kiűzetett a Pavilionból és a téli szezonban ugyancsak zárva tartó, a belvárostól elég messze eső viktoriánus stílusú Grand Hotelbe költöztek át, mely, amint a szövegből tudjuk, üres, hideg és kopár (vagy inkább rideg) volt. A szálloda egyik folyosójára telepítették felszereléseiket és piros lámpákkal és szigetelő matracokkal különítették el a helyet az épület többi részétől (ez is szerepel a szövegben).

                          Így folyt a munka a Grand Hotelben

 Blackmore: „Nagyon szeretem ezt a lemezt, mert igen hamar, úgy három hét alatt elkészültünk vele. Minden olyan természetes volt, zeneileg is minden működött... Előzetesen csak a ’Highway star’-t és és a ’Lazy’-t írtam meg úgy nagyjából, az alkalmi stúdióban pedig a ’Smoke…’ riffjét… A folyosón játszottunk, a mobil stúdió pedig kinn állt az udvaron. Ahhoz, hogy meghallgassuk, mit játszottunk fel, valóságos kalandtúrát kellett tennünk. A folyosóról be egy hálószobába, onnan a fürdőszobába, onnan egy másik hálóba, onnan egy nyitott erkélyre, onnan még egy hálószobába, le az udvarra, át a kerten. Tél volt, félméteres hó, gondolhatják, hogy nem sok anyagot hallgattunk vissza.”

    A nehézségek ellenére a felvételek kiválóan sikerültek, s ha meghallgatjuk a lemezt, ember nem mondaná meg, hogy egy szállodai folyosón játszották fel. A zenészek, mint akik jól végezték dolgukat, a karácsonyi ünnepekre hazautaztak Angliába. Január közepén azonban már egy tizenkilenc napos, tizenhat koncertből álló amerikai turné első állomásán, Hollywoodban játszottak. Egy reggel, amikor Blackmore nem jelent meg a hotel halljában, Colin Hart (kezdetben road, később turnémenedzser) fölment a szobájába és a gitárost könnyei között találta. „Egyszerűen nem bírtam tovább, hogy egyik hotelből ki, a másikba be és így tovább – mondta évekkel később. – Semmi egyebet nem akartam, mint zenélni, de egyszeriben minden megbolondult körülöttünk. Kórházban kötöttem ki, nyomták belém a nyugtatókat, és amikor az orvos megkérdezte, mi a baj, csak sírni tudtam.”  

     Végül aztán lement a turné, sőt februárban és márciusban az európai koncertkörút is. Időközben a zenekar saját lemezkiadót alapított Purple Records néven. Ekkoriban sok zenész hozott létre saját lemezcéget, változó üzleti sikerrel. Az új lemez debütálására a BBC egyik rockzenei műsorában került sor, melyben szinte az egész albumot lejátszották, megspékelve a „Strange kind of woman”-nel és egy Little Richard-feldolgozással, a „Lucille”-lal (ami nyilván Gillan ötlete volt). Glover később azt mondta, hogy eleinte úgy vélték, a „Never before” lesz a lemez nagy dobása, úgyhogy ezt tették fel kislemezre is (a brit kiadás B-oldalára a „When a blind man cries”, az amerikai A-oldalára viszont a „Lazy” került). A „Never before” fogadtatása azonban meg sem közelítette az előző kislemez-slágerekét (föl sem került a listákra), úgyhogy a további koncerteken már nem is játszották. Amúgy a „When a blind man cries” sem hangzott el soha élőben (csak a Blackmore utáni érában), pedig nagyszerű szám. Én feltettem volna a nagylemezre is.

    A „Machine Head” viszont egészében óriási siker lett (akárcsak a „Fireball”, ez is listavezető volt Angliában), mi több, a legsikeresebb az összes addig megjelent album közül, Európában éppúgy, mint Amerikában, ahol ezt koncertturné is erősítette. A zenekar egy esti gázsija elérte a 10 ezer dollárt, s ezzel anyagi helyzetük is rendeződött. Blackmore feleségével új, nagyobb házba költözött, közel szülei lakhelyéhez.

    Ha saját rangsort akarnék összeállítani (nem akarok), ez a lemez biztosan futna az első helyért (az „In rock”, és a „Burn” mellett). Nálam az szól ellene, hogy három számát nem túlzottan szeretem és hétből ez nem kevés. Mellette viszont az, hogy a Purple-életmű legjobbjaiból legalább három szám ezen a lemezen van, és ez elég sok. Egyébként ez volt az első Purple-album, amit alig valamivel a megjelenése után teljes egészében végighallgattam. (Műsoros kazettán küldte meg unokaöcsém Amerikából, pedig nem is kértem. Nyilván ráérzett.) A nyitószám, a „Highway star” máig is egyik kedvencem. Először éreztem, hogy ez az öt muzsikus tökéletesen együtt van, legalábbis zeneileg egyfelé húznak. Így kell elkezdeni egy hard rock-lemezt, lám, még egy jó riff sem okvetlenül szükséges. Ahogy a gitárra, basszusra rácsatlakozik az orgona, Gillan hangja pedig az egekbe száll…  Blackmore szólója briliáns, azon kevés szólók egyike, melynek központi témáját még a koncerteken is nagyjából ugyanúgy játssza el. Azt hiszem, ezzel alapozta meg a később divatossá vált speed metal irányzatot, melynek művelői és követői ötlettelenül, ám kétségkívül igen nagy sebességgel szaladgáltak föl és alá a húrokon. Blackmore, saját elmondása szerint, még azelőtt kimunkálta a szólót, hogy stúdióba mentek volna, pedig ez nem szokása, s hozzátette, egy kicsit Mozartosra vette az akkordsorozatot. Egyébként a Tube-on töméntelen feldolgozását találjuk, főleg amatőröktől. Ha valaki meg akarja mutatni, milyen gitáros, ezt biztosan megpróbálja és többnyire nagyon jól. Ebből is látszik, hogy valami bravúros szólót nem csak lejátszani nehéz; azt ki is kell találni.  

   A második szám, a „Maybe I'm a leo” borzalmasan unalmas, eredendően nem rossz, de állandóan ismétlődő gitárriffjével, vontatott énekével… Ezt hallgatni közel öt percig… Ha ezt a lemezt hallgatom, mindig átugrom. A „Pictures of home” viszont megint nagyszerű, Blackmore gyorsan hömpölygő, majd magasba szálló riffje a lemez egyik nagy értéke. Lord rövid, torzított orgonaszólója Glover ugyancsak rövid basszusszólójába megy át, majd visszatérnek az alaptémához. Szegény Rogernek bizony ezen kívül nemigen akadt alkalma arra, hogy szólóban is megvillantsa tudását, ám a basszusgitár talán egyetlen Purple-lemezen sem szól ilyen jól, mint ezen. Nem tudom, a többi albumon milyen gyártmányú hangszert használt Roger, ám itt – amint a lemezborító belsejének egy fényképéről kiderül -  Rickenbackert, melynek kemény hangját annyira szeretem (a Yes-es Chris Squire a Rickenbackerek igazi nagymestere). Blackmore Stratocaster-technikája is erre a lemezre érett be igazán, a riffek kőkemények, a szólók rövidek, de szépen kidolgozottak.

    Ez a basszusgitár egyéb fontos szerepet is kapott a lemezen. Magam is véletlenül, internetes keresgélés során akadtam rá egy képre, mely a „Machine head” egy elvetélt borítótervét ábrázolja. Az előtérben pedig egy basszusgitár (nyilván Rogeré) feje látszik élesen. Glover egy interjúban elmondja, hogy a machine head, vagyis a gépfej második tagja a gitár fejére utal (és közben a saját gitárjára mutat), a gép pedig szándékuk szerint a dinamikus hangzásvilágot hivatott jelképezni. Ezt a borítótervet végül elvetették, s lett belőle, ami lett, az öt zenész elmosódott, torzított fejképe.  

                     A "Machine Head"

                    És egy elvetett borítóterv - rajta a fej

    A „Never before”-ral kapcsolatos ellenérzéseimet már említettem, amúgy nincs vele gond, kicsit funkys, kemény basszussal, slágerszerű dallamvezetéssel, csak nem a Purple-életműben volna a helye. No de aztán jön a „Smoke on the water”. Fogalmam sincs, milyen helyet foglal majd el a rockzene az emberiség kultúrtörténetében úgy 50 év múlva, de ha méltó helyére kerül, ezt a számot az alapművekhez sorolják, az bizonyos. (És remélem, Frank Zappára sem csak azért emlékszik majd az utókor, mert Gillan megénekelte) Mert játszhatott a Purple a továbbiakban akármit, a közönség a koncerteken leginkább csak erre várt. Emlékszem, a ’90-es évek végén, amikor először láttam élőben Blackmore’s Night-koncertet Münchenben és Candice leszólt, hogy „Any request?” (valami kívánság?), egy enyhén borízű  (sörízű) hang a közönségből benyögte: „Smoke on the water!” (Nem játszották el, későbbi koncertjeiken viszont nem is egy alkalommal.) Ez lett Blackmore (és a Purple) névjegye, kezdő gitárosok ezrei ezt a csupán négy hangból álló riffet próbálták ki először hangszerükön.  Van Londonban egy híres hangszerbolt a Denmark Streeten, melynek falára egy időben ez volt kiírva: „Kérjük, ha kipróbál egy gitárt, tartózkodjon a Smoke on the water eljátszásától, mert ezzel munkatársainknak mentális gyötrelmeket okoz”. Szegény montreux-i lakosok, akik azon a bizonyos éjszakán a pokoli hangerő miatt kihívták a rendőrséget, nem is sejtették, hogy  rocktörténelmi pillanatokat élnek át.

                     Ez egy másik felirat, mellyel a felsorolt számok eljátszásától tiltják el a vásárlókat

     Lord ezt mondta évekkel később (1994): „Néha egyetlen szám uralkodik az egész zenekar fölött. Ha nem játszanánk estéről estére a ’Smoke…’-ot, a közönség talán meg is lincselne bennünket.” Blackmore-t is sokat faggatták a szám elementáris sikeréről. Ilyeneket mondott: „A Deep Purple egy csomó jó dolgot játszott ezen kívül is és gyakran elgondolkodom, miért éppen a ’Smoke…’-ot akarják hallani. Ugyanez a helyzet nagy példaképemmel, Ian Andersonnal és a Jethro Tull-lal, akiktől meg állandóan az ’Aqualung’-ot követelik a koncerteken, pedig nekem talán az tetszik a legkevésbé a repertoárjukból.”… „A pillanat hozta az ötletet, jó a riff, a dallam, az ének. Ha játszom, nagyon felüdítő, de koncerteken már nem játszom” (2000-ben mondta ezt). „Meglepett, hogy olyan sok ember ugrott rá, amikor pedig annyi jó riff van a rockzenében. Csak valami egyszerűt akartam írni. Amikor először hallottam ilyen zenéket, meglepett, hogy Pete Townshend milyen egyszerű és mégis milyen nagyszerű riffeket ír.  Ilyen egyszerű dolgokat írni…, ez a művészet, gyakran nehezebb, mint egy bonyolult, többtételes kompozíció…” (Végül is igaza van. Beethoven V. szimfóniájának eleje összesen négy hangból áll, a „Smoke…”-é ugyancsak.) … „A legnagyobb elismerést számomra az jelentette, hogy amikor két amerikaival beszélgettem, és elmondták, amikor a vietnami háborúban harcba küldték őket, előtte mindig a ’Smoke…’-ot hallgatták. El tudja képzelni, valakit a halál torkába küldenek és az utolsó kívánsága, hogy az én zenémet hallgassa. Pedig nem tettem semmi nagyot, csak gitároztam…” Akik értenek hozzá, azt mondják, bár csakugyan nagyon egyszerű, de akár háromféle módon is le lehet játszani, amint ezt maga Blackmore mutatja be egy videón.

                    A világhírűvé vált riff kottája

    Aztán berobbant a YouTube és elkezdtek érdekes dolgok kiderülni. Például az is, hogy a rock leghíresebb riffjének megírásakor Blackmore „hozott” anyagból dolgozott. Astrud Gilberto brazil énekesnő 1966-os „Look at the rainbow” című albumán szerepel egy „Maria Quiet” című szám… Nem akarok bálványokat döntögetni, de ezt hallgassátok meg (bennem egy világ dőlt össze):

https://www.youtube.com/watch?v=XH7JdtXrWQM

                                                                         *

A rockzenében járatlanok talán nem tudják, mi az a riff. Nos, ez egy angol szó, s ha  szótárban megnézzük a jelentését, azt találjuk, hogy „aláfestésül használt zenei figuráció”. Ez azért ennél kissé bonyolultabb, meg egyszerűbb is: egy zenemű visszatérő alaptémája, legyen szó dzsesszről, klasszikus zenéről, vagy éppen rockról. Néha szólóhangszer vezeti fel, aztán a melódiák közben (alatt) többnyire a ritmusszekció játssza. Ha már engem kérdeznek, bár nagyon szeretem a „Smoke…” riffjét, tudok még említeni néhány kedvencet. Elsőként mindjárt a nagy konkurensek közül Jimmy Page-ét a „Heartbreaker”-ből, vagy ugyancsak a Zeppelintől a „Moby Dick”, vagy a „Whole lotta love” riffjét. A Black Sabbath első korszakát (az Ozzy-érát) nem kedveltem túlságosan, mondjuk az „Iron man” riffjét még csak elviselném, de maga a szám nem kedvemre való. Tony Iommi sokkal jobb, kifinomultabb riffeket játszik a Tony Martin énekes fémjelezte korszakban, például a „Headless cross”, az „Eternal idol”, vagy a „Tyr” című lemezeken. Talán a legnagyobb kedvencem a Cream „Sunshine of my love” című számának riffje. Ugyancsak szeretem Hendrix „Purple haze” című nótájának alapmotívumát, de még a „Foxy Lady” két hangból álló riffje is elmegy. Valamikor nagyon kedveltem a „Love like a man” gitárrifjét is Alvin Lee-től, illetve a Ten Years Aftertől, kár, hogy maga a szám elég gyenge, kivéve a nagylemezen megjelent hosszabb változatát, Lee kiváló szólójával.  Szintén mindössze két hangon alapul a Uriah Heep nagyon népszerű „Gypsy”-je, nekem unalmas, pedig a szám jó. Az Iron Butterfly „In a gadda da vida” című remekének riffjét viszont nem tudom megunni; ez nagyon ki lett találva. Nem sorolható a „klasszikus” rock-riff kategóriába Mike Oldfield „Tubular bells”-ének amúgy nagyszerű alapmotívuma, melyet Oldfield a további két „Tubular bells” (II., ill. III.) lemezen igen ötletesen variál. A nagy klasszikus progresszív zenekarok, a Yes, a Genesis, a Pink Floyd, a Jethro Tull nagyon ritkán alapozták a zenéjüket egyszerű, könnyen megjegyezhető riffekre, bár például az „Owner of a lonely heart” (Yes) gitárriffje a legjobbak közül való, meg persze a Tull már említett „Aqualung”-ja.  

                                                                          *

A „Lazy” ugyancsak sokak kedvence (az enyém is), és bár „sláger” nem lett belőle, koncerteken még évtizedekkel később is játszották, egyvelegek betétjeként. A maga közel hét és fél percével a lemez leghosszabb száma, egyben Lord jutalomjátéka. Van ebben minden; egy kis blues, egy kis rock and roll, Gillan-féle sikongatás. Blackmore a saját játékáról azt mondta, furcsa szóló ez, mert egyik részét egyik napon, a másikat a másikon játszotta fel és érezni lehet a különbséget (ja, ha csak ezért…), de a számmal úgy általában elégedett és jónak tartja. Ez nyilván igaz is, hiszen még Rainbow-korszakának koncertjein is rendre elővette a „Lazy” alaptémáját. Ez az alaptéma sem egészen eredeti. Ha meghallgatjuk a Cream (korábban született) „Steppin out” című számát, annak is a legelejét, nem nehéz észrevenni bizonyos hasonlóságot.

https://www.youtube.com/watch?v=VYTOebEhZMQ

   Jut eszembe, a legutolsó részben elfelejtettem említeni, hogy a „Fireball” erős hasonlóságot mutat a kanadai Warpig zenekar „Rock star” című számához. Hallgassuk csak:

https://www.youtube.com/watch?v=TJVSymN0yqM

          A „Space truckin’” alapjában nem lenne rossz szám, különösen így négy és fél perces változatban; belefér a lemez stílusába. Akkor kezdtem igazán nem kedvelni, amikor a koncerteken véget érni nem akaróan „agyonjammelték”. Egyszer még elmegy koncertlemezen (mondjuk a „Made in Japan”-en), de hogy ők maguk nem unták meg… Érdekes, ugyanez a bajom a Yes gyakori koncertzáró számával, a „Starship trooper”-rel is – még különösebb egybeesés, hogy mindkét szám témája valamiféle űrutazás.

     A siker iszonyatos terheket rótt a zenekarra. A rengeteg utazás, a koncertek sorozata idegileg, fizikailag egyaránt megroppantotta az egyébként is törékeny társaságot. Mindettől függetlenül ütött be Blackmore hepatitise (emlékezzünk, pár hónappal korábban Gillan ugyanebben a betegségben szenvedett). A shownak azonban, amint ezt sokan megénekelték, folytatódnia kellett. Egyszer Amerikában felléptek Blackmore nélkül (érdekes lehetett), de rájöttek, gitár márpedig kell, és elkezdtek átmeneti helyettest keresni. Eleinte Al Kooperrel tárgyaltak, de csak egy-két próbáig jutottak, mert az eredetileg billentyűs muzsikus ételmérgezéssel ágynak dőlt Kanadában. Kipróbáltak egy amerikai gitárost, Randy Californiát is, de vele csak egyetlen koncertet adtak. Ő sem tetszett a zenekarnak, ő sem túlzottan örült, hogy Blackmore számait kell játszania, úgyhogy Gillan volt az, aki úgy döntött, a koncert további állomásait törölni kell a programból. És úgy is lett.

Előzmények itt:

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/06/a_nagymama_kedvence

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/13/4_fejezet_csitt_felvetel_indul

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/20/a_klasszikusok_871

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/27/kokemenyen_6_fejezet

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/05/04/7_fejezet_beindul_a_legkondi

Az „In rock” és a „Black night” sikere még javában röpítette a zenekart, amikor 1970 szeptemberében már újra a stúdióban voltak. Különös módon az új albumra szánt dalok közül elsőként azt írták meg, ami a legkevésbé követte az előző lemezen kitaposott utat: az „Anyone’s daughter”-t, mely country beütésével alighanem egyedülálló a Purple repertoárjában. Ami még furcsább, hogy Blackmore ötletéből született. Glover mondta: „Arról vitatkoztunk, hogy valami keményet és izgalmasat kellene csinálnunk. Csak ültünk a stúdióban, várva az ihletet, aztán Ritchie elkezdett valamit pengetni, mi pedig beszálltunk.”

   Eközben eleget tettek régóta várt brit turnéjuknak; Anglia és Skócia több városában is felléptek és azt vették észre, hogy a nézőteret egyre nagyobb számban töltik meg tizenévesek, olyanok, akik korábban elsősorban a popzenei eseményekre mentek el. A várakozás hatalmas volt, sokhelyütt be sem fértek az érdeklődők a koncerttermekbe, többeket letartóztattak a tumultusban, másokat a tetőkről kellett leszedni, kutyás rendőrök próbálták fenntartani a rendet. A zenészek számára is hihetetlennek tűnt, hogy olyan hisztéria kerekedett körülöttük, ami korábban csak a Beatles rajongóira volt jellemző.  A siker nem korlátozódott a szigetországra, a párizsi Olympiában adott koncertjükre órák alatt elkeltek a jegyek, november-decemberi német turnéjukon nemkülönben, bár a német közönség általi fogadtatásuk felemásra sikerült, nem egy fellépésük botrányba fulladt. Különösen a legutolsó, amikor Blackmore lebetegedett, ám a hallgatóság üvöltve követelte a koncertet. A négy zenész kénytelen-kelletlen felment a színpadra, játszottak egy órányit, aztán elvonultak a szállásukra. A tömeg azonban tört-zúzott, követelte a folytatást, a roadok a mosdó ablakán át menekültek.

    Egyik svájci koncertjükön az akkor már hírhedté vált „Pokol Angyalai” látták el az őrző-védő szolgálatot. E név ma már valószínűleg nem sokat mond az olvasónak. Az „Angyalok”  motoros klubként alakult még a 40-es évek végén Kaliforniában, aztán valami húsz országban alakultak szervezetei. Már a kezdetekben gyanús (drog és hasonló) üzelmekbe keveredett több tagjuk is, igazán azonban akkor ismerte meg nevüket a világ, amikor 1969-ben a kaliforniai altamonti fesztivál biztonsági szolgálatát látták el (állítólag 500 dollár értékű sörért) és a Rolling Stones fellépése alatt egyik tagjuk pisztollyal halálra sebezte a koncert egyik szervezőjét. Egy londoni Hyde Parki koncert során is brutálisan léptek fel a közönséggel szemben. Svájcban kinevezték magukat a Deep Purple barátainak és védelmezőinek, és valóban, a koncert alatt, arccal a tömeg felé fordulva minden rajongót, aki a biztonsági vonalon belülre akart merészkedni, ellökdöstek. Gillannek ez nem tetszett, mikrofonállványával hergelte őket. A koncert végeztével az „Angyalok” már várták őket és a csapat buszát szinte szó szerint kiüldözték a városból.

    A Purple-re az év vége felé egyre nagyobb nyomás nehezedett. Kiadójuk az új lemezt sürgette, ám egy-két kósza ötleten kívül semmire sem futotta erejükből és idejükből, hiszen állandóan koncertezniük kellett. Ekkor, egy stockholmi koncerten vették fel a csak jóval később, 1988-ban megjelent „Scandinavian Nights” című élő albumuk anyagát. A dupla lemezen összesen hét szám szerepel, ugyanis az első felállás anyagából már nemigen akartak játszani (a „Wring that neck” és a „Mandrake root” még belefért), újak pedig alig voltak. A koncertidőt pedig valahogy ki kellett tölteni, s ezt véget érni nem akaró jammeléssel oldották meg, épp az imént említett két számot sikerült egyenként harminc percig húzniuk. Bekerült a műsorba a Rolling Stones „Paint it black”-je (Paice dobszólójával), a „Child in time”, az „Into the fire” és a „Black night”. Ahol pedig a hangszeres muzsikusok ennyire ki akarják élni szenvedélyeiket, értelemszerűen nem marad tér az énekesnek. Szegény Gillan ugyan mit improvizálhatott volna… Nem mondom, hogy rossz (bár nekem nem tetszik), de csak birkatürelműeknek ajánlom meghallgatásra.

                         Csak 17 évvel a felvételek elkészülte után jelent meg

Azért ideteszem a Wring that neck egy koncertváltozatát - ez rövidebb és jó

https://www.youtube.com/watch?v=nLryXa3387k

    A zenekar a sikerek ellenére nem igazán volt jó passzban. Ekkor kezdtek ébredezni az ellentétek Blackmore és Gillan között, amiatt, hogy ki is a falkavezér. Ekkorra már egyértelműen Blackmore határozta meg a csapat stílusát, ő írta a számok java részét, Gillan pedig úgy érezte, ő mint énekes a frontember, az első számú szövegíró, az ő szava is számít annyit.

                     De ki a falkavezér?

                           Gillan alighanem így képzelte

    Végül, ’70 decemberében visszavonulhattak egy cornwalli farmra, hogy megírják az új lemezre szánt számokat. Abból, amit ott összebuheráltak, végül alig valami került fel az albumra. Ekkor született a „Strange kind of woman” (kislemezre került; a nyitó gitárriffet Blackmore – bár nem egy az egyben – a 3. lemezen szereplő „The painter”-ből lopta, a koncertek nagy kedvencét, Gillan és Blackmore egymásnak felelgetését pedig Edgar Winter „Tobacco road”-jából kölcsönözték), a „Mule”, és néhány olyan szám, mely csak bónuszként szerepel későbbi kiadásokon. 1971-et különböző londoni stúdiókban kezdték, amelyiket éppen le tudták foglalni kis időre, ezúttal is Martin Birch produceri segédletével. Az új lemez többi száma már a stúdiókban született. A „Strange kind…” néhány hét alatt felfutott a nyolcadik helyre a brit sikerlistán, olyan nevek társaságában, mint George Harrison, Paul McCartney, Perry Como, vagy Neil Diamond.

    Újabb brit turnéjuk a skóciai Aberdeenben kezdődött, de csaknem azonnal véget is ért. Glover, aki jó ideje gyomorfájdalmakkal küszködött, összeesett a színpadon és alig tudta végigjátszani a turnét. Blackmore nem tett túl nagy tanúbizonyságot együttérzéséről, amikor állítólag azt mondta, ha Roger holtan esik össze a színpadon, esetleg ott helyben el lehetne égetni a tetemét – a show részeként. Isten nem ver bottal… pár nappal később maga Ritchie került kórházba, vakbélgyulladással. Lordot évek óta kínzó hátfájdalmak gyötörték, a korábbi évek cipekedéseinek emléke (kezdő zenész korában maga is hurcolta a felszereléseket). Tiszta aggok háza, mondhatnók, pedig alig múltak huszonöt évesek. Anyagilag viszont kezdtek jobban menni a dolgok. Egy-egy fellépésért akkor már 1000 font körüli összeget kaptak, ami a mai iszonyatos sztárgázsikat figyelembe véve aprópénz, ám akkoriban még nem fizették olyan jól a zenészeket, mint manapság (ahogy például a teniszezőket vagy az autóversenyzőket sem, a futballistákról nem is beszélve).

  Ekkoriban a csapat még mindig egy kocsiban utazott a hazai turnékra, de már volt annyi pénzük, hogy Jaguarjukat lecserélhették egy sokkal komfortosabb Daimler limuzinra. A hosszú utazások során Blackmore sok kegyetlen tréfát eszelt ki és valósított meg, többnyire Glover kárára. Előfordult, hogy hozzákötötték egy erősítő konzoljához és otthagyták a Severn folyó egyik hídján, máskor meg pucéran kitették a kocsiból, csak úgy heccből. Blackmore így kommentálta: „Ő volt a basszusgitáros – a basszusgitárosokkal pedig ilyeneket kellett csinálni.”

    Érezhetett ilyesmit a lelke mélyén Glover is. 1971-ben ezt mondta egy interjúban. „Beleszerettem a basszusgitár hangjába, de amíg be nem léptem a Purple-be, sosem gondoltam ennek a hangszernek a fontosságára. Nagyon kevés zenész van, aki képes volt a basszusgitárt szólóhangszerré tenni, talán csak Paul McCartney és Jack Bruce. A basszusgitárosnak afféle horgonyként kell közreműködnie, miközben hátrahúzódik és a dicsőséget meghagyja másnak. Ezzel megbékéltem. Az összes dicsőség az énekesnek és a szólógitárosnak jut. Mindig van egy személy, aki az utolsó, és az általában a basszgitáros. Ez persze szomorú, mert nagyon kevesen tudják, milyen fontos a basszista egy zenekarban. A Deep Purple-ben nagyon nehéz ezt a szerepet betölteni, mert a koncerteken állandóan történik valami váratlan. Nagyon óvatosnak kell lennem, hogy mit játszom, mert könnyen megzavarhatom, vagy akár tönkre is tehetem valakinek a szólóját.  Közel kell lennem Paice-hez, mert különben teljes hangzavar kerekedhetne ki a játékunkból.”

    Csak két megjegyzés. Glover akkor még nem tudhatta, hogy pillanatokon belül előáll egy zseniális basszusgitáros, Chris Squire a Yesből, aki három abszolút frontember, Anderson, Wakeman és Howe mellett is szólóhangszerré tudta tenni a basszusgitárt. A másik. Ez a Roger, amint minden megnyilvánulásából kitűnik, egy igazán szeretetre méltó ember. Nem biztos, hogy ezt mindenki belátja, de szerintem ő tette a legtöbbet a Deep Purple megújulásáért, nem elsősorban játékával, hanem kompromisszumkereső és –teremtő, integráló személyiségével. 

      Erre az évre esett első ausztráliai turnéjuk is, májusban mentek ki, hivatalosan négy koncertre, de a hatalmas érdeklődés miatt tartottak egy ötödiket is, gyakorlatilag illegálisan (négyre szólt az engedélyük), aminek gázsiját csak úgy a kezükbe nyomták. Nyolc nap alatt körbeutazták a világot és lezavartak öt koncertet. (És ez még semmi ahhoz a nyomáshoz képest, ami később nehezedett rájuk.) Nem sokkal ez után a zenekar futó látogatást tett Izlandon is! 

                       Sydney-i koncertjük plakátja

                                 Izlandi koncertjük nagy eseménynek számított

     Júliusban a Warner Amerikában (nem sokkal ottani turnéjuk előtt) megjelentette az új lemezt, mely a „Fireball” címet kapta. (Angliában mintegy két hónappal később jött ki.) Érdemes szemezgetnünk, mi a zenészek véleménye róla. Egy DVD kísérőszövegén Lord a kedvenc albumának nevezi, amin aligha csodálkozhatunk, hiszen a második felállásban még nem kapott akkora szerepet az orgona, mint most. Paice ambivalensen viszonyul hozzá: „Nem hiszem, hogy különösebben jó lemez lenne hozzánk mérten. Akkor már anyagilag mindannyian stabilan álltunk és csak üldögéltünk a babérjainkon.” Gillan önelégültségről beszélt a 90-es évek végén. „Jó lemez, csak kissé nehézkes… Az ’In rock’-kal még nem volt veszítenivalónk, a ’Fireball’ viszont már annak a tudatában készült, hogy az ’In rock’ nem csupán siker, hanem óriási siker, és az emberek nyilvánvalóan meghallgatják az új lemezt is.” Olyannyira meghallgatták, hogy Nagy-Britanniában a nagylemezlisa első helyére ugrott (az „In rock” csak a negyedik helyig vitte). 

                          A "Fireball"

                       Aranylemezt vesznek át (valamiért)

    A címadó szám, a „Fireball” feltétlenül a jobbak közül való, olyan lendülettel, ahogyan egy Purple-lemezt el kell kezdeni. Ám ilyen se volt még! Purple-szám Blackmore-szóló nélkül! Még egy nyúlfarknyi szóló sincs, mindegy, kibírjuk. (Egy később kiadott CD-n szerepel a szám egy demováltozata, ének nélkül, több gitárral és némi szólóval is.)  De ha már kezdés… Nemde, úgy indul, mint valami gép? Nekem speciel akkoriban a hódmezővásárhelyi laktanya konyhájában üzemelő krumplipucoló gép beindítását idézte, úgyhogy e művelet hallgatása mindig kedves volt számomra. Más kérdés, hogy a nyomorult masina hol túl sokat szedett le a krumpliból, hol túl sokat hagyott rajta, úgyhogy vagy nem használták, vagy manuálisan kellett utána igazítani. Az igazságot csak sok évvel később tudtam meg: az egyik hangtechnikus a stúdió légkondicionáló berendezésének hangját vette föl, egyszerű mikrofonnal. A „No, no, no” hangszeresen érdekes, egy dögunalmasan ismétlődő, meglehetősen gyenge riffel és még annál is unalmasabb, szintúgy ismétlődő énekkel. A szólók viszont izgalmasak. Lord szinte átmegy dzsesszbe, Blackmore is csaknem, és közben nyom egy igen szép dallamvezetésű, hömpölygő szólót. Láthatóan élvezi a Fender Stratocasterrel való játszadozást (mint kissé később látni fogjuk, annyira azért nem élvezte), melyet minden számban ezen a stúdiólemezen használt legelőször. 1971 végéig még a Gibsont is kézbe vette, de csak koncerteken és kizárólag a „Mandrake root” előadásakor. Nagyon a szívéhez nőtt a Gibson, a szüleitől kapta profi zenészi pályafutása hajnalán. Ettől kezdve jó negyedszázadon át viszont kizárólag Straton játszott.

    A „Demon’s eye” talán a lemez legjobb száma (érdekes, itt nem találom unalmasnak az ismétlődő riffet, talán azért, mert ez jó). Gillan is a legjobb formáját futja, ezúttal például nem üvölt, csak énekel. Az „Anyone’s daughter” úgy indul, mintha a hangmérnök éppen elbámészkodott volna, de aztán csak sikerül elkezdeni. A korabeli kritikák country-s hatásokról írnak, több szaklap szerint semmi keresnivalója nincs a lemezen. Koncerteken csak a nagyon korai időkben játszották, aztán évtizedekkel később vették elő újra.  Fanyalogtak Gillan szövegein is, de hát őt nem is magvas mondanivalókkal teletűzdelt lírájáért szeretjük. Nem szólnak ezek a dalok voltaképpen semmiről, mint ahogy a legtöbb Purple-szám sem, legyen a szerzőjük bármely felállás szövegírója. Ezt a nemes feladatot meghagyták Bob Dylannek, Leonard Cohennek, Cat Stevensnek, vagy a rock-kortársak közül mondjuk Jon Andersonnak, Peter Gabrielnek és másoknak.

    A „The mule”-ról azt írták, keleties dallamvezetésű, és csakugyan. Szerintem az egész lemez rejtett kincse. Igazi „blekmóros” dallamok, melyekhez hasonlók végigkísérik pályafutását a Rainbow-n keresztül egészen máig. A szöveg nyúlfarknyi, igazából akkor sem hiányozna, ha nem lenne semmi. Ami a hangszeres részt illeti, meg merem kockáztatni, hogy ez a Purpe-nek a progresszív rockhoz legközelebb álló száma. A legnagyobb teljesítmény talán Paice-é – alighanem ezzel a számmal – és lemezzel – emelkedett a legnagyobb rockdobosok közé. Pedig a felvétel közben történt egy malőr. Bizonyos hanghatások elérése érdekében a már felvett szalagot megfordították és felvétel üzemmódba állították. Paice szólamának felét lazán letörölték. Van ilyen… Csakhogy mire ez megtörtént, a teljes dobfelszerelést összecsomagolták és útnak indították valahova Európába egy koncertturnéra. Kénytelenek volt egy dobfelszerelést bérelni, amivel Paice újrajátszotta szólamának kb. a felét. Nem hinném, hogy nagy gondot okozott neki; álmából felzavarva, egy vaslábason, fakanállal is jobban dobol, mint sok száz másik. A lemez megjelenése után a koncertekről szép lassan kihaltak a jam-session-szerű számokként bevált nóták, mint a „Wring that neck” és a „Mandrake root” , helyükbe a „The mule” lépett, melyben Paice is jól kidobolhatta magát.

    A lemez egyik legérdekesebb száma a „Fools”, mely még Blackmore-nak is tetszik valamennyire sok év távlatából. Igazi hard rockos riff (sokszori ismétlése itt is kissé unalmas), hozzáillő ének, aztán jön a meglepetés: Blackmore „csellószólója”.  Az az igazság, hogy a ’70-es évek elején, amikor még aránylag ritkán jutott az ember hi-fi berendezéshez (pláne nem a még nem is létező CD-hez) és szalagról hallgatta ezt a lírai-szomorkás effektet, akár azt is hajlamos volt hinni, hogy Ritchie tényleg csellózik, vagy ha azt nem is, legalább vonót használ a gitárhoz. Nos, egyiket sem. Amikor már minőségi hanghordozón és eszközön is meg lehetett hallgatni, kiderült, hogy bizony penget; hallani a húrok nyikkanását, amikor egyikről a másikra vált. Valójában nem is penget, hanem miközben lefogja a húrokat, jobb kézzel föl-le tekeri  a gitár erősítőgombját és ezzel megnyújtja a húrok vibrációját. Ugyanezt a hanghatást egyébként egyidejűleg vizuálisan is élvezhetjük a „California Jam” DVD-változatán. Az album utolsó  száma, a „No one came” zeneileg pocsék, sem Lord, sem Blackmore nem erőlteti meg magát, a szövege viszont kivételesen aránylag érdekes.

Mindent összevetve ez a lemez szerintem semmivel nem rosszabb, mint az „In rock”, csak más. Ne legyünk annyira keményvonalas rockerek. Azért, mert nem minden szám szaggatja az eget, nem mindegyik dübörög, nem mindegyik iszonyú tempós, azért még jó; ami az erénye, a műfaji változatosság, Lord orgonájának átmeneti egyenrangúvá válása, Blackmore „új hangja”. Legnagyobb hibája, hogy némelyik szám túlságosan hosszúra nyújtott. Talán kevés volt a muníció, vagy ragaszkodtak a bűvös heteshez (az előző és a következő lemez is hét számot tartalmaz)? Megjegyzendő, hogy három olyan számot is fölvettek, ami nem került fel az albumra: az „I’m alone” a kislemez B oldalára került, a „Freedom” és a Slow train” pedig mentek a lecsóba, csak bónuszként kerültek fel a 25. évfordulóra kiadott CD-re. Van ezen egy érdekes darab is, ami a „The Noise Abatement Society Tapes” címet kapta. Lord és Blackmore improvizálgat. Van ebben minden, a Moszkva parti estéktől kezdve a Rossini Tell Vilmos nyitányáig.       

 https://www.youtube.com/watch?v=8YTNaeWWOYM

    A lemez megjelenésének idején lezavart amerikai turné óriásit dobott a lemezeladáson, egy ideig listavezetővé is vált. Blackmore meg is jegyezte, Amerika olyan hatalmas ország, hogy az emberek csak azoknak a lemezeit vásárolják, akiket élőben is hallottak. Meglepte, milyen hatalmas sikereket arat a Grand Funk Railroad. „Még nem találkoztam emberrel, akinek tetszett volna a zenéjük, de nyilván egész Amerika látta őket koncerteken, úgyhogy veszik a lemezeiket.” (Nos, szerintem annyira nem is volt rossz a Grand Funk.) Több koncerten együtt léptek fel Rod Stewarttal és csapatával, a Faces-szel, és a korabeli beszámolók szerint Blackmore-ék lemosták őket a színpadról. Előfordult, hogy mire a Faces (mint fő attrakció) sorra került a Purple után, a közönség egy része távozott. (Megjegyezzük, hogy amikor a Purple a személyi váltáskor énekest keresett, Rod Stewart neve is szóba került. Még csak az hiányzott volna! El tudják képzelni Rodot, amint mondjuk a „Speed king”-et énekli? Neki nagyon jó az „I’m sailin’”.)

    A koncertezés otthon is folytatódott. Egy este a portsmouth-i koncertről jövet a kocsiban Blackmore egy új számot pengetett, mire a velük utazó néhány újságíró egyike megkérdezte, hogyan írta ezt a számot. „Így”– felelte Blackmore és belekezdett egy őrült gyors riffbe, mire Gillan kapásból szöveget rögtönzött hozzá. Akkor született meg az a dal, melyet nemsokára „Highway star” címen ismert meg a világ.

     Október közepén New Yorkban elindul az egy hónaposra tervezett amerikai turné, ezúttal már stadionnyi közönség előtt. A második előadást Gillan már betegen énekelte végig, aztán kiderült, nagyon súlyos az állapota, fertőző májgyulladással kórházba került. A turné további állomásait törölték, bár egyetlenegyszer előfordult, hogy felléptek négyesben. A mikrofon mögött Glover állt. (Jóval később egy interjúban elmondta, kész helyzet elé állították őket: vagy megtartják a koncertet, vagy elesnek a gázsitól. Csak azért vállalta az éneklést, hogy legyen szöveg, amire a többi zenész fel tudja fűzni a számokat. „A hangterjedelmem meg sem közelíti Ianét, én bariton vagyok, és pocsék rockénekes. Soha többé!”) Vajon milyen énekhangja lehet? Ideteszek egy 2002-es (énekes) felvételét – hát, tényleg nem egy Gillan. Belinkelni sajnos nem tudom, de ezen a címen a Tube-on megtaláljátok: Roger Glover: Burn me up slowly

A csapat hazatért és két hónapos kényszerpihenőt tartott. Más talán örült volna, hogy az őrült hajszával egy ideig leállhat, Blackmore azonban, úgy fest, nagy formában érezhette magát, mert kibérelte a már jól bejáratott De Lane Lea stúdiót. Az volt a terve, hogy afféle Jimi Hendrix Experience formációban – gitár, basszus, dob – felvételt készít. A dobos adott volt Paice személyében (Blackmore talán mindvégig vele értette meg legjobban magát a zenésztársak közül). A projekt a Babyface, vagyis a babaarc(ú)  nevet kapta (Paice kisfiús képe miatt). Basszusgitárosnak Ritchie az akkor már elég jól menő ír rockbanda, a Thin Lizzy muzsikusát, Phil Lynottot szemelte aki, aki ráadásul jól is énekel. Blackmore készen állt arra, hogy elhagyja a Deep Purple-t és ezt meg is mondta Paice-nek, aki közölte, szeretne vele maradni. Lynottot azonban a Lizzy menedzsere nemigen akarta elengedni, véglegesen meg különösen nem. Így aztán csak néhány, már kezdeti stádiumában elakadt felvételt készítettek. Állítólag semmi egyéb nem maradt meg belőlük, mint néhány rossz minőségű zenei alap.

                           Phil Lynott végül nem lett "babaarcú"

    Közben Glover sem tétlenkedett, az amerikai Elf zenekar egyik lemezén dolgozott producerként. Akkor még senki sem sejtette, hogy az Elf nem is olyan sokára meghatározó szerepet játszik a Deep Purple, különösképpen Blackmore további pályafutásában.       

Előzmények itt:

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/06/a_nagymama_kedvence

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/13/4_fejezet_csitt_felvetel_indul

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/20/a_klasszikusok_871

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/27/kokemenyen_6_fejezet

Ha a Led Zeppelin kissé korábban el nem készíti első két (római számokkal jelölt) albumát, ma nyilvánvalóan a Deep Purple-t tartanánk a hard rock megteremtőinek. De elkészítették! Igaz, a műfaj nem volt előzmény nélküli, hiszen ebbe a kategóriába sorolhatjuk az időközben megszűnt Cream-et és a fiatalon elhunyt Hendrixet is. Tény, hogy a Beatles utáni időszak évekre meghatározó új rock and roll-irányzata a 60-as évek legvégétől indult útjára, s e kezdet legnagyobb hatású zenekara a Zeppelin volt. Erről nem is lehet vita, annak fényében, hogy tudjuk, maga Blackmore is az első egy-két Zeppelin-album meghallgatása után érezte úgy, ez az az út, amit ő maga is követni szeretne. (Más kérdés, hogy én a III. Zeppelin-albumot jobban kedvelem.) Utóbb, sajnos, minden zenekarra, mely kemény gitárriffekre alapuló zenét játszott, a heavy metal jelzőt ragasztották rá. (Lord: „A nyolcvanas évek elejéig nem is hallottam a heavy metal kifejezést”. Megjegyzem, én sem.) Ez utóbb egyúttal degradálta is a műfajt, mert a heavy követői sokkal inkább a Black Sabbath első lemezeinek nyomain indultak el, Tony Iommi kétségkívül fémesen szóló gitárjátékának gyenge követőiként. A zenei tudás, az ötlet, az újítás azonban – tisztelet a csekély kivételnek – az utódokból jórészt hiányzott. A lényeg az volt, hogy bőgjön a gitár, üvöltsön, sőt hörögjön  az énekes, lehetőleg tökig nyitott ingben, szőrös mellel, hátközépig érő loboncos hajjal, a dobos izzadó baromként csépelje a fantáziátlan, egyhangú ritmust.

    Ha már a vitatható kijelentéseknél tartunk, azt is meg kell jegyeznem, hogy szerintem a hard rockot – Zeppelin ide vagy oda – mégiscsak a Purple fejlesztette a tökéletességre és e folyamat legfőbb letéteményese Ritchie Blackmore. Az első három Deep Purple-albumot – habár sem muzsikusként, sem szerzőként nem volt egyeduralkodó – Lord elképzelései határozták meg. (Ha nem kedvelném annyira Lordot, azt is mondhatnám, az volt a legfőbb baj, hogy túl sok elképzelése nem volt.) Más szavakkal, miközben Blackmore az útját kereste, Lord egyhelyben állt (de azt legalább nagyon jól csinálta). A fordulat akkor következett be, amikor Blackmore ráébredt, merre is akar továbbhaladni. Gitárjátéka, zeneszerzői kvalitásai egyre jobban kiforrtak és zenei téren gyakorlatilag ő vette át a Purple irányítását. Hogy miért inkább Purple, mint Zeppelin? Most megint nagyon meglepőt mondok: nagyon leegyszerűsítve, a két zenekar között pont egy „Lordnyi” különbség volt. A Zeppelin két lábon állt: Jimmy Page blues indíttatású gitárjátékán és Robert Plant csodálatos hangján (hogy aztán hosszú szőke fürtjeivel, csupaszra tárt mellével, színpadi mozgásával afféle korabeli szexszimbólummá is vált, más kérdés). A Purple ezzel szemben három sarokkövön nyugodott: Blackmore rock and roll alapozású gitárján, Lord Hammond-orgonájának összetéveszthetetlen hangzásán és Gillan nem különben csodálatos énekén. Paice és Bonham mindketten kategóriákon felüli, irányzatteremtő dobosok (bár Bonzo-t a szakma magasabb polcra teszi), de Glover és John Paul Jones is egyenrangúnak tekinthetők a ritmusszekcióban (Glover javára szól, hogy ő a dal- és szövegírásból is alaposan kivette a részét, Jones alkalmankénti billentyűzése gyakorlatilag elhanyagolható, sokadrangú szempont a Zeppelin zenéjében).

    Az „In Rock” végre meghozta a várva várt angliai sikert és elismerést is. Egy évig tanyázott a listákon, csúcsát a 4. hellyel érte el.   Már az album borítója is impozáns, mi több, egészen káprázatos ötlet. Tervezőjeként az Edwards Coletta Productionst tüntették fel, személy szerint senkit. Öt, kőbe vésett fej balról indulva: Gillan, Blackmore, Lord, aztán Glover és Paice. A hetvenes évek derekán, amikor mindenáron szerettem volna lemezen is megszerezni mindazt, ami kazettán már megvolt, többen is kérdezték, miért. Nem tudtam egyebet válaszolni, mint azt, hogy a birtoklási vágy… Egy lemez a borítójával (és egyéb információival) együtt kerek egész (ez majdnem képzavar), különösen, ha a borító nagyon jó. Márpedig ez nagyon. jó A minta egyébként létező (mű)alkotás. Az Egyesült Államokban, Dél-Dakotában a Rushmore-hegy oldalában a négy legnagyobbnak tartott amerikai elnök (Washington, Jefferson, Theodore Roosevelt és Lincoln) fejét vésték gránitsziklába, egy dán származású szobrászművész, Gutzon Borglum elképzelései alapján és irányításával. 1927 és 1941 között kereken négyszáz munkás dolgozott a 18 méter magas reliefen (és senki sem halt meg közben!). A nevezetességet 2012-ben volt szerencsém látni élőben is. A lemez címe nemkülönben telitalálat, ráadásul dupla fenekű: a Deep Purple a sziklában… és persze a rockban.     

                       Egy új korszak kezdete  

                    A Mount Rushmore Dél-Dakotában (saját felvétel)

    Mielőtt azonban boncolgatni kezdenénk az „In rock”-ot, nem feledkezhetünk meg a vele gyakorlatilag egy időben megjelent kislemezről sem. E fogalom (mármint a kislemez) többször is szóba került már, de gyanítom, hogy a mai húszas, sőt zsenge harmincas korosztály azt se tudja, mi az. Nos, gyerekek, megdöbbentő hírrel fogok szolgálni: nem volt mindig CD, nem is beszélve a manapság divatos hanghordozókról. A hatvanas-hetvenes években minden stúdiófelvétel a hangszalagról (mesterszalag) egy speciális anyagú (valami rézötvözet lehetett) úgynevezett mesterlemezre került, arról nyomták „bakelitlemezek” millióira a zenéket. A „bakelitlemez”, ahogy nálunk nevezik, nem is bakelitból van (habár a kezdet kezdetén csakugyan abból készült), hanem a polivinil-klorid (PVC) egy speciális változatából. Angolszász nyelvterületen röviden csak vinylnek hívják (lásd például a Rainbow „Finyl Vinyl” – kb. az utolsó lemez – című koncertalbumát). Hívják mikrobarázdás lemeznek is, hiszen a barázdái a korábbi változathoz képest csakugyan „mikrók”. Ez tette lehetővé, hogy tárolókapacitása kényegesen meghaladta elődeinek, a gramofonlemezeknek a lejátszási időtartamát. Ebből széles körben (csak a második világháborút követően) kétféle változat terjedt el: a 45-ös fordulatszámú SP (Short Play, vagy single), melyre oldalanként 3–4 perces zeneanyagot rögzítettek, és a 33-as fordulatszámú LP (Long Play), melyre oldalanként valamivel több, mint 20 percnyi zeneanyag (vagy pl. vers, próza) is ráfért. Ez volt tehát a kislemez, illetve a nagylemez, más néven album.

                      Ilyen volt az album és a belső borítója

                   Ilyen pedig a kislemez

      A kompaktlemezzel 1979-ben a Sony és a Philips kezdett komolyan foglalkozni, és az első CD 1982-ben jelent meg Japánban, majd a következő évben az Egyesült Államokban és Európában is. Én 1985-ben Amerikában hallottam először CD-t egy kaliforniai családnál, máig emlékszem, a Queen „A night at the opera” című, immár klasszikus remeke volt. Elájultam a kiváló hangminőségtől, nekem egyáltalán nem hiányzott a recsegés, sercegés, a tű ugrása a barázdák között, nem sírom vissza a bakelitet. Már csak azért sem, mert a hetvenes években a jobbára kiváló minőségű, nyugati préselésű lemezekhez nálunk csak elvétve lehetett hozzájutni. Amihez lehetett, azok Jugoszláviában vagy Indiában készültek. Előbbiek még csak hagyján, ám az indiaiak zöme már az első lejátszáskor sercegett, susogott, ugrott. A CD forradalmára említek még egy példát. 1985-ös hosszú amerikai hátizsákos utam során bekeveredtem egy San Francisco-i zeneboltba, ahol a kínált lemezeknek nagyjából a 95 százaléka volt hagyományos fekete korong, a maradék CD. Öt év múlva újra bementem ugyanabba a lemezboltba, akkorra az arány gyakorlatilag teljesen megfordult. Eközben persze tudom, hogy nem kevesen ma is a „bakelitre” esküsznek és gyűjtik őket. Több előadó ma már három háromféle változatban teszi közzé alkotásait: CD-n, digitálisan és bakeliten.

    De még mindig 1970-ben járunk, amikor a rádióállomások szinte kizárólag kislemezre nyomott (esetleg saját stúdiójukban felvett) számokkal népszerűsíthettek egy-egy dalt és vele az előadóját. A Harvest tehát, az „In rock” készülte közben, értelemszerűen előállt a kérdéssel, hogy mi lesz a kislemezen. A zenekar tagjai, ugyancsak értelemszerűen, ezen nem is gondolkodtak. Az „In rock” hét száma közül elvileg négy (kétszer egy) is ráfért volna egy kislemezre, de azok nem kifejezetten „slágergyanús” számok voltak.

      Glover erről így beszélt egy finn magazinnak 1993-ban adott interjúban: „Nem is gondolkodtunk kislemezben, nem tartottuk magunkat kommerciális zenekarnak. A lemeztársaság azonban mindenképpen akart valamit, amit a BBC-nek vagy valamilyen más rádióállomásnak adhatnak. Bementünk a stúdióba, de úgy, hogy az égvilágon semmi ötletünk nem volt, egyszerűen nem akart összejönni semmi. Elmentünk ebédelni egy közeli pubba, de az végül is fékevesztett ivászatba torkollott. Ott is maradtunk záróráig, akkorra már mindannyian tök részegek voltunk. Ritchie és én értünk vissza elsőkként a stúdióba. Ritchie fölkapta a gitárt, elkezdett játszani egy riffet, ami őrületesen tetszett nekem. Ez az, megvan a kislemez, mondtam, mire Ritchie azt felelte, szó sem lehet róla, ez Ricky Nelson ’Summertime’-ja. Nekem azonban, így szeszgőzös állapotban, ott kavargott a fejemben a téma és egy óra alatt elkészült a szám hangszeres része. Akkor aztán Gillannel nekiálltunk és megírtuk hozzá a lehető legidiótább szöveget. A címet, a ’Black night’-ot egy Episode Six szám szövegéből loptuk és idétlen rímeket fabrikáltunk hozzá, mint night, bright, right, bármit, ami eszünkbe jutott.”  

    És íme, tényleg ellopták:

https://www.youtube.com/watch?v=DtsMj0JD8N8

    A „Black night” Angliában óriási sikert aratott (B-oldalán a „Speed king” rövidített változata jelent meg). Miközben a zenekar végre eleget tehetett elmaradt amerikai turnéjának, a szám elkezdett felfelé kúszni a brit slágerlistán. Tudni érdemes, hogy a hetvenes évek elejének slágerlistáit az akkoriban „rágógumizenének” hívott, mondhatnám, primitív, gyorsan megjegyezhető és ugyanolyan gyorsan elfelejthető nóták uralták. (Ezeket ma retróként alkalomadtán szívesen hallgatjuk – egyszer!) Ide betörni egy hard rock-számmal maga volt a zenei forradalom. Őszre a „Black night” felért a csúcsra, igaz, csak a második helyre (közvetlenül utána állt a Black Sabbath „Paranoid”-ja). No de ki volt az első? Emlékszik még valaki bizonyos Freda Payne-re? Szerintem a kutya sem. Nos, ő volt a listavezető. Furcsa módon Amerikában egyáltalán nem jelent meg a „Black night”, az ottani közönség nem is ismerte. Ott viszont legalább egy (kettő) igazán márkás név, Simon&Garfunkel vezette a sikerlistákat.

    Évtizedek távolából visszatekintve az „In rock” – bár a hard rock egyik alapműve – azért nem tökéletes lemez. A „Speed king” kakofóniás intrója (a Yes későbbi „Gates if delirium”–át juttatja még eszembe) olyannyira mellbevágó, hogy például az amerikai kiadását át kellett alakítani. Amerikában más gondok is akadtak ezzel a számmal, ugyanis a címe alapján afféle „drogos” nótának vélték (mármint a speed nyomán), holott ilyesmire a szövegben semmiféle utalás nincs, még áttételesen sem. Van viszont Gillan 50-es évekbeli zenéket tartalmazó klasszikus rock and roll-lemez-gyűjteményére. Első sora mindjárt így hangzik: „Good golly said little Miss Molly”, utalva Little Richard egyik legnépszerűbb számának címére. Blackmore gitárját mintha kicserélték volna (merthogy tényleg kicserélték – itt már a számok jó részét nem Gibsonon, hanem Stratocasteren játssza); semmi cincogás, semmi sírós-szentimentális hang (lásd pl. „Hallelujah” vagy helyenként az „April”), iszonyú kemény 45 másodperces szóló, mely szépen átúszik Lord ismét csak kissé barokkos, lágy Hammond-hangjaiba. Ezzel mintha csak azt akarnák mondani:  ezt most már tessék szépen elfelejteni, mert valami egészen más következik. Ahogy Blackmore Birch-nek mondta: „Csinálj mindent bármi másnál hangosabbra!” Ez az egészen más azonnal robban egy elementáris riffben és Gillan énekével. Glover pedig megmutatja, hogyan kell a hard rockban aládolgozni egy Blackmore-riffnek. Itt hallhatjuk először Lord és Blackmore egymást sűrűn váltogató miniatűr szólóit. Korábban ezt úgy oldották meg, hogy mondjuk két versszak között egyszer az orgona, másszor a gitár szólózott; most egymás „szavába vágva”.  És vége is van a számnak úgy értem, van vége, mint ahogy eleje és közepe is.  Nem egyszerűen lehúzzuk a végén a hangerőt és elhalkulva hal el a nóta. Jobb zenekaroknál ez a minimum, a végét is meg kell komponálni, a „fade” csak indokolt esetben jöhet. Érdekessé, hogy a 25. jubileumi kiadáson egyebek mellett bónuszként fenn van a „Speed king” piano version is. Ez valószínűleg demofelvétel volt. Nos, nem zongorán játsszák végig, de ott, ahol Lord Hammondozni szokott, most zongorázik. A gitárszóló is más, mint az eredeti, és levágták az intrót is, ugyanúgy, mint az eredeti amerikai kiadáson.

https://www.youtube.com/watch?v=JFwsRM_x7g0

 A második szám, a „Bloodsucker” hangszeresen nagyszerű, bár Gillan talán többet üvölt a kelleténél. Gillan tagadhatatlanul a rock egyik legnagyobb énekes egyénisége, de ezeket a vérfagyasztó üvöltéseket meghagyhatta volna oda, ahová illenek. Például a következő számra, ahol csakugyan helye van. (Megjegyzem, Gillannek még az üvöltései is a legjobbak kortársai közül.)

     Míg egynémely korabeli Purple-számról talán elmondható, hogy ilyen-olyan utánérzés, a  „Child in time”-ról semmiképp. Sima lopás (az eleje), csak ezt sokáig nem tudtuk. Lord szelíd, szép intrója egy az egyben lett átemelve az It’s a Beautiful Day kortárs amerikai zenekar „Bombay calling” című számából. Ugyanaz a ritmusképlet, ugyanaz a dallam, csak a tempó lassúbb az eredetinél. Ez azért gáz, de most már mindegy.

    Nézzük csak:

https://www.youtube.com/watch?v=jEKg9qyEQmw

   Az It’s a Beautiful Day cserébe kölcsönvette a Purple-től a „Wring that neck” alaptémáját a „Don and Dewey” című számához. Íme:

https://www.youtube.com/watch?v=aoz4aNwIB5w

 A zenekar, különösen Ritchie sajátos „kölcsönzései”, tudtommal, nem bosszulták meg magukat. Egy esetet tudtam előásni, amiből majdnem baj lett. Blackmore még a Savages-ben játszott, amikor először hallotta a „Mandrake root” alapmotívumát, melyet a zenekar korábbi gitárosa, bizonyos Bill Parkinson írt. A Purple már sikeres zenekarnak számított, amikor Parkinson beállított Nick Simper házába, aki így meséli el a történetet: „Nagyon dühösen jött, félelmetes, magas fickó volt, akkora, mint egy téglából összeeszkábált falusi budi. ’Fiúk,  elloptátok a számomat!’ De hát én már nem is vagyok a zenekarban, feleltem, nincs is a nevem a szerzők között. Mindenki tudja, hogy ez a te számod. Mire ő: ’Valamit mindenképpen lépni akarok ez ellen. Kiállnál ezzel a bíróság elé? Akármennyi jogdíjat is kapok érte, a fele a tied, és Jimet soha többé nem látjátok.” Ha jól tudom, valami 600 fontot fizettek neki” – emlékezik Simper. Nem tudom, bíróság elé került-e az ügy, alighanem inkább megegyeztek a  a menedzsmenttel, azt pedig kötve hiszem, hogy Simper tényleg leakasztotta volna a felét. S ha már ott tartunk, hogy ki kitől mit és milyen mértékben „lopott”, azt hiszem, Blackmore-nak nem kell szégyenkeznie. Alighanem sokkal többet adott más gitárosoknak, mint azok együttvéve neki. „Kölcsönzéseire” később még visszatérünk. Egy későbbi interjúban az újságíró megkérdezte tőle, dalszerzőnek tartja-e magát, mire ezt felelte: „Nem, én riffkereskedő vagyok (I’m a riff-merchant…), riffeket adok-veszek, a dalszerzést csak most tanulom.”   

A „Child in time” felvezetését Gillan legmaradandóbb éneke követi, drámai sikolyokban kicsúcsosodva. Ez itt nem üvöltés, hanem a szöveghez illően dramaturgiai sóhajok-sikolyok, méghozzá olyan kristálytisztán kiénekelve, amire csak kivételes kvalitású énekes képes, bár lehet, hogy csak egyszer, ott a stúdióban. Koncerteken meg se nagyon próbálkozott a legmagasabbakkal, vagy ha mégis, nem nagyon tudta átugorni a lécet. Később, a 80–90-es években inkább nem, vagy nagyon ritkán vették fel a koncertprogramba a számot, már meghaladta Gillan erejét. Hiába, ő is vénül…

     Bár az elején megfogadtam, hogy az esetleges félreértelmezések-félrefordítások okán nem megyek bele magyarításokba, itt azért meg kell állnunk egy pillanatra. Ha valaki figyelmesen elolvassa a szöveg első két sorát, rájöhet, hogy a magyar rádiókban hallott címfordításnak semmi értelme, mint ahogyan önmagában a címnek sem.

    Nézzük csak: „Sweet child in time you’ll see the line/The line that’s drawn between good and the bad.”  Mi az, hogy child in time? Nálunk ezt ősidőktől úgy fordítják, hogy Gyermek az időben. Van ennek értelme? Nincs. Akkor most képzeletben tegyünk ki egy vesszőt az eredeti szövegben, így: sweet child, in time you’ll see stb. és próbáljuk lefordítani, nem költői fokon, csak úgy vulgárisan: „Édes gyermek, időben meg fogod látni a rossz és a jó között húzódó vonalat”. Így mindjárt más, nemde? Legalábbis én így értelmezem. Azóta a neten találtam néhány más magyar fordítást is, azok is engem igazolnak.

    Gillan önéletrajzában úgy ír róla, mint egy a vietnámi (és a hideg-) ­háború ellen protestáló dalról, „mely később, a 80–90-es évek fordulóján ténykedő illegális ellenzéki csoportok valóságos himnuszává vált több kelet-európai országban”. Hát, nem tudom, értelmezte-e például nálunk bárhogy is a demokratikus ellenzék, lehet, hogy egyszerűen csak pokoli jó nótának tartották…  (Az albumon minden szám kapott egy alcímet is, ez például a következőt: „The story of a loser – it could be you, vagyis, egy vesztes története – te is lehetsz az.)

    Az éneket a Purple első korszakában is igen kedvelt boleróritmus viszi át Blackmore káprázatos, lassan induló, majd egyre inkább felpörgő kétperces gitárszólójába, melyben a gyors részeknél alkalmazza az általa oly kedvelt triolákat, a végén pedig, becsatlakozva Lord felvezetőjéhez, a szólót lezáró, hétszer ismétlődő szakaszból álló virtuóz finálé következik. Azon lehet vitatkozni, hogy érdemes volt-e ez után újrakezdeni az egész számot és másként befejezni. A magam részéről vitatkozom. Kár volt. A pontot Blackmore letette, dramaturgiailag ott a szám vége, onnantól kezdve már kissé unalmas. Egyébként Blackmore többé soha az életben nem játszotta el így ezt a gitárszólót, csakis egészen másképpen, kivéve persze a lezáró részt. Valószínűleg a stúdiófelvételnél is jórészt improvizált. Tudjuk, hogy Blackmore ezekben az időkben már birtokában volt Fender Stratocaster gitároknak, de ezt a szólót a piros  Gibsonján játszotta végig. Blackmore később így kommentálta: „Ez a szám egyfajta válasz volt arra, amit előtte a szimfonikus zenekarral csináltunk. Egy hangos, hard rock lemezt akartam. A ’Child in time’ nagyszerű szám, azt hiszem Ian Gillanen kívül ezt így senki más nem tudta volna elénekelni. Élete legjobbját nyújtotta. …Azt hiszem, a gitárszóló viszonylag átlagos. Két vagy három próba után játszottam föl a végleges változatát. Általában a gitárszólók felvételére nemigen volt tizenöt percnél több idő. Azokban az időkben nem is kellett több ennél egy gitárosnak. Paicey (Ian Paice beceneve a bandában) ott volt a felvételnél, a lábával ütötte a ritmust és megkérdezte: meddig tart még? Erre én: de hát csak most találtam meg a hangot… Koncerten néha sokkal gyorsabban játszom ezt a szólót, szeretem nagyon gyorsan játszani és Paicey is így szereti. Problémák csak a végén akadtak, amikor a zenekar (Lord és Blackmore) unisonóban játszik. Nagyon gyorsan kell lepörgetni, különben az ember elkezdi a lábával verni a ritmust, ami igazán nem szokásom… Csakhogy tíz pohár whisky után ezt ilyen gyorsan eljátszani, hát az nem könnyű…”.

    A „Flight of the rat”, a B-oldal nyitószáma pörgős, lendületes rock, Blackmore-tól  különleges gitáreffektekkel, amúgy is, az egész szám Ritchie-é, bár ő sok évvel később azt nyilatkozta, nem is hallotta azóta, koncerteken sem játszották. Gillan panaszkodott is, hogy egyik számnál nem hallja a saját hangját (alighanem ez volt az). Mire Blackmore: „Mi a fasznak képzeled magad? Tom Jones-nak?” Az „Into the fire” riffje megint jól kitalált darab, Gillan szólama kicsit döcögős, ám ahogy a refrént (into the fiiiire…) beüvölti…, nos, ilyesmit csak ő tudott. A „Living wreck” ritmusa kicsit Hendrixes, a számot jószerével Lord viszi a hátán. A záró darab, a „Hard lovin’ man” (ezt ajánlják a borítón Birch-nek mint katalizátornak) elsöprő riffje Glover találmánya (ha ez a szám szóba kerül, Blackmore mindig megjegyzi, „á, Roger kedvence…”). Ritchie kétszólamú gitárszólója nemcsak virtuóz, hanem még szép is, s ahogy visszavezeti az alaptémába Lord orgonájához, igazán Purple-ös megoldás. A végjáték maga a gitárgyilkolás, csak nem koncertszínpadon, hanem a stúdióban. Blackmore 1996-ban a Guitar World magazinnak ezt mondta a számról: „Az egyik hangmérnök, aki eredetileg az albumon dolgozott, igazi begyöpösödött pasas volt, aki nem szerette a rockzenét. Miközben felvételre játszottam a szólót, belém bújt az ördög és elkezdtem föl-alá húzni-vonni a gitárt a kontrollszoba ajtaján, és így jöttek ki ezek a vad hangok. A pasas rám nézett és tekintetéből azt olvastam ki: ennek a  fickónak elment az esze. Egy másik alkalommal, amikor visszahallgattuk a felvételt és megjegyeztem, hogy nem egészen hallom a gitárt, ugyanez a tag így szólt: Mi? A gitárt? De hát ez fülsiketítően hangos. Mire én: tudod, én tényleg nem hallom. Nem hallod? De hát ember, ez valami kibaszott hangos! Eközben Martin Birch megnyomta az elhalkulás gombot és a gitárhang tényleg teljesen eltűnt, mire a fickó csak ennyit mondott: hoppá! Nyilván azt hitte, tényleg velem van baj, valami gond lehet a hangérzékelésemmel.” 

                      Blackmore és Martin Birch producer a stúdióban

     Mindent egybevéve, „az In rock” a hard rock műfajteremtő vállalkozása, nem is tudok azokból az időkből hasonló stílusban játszó zenekarról, talán az egy Uriah Heep-et kivéve.

     1970 nyarán a Deep Purple több nagysikerű koncertet adott Angliában. A „Black Night” és az „In rock” sikere nyomán tódultak ez emberek és sok ajtót kinyitott számukra, hogy Glover szavait idézzem. Sok helyütt felléptek, főleg egyetemi előadótermekben (pontosabban szólva báltermekben), de eljutottak a kor egyik legfontosabb koncerthelyszínére, a londoni Lyceum Ballroom-ba, és az első között léptek fel futballstadionban (Bedfordban), mely évekkel később a rock- és popkoncertek egyik kedvelt helyszínévé vált, már csak hatalmas befogadóképességük okán is. Bedfordban, ahol rajtuk kívül a T. Rex és a Chicken Shack is szerepelt, állítólag valami 125 fontot kaptak a fellépésért (fejenként? összesen?), a fiatal rendező srácnak egyszerűen nem volt több pénze. Úgy látszik, ez akkoriban annyira még nem számított…, azaz dehogynem. A csapatnak ki kellett költöznie az egy évig bérelt „közösségi” házból, és a Blackmore házaspár Cranfordban vásárolt lakrészt egy házban (állítólag éppen azért ott, mert közel esett a reptérhez, és ha valahová sürgősen kellett menni, pár órával tovább maradhatott ágyban. Megjegyzem, mostanság meg a New York-i Kennedy repülőtérhez lakik elég közel, Long Island-en).  Úgy hírlik, olyan lassacskán csordogált a pénz, hogy a bebútorozásra nem teljesen futotta és Derek Lawrence úgy emlékszik, ő kölcsönzött pénzt nekik, hogy egy háromrészes bőrbevonatú ülőgarnitúrát meg tudjanak venni.

                                      Ritchie és Babs első saját otthonuk előtt (a kép Babs Blackmore Facebook oldaláról származik

     Azon a nyáron rendezték a „brit Woodstockot’, a Wight-szigeti fesztivált is. Erre a Purple nem kapott meghívást, felléptek viszont a plumptoni lóversenypályán tartott négynapos fesztiválon, nem akármilyen társaságban, ráadásul az eseményt záró programként szerepelt a nevük. Tessék megnézni ezt a névsort (csak a manapság legismertebbeket említem): Cat Stevens, Black Sabbath, Van Der Graaf Generator, Wishbone Ash, Yes, Colosseum. Uramisten, micsoda társaság, és ezek a nevek akkoriban a közönség jó részének szinte még semmit nem jelentettek. Állítólag kisebb konfliktus támadt abból, hogy a Yes szerette volna elérni, hogy az előzetes menetrendtől eltérően a Purple ne utolsónak, hanem előttük lépjen fel a záró estén. Így is történt, ám Blackmore megkérte roadját, Hansfordot, hogy a zárószám, a „Mandrake root” végén gyújtsa fel az erősítőit, így nyújtván vizuális „élményt” is a közönségnek, arról nem is beszélve, hogy ezzel megakadályozhatja a Yes színpadra lépését.

                                                            A plumptoni fesztivál plakátja

    A Purple előadásai ekkorra már nem csupán zeneileg, hanem látványelemekkel is gazdagodtak. Blackmore villódzó fényözönben dobálta, törte gitárját, háta mögé téve, vagy lábbal csikart ki belőle hangokat, Lord a Hammondot nyüstölte, döntögette, ahogy ezt később is gyakran láthattuk tőlük koncerteken. 

    Az előadásokon azonban gyakran előjött Blackmore rosszabbik énje is. ’70 júniusában felléptek Twickenhamben, egy szigeten, a Temzén. „Ha a dolgok nem úgy mentek, ahogy ő szerette volna, ha a próbák során nem tetszett neki a hangzás, olyan lett, mint a pokróc” – mesélte Hansford. Márpedig itt elég pocsék volt a hangminőség. Ráadásul a hely a Temze magas vízállása miatt többé-kevésbé vízben állt. Blackmore azt mondta Hansfordnak, menj, tekerd fel kicsit az erősítőt. A koncert elején még megjelent a színpadon, de az előadásnak legalább a háromnegyedében a közönség csak négy zenészt látott, Blackmore javarészt az az öltözőben (!) játszott. Ez és a hasonló esetek (jó néhány előfordult) nem tették népszerűvé zenésztársai körében. „Korán megtanultam, hogy bármit csinál, önmagáért teszi, senki más nem számít” – mondta ezzel kapcsolatban Glover. Hogy aztán mit gondol erről maga Blackmore, meglátjuk később.

                             A twickenhami fesztivál plakátja

    Némi áttétellel idekapcsolódik egy a kilencvenes évek végén készült Glover-interjú, és talán meg is fejti a Purple titkát, ami Blackmore különös személyiségében és viselkedésében is rejlik. Előzetesen meg kell említeni, hogy az 1970-es aacheni fesztiválon készült el az első, széles körben ismertté vált  Purple-kalózfelvétel, melyet „H-bomb” néven terjesztettek. Az idők folyamán talán egyetlen zenekar koncertjeiről sem készült annyi kalózanyag, mint éppen az övékéiről.  Glover tehát ezt mondta: „Sosem értettem igazán, miért vagyunk ennyire sikeresek, hogy miért veszik annyian a lemezeinket, miközben tele vannak hibákkal. Aztán elkezdtem hallgatni a kalózfelvételeket, és rájöttem, hogy micsoda veszélyes zenekar is voltunk akkoriban, hogy micsoda izgalommal járt, hogy sosem tudhatta senki, még mi magunk sem, hogy mi történik a következő pillanatban. Nagyon keskeny mezsgyén jártunk a káosz és a rend határán, és ebben rejlett a varázslat. Én popzenekarból érkeztem, márpedig egy popzenekarban megtanulod a számot és nagyjából ugyanúgy játszod el minden egyes fellépéskor. És akkor itt van egy zenekar, mely egyik pillanatról a másikra valami egészen mást csinál egy számmal, mint amerre elindult…”.

    E váltások nagymestere pedig kétségkívül Blackmore, aki számtalan interjúban elmondta, képtelen megjegyezni, mikor, mit és hogyan játszott, úgyhogy kénytelen improvizálni. Ahhoz pedig, hogy a színpadon hirtelen felmerülő ötletei ne torkolljanak a Glover által említett káoszba, elsősorban Lord rendkívüli zenei és emberi empátiája kellett, meg persze a ritmusszekcióé is. „Hogy én milyen (gitáros) vagyok? Bizonyos dolgokban – például technikailag – jó, másban nem annyira. Sosem olvastam úgy zenét (kottát), ahogyan kellett volna, csak gyakoroltam a skálákat és improvizáltam. Számomra a dallamok lejátszása nagyon nehéz. Azt hiszem, azért is improvizálok sokat, mert korán értek dzsesszhatások…” – mondta még 1970-ben.  

     1978-ban ugyanerről a témáról így beszélt: „Nagyon rossz a zenei memóriám. Ha eljátszom egy dallamot és utána le akarom írni, már  nem emlékszem a pontos hangokra.  Ez akkor kellemetlen, amikor meghallják a többiek és azt mondják, játsszam le újra, vegyük fel. Én pedig nem emlékszem rá, hogy pontosan mit is játszottam. Nem szeretek zenét írni, de kénytelen vagyok ezt is megtenni, mert nincsenek körülöttem olyanok, akik megtennék helyettem…A Deep Purple-ben a számok többségét, a riffeket, és a progressziókat én írtam, de mert a zenekar első két évében olyan sok vita volt a szerzői jogokról, azt mondtam, rendben, osszuk meg öt felé. Folytonos civódás, veszekedés eredménye volt ez, mindenki jött azzal, hogy ezt a részt én, amazt meg én írtam. Ezen minden zenekar átmegy. Akkoriban sokan azt mondták, hülyeséget csinálok, de az a véleményem, a Purple nem maradt volna együtt, ha másként döntünk, kihaltunk volna 1970-re. A zenésztársak megírták a maguk anyagait, de szó sem volt arról, hogy egyenlő arányban, mindenki az egy ötödét. Lord adta a stabilitást, Paice a lelkesedést. Jon utóbb már szinte sosem jelentkezett az ötleteivel, viszont mindig pontosan emlékezett arra, amit én eljátszottam és elfelejtettem. A szövegek többségét Ian írta, de Roger is hozzátett valamennyit.”

    Ugyancsak érdekes dolgokat mesél Lord egy 1994-es interjúban: „1968-tól úgy két évet dolgoztunk Ritchie-vel azon, hogy megtaláljuk a legmegfelelőbb közös hangzást. Elindítottuk a zenekart, s leginkább azt akartuk elérni, hogy az orgona és a gitár szintézise kiépüljön. Nagyjából az "In rock" idejére értem meg ehhez eléggé; ekkorra tanultam meg, miként integrálódjak Ritchie játékába. Az elején megpróbáltam pontosan ugyanazt játszani, mint ő, s bár ez komoly nehézségeket okozott, igazán jó dolgok születtek  belőle, amikor végre sikerült. Például a ’Wring that neck’-ben a Ritchie által játszott riffet sokkal nehezebb megcsinálni orgonán, mint gitáron. Igazán jó riffeket gitáron lehet megírni, otthon egy szál zongorán nagyon nehéz…Ritchie sosem kottáz le semmit, nem is tudom, miért. Lejátszik valami zseniálisat, aztán rövid idő múlva elfelejti. Ilyenkor megkérdezi, le tudnád ezt írni nekem? Ebből néha az sül ki, hogy én tanítom meg őt arra, amit ő maga talált ki. Nekem gyorsan megy a kottázás, gyakran jegyeztem le neki dolgokat anélkül, hogy erről tudott volna, mert biztos voltam benne, hogy el fogja felejteni… „Ritchie olyan, mint egy pitbull, ha megragad valamit, képtelen elengedni. Ritka eset, hogy nem neki van igaza, de ha kiderül az ellenkezője, ezt utólag mindig elismeri. Amíg viszont nem derül ki, addig nem enged. Ezért nagyon kedvelem őt… Ritchie nem hagyományos módon gitározik, olyan megközelítési módjai vannak, olyan akkordformákat alkalmaz, amilyenekre a legtöbb gitáros képtelen, vagy talán eszébe sem jut. Mivel ő ilyen individuális zenészalkat, állandóan készültségben kell lennem…. Nagyon zárkózott, legalább annyit gyakorol, mint a legtöbb gitáros, akivel együtt dolgoztam. Néha nagyon elutasító más ötleteivel szemben, gyakran egyfajta csőlátással szemléli a világot…, de meg kell érteni, mert az utóbbi húsz év gitárosai szinte mind a blues felől érkeztek a rockzenébe. Ritchie egyáltalán nem hajlott a blues felé. Az egyetlen zenész, aki ezen a téren hatással volt rá s akinek volt köze a blueshoz, az Hendrix. Ritchie játéka a brit rock and rollból fejlődött ki, a rhythm and blues hatása nélkül. Persze, tud ő blues-t is játszani, ha akar, de ez sosem befolyásolta igazán a zenéjét. Jammelés során sokszor előjön blues-témákkal, csodálatos gitárjátékkal. Jó lenne, ha ezeket a közönség is megismerhetné, de ő nem akarja.”           

                                                                               *

Időrendben haladva, az „In rock” után a „Gemini Suite”-tel kellene folytatnunk, ám ez semmiképp sem tekinthető Purple-lemeznek, sokkal inkább Lord „magánvállalkozásának”. Értékeiről, erényeiről már ejtettünk szót, azt viszont még érdemes megemlíteni, hogy alig keltett sajtóvisszhangot. Hiába sokkal kiforrottabb a „Concerto”-nál, az újdonság varázsa elmúlt, úgy tekintettek rá, mint a Purple egy újabb „vadhajtására”. Pedig ami nem jött össze a „Concerto”-ban, mármint a klasszikus és a rockzene összeházasítása, itt sikerült. Nem pusztán egymás mellett játszott két, teljesen különböző zenekar (egyszer egyik, másszor másik), hanem együtt. Blackmore bár koncerten még játszotta, de a lemezfelvételre már nem volt kapható. „Belefáradtam a klasszikus zenekarokkal való munkába. Az „In rock” az én lázadásom volt ez ellen, Ian, Roger és én hard rockot akarunk játszani, csakis rockot. Már nagyon unalmasnak kezdtem érezni ezt az egész szimfonikus zenekarosdit. Arra gondolok, hogy játszom az Albert Hallban, a nézőtéren ül egy csomó ember karba tett kézzel, én ott állok egy hegedűs mellett, aki mindig befogja a fülét, amikor elkezdek szólózni. Ez nem nagyon dob fel… de Jon sikere miatt örültem neki… Most nem együtt írjuk a számokat, mint korábban, de zeneileg nem váltunk szét. Szeretjük egymás szerzeményeit. Boldog, hogy megcsinálhatta a szimfonikus anyagát, most pedig a bandával való munkát élvezi... Azt hiszem, Jon is kielégítette már saját étvágyát”.  

Előzmények itt:

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/06/a_nagymama_kedvence

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/13/4_fejezet_csitt_felvetel_indul

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/20/a_klasszikusok_871

A Deep Purple kemény magja tehát változásokat akart. A két alapember, Blackmore és Lord azonban tudta, hogy új zenészek is kellenek. Az alapvető gond Rod Evans volt, aki a hatvanas évek közepének jellegzetes angol stílusában énekelt, tagadhatatlanul igen jól. Ekkor azonban már más szelek fújtak. Megjelent a színen a Led Zeppelin (első lemezük éppen 1969-ben), mely az addigiaktól merőben eltérő új hangot hozott, elsősorban énekben, de  gitárhangzásban is. A Purple még Amerikában turnézott, amikor Ritchie, Jon és Ian Paice közölte a menedzserrel, Colettával, hogy új énekest akarnak. Történt, hogy Blackmore korábbi Outlaws-beli dobos zenésztársa, Mick Underwood átmenetileg csatlakozott egy már évek óta mérsékelt sikerrel működő nyugat-londoni, popzenét játszó bandához, az Episode Sixhez, melynek énekesét Ian Gillannek hívták. Underwood tudta, hogy Blackmore új énekest keres, így aztán Ritchie és Jon 1969 egyik júniusi estéjén beült egy londoni klubba, hogy meghallgassa az Episode Six produkcióját. Rögtön az előadás után Lord feltette a kérdést Gillannek, belépne-e a Deep Purple-be. Ian igent mondott. Nem tudna esetleg egy basszusgitárost is ajánlani? Gillan tudott, zenésztársát, Roger Glovert javasolta.

    Lett tehát a Purple-nek  - két zenészen kívül – két szövegírója is. Utóbbival, mármint a szövegírással Lord és Blackmore egyáltalán nem foglalkozott, de interjúkban elismerték, hogy melódiák komponálásához sem értettek igazán. Lordnak ugyan ehhez megvoltak a zenei alapjai, ám nem különösebben szeretett dalokat írni, Blackmore pedig, mint később látni fogjuk, sosem tartotta magát jó dalszerzőnek (ebben később Glover volt nagy segítségére). Igaz, ami igaz, kezdetben Gillan és Glover számaitól sem voltak elragadtatva, s ezt maga Roger is tudta, amikor egy interjúban elmondta, hogy az Episode Sixből hozott számaik tele voltak oroszlánokkal meg majmokkal („nem is volt olyan szövegünk, amiben majom ne szerepelt volna”).  Aztán megmutatták nekik a „Hallelujah” című szám demofelvételét (a szerzők nem ők voltak), s bár kereken egyikük sem mondta ki, de nyilván nem ilyesmit képzeltek el ahhoz, hogy átírják a hard rock történetét. Ráadásul Glover átvétele még nem is volt napirenden, olyannyira nem, hogy Evans és Simper még tagok voltak, és az eredeti ötös bement a De Lane Lea stúdióba, hogy Lord és Blackmore átírásában valamit kezdjenek a számmal. Alig két órát töltöttek ott, de a három „szakadár” visszament és újrakezdték a munkát Gillannel és Gloverrel. Rogert még aznap este meghívták a zenekarba, aki úgy válaszolt, hogy még gondolkodni fog rajta. Másnap felhívta Lordot, hogy elfogadja az ajánlatot. Igaz, olyan nagyon a többiek sem bíztak a képességeiben, mert három hónapos próbaidőre vették fel.  Glover úgy egy év múlva, egy stúdiómunka után messzi, skóciai turnéra vonatozva megjegyezte: „Ó, nem olyan jó, mint amilyen lehetne”. Mire Lord: „Roger, nincs igazad. Ha jobb lehetne, akkor jobb is lenne. Az van, ami van, úgyhogy kussolj, bazmeg.” 

           Az Episode Six. Gillan balról a harmadik, a jobb szélen Glover

Ian Gillan 1945. augusztus 19-én született London egyik elővárosában. Zenei képzésben nem részesült, hangszeren – szájharmonika és konga kivételével – tudtommal nem játszik. Az Episode Six előtt névtelen kis zenekarokban énekelt. 1984-ben nősült, egy bizonyos Bron nevű hölgyet vett el (házasságukat később kétszer is megerősítették), egyetlen gyermekük, Grace Gillan egy kis bandában énekel, de párszor fellépett apjával is.

                               Gillan és macskája

                Gillan és felesége, Bron, lányukkal, Grace-szel

                        Grace Gillan napjainkban

Roger Glover 1945. november 30-án született Walesben, nagyjából tízéves korában költöztek Londonba. Az Episode Six előtt csak egy iskolai zenekarban játszott. Kétszer nősült, három lánya van, a legidősebb, az 1976-ban született Gillian Glover jelenleg is rockénekes. 

                 Glover elsőszülött lányával, Gilliannel

                Apa és lánya napjainkban

Jon Lord (teljes neve John Douglas Lord) 1941. június 9-én született Leichesterben. Ötéves korától vett klasszikus zongoraleckéket. 1959-től Londonban egy drámaiskolába járt, színésznek készült. Közben a megélhetésért éjszakai klubokban zongorázott. 1960-ban a dzsesszt játszó Bill Ashton Combo tagja lett. A Deep Purple 1976-os – átmeneti – megszűnését követően 1978 és 1984 között a Whitesnake-ben játszott. 2002-ben végleg kilépett a Purple-ből, ezt követően szólóban folytatta. Kétszer nősült, első házasságából született Sara nevű lánya. Másodszor zenésztársa, Glenn Hughes korábbi barátnőjét, Vickie Gibbst vette feleségül, aki egyébként Ian Paice feleségének ikertestvére. Egy lányuk született, Amy. 2011-ben diagnosztizáltak nála hasnyálmirigyrákot, 2012. július 16-án hunyt el Londonban, 71 éves korában.

                         Lord és idősebbik lánya, Sara

                Sara, Jon és Amy

Ian Paice 1948. június 29-én született Nottinghamben. Csak 15 évesen kezdett el dobolni, először apja tánczenekarában játszott. A Purple első, 1976-os feloszlása után a Paice Ashton Lord formációval egy lemezt készített, majd 1979-től három évig a Whitesnake-ben játszott. 1982 és 1984 között Gary Moore zenekarában dobolt. A jelenleg Deep Purple nevet viselő zenekarban ő az egyedüli alapító tag. Egyszer nősült, három gyermeke van, James, Emmy és Calli. 

                                   Paice, a "babaarcú" (Babyface volt a beceneve)

                       Paice és felesége, Jacky 

    Ez lett tehát a Deep Purple klasszikus felállása; a legsikeresebb, a legemlékezetesebb lemezek megalkotója. Jöhetett, mehetett bárki a csapatból, minden rajongó számára ez volt és maradt az igazi Deep Purple.

              A klasszikus felállás (1970) Chris Walter felvétele

    Lord egy jóval későbbi visszaemlékezésében így beszélt a kezdeti nehézségekről: „Ian eleinte nem találta a helyét, egyszerűen nem tudta, mihez kezdjen a csodálatos hangjával. Mintha Roger lett volna a tolmácsa. Úgy értem, ha Ian előállt valami különös ötlettel az éneklésben, csak hogy lássa, mennyire szárnyalnak az elképzelései és ezek porig égve a földre hulltak, Roger oltotta el a tüzet és szedegette össze az ötletek darabjait. A zenekarban senki sem tudta igazán, merrefelé akar haladni az énekével Ian. Kivéve Rogert.”

   Az első felállás 1969. július 4-én adta utolsó koncertjét Cardiffban, két nap múlva pedig hivatalosan is bejelentették a kettős tagcserét. Az érintettek persze már tudtak róla, hogy menniük kell. Evans éppen az esküvőjére készült, amikor a fülébe jutott a hír… szép nászajándék lehetett. A menedzsment különféle végkielégítéseket kínált fel a távozóknak. Evans azt választotta, hogy a vele fölvett három album után továbbra is kapja a jogdíjakat. Ez egy darabig ment is, aztán történt egy különös eset, amire még visszatérünk. Simper beperelte a menedzsmentet, amiért felbontották a szerződését, de az ügy végül bíróság nélkül megoldódott, kiegyeztek 10 ezer fontos egyösszegű végkielégítésben.

                  Simper beperelte a menedzsmentet

   A Gillannel és Gloverrel felálló zenekar első fellépése már pár nappal a csere után megtörtént a londoni Speakeasyben, hatalmas sikerrel. Arról, hogy mit játszhattak, fogalmam sincs, nyilván csak az előző csapat számait, újakat aligha, hiszen olyanok még nem voltak. A helyzet furcsasága, hogy a zenekar harmadik lemeze még meg sem jelent. Mindemellett minden lehetséges fellépési lehetőséget lekötöttek, és fokozatosan nekiláttak új számok írásának is. Az első közös szerzemény a később „Speed king” címen ismertté vált opus lett. Közben a zenekar új bázist is kapott a gyakorláshoz és új számok írásához, a londoni Hanwell Community Centre-ben. Ez a meglehetősen nagy épületkomplexum – viszonylagos elszigeteltsége miatt – a korabeli rockbandák kedvelt próbahelyévé vált, s miközben dolgoztak, gyakran leálltak és elhűlve hallgatták, miket művel az épület másik szárnyában az „új” Deep Purple. Köztük volt a Spice, mely épp akkortájt szerződtetett új billentyűst Ken Hensley személyében. A zenekar rövidesen Uriah Heep néven vált ismertté. Hensley fokozatosan új irány szabott a csapatnak, a kissé dzsesszes, blues-os, sőt progresszívnak is nevezhető stílusból átvezette a csapatot egy dallamos hard rockba. A Heep szinte egy időben indult a Deep Purple-lel, és a 70-es évek legelejétől túlságosan nem is különböztek egymástól. Csak náluk éppen fordítva történt  minden. A Purple-nél a zenei irányítás lassan átcsúszott Lord kezéből Blackmore-éba, a Heepnél viszont a szólógitáros, Mick Box kénytelen volt átengedni a vezérszerepet a sokkal termékenyebb billentyűsnek, Hensleynek. Valaki (elég mértékadó személy) valahol azt írta, hogy a hard rockban a billentyűs játék szabálykönyvét Ken Hensley írta, és ebben sok igazság van. A Heepben ráadásul minimum hárman is háttérvokáloztak az egészen különleges képességű szólóénekes, David Byron mellett, sőt Hensley több saját szerzeményét maga énekelte. Érdekesség, hogy a Spice – ezen a néven – éppen a Purple előzenekaraként adta utolsó koncertjét, 1970. február 21-én. 

                 A Hanwell Community Centre

                               A Spice, mint a Purple előzenekara

    Glover így emlékezik: „Tudtuk, hogy a Uriah Heep elég sokat vesz át tőlünk. Egy este, koncertről hazaérve a lakásban Lorddal leültünk a tévé elé. Egy zenekar játszott… leesett az állunk. Ugyanaz a hangzás, riffek, gitár-orgona felelgetések, hosszú gitárszólók. Csak néztünk: hát ez meg  mi a fasz?” Nos, ez volt a Uriah Heep. Nevezték őket a szegény ember Deep Purple-ének, Európa Beach Boys-szának, és csakugyan elég kevés olyan Deep Purple-rajongó lehet, aki egyidejűleg ne kedvelte volna őket.

   Történt közben még egy lényeges változás. Az EMI kiadó új leányvállalatot hozott létre Harvest Records néven, melynek elsődleges célja az angliai úgynevezett underground vagy progresszív zene istápolása volt. Olyan együtteseket kívántak megjelenéshez segíteni, amelyek leginkább a felsőoktatásban tanuló képzettebb, zeneileg igényesebb fiatalok körében voltak ismertek, de nem volt széles körű népszerűségük. A lemezcég megindításával Malcolm Jones producert bízták meg, 1969 vége felé. Noha a későbbiekben senki sem sorolta a Deep Purple-t az undergroundhoz, ők is idekerültek, miként az ismertebbek közül a Pink Floyd, vagy az Electric Light Orchestra. Jones ugyan egésze másfajta Deep Purple-t képzelt el, amikor beállítottak hozzá a „Hallelujah”-val de még akkor sem rebbent meg a szeme, amikor előálltak Lord régóta dédelgetett ötletével, a „Concerto for group and orchestra” című vállalkozással.

   „Már vagy öt éve érlelődött bennem ilyenfajta gondolat, de mostanáig nem játszottam olyan zenekarban, amivel megvalósíthattam volna” – mondta Lord. Igazából maga sem tudta, képes-e megírni egy szimfonikus zenekarra és rockbandára komponált művet, hiszen addig csak rövidebb szimfonikus betéteket írt (pl. az "April"-hoz), fafúvósokra és vonósokra. Egy komplett szimfonikus zenekarra komponálni már sokkal nagyobb kihívás volt.

     Jones támogatásán kívül Edwards és Coletta is jó ötletnek tartották, és még mielőtt Lord nekilátott volna, máris lefoglalták a londoni Royal Albert Hallt és lekötötték a Royal Philharmonic Orchestrát, Malcolm Arnold vezényletével. Arnold (aki komponistaként Oscart nyert a Híd a Kwai folyón című film zenéjével, majd később lovagi címet is kapott) igen elismerően nyilatkozott Lord munkájáról, sokat segített neki a hangszerelésben. A széles körű médiaérdeklődéssel kísért eseményre 1969. szeptember 24-én került sor (ugyanekkor mutatták be Arnold VI. szimfóniáját is), zajos közönségsikerrel. A hivatalos fogadtatás elég vegyes volt, de a célt elérték: a Purple még soha nem kapott ekkor médiafigyelmet Angliában, mint ekkor. Éppen ez volt a menedzsment szándéka; miközben Amerikában már népszerűek voltak, otthon alig ismerték őket. Érdemes megnézni a mellékelt, 1969 elejéről származó „árlistát” (egyszeri fellépési gázsik Angliában), mely jól mutatja, hogy több korabeli neves (és azóta névtelenné vált) zenekarhoz képest mennyire alulértékelték a Purple-t.

             A csapat Malcolm Arnolddal (balról a harmadik)

          Egy árlista 1970-ből

   Blackmore nem volt elragadtatva Lord magánprojektjétől, ettől eltekintve briliáns szólót játszott a Gibsonnal, nem sokkal a kissé nyögvenyelősen induló kezdet után. A gitár belépését Paice és Glover ötlettelen (bum-bum-bum-bum) ritmusadása kíséri, bár ez aligha az ő hibájuk.  Blackmore szólamának csak az eleje és a vége volt megírva, a többi improvizáció. Csupán a legvégén kellett visszatalálnia a nagyzenekarnak a partitúrában megírtakhoz. Lord nagyjából 60 másodperesre tervezte Blackmore szólóját, ehhez képest 3 perc 32 másodpercet játszott egyhuzamban. Erről így nyilatkozott. „Bár úgy érzem, a koncert sikeres volt, de egyáltalán nem az az irány, amerre haladni szándékozunk … sosem hallgattam meg a koncertfelvételt. Valamiféle újdonságnak számított akkor a zenei életben. Nem nagy öröm, amikor vagy huszonöt hegedűs ül melletted. Csak egy kis Vox erősítővel játszottam, de befogták a fülüket, azt mondták, túl hangos.”   

                          A "Concerto" lemezborítója

               Az előadás

A mű első tétele Blackmore szólójával. Érdemes figyelni a nagyzenekar tagjainak arcát!

https://www.youtube.com/watch?v=pG1h8FUIDNU

    Gillan jóval később szintén azt mondta, hogy sem neki, sem Glovernek nem volt ínyére ez a kitérő. Gillannek csakugyan csak a 12. alabárdos szerepe jutott, nyúlfarknyi ének, aminek szövegét a legutolsó pillanatban írta meg az akkoriban nagyivónak számító Arnold és egy üveg Chianti társaságában. Paice-nek jutott egy – szerintem túl hosszú és unalmas – dobszóló, de a főszereplő természetesen Lord volt. A koncertről készült felvétel 1970 januárjában jelent meg lemezváltozatban, annak a Martin Birchnek a produceri irányításával, aki még nagy szerepet kap a Deep Purple pályafutásában. Filmfelvétel is készült a koncertről, ám a rendezőnek láthatóan fogalma sem volt az egészről. Blackmore pl. már egy perce nyomta a szólóját, amikor még mindig Glovert és Paice-et mutatták. A darabot egyébként még egyszer előadták, a Hollywood Bowlban a Los Angeles Philharmonic Orchestrával, 1970..augusztus 25-én. 

     Jómagam éppen tíz évvel később találkoztam először a teljes „Concerto”-val, elég elképesztő helyen. 1979 nyarán hajóval utaztam Izlandra, és visszafelé – a menetrend furcsaságai miatt – meg kellett állnunk a Feröer-szigeteken. Mit lehetett csinálni három napon át Tórshavnban, ebben a kisvárosban, ahol ráadásul szinte szünet nélkül esett az eső? Nos, találtam egy lemezboltot, az akkori magyar viszonyokhoz képest hihetetlen választékkal. Ott láttam meg először a „Concerto”-t teljes valójában, és mivel a forgalom elég csekély volt, fejhallgatóval végig is hallgattam. Megvenni nem mertem, mert nem tudtam, kihúzza-e a pénzem a legközelebbi nem-konvertibilis kikötőig, az NDK-beli Warnemündéig. Végül kitartani látszott, így vettem meg Koppenhágában a Rainbow akkor éppen vadonatúj lemezét, a „Down to Earth”-öt. Igazság szerint a Rainbow akkor már jobban érdekelt, mint a „Concerto”. Már ismertem Lord egy másik rock-szimfonikus művét, az egy évvel később a londoni Royal Festival Hallban bemutatott „Gemini Suite”-et, amit ugyancsak Malcolm Arnold vezényletével adtak elő a The Orchestra of the Light Music Society közreműködésével. Ezen még részt vett Blackmore és Gillan is, ám a stúdiófelvételen már nem. Ezen Albert Lee gitározik, Tony Ashton énekel, valamint Yvonne Elliman, aki a Jézus Krisztus Szupersztárban Mária Magdolna szerepét énekelte lemezre. Lord a következő években még két szimfonikus lemezt produkált, a Windows (1974) és a Sarabande (1976) címűt.

    Nem tartozik ugyan a zenéhez, de a történeti hűség kedvéért jegyezzük fel, hogy Blackmore, bő egy héttel a „Concerto” bemutatója előtt feleségül vette Hamburgból hozott szerelmét, Bärbel (Babs) Hardie-t, akivel már két éve éltek együtt. 

         Ritchie és Babs, valamint Lord és ???

            Ritchie és Babs esküvője (R. mellett Derek Lawrence, a többit nem tudom)

   1969 novemberében végre-valahára megjelent a zenekar harmadik stúdiólemeze, a „Deep Purple”. Túl azon, hogy ez az első felállás legjobb albuma, a helyzet tiszta kabaré. Gillannel és Gloverrel már javában írták és játszották az új számokat, amikor még mindig a „régi” korszak lemezét kellett népszerűsíteniük. A koncerteken együtt játszották az új és az előző felállás számait; az előbbiből persze nagyon kevés volt. Az új lemez stúdiómunkálatait 1969 októberében kezdték Londonban és 1970 áprilisában fejezték be. Több hangmérnök is dolgozott rajta, közülük a borítón Martin Birch-öt nevezték meg, mint „katalizátort”.

             Már folynak az "In Rock" felvételei. Érdekes, hogy - ha jól látom - Blackmore már itt Stratocasteren játszik, vagy leglábbis próbálkozik. Az első albumuk, amin már végig Straton játszott, a következő, a Fireball volt

   1970 elején a  Tetragrammaton lemezcég csődbe ment, jó pár ezer dollár tartozással a Purple felé (is). A kiadót szerencséjükre felvásárolta a Warner Brothers. A menedzsment és az új lemezcég tárgyalásai hónapokig elhúzódtak, s ezzel nemcsak az új lemez kiadása csúszott, hanem elmaradt a tervezett amerikai turnéjuk is. Ehelyett Angliában és több európai országban léptek fel, s repertoárjukban már ott szerepelt több, az új lemezre készült szám is. Visszaemlékezések szerint Blackmore többször is frenetikus, hosszú szólókat adott elő. Egy alkalommal Liverpoolban ellopták az egyik értékes Stratocasterét. Az történt, hogy a „Mandrake root” előadása közben, amikor villódzó fények töltötték be a színpadot, Blackmore általában összetört egy régi gitárt, amit később, ha nem volt teljesen totálkáros, a roadja, Hansford összeragasztott. Ezúttal is föl-le dobálta a gitárt, de kijött belőle a jackdugó, és letette a színpad szélére. Közben berohant a takarásba másik gitárért, és a villogó fényben fejjel összeütköztek Hansforddal. Ez idő alatt a másik gitár ott maradt a színpad szélén, és valaki elemelte, gondolván, ez is a show része. A menedzsment sürgősen hirdetést adott fel, melyben 100 font jutalmat tűznek ki a visszajuttatónak (nem kérdeznek semmit!). És hát mit szól egy rendes szülő, ha a gyereke hazaállít egy Fenderrel? Hát ezt meg hol szerezted, édes fiam? Amikor kiderült, visszajuttatták a koncert helyszínére, s bár a zenekar már úton volt egy svájci fellépésre, utánuk vitték a megkerült gitárt.

                        Nyomozás az eltűnt Fender után

   Blackmore első Fender Stratocastere egyébként eredetileg Eric Claptoné volt. Maga sem emlékezett pontosan, hogyan került hozzá. Hansford úgy tudja, Clapton odaadta a roadjának, az pedig eladta neki. Clapton már nem nagyon szeretett játszani ezen a példányon. A dolog érdekessége, hogy ez a gitár valójában egy öszvér volt: a nyaka Telecaster, a teste pedig Stratocaster.

                           Clapton azzal a Fenderrel, ami végül Blackmore-hoz került (1969-es felvétel, amikor Clapton a rövid életű Blind Faith tagja volt)

   Egy interjúban feltett kérdésre, hogyan sikerült a váltás a két gitár között, ezt felelte: „Az első Strat, amit használtam, Eric Claptoné volt. A nyaka olyan erősen meghajlott, hogy szinte lehetetlen volt rajta játszani….(a váltás) nehezen ment, mert a Gibsonon elég könnyű egyik húrról a másikra ugrani, de a Fenderen a húrok feszesebbek, úgyhogy meg kellett küzdenem vele. De megcsináltam, mert fantasztikusan jó a hangja, különösen amikor a wah-wah effekteket játszom. . .. A következő hónapokban ezzel bajlódtam. A Gibson is nagyon jó gitár,m de nem tudtam kihozni belőle ugyanazt a hangminőséget. Ennek valahogy melegebb volt a hangja, de ha a Straton csak egyetlen rossz hangot fogsz le, azt mindenki azonnal észreveszi. Igazi szörnyeteg, de érdemes volt megzabolázni.”  Maga sem emlékezett pontosan, hogy mikor váltott át teljesen a Stratocasterre. Koncerteken eleinte hol ezt, hol azt használta. Annyi bizonyos, hogy a készülő új lemez (az In Rock) számainak egy részét, így a „Child in time” híressé lett szólóját még Gibsonon játszotta. 

   Az új lemez csak lassan készült. Márciusban aztán Blackmore váratlan telefonhívást kapott korábbi munkaadójáról, Dave Sutch-tól, aki meghívta egy jam sessionre Hampsteadba, egy klubba. Elfogadta a meghívást és odament Matt Fisherrel együtt. (Ő volt az, aki mint a Procol Harum billentyűse  Hammondon közreműködött a világslágerré lett „A whiter shade of pale” megalkotásában.) Sutch fel is vette, és az anyag (egy része) felkerült az 1972-ben kiadott „Hands of Jack the Ripper” című lemezére. (Blackmore úgy emlékszik, a jam session után Sutch a kezébe nyomott 500 fontot "a ma esti munkádért".) Mivel borzalmas, a meghallgatásától megkímélem az olvasót, de ha valaki mégis szeretné, megtalálja a YouTube-on.

                  Sutch lemeze

   Időközben Derek Lawrence, a Purple korábbi producere két éjszakára, április 20-ra és május 23-ra kibérelte a De Lane Lea stúdiót, és egy jam sessionre alapuló stúdiófelvételre kért fel néhány kiváló zenészt. Köztük volt Blackmore, Paice, Big Jim Sullivan, Tony Ashton (billentyűsök), Albert Lee (gitár) és mások. A zenészek fantázianéven szerepeltek a lemezen, Blackmore pl. „Boots” volt, Paice „Speedy”, Sullivan „The Boss”. A „Green Bullfrog” címmel megjelent lemez mind Amerikában, mind Európában megbukott, alig adtak el belőle pár száz példányt.

                        A Green Bullfrog lemez és egy szám róla

 https://www.youtube.com/watch?v=xxIsRM1E060

   Ugyancsak az 1970-es év eseménye, hogy Gillan lemezre énekelte a Jesus Christ Superstar címszerepét. Azért került képbe, mert Tony Edwards elküldte a „Child in time” felvételét a Webber-Rice szerzőpárosnak, akik éppen rockénekest kerestek a főszerepre. Különös módon a zeneszerzőt, Webbert nem nyűgözte le Gillan hangja, Tim Rice volt az, aki kiállt mellette, így kapta meg a szerepet.

   Időközben a menedzsment egyezségre jutott a Warnerrel, mely kifizette a Tetragrammaton mintegy 40 ezer dolláros tartozását a zenekarnak, újra kiadta Amerikában a „Concerto”-t, és várta az új lemezt is. És 1970. június 3-án Angliában megjelent az „In rock”

Előzmények itt:

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/06/a_nagymama_kedvence

https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/04/13/4_fejezet_csitt_felvetel_indul

 Dániából visszatérve a Deep Purple szinte azonnal a londoni Pye stúdióba ment, ahol egy májusi hétvégén feljátszották az első lemez összes számát, melyeket a következő hétfőn Lawrence még melegében meg is kevert. A gyors munka egyáltalán nem meglepő azok után, hogy hónapokon keresztül gyakorolták és játszották ugyanazokat a számokat és mindannyian bőséges tapasztalatokat szereztek stúdiózenész korukban. Visszaemlékezések szerint szinte minden dal első lejátszás után került föl a korongra. Ha valamiben elbizonytalanodtak, Lord lekottázta, úgy játszották és énekelték fel. Ez a munkamódszer, mint később látni fogjuk, különösen kedvezett Blackmore-nak, aki máig utálja a stúdiómunkákat.

     A Tetragrammaton képviselői nagy megelégedéssel hallgatták meg a felvételeket és a lehető leghamarabb piacra akarták dobni a lemezt. Kislemezre a „Hush”-t (magyarul csitt) választották ki mind a brit, mind az amerikai piac számára (a B-oldalra a „One more rainy day” került), meg is jelent júniusban. Pár héttel később a zenekar három rádiófelvételt készített a BBC egyik stúdiójában, annak saját hangmérnökeivel. (A kislemez számain kívül még a „Help”-et vették fel.)

    Az angliai koncertek elég keservesen jöttek össze. Az elsők egyikét roadjuk, Ian Hansford szervezte, egyéb ismeretség híján saját lakóhelyén, Warringtonban, a helyi Red Lion Hotelben. A gázsi nem volt annyira fontos számukra, inkább a fellépési lehetőség, így aztán a szálloda tulajdonosa nem is ígért mást, mint benzinköltséget, éjszakai szállást és étkezést. Furcsa manapság ilyeneket leírni, tudván, hogy alig néhány év múltán a Deep Purple a világ egyik legjobban fizetett zenekarává vált. A kortársak emlékei alapján erről a fellépésről is leginkább az maradt meg, hogy – akárcsak Dániában – iszonyú hangerővel játszottak, Blackmore pedig minden látványelemet, amit korábban Sutchnál megtanult, itt is bedobott. Egyik londoni fellépésüket – mint új reménységekét – megnézte Mick Jagger is, de amint Colettának a  koncert után elmondta, nem ragadta meg a zenéjük.

          Az első felállás. Balról Blackmore, Simper, Evans, Paice és Lord

    A hírnév, vagy maradjunk szerények, a puszta ismertség igen lassan született meg. A menedzsment tapasztalatlan volt és hiába fizettek heti 50 fontot egy újságírónak, saját sajtósként, publicitásuk messze elmaradt kortársaikétól. Simper ezt úgy mesélte el, hogy miközben Európában (jó brit szokás szerint Angliát nem sorolták Európához) már zajos sikereket arattak, odahaza szinte semmi sem jelent meg róluk. „Csak bekapcsoltuk a rádiót és folyvást az ömlött belőle, hogy micsoda nagy zenekar a Ten Years After. Nem mintha bármi bajunk lett volna velük, de mást sem lehetett hallani, mint hogy Alvin Lee a nyugat leggyorsabb kezű gitárosa. Ilyenkor szokta mondani Ritchie: bassza meg, törött karral is lesöpröm…”.

    Hamarosan meghívást kaptak a Sunbury Fesztiválra (augusztus 9-11.), bár a plakátokon alig lehet megtalálni a nevüket. Fellépett még Joe Cocker, Arthur Brown mint első számú húzónév, a Nice (Keith Emerson csapata), a Jeff Beck Group, a Ten Years After és más, ismert (vagy azóta elfeledett) zenekar. Nem rossz névsor, manapság legföljebb egy grandiózus segélykoncertre lehetne összehozni ennyi nagyágyút, de hát akkoriban vagy még nem mindegyikük számított annak, vagy úgy is mondhatnánk, s talán ezzel járunk közelebb az igazsághoz, hogy soha annyi klasszis zenészt nem termelt ki a brit rockélet, mint a 60-as, 70-es évek fordulóján. Simper így emlékezik: „Miközben a zenekar készülődött a fellépésre és Ritchie meg én az erősítőket próbálgattuk, kisétált Alvin Lee, ponchóban, mint valami Clint Eastwood, és persze a közönségből mindenki tudta, ki ő és üvöltöttek. Alvin elkezdett játszani és előadta a leggyorsabb gitárfutamait, közben Blackmore elég rosszkedvűen nézte. Aztán Ritchie kezdett el játszani és a legkáprázatosabb dolgokat művelte, amit csak valaha hallottam. A tömegnek meg fogalma se volt róla, ki ez a srác, előtte nem volt semmi üvöltés vagy hasonló ováció. Ha egyszer Ritchie-nek olyan volt a kedve, hozzáállása, ő volt színpad királya. Megvolt hozzá az ereje, hogy a közönség a tenyeréből egyen…”.

           A Sunbury fesztivál plakátja. Nem könnyű megtalálni rajta a DP nevét

     Érdekes visszagondolnom azokra az időkre, amikor már mind Alvin Lee, mind Blackmore zenéjét elég jól ismertem (mondjuk ’71-72 körül). Nagyjából egyformán kedveltem a Ten Years Aftert és a Deep Purple-t, nem igazán tudtam eldönteni, melyikük a jobb gitáros, legföljebb azt, melyik tetszik jobban. (Ha az illető Alvin lenne, akkor feltehetően most róla írnék – vagy nem írnék – könyvet.) Akkor még azt hittem, a Ten Years After is nagyon jó zenekar, aztán kiderült, van egy kivételes képességekkel megáldott szólógitáros (meglehetősen silány énekhanggal), akit három másik, nem zseniális, de azért kiválóan képzett zenész kísér. Emlékszem, amikor 1983-ban Alvin Lee fellépett a Budapest Sportcsarnokban, három nevesincs, ám ugyancsak kitűnő zenész dolgozott mellette. (Ilyen érzés a Deep Purple esetében fel se vetődhetett volna.) Lee a legnagyobb korszaka és a pesti fellépése között eltelt időben nem igazán alkotott maradandót, abból élt, amit jó tíz évvel korábban megcsinált, de azt még mindig kiválóan tette, miként társai is. (Lee 68 évesen, 2013-ban hunyt el egy rutin-szívműtétet követően.)

                                             Alvin Lee

     Több hónapnyi ideiglenes lakás után a menedzsment állandó lakhelyet bérelt Nyugat-Londonban a zenekar számára. Lord és Simper osztoztak az egyik hálószobán, Evans és Paice a másikon, a két road a harmadikon, Blackmore és felesége, Babs pedig a negyediken. Hansford így emlékezik ezekre az időkre: „Ritchie egész nap csak gitározott, semmi mást nem csinált, egész álló nap gyakorolt.” Babs jelenléte csupán csekély feszültséget keltett. „Mindent csak Ritchiért tett... , egy kicsit erőszakosan, de azért kedvesen.”

     A Tetragrammaton végre júliusban kiadta Amerikában az első Deep Purple-albumot, melyből napok alatt elkelt 30 ezer példány. Bár a zenekar a „Help”-et akarta kislemezre tenni, a kiadó a „Hush” mellett tette le a voksát, s mint kiderült, ez még akkor is jó döntésnek bizonyult, ha azokban az időkben a rádióállomások erősen ódzkodtak a 3 percesnél hosszabb számok lejátszásától (a „Hush” kereken négy és fél perces). Egy hónapon belül 600 ezer példány fogyott belőle, ezzel egyből a 13. helyre kúsztak fel a Billboard százas listáján, s végül a 4. helyig jutottak 1 millió fölötti eladással. A Tetragrammaton máris átutalt negyedmillió (!) dollárt a zenekarnak, megélhetésre és arra, hogy már azon év októberében utazzanak Amerikába egy újabb lemez felvételére. Különös módon Angliában az EMI még ekkor sem  igyekezett a lemez kiadásával.

                          Az első album

    Milyen lemez is a „Shades of Deep Purple”?  Hogy akkoriban milyen hatással lett volna rám, sosem tudom meg, hiszen, mint említettem, előbb hallottam a negyedik albumukat, mint a legelsőt, s mivel az – az „In Rock” – már egészen más képet mutatott róluk, legföljebb így utólag lehetne okoskodni. Kezdjük ott, hogy az instrumentális nyitószám, az „And the address” mai szemmel óriási merészség, de akkoriban nem volt az. Gondoljunk csak arra, hogy a 60-as évek egyik legmeghatározóbb csapata, a Shadows (ha éppen nem énekelt velük Cliff Richard) csupa instrumentális számot játszott. (És milyen jól szólnak még ma is! Mostanában játszotta le a Performance nevű zenei tévécsatorna egy a közelmúltban tartott nosztalgiakoncertjüket. Hank Marvinnak és társainak a keze alatt ugyanolyan csodálatosan szólnak a hangszerek, mint negyven évvel ezelőtt.) Ha csak ebből a számból próbálnánk levezetni a Purple és Blackmore későbbi karrierjét, aligha jósolnánk nekik nagy jövőt a rockpiacon. A szám mindemellett jól szól, Blackmore nem csinál semmi különöset, a dallam szép, de cifrázásnak nincs túl sok nyoma. Blackmore – úgy általában az egész lemezen – nem bontakoztatja ki tudásának teljes fegyvertárát, csupán néhány másodperces kis miniatűröket dolgoz bele a szám menetébe. Ha meghallgatjuk például a Cream pár évvel korábban készült stúdiólemezeit, azt vehetjük észre, hogy Eric Clapton sem gyilkolta agyon a gitárját, amint ezt tette a koncertlemezeken, ahol néha 8-10 perces (valljuk be, néha kissé már unalmas) szólókat nyomott, kétségtelen virtuozitással. A lemez alapján Lord tűnik ígéretesebb zenei vezéregyéniségnek. Övéi az intrók, hosszabbak, csillogóbbak a szólói, de végig ott mozog a háttérben is, az átkötések többnyire az ő művei. A „Hush” lendületes és kemény, már amennyire a Purple zenéje akkoriban kemény volt. A „One more rainy day” balladisztikus, szép melódia. A 4. szám, a „Prelude: Happiness/I’m so glad” második részét kár volt megírni (bár Blackmore épp itt csillogtat meg valamit tudásából). Az első rész viszont kiváló; Lord és Blackmore itt éppen nem fölváltva szólózgatnak, hanem remek unisonóval zárják le ezt a részt. A „Mandrake root”, legelső saját szerzeményeik egyike a lemez legjobb nótái közé sorolható, bár a riff tiszta Hendrix, a „Foxy Lady”-ből átemelve. (Ugyanezt a riffet lenyúlta az Omega is a „Nem tilthatom meg” című számában.)  A meglehetősen hosszú orgonaszólónak Paice és Simper nagyon szépen dolgozik alá; sokszor fogunk még ilyesmit hallani a Purple-től. Blackmore csak egy aránylag rövid időre villan meg, de akkor nagyon. Kicsit Hendrixes torzítós gitárjátékát egy gyors, parányi szólóbetéttel fűszerezi, mely később rendre felbukkan a „Space truckin’” koncertváltozataiban. A Beatles gyors „Help”-jéből szép, lassú romantikus balladát kerekítenek; a vége felé Blackmore már-már hozza húsz-harminc évvel későbbi lassú számokban előjövő önmagát. A „Love help me”-t a kor bármelyik angol zenekara megírhatta volna, messze ez a lemez leggyengébb száma. Hendrix „Hey Joe”-ja meglepő módon boleró- ritmusban kezdődik (ez azután még többször is visszatér), Lord hosszú, lágyan induló, majd felgyorsuló intrójával, melyhez Blackmore is becsatlakozik. Itt viszont meg sem próbálja utánozni Jimit, korabeli legjobb önmagát nyújtja. Ne feledkezzünk meg Evansről sem, aki – ne tagadjuk – nagyon jó énekes (Hendrixnél például klasszissal jobb, ami nem is nehéz; Jimit nem az énekhangja miatt szeretjük, bár előadásmódja kétségkívül rendkívül szuggesztív). Tisztán hozza a szólamait a lassú és a keményebb számokban egyaránt, hangszíne, előadásmódja egyszerre tükrözi a korabeli brit és az amerikai nyugati parti (hippi) hatásokat. Hozzá kell tennünk, hogy a Purple első korszakának mindhárom lemezére jellemző Simper háttérvokálja, ami aztán – megfelelő vokalista híján – a Gillan-korszakban teljesen eltűnik. 

    Egy későbbi újrakevert CD-változatra bónuszként felkerült az albummal egy időben felvett, de rá nem került „Shadows”, melynek csupán az az érdekessége, hogy Blackmore ebben a számban alkalmazza az abban a korban nagyon divatos wah-wah-effektet. Magyarul  hápogtatásnak nevezzük. Erre mondta Huth Marci barátom, hogy lassan már Budi Pali bácsi is hápogtatót használ. (Budi Pali bácsi szülőfalum, Tamási cigányzenekarának nagybőgőse volt.) Ugyancsak bónusz a „Love help me” instrumentális változata, a „Help” és a „Hey Joe” egy másfajta feldolgozása (utóbbiak BBC-felvételek, az eredetinél több és jobb Blackmore-ral), végül a „Hush” élőben játszott amerikai tévéfelvételének hanganyaga, mely elég gyalázatosan szól.  

     Október 15-én a Deep Purple Kaliforniába érkezett egy húsz fellépésre tervezett turnéra, a Cream előzenekaraként. Eric Clapton addigra már kellő hírnevet szerzett a Yardbirds-szel és John Mayall Bluesbreakersében, és Angliában már az egyik legjobb, ha nem a legjobb gitárosként tartották számon. Ezt a véleményt persze nem minden muzsikus osztotta, köztük Blackmore sem. Simper egy interjúban erről azt mondta, egyet kell, hogy értsen Ritchie-vel, aki szerint bemehet az ember jó néhány kocsmába, ahol legalább olyan kvalitású gitárosok játszanak, mint Clapton. Blackmore-nak már 1966-ban, Sutch zenekarában voltak közös fellépéseik Claptonékkal és Simper emlékei szerint az amerikai turné idején enyhén szólva is hűvös volt a hangulat a két zenekar tagjai között. A Purple valószínűleg elvárta volna, hogy egy másik angol zenekar tagjai legalább leereszkedjenek hozzájuk pár szavas csevejre, de például Ginger Baker, a Cream dobosa azzal volt elfoglalva, hogy a plakátokon miért ugyanakkora betűméretben nyomtatták ki a két banda nevét. Clapton nyilván tisztában volt Blackmore képességeivel és növekvő hírnevével és aligha töltötte el örömmel.

                 A Cream (Jack Bruce, Ginger Baker, Eric Clapton)

     A Tetragrammaton igazán kitett magáért. A zenészeket, akik pár hónapja még maguk is cipelték felszereléseiket a dániai turnén, most Cadillac limuzinok hozták-vitték, luxushoteleken szállásolták el őket, tévéfellépéseket szerveztek nekik, szinte el sem hitték, hogy mindaz, amit addig csak tévében láttak másokkal, most velük történik meg. Idekívánkozik egy különös történet legelső, még angliai tévéfellépésükről. A David Frost Show-ban kaptak lehetőséget a „Hush” eljátszására, de aznap Blackmore-nak éppen más dolga akadt, úgyhogy a gitáros szerepét Mick Angus játszotta el, aki énekesnek ugyan nem vált be korábban, úgyhogy átmenetileg a zenekar egyik roadja lett. Az előadás természetesen playbackről ment, Angus úgy tett, mintha gitározna, ám senki nem vett észre semmit, már csak azért sem, mert akkor még a kutya sem ismerte a zenészek fizimiskáját.

     De vissza Kaliforniába. Egyik koncertjükön megjelent Jimi Hendrix is, akit a kortársak közül Blackmore talán a legtöbbre tartott és elismerően szólt Simpernek Ritchie játékáról. Ez nagy valószínűséggel a kaliforniai Inglewoodban lehetett, aminek az a különlegessége, hogy az egyetlen videofelvétel itt készült az első felállás koncertjéről. A videotechnika kezdetlegessége miatt a képanyag gyakorlatilag élvezhetetlen, a hang a körülményekhez képest elmegy. A műsor az alábbi volt: Hush, Kentucky Woman, Mandrake root, Help, Wring that neck, River deep mountain high, Hey Joe.

Itt megtekinthető/meghallgatható: 

https://www.youtube.com/watch?v=rbQQ1U3kUbI&t=2637s 

    Az amerikai tévébeli bemutatkozásuk enyhén szólva is tarkára sikerült. Egy a pályafutásukat áttekintő DVD-n is a Hush a nyitószám. Evans selyemhatású narancssárga nadrágban, Paice diszkrét bíborszínű ingben, Blackmore rikító türkizben, s egyáltalán, mindannyian úgy néznek ki, mint akik abban a pillanatban léptek ki a fodrászszalonból, parókahatású frizurával. Blackmore állandóan különös grimaszokat vág, Lord belemerítkezik az orgonába, Evans és a mellette vokálozó Simper pedig lelkesen mosolyogva hajladoznak az előttük táncolókkal. A felvétel Hugh Hefner partiján készült a Playboy Clubban. Lord, aki abban az időben akarva-akaratlanul, kimondatlanul is zenekarvezetőnek számított (vagy inkább szóvivőnek), évtizedekkel később ezt mondta: „Jól akartunk kinézni, nem úgy, mint valamiféle hippizenekar… és jól is néztünk ki, legalábbis mi így gondoltuk…, mások már nem annyira”.

         Blackmore és Lord Hugh Hefnerrel

https://www.youtube.com/watch?v=KiXcqxms3Bs 

    A sikeres kaliforniai bemutatkozás ellenére a hosszú turné a Creammel mindössze három koncertre rövidült, a koncertszervezők egyszerűen levették a műsorról a Purple további fellépéseit. Ehelyett viszont még játszottak a nyugati parton néhány jelentősebb eseményen, többek között a Creedence Clearwater Revival, az Iron Butterfly, a Canned Heat (akkoriban csupa amerikai sztárzenekar) és az Animals társaságában is, majd az eredeti tervektől ismét eltérően még december végén is felléptek a keleti parton, többek közt a híres New York-i  koncertteremben, a Fillmore Eastben. Még Amerikában év végén kinyomtak belőlük egy újabb kislemezt, A-oldalán az ugyancsak igen sikeres „Kentucky Woman”-nel (Neil Diamond szerzeménye), a B-n pedig az instrumentális „Wring that neck”-kel (az angliai kiadáson ugyanez „Hard road” címmel jelent meg).

    Repertoárjuk ekkorra már jócskán kibővült, hiszen a Tetragrammaton nyomására már amerikai koncertkörútjuk előtt dolgoztak a londoni De Lane Lea stúdióban második albumukon, a „Book of Taliesyn”-en. (A stúdió ma is megvan, főként filmek, tévéműsorok utómunkáit végzik, de hajdan sok kiváló rockzenekar is készített is lemezt.)

                             A londoni De Lane Lea stúdió

     A második lemez még meg sem jelent, de már ’69 januárjában nekiálltak a harmadiknak. Közben volt néhány fellépésük Angliában is. Egy koncertért 75-125 fontot kaptak, miközben Amerikában 1000-3000 dollár között volt egy esti gázsijuk. A lemez amerikai megjelenése azért késett, mert a Tetragrammaton egyszerűen elpocsékolta a pénzét néhány üzletileg teljesen sikertelen kiadásra, így egyelőre nem maradt elég tőkéje arra, hogy piacra dobja a „Book of Taliesyn”-t. A zenekar visszatért Amerikába turnézni (az előzetes tervek, miszerint a Rolling Stones előzenekaraként játszottak volna, a Stones visszalépése miatt meghiúsult). Ezúttal is a nyugati parton kezdtek, ám most be kellett érniük megalázóan alacsony gázsikkal.

     Végül, még amerikai turnéjuk alatt, megjelent a második album, Angliában azonban szégyenszemre csak kilenc hónappal később. Borítóját egy később híressé és egyetemi tanárrá vált angol művész, John Vernon Lord készítette. Címét (Taliesyn könyve) egy a 6. század vége felé élt walesi bárdról kapta és a legrégebbi, walesi nyelven írott kéziratos könyvként tartják számon. Összességében a lemez egy fokkal talán jobb az előzőnél, több rajta a saját szerzemény. Több számon is feltűnő Simper hangsúlyosan kiemelt basszusjátéka, különösen a nyitószámban, a „Listen, learn, read on”-ban. Ezt egy instrumentális darab követi, a „Wring that neck”,  ami egy kisebb Lord-betéttől eltekintve Blackmore jutalomjátéka. A kislemezként közepesen sikeres „Kentucky woman” meglehetősen kilóg a sorból (nekem speciel nem tetszik). A „szokásos” Beatles-feldolgozást ezúttal a „We can work it out”  közel sem olyan jó, mint a „Help” átirata, a „Shield” sem a legjobb szerzemények között vonul be a Purple-repertoárba. A lemez vége azonban ismét felfénylik, először az „Anthem”-mel, mely címéhez illően (Himnusz) méltóságteljes, szép vokálokkal, vonósokkal és a Blackmore-ra később is oly jellemző, mollban eljátszott gitárszólóval. A lemezt az Ike és Tina Turner által ismertté tett „River deep, mountain high” feldolgozása zárja. Lord a Richard Strauss-féle „Imígyen szóla Zarathustra” intrójával vezeti fel a számot. A zenekar először merészkedik el a kereken tízpercnyi hosszúságig, más kérdés, hogy nem tudják megfelelő tartalommal kitölteni, így aztán kissé unalmassá válik.

                          A második album

     A „Taliesyn”-t alig néhány hónap múlva követi az egyszerűen „Deep Purple” névvel ellátott harmadik album, ezúttal Bosch egyik festményével a borítóján (Gyönyörök kertje). Máig sem értem, miért ezt a címet választották a lemeznek, mindenesetre nem vall nagy fantáziára. Az előző két albummal összehasonlítva megfigyelhető némi fejlődés, például abban, hogy csupán egy feldolgozás található rajta, Donovan „Lalena” című száma. Igazi szép, szomorú ballada, az eredetit ugyan csak később hallottam, de Evans énekstílusa kiválóan illeszkedik a dal hangulatához, az ember majd’ elsírja magát a hallgatása közben. A meglehetősen hosszú nyitó számot, a „Chasing shadows”-t hallgatva Blackmore gitárjátékáról egyre Hendrix jut eszembe; ő alkalmazta ezeket kis miniatűr, cincogó, bravúros szólókat például az „All along the watchtower”-ben. A „Blind” az egyik kedvencem erről a lemezről, s egyben a legtisztább bizonyíték arra is, hogy Evans hangja erről „szól”, semmi egyébről. Líraian szelíd, legföljebb néha félkemény. Lord továbbra is barokkosan játszik, Blackmore pedig felfedezi a torzítós gitáreffektet. A „Painter” elején majdnem elalszik a hallgató, aztán belevágnak egy közepesen gyors rock and rollba; van benne egy kis „Hush”, egy kis Wring that neck”, így aztán egész elfogadható nóta kerekedik belőle. Blackmore viszont egyre ígéretesebben gitározik. Néha már-már úgy szól a hangszer a kezében, mint nem is oly sokára egy új korszak új lemezén, s ugyanez mondható el a „Why didn’t Rosemary” című dalról is. A háromtételes „April” a Deep Purple első korszakának talán legkiemelkedőbb alkotása. Az első rész Lord és Blackmore gyönyörű összjátékára alapul; felváltva játsszák az alaptémát, miközben a másik cifrázza.  A vonósokra és fafúvósokra (nyilván Lord által) komponált második tétel, a „Concerto…” után már egyáltalán nem meglepő, csakhogy akkor a „Concerto…” még csupán Lord álmaiban szerepelt. A zárótétel a Deep Purple akkori alaphangját hozza; azt a szép szelíd, dallamos rock and rollt, amit a korabeli angol zenekarok többsége képviselt.

         A harmadik stúdiólemez - egyszerűen csak Deep Purple

      Az „April”-ból készült egy különös klip (egy német tévé felvétele, egyetlen, statikus helyzetű kamerával) 1970-ben, amin a zenészekből nem sok látszik, de itt már nyilván a két új fiú „szerepel” – a hang az eredeti, stúdióbeli változat, Evans énekével.

https://www.youtube.com/watch?v=CfZHISHvAvw 

Azért kíváncsi lettem volna, miket művelhettek a fiúk annak idején a koncerteken, bár a korabeli beszámolók szerint ég és föld volt a különbség a színpadi és a stúdióbeli játékuk között. Ha meghallgatom a Cream akkortájt készült koncertalbumát, nagyjából el tudom képzelni, hogy Lord és különösen Blackmore mekkorákat alakíthattak élőben. De ezt már aligha fogjuk megtudni, hacsak – az említett inglewoodi koncerten kívül - egy raktár mélyéről elő nem kerül valamilyen felvétel. 

    Blackmore úgy harminc évvel később ezt nyilatkozta: „Utáltam az első három lemezünket.” Rövidesen az is kiderül, miért. Pedig nincs rajtuk semmi utálnivaló, sem szégyellnivaló. Mások sem mindjárt hard rock szupersztárként kezdték. Egyenletes, természetes fejlődést tapasztalunk, a fiúk szép lassan megtanultak zenét szerezni, saját számokat előadni, de hogy nem sokkal ez után mekkora változás történt a stílusukban, azt még ők maguk a legvadabb álmukban sem képzelték volna.          

   Volt valamikor a hatvanas évek elején-derekán egy Searchers nevű angol zenekar, melyet a kor egyik ismert dobosa és énekese, bizonyos Chris Curtis gründolt; szép sikereket ért el vele, sőt még szólóban is futott egy ideig. Ő is megjárta a híres hamburgi Star Clubot, akárcsak akkoriban a Beatles (Lennon a Searcherst 1963-ban kedvenc zenekarának nevezte), ám hazatérve brit földre új vállalkozásba próbált kezdeni. Valami véletlen folytán elkeveredett egy vacsoravendégségbe, ahol megismerkedett Tony Edwards divatház-tulajdonossal, aki hajlandónak mutatkozott arra, hogy pénzzel támogassa Curtis újonnan dédelgetett zenei vállalkozását, egy Roundabout nevű zenekart. A névválasztás nem volt véletlen, a roundabout ugyanis (többek között) azt jelenti, körhinta. Curtis egy forgószínpadot képzelt el, melyen négy állandó zenész – gitár, orgona, basszus, dob – játszik, s a színpadra fölváltva lépnek fel (majd le) különféle szólisták, hangszeresek és énekesek egyaránt.  Eme eredeti ötletéről elég hamar letett ugyan, de tervezett zenekarához a név megmaradt. Eltelt csaknem egy év, mire 1967-ben izgatottam hívta fel Edwardst és kérte, legyen a menedzsere. „Mindenre megtanítalak. Brian Epstein halott, te lehetsz az új Epstein” (ha valaki nem tudná, nevezett személy segítségével repült az égbe a Beatles).

                           Chris Curtis

    De kik legyenek a zenészek? Curtis nekilátott társakat keresni, s talán nem véletlen, hogy London Chelsea nevű negyedének ugyanabban az utcájában és házában bérelt lakást, mint a máig híres Procol Harum, a Moody Blues, valamint az azóta rég feledésbe ment Artwoods nevű zenekar egy-egy muzsikusa. Utóbbi történetesen billentyűs hangszereken játszott, Jon Lordnak hívták. Curtist leginkább ő érdekelte, Lord pedig, mivel az Artwoods nem igazán ért el sikereket, vevő lett a Roundabout-projektre. Ha már itt tartunk, megtaláltam az Artwoods egyik felvételét. Lord már akkor fantasztikus volt, tiszta progresszív zene. Íme!  

https://www.youtube.com/watch?v=XGCu5B3PUR4

      Derek Lawrence

     Közjáték. 1967-et írunk, a hippimozgalom virágkorát éli. A rádióállomások elkezdték játszani egy teljesen ismeretlen zenekar, a Flowerpot Men „Let’s go to San Francisco” című számát, ami óriási sikernek bizonyult. Kár, hogy a banda valójában nem létezett, stúdiózenészek játszották fel, köztük Nick Simper basszusgitáros. A siker nyomán megpróbáltak valódi, turnézó együttest összerakni a zenészekből, s amikor egyikük megbetegedett, Lord került a helyére. A „virágcserép-emberek” közös karrierjéből fél évre futotta, közben azonban Lord elbeszélgetett Simperrel a Roundabout tervéről. Most már csak egy gitáros kellett. Curtis emlékezett rá, hogy Hamburgban pár éve hallott egy kiváló fiatal gitárost játszani, Simper pedig tudta, hol kell keresni az illetőt.

                    Nick Simper (jobbra) és korábbi zenekara, a Warhorse

     Blackmore jött is, de Curtis ötleteitől nem volt elragadtatva és tüstént visszautazott Hamburgba. Curtis táviratokkal bombázta hónapokon át, mire 1967 novemberében ismét beállított Angliába. Lord így emlékszik: „Hóvihar volt, amikor megérkezett Londonba, egy szál akusztikus gitárral a kezében és még laknia sem volt hol… Azon az estén két számot hoztunk össze, a ’Mandrake root’-ot és az ’And the address”-t…”. Curtisnek mint zenekarvezetőnek azonban fogalma sem volt, milyen is legyen a zenekar, még arról sem, hogy ki milyen hangszeren játsszon. Blackmore: „Megkérdeztem tőle, ki lesz a zenekarban, ki milyen hangszeren játszik. Azt felelte, te vagy a világ legjobb gitárosa, úgyhogy benne leszel a bandában. Második gitáron fogsz játszani. És ki lesz a szólógitáros? Én – felelte. Billentyűs? – Lord. – Ének, basszusgitár? – Az is én… Amikor összetalálkoztam Jonnal, megkérdeztem, mi a fene folyik itt, ez megőrült?” 

    Nem egészen, csupán az ügy iránti lelkesedése kopott el pár hónap alatt. Lord és Simper elmentek turnézni a Flowerpot Mennel Németországba, a menedzser, Edwards, valamint két kiszemelt társa, John Coletta és Ronald Hire (nevük kezdőbetűit használva HEC-nek nevezték magukat) ugyancsak kezdték elveszíteni érdeklődésüket. Blackmore ott maradt egyedül Londonban, várva, hogy történjen valami. Csak annyi történt, hogy míg Lord Münchenben játszott, Edwards többször is felhívta, akar-e még valamit kezdeni velük. Akart. Néhány hét múlva visszatért Londonba és letette a voksát amellett, hogy Blackmore és Simper is maradjanak a leendő zenekarban. Dobosnak Blackmore egy korábbról ismert zenésztársát, Bobby Clarke-ot nézte ki. Eközben Edwards egy nyugodt helyet keresett, ahol a banda összerázódhat és gyakorolhat, és kibérelt egy farmot Hertfordshire-ben. A menedzsment a felszerelésről, hangszerekről, erősítőkről (vadonatúj Marshallok voltak) is gondoskodott, mintegy 10 ezer font értékben. Lord ekkor kapta meg élete első saját Hammond orgonáját, addig csupán bérelt vagy kölcsönhangszereken játszott. Énekesük azonban még mindig nem volt. Clarke javasolta Dave Curtisst, aki meg is jelent a farmon, ám mivel a felszerelésre még egy hetet kellett várni tétlenül, fogta magát és elment turnézni azzal a francia zenekarral, melynek amúgy tagja volt.

                           Tony Edwards (balra), Jon Lorddal, már sikereik csúcsán

    Mit volt mit tenni, a menedzsment 1968. elején hirdetést adott fel a Melody Makerben, melyben „két hónapi jól fizető munkát” ajánlottak egy énekesnek. Ha igaz, a zenekar újonnan szerződtetett roadja valami hatvanszor fordult a farm és a legközelebbi vasútállomás között, hozta-vitte a jelentkezőket. Bár egyikük sem vált be, bizonyos Mick Angus egy másik dobost, Ian Paice-et javasolta Clarke helyett, aki a Maze nevű zenekarban játszott. A dolog furcsasága, hogy a hirdetésre jelentkezett egy Rod Evans nevű (a hatvanas évek közepén állítólag modellként is dolgozott) teljesen ismeretlen énekes is, aki úgyszintén Paice-et ajánlotta dobosnak. Blackmore még Hamburgból jól emlékezett zenei képességeire nemkülönben, úgyhogy a farmra hívták Evans-szel együtt. (Itt jegyzem meg, hogy Evans nevét nem „ívensz”-nek, hanem „evensz”-nek kell ejteni, az Iant pedig nem „ájen”-nek, hanem „ien”-nek, miként Blackmore sem „blekmúr”, hanem „blekmór”.) A legenda szerint Clarke azon az estén éppen beutazott Londonba, mert csak egy bizonyos helyen, a Speakeasy bárban árulták kedvenc francia cigarettamárkáját, s mire visszatért, a zenekar már javában próbált – nélküle. Edwards lovagiasan kifizette a költségeit (40 fontot kapott, de mire is…), sőt pár hónappal később is segítette, amikor Dave Curtiss-szel megalapították saját zenekarukat, melynek szólógitárosa nem volt más, mint a későbbi Yes-tag, Steve Howe. 

                                     Ian Paice (jobbra fönt) első csapata, a Maze

     A Roundabout azonnal munkához látott. Elkezdték kidolgozni a Blackmore és Lord által kiagyalt ötleteket, leporolták a még Chris Curtis-szel együtt próbálgatott Beatles-feldolgozást, a „Help”-et, Blackmore pedig javasolta az amerikai énekes-gitáros, Joe South akkor éppen egy holland énekes által európai sikerre vitt nótáját, a „Hush”-t. Időközben zenei producerük is lett Derek Lawrence személyében, akinek kiváló kapcsolatai voltak az amerikai lemezkiadók körében. (Idekívánkozik, hogy még egy pillanatra feltűnt a színen Chris Curtis, aki producer szeretett volna lenni, ám Blackmore megmakacsolta magát: „Ha ő, akkor én nem.”) Ő vitte el a zenekart az amerikai viszonylatban nem túl jelentős, de azért mégis fontos lemezkiadó társasághoz, a Tetragrammatonhoz. 1968 márciusában először vonultak stúdióba, hogy néhány demofelvételt készítsenek. Lord felelevenítette kapcsolatát az Artwoods-korszakából ismert Mike Vernonnal, aki készen állt arra, hogy bemutassa a zenekart a Deccának. Mit sem tudott arról, hogy közben Coletta és Edwards is lépett és beszervezte a csapatot a Parlophone lemezcéghez.

       Blackmore egy 1991-es interjúban így emlékezett azokra az időkre: „Akkoriban nagyon kevés orgonista tudott úgy játszani, mint Jon. Ugyanolyan volt a zenei ízlésünk, szerettük például az amerikai Vanilla Fudge-ot, ők voltak a mi példaképeink. Korábban a londoni Speakeasyben játszottak, és az összes hippi odatódult, hogy hallja őket, de járt oda Clapton, a Beatles tagjai is, ha másért nem, hogy megmutassák magukat.  A legenda szerint abban az időben az egész város Jimi Hendrixről beszélt. Ez nem igaz, a Vanilla Fudge-ról beszéltek. Dinamikus, 7-8 perces számokat játszottak. Az emberek pedig csodálkoztak, mi az ördög folyik itt, hogyhogy nem hárompercesek a számok. Timmy Bogert, a basszusgitárosuk fantasztikusan játszott, de az egész banda nagyszerű volt. Mi tulajdonképpen afféle Vanilla Fugde klónként képzeltük el magunkat.”

                         A Vanilla Fudge

   Lemez még ugyan sehol sem volt, ám Lord máris összehozta első turnéjukat, méghozzá Dániába. Az esbjergi kompkikötőben, miközben két road és a zenészek maguk kifelé pakolták felszerelésüket, kiderült, hogy gondok akadtak a munkavállalási engedélyükkel. Bár a fennforgás pár óra alatt rendeződött, volt idejük elgondolkodni azon, hogy legelső fellépésük előtt kitoloncolják őket. Egy rendőrkutya-szállító kocsi hátuljában fuvarozták be az egész kompániát a helyi rendőrőrsre. Először Koppenhága környékén játszottak néhány helyen, majd átmentek a svédországi Göteborgba. Hogy mi a csudát tudtak előadni gazdagnak korántsem nevezhető repertoárjukból? Első fellépésükön, a dániai Taastrupban 1968. április 20-án saját szerzeménnyel kezdtek, egy instrumentális nótával, az „And the address”-szel. Ezt követte a „Hush”, az „I’m so glad”, majd a Beatles-féle „Help”, a Rolling Stones „Paint it Black”-je, Jimi Hendrix „Hey Joe”-ja, a koncertet pedig – mintegy 500 néző előtt – a „Mandrake root”-tal zárták. A Stones-számot egy egyveleg betétjeként évekkel később, a Gillan-éra koncertjein is elővették párszor.

              Egy "történelmi" plakát és fotó: A Deep Purple-előd Roundabout legelső koncertje a dániai Taastrupban

    S hogy el ne felejtsük, ekkortájt történt egy korszakos jelentőségű esemény. Ama három hónap alatt, amit a Deeves Hall farmon töltöttek próbákkal, egyik falra egymás után tűztek ki cetliket, melyekre felírták, mi legyen a zenekar új neve. Lord így meséli: „Majdnem Orpheus lett, de felvetődött a Concrete God is, ám ezt kissé radikálisnak találtuk (a Concrete God jelentése betonisten). Egy reggel aztán ott szerepelt a listán a Deep Purple név is. Némi utánanézés után kiderült, hogy Ritchie írta fel, oka pedig az volt, hogy ez a nagyanyja kedvenc dalának a címe.”  Blackmore azt mondta erről: „Nagyanyám szokta játszani zongorán ezt a dalt. Egyszer valaki azt írta, ez volt a legutolsó dal, amit életében eljátszott, de nem hinném. Az viszont kétségtelen, hogy szokta játszani a Deep Purple-t.”

    A számot egyébként Peter De Rose amerikai zongorista írta 1933-ban, zongorára, hat évvel később készült hozzá szöveg és a dzsesszes hangvételű számból kissé szentimentális popsláger lett. Igazán nagy sikerre egy amerikai testvérpár, Nino Tempo és April Stevens vitte 1963-ban, amikor az amerikai slágerlisták első helyére kapaszkodott fel.

                                           A névadó "Deep Purple"

     A fiúk Dániába még Roundabout néven indultak el, de visszafelé már azzal a döntéssel jöttek, hogy Deep Purple, vagyis mély bíbor legyen a zenekar neve.

Korábbi részek itt:

 https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/16/udvozlunk_a_blog_hu-n_101630

 https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie

 https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/30/2_fejezet_uton

Következő feltöltés április 13-án, hétfőn

Folytatjuk Ritchie Blackmore történetét, melyben hősünk belép a zene világába.

Blackmore, mihelyt betöltötte a tizenötöt, azonnal otthagyta az iskolát. Rövid keresgélés után úgy döntött – nyilván jobb híján –, hogy folytatja a családi hagyományokat és miként apja és bátyja is, a londoni repülőtéren állt munkába. Erről így mesélt egyik interjúban: „A Heathrow repülőtéren dolgoztam rádióműszerész tanoncként a Cunard Eagle cégnél, mely azóta összeolvadt egy hajózási társasággal.  Általában a hangárban dolgoztam, és egy napon, úgy két héttel az után, hogy egyáltalán elkezdtem a munkát, a főirodában voltam, amikor megcsörrent a telefon. Még csak 16 éves voltam és az összes dolgom az volt, hogy figyeljem, mi történik és mindent jegyezzek le.  Az irodában a fickó felvette a kagylót,  és rövidesen azt mondta: van itt valaki, átküldöm vele. Úgy álltam ott, mint egy kis hülye, és az ürge azt mondta, vigyek át egy műszert, egy hatalmas darabot a központi területre, mely az irányítótorony mellett volt. Ez azt jelentette, hogy végig kellett mennem az összes kifutópályán és gurulóúton, közben a gépek jöttek-mentek.  Ott állt egy gép és az antennákat akarták ellenőrizni. Azt a nagy vacakot ezért kellett odavinnem…, mintha egy tonnát nyomott volna. Végül nagy keservesen odaértem a géphez, és bár az overallomon ott volt a kitűző, hogy ’rádióműszerész’, a legcsekélyebb fogalmam sem volt a szakmáról.  Három alak állt ott, a gépben senki, megfordultak és azt mondták, ah, hála istennek, megérkezett a rádiós ember, megmenekültünk. Olyasmit mondtak, hogy olvassam le a műszereket, de sejtelmem se volt, mihez kezdjek. Egész idő alatt dicsértek, mindenféle süket szövegekkel. Ezek a pasik képzett, tapasztalt pilóták voltak, én meg egy kis senki, és nem tudtam, hogyan kell dolgozni azzal a műszerrel, ők pedig nem értették, hogy én a pilótafülkében miért nem olvasom le a műszereket. Volt valami tizenhat antenna és az égvilágon semmi sem történt. Az egész talán tizenöt percig tartott, míg aztán az egyik pilóta megkérdezte, tudom-e, hogy mit csinálok. Azt feleltem, fogalmam sincs, mire megőrültek. Akkor és ott nagyon kicsinek éreztem magam… Az egész jelenetsor olyannak tűnt, mint egy tréfa, de amikor visszamentem az irodába, ott is idegrohamot kaptak.”

     Egy 1974-es interjúban elmesél egy másik esetet is. „Emlékszem, egyik alkalommal föl kellett mennem egy gépre, mely már tele volt utasokkal, és be kellett szerelnem egy műszert, mely a megközelítésben és a leszállásban segíti a pilótákat…, de annyira járt az agyamban a zene, hogy fejjel lefelé raktam be a műszert. Nem hiszem, hogy a pilóta nagyon örült neki.”

                           Ritchie szerel

     A repülőtéri munka azonban lehetőséget adott Ritchie-nek, hogy gitárt bütyköljön.  „Amikor az összes gép kinn volt, folyt a móka, mindenki fusizott valamit otthonra, volt, aki széket, asztal, én meg gitárt, erősítőt…”. 

     1960-ban Blackmore belépett első „igazi” zenekarába, a Dominatorsba. Kocsmákban játszottak, elég vacak hangszereken és erősítőkkel, Shadows- Presley-, Cliff Richard-számokat, sőt még a BBC-nél is jelentkeztek meghallgatásra (akkoriban a zenekarok még nem készítettek demofelvételeket, magnója is keveseknek volt), de nem nyerték el a szerkesztők tetszését. A banda alig néhány hónapig létezett. Ekkortájt nyílt meg egy új hangszerbolt a nyugat-londoni Hanwellben, mely rövidesen a fiatal környékbeli muzsikusok egyik fontos bázisa lett. Tulajdonosa, Jim Marshall (1923-2012) szintén zenész volt korábban, egy big band dobosa. Blackmore egy későbbi interjúban így beszélt róla: „Ismertem Jim Marshallt, eredetileg dobtanár volt, később erősítőket gyártott. Az erősítők hangja szörnyű volt, ezért bementem az üzemébe és elmondtam, hogy ezt így vagy úgy alakítsák át. Állandóan alakíttattam valamit rajta, az emberek kellően utáltak is érte. Teljes hangerőn akartam játszani és ott a munkások füle hallatára próbáltam ki.”

                       A Dominatorsban, 1961-ben 

     Egy másik interjúban is felidézi ezeket az emlékeket: „Eleinte Vox erősítőt használtam aztán tértem át a Marshallra. Nehéz volt vele összemelegedni, eleinte nem tetszett a hangja.  Nagyon jó előerősítőnek kell lenni, hogy jól szóljon a gitár. Aztán egy srác bütykölt rajta valamit, és azt mondta, el ne merjem mondani senkinek, különben özönleni fognak, hogy ők is ilyet akarnak, másnak pedig nem csinálják meg. Akkortájt talán nekem volt a leghangosabb erősítőm a világon. Jó időbe telt, mire hozzászoktam, de aztán nagyon megkedveltem. Ma már a kisebb erősítőket szeretem, de ha a régi időkben ilyennel álltunk volna ki a színpadra, kinevettek volna. Akkor az kellett, hogy ott tornyosuljanak…”

                    Jim Marshall (jobbra)

    Az erősítőkkel, úgy látszik, akkoriban mindig meggyűlt a baja. Még a Dominatorsban játszott, amikor megvette első elektromos gitárját, azt a bizonyos Höfnert, illetve egy Watkins Dominator márkájú erősítőt. „Miközben játszottunk, állandóan lerobbant. Vissza kellett vinnem a Selmer zeneboltba, a Charing Cross Roadra (Londonba). Felszálltam a vonatra Hounslow-ban, vittem magammal, legalább tizenöt kilót nyomott. Azt mondták, semmi baj, kicserélik. Vittem haza örömmel, s a következő héten az is lerobbant. Hétfőn már azt is vittem vissza és ez pontosan ötször történt meg. Egyszer aztán megkérdezték, mi az ördögöt csinálsz, hogy állandóan elromlik. Legközelebb hozd be a gitárodat is, aztán meglátjuk, mit tehetünk. Így is lett, vittem a gitárt. A fickó nagyon kedves volt. No, akkor most dugd be és mutasd meg, mit művelsz vele. Én pedig bedugtam egy vadonatúj erősítőbe és megmutattam, hogyan tekerem fel. Elkezdtem játszani, és az erősítő ott, a boltban újra lerobbant. Nem akarták elhinni. Erre azt mondták, itt egy másik erősítő. Kipróbálhatom? Nem, csak vidd. És az az erősítő sosem hagyott cserben. Az volt a hatodik.”

    Ugyancsak ekkoriban és ugyanazon a környéken tűnt fel a színen David Sutch, aki már korábban is próbálkozott zenéléssel, különösebb siker nélkül. „Tudott” viszont valamit, amit  akkoriban Angliában más nem: a konzervatív színpadi megjelenésű brit zenekarokkal szemben az amerikaiakéhoz hasonló show-t kiállítani. Különösebben nem számított, hogy énekhangja gyengécske, ám haja hosszú volt (akkoriban, az ötvenes évek legvégén Angliában még szinte senki sem viselt hosszú hajat), időnként vadembernek öltözött, a színpadon koporsóból szállt ki stb. Hangzatos nevet – Screaming Lord Sutch – választott magának, zenekara pedig, megjelenésükhöz méltóan, a Savages (vademberek, barbárok) nevet kapta. A Gladiators mellett az egyik legnépszerűbb csapattá váltak, tagjaik folyamatosan cserélődtek. Így jutott meghallgatási lehetőséghez az alig 16 éves Blackmore is 1961-ben, ám mást választottak helyette. Kénytelen-kelletlen még hónapokig dolgozott a reptéren, mire gitárosi „állást” kapott bizonyos Mike „Dee” Wheeler zenekarában, a Jaywalkersben. Társai turnézni akartak, immár profi zenészként, Blackmore pedig otthagyott csapot-papot, és 16 évesen nekiindult a világnak. Ez a világ persze igen parányi volt a későbbiekhez képest; föl-alá autóztak az angliai M1-es főúton egy félig nyitott ajtajú Bedford minibuszban és felléptek, ahol csak igény volt rájuk. Wheeler igazán elismerően beszélt róla évekkel később, idézve egy Sullivannel folytatott beszélgetést, melyben a mester azt mondta tanítványáról: egyszer még sokra viszi, határozottan van benne valami. „Amikor belépett hozzánk, egy Höfner gitárja és egy Watkins Dominator erősítője volt. Csodálatos hangokat hozott ki belőle. Alig néhány hete volt velünk, amikor jött az apja és azt mondta, nézd, mit vettünk neked: egy Gibson ES 335-ös gitárt és Vox erősítőt. Addig még nem is láttam Gibsont. A felszerelésünk technikailag igen gyenge volt.” (Lásd indító képünket)

          Mike Dee&The Jaywalkers (1961). Ritchie jobbról a második

    Bár a cseresznyepiros Gibson használtan került Blackmore-hoz, azért mégis hatalmas előrelépésnek számított. (Ugyanezt a típust használta egyébként Chuck Berry is.) Bár a zenekar akkoriban mindenfajta zenét játszott (ami a brit slágerlistákon előfordult, feldolgozták), Blackmore főként a dzsesszgitárosok, Les Paul, Wes Montgomery és Django Reinhard játéka után mutatott érdeklődést. Fellépéseik színhelyei általában pubok, falusi „kultúrházak” voltak, ahol hozzájuk hasonló zenekar még sosem fordult meg. Felléptek viszont a már akkor is komoly presztízsű Southall Community Centerben is, ahol bizonyos Nick Simper is felfigyelt Blackmore játékára. A Jaywalkers még kis híján lemezkészítésre is lehetőséget kapott a Deccánál; két számot ugyan fölvettek velük, de a lemez sosem jelent meg. A zenekar állandó egzisztenciális gondokkal küszködött. Egyik fellépésükön azonban megjelent Sutch, és Wheeler rögtön tudta, hogy csak Blackmore-ra kíváncsi. Sutch az addigi 10-15 fontos heti gázsi helyett 20-at ajánlott. 1962 májusában, miután még lejátszotta az időközben Condors névre áttért Jaywalkers lekötött fellépéseit, belépett Sutch zenekarába, a Savagesbe. Profi zenészekkel körülvéve sokat kellett tanulnia és ezt meg is tette. Sok fellépésük során a kortárs zenészeknek is feltűnt Blackmore káprázatosan gyors gitárjátéka. A Savages akkor (1962-ben) már az angol mezőny egyik legmenőbb zenekarának számított, Blackmore-nak le kellett vetkőznie szégyenlősségét.

     „Elmentem hozzá meghallgatásra és sok pénzt ajánlott. Meg is feleltem, de csak 15-16 éves voltam, és ők olyan sokat turnéztak, hogy nem akartam olyan hosszú időre elmenni otthonról. Aztán fél év múlva visszamentem és azt mondtam, megpróbálom. Még a színpadi beállásokat sem ismertem. Amikor az első koncerten megláttam, hogy Sutch egy koporsóból lép ki a színpadra, azt gondoltam, ez a fickó begolyózott és én ebben a bandában játszom? Haza kell kerülnöm ezzel a sráccal és ő fog vezetni! Nem voltam elragadtatva. Aztán sokat tanultam tőle, főleg a színpadi mozgást.”

                   Screamin Lord Sutch and the Savages

     „Nagyon jó iskola volt számomra – emlékezik vissza. – Azelőtt mindig a színpad szélén játszottam, szinte elbújtam a hangládák mögé. Nagyon szégyenlős voltam. Sutch megragadta a grabancomat és kilökött a színpad elejére… tüzeket gyújtott a színpadon, összevissza rohangált ágyékkötőben. Én abban az időben tiszta gebe voltam. A többi srác mind erős volt, mint egy Tarzan, én pedig ott álltam ágyékkötőben, zörgő csontokkal…, úgy tartottam a gitárt, hogy ne lássák a csontjaimat. Igazi seggberúgás volt nekem ez a fajta zene, mert a Shadowson nevelkedtem, ez a banda pedig rockot és bluest játszott. Sokat tanultam tőle magát a show-t illetően is. Elmondta, ha kimész a színpadra és olyanokat csinálsz, mint egy elmeháborodott, az emberek odafigyelnek rád és azt mondják, ez igen! Ez a show. Abban a pillanatban viszont, hogy visszahúzódsz a csigaházadba, a nézők ezt is azonnal észreveszik. Sutch azt mondta, menj ki és rohangálj. Mire én: de hát tiszta hülyének érzem magam. Az lett a vége, hogy csakugyan föl-alá rohangáltam, mint egy Tarzan,  és közben azt gondoltam: ezek az emberek ezért jöttek? Ez hihetetlen!”

    Mint később látni fogjuk, Blackmore megfogadta mestere tanácsait, és alig néhány év múlva olyan dolgokat művelt a színpadon, amiről 16-17 évesen nem is álmodott.

    Csupán fél évig koptatta a színpadokat a Savages-szel (szinte nem múlt el nap fellépés nélkül), máris újabb felkérést kapott a kor egy másik igen sikeres zenekarától, a Joe Meek producer irányította Outlaws-tól, mely ugyancsak nem mellőzte a külsőségeket és a showelemeket. A gitárosok meghallgatása a Soho egyik bárjában zajlott. Részt vett rajta Jimmy Page is, akinek gitártudása tökéletesen megfelelt volna, ám ő maga mondta vissza az ajánlatot, mert szívesebben álldogált volna valahol a színpad sarkában és azt várta, hogy csak a gitárprodukciója miatt szeressék. Blackmore viszont a Sutch-istállóból érkezett, számára a showelemek már nem jelentettek akkora megrázkódtatást.

     „Elmentem Meekhez, tetszett neki, ahogyan játszottam. Eleinte sessionzenészként alkalmazott, aztán beléptem a zenekarba. Később, a rádiót hallgatva néhány számban felismertem a saját gitárjátékomat, ami akkoriban jó érzés volt, most meg nagyon furcsa…A stúdiómunka elég szigorú volt, addig nem is volt baj, amíg azt nem mondták, hogy játsszam le ezt vagy azt a fődallamot. Az akkordok mentek, de a kottából való játék nem nagyon, mert sosem tudtam igazán jól kottát olvasni… A legtöbb felvételt Roger Mingay-jel készítettük, ő volt a szólógitáros. Sok számot nekem tulajdonítanak manapság, pedig valójában ő játszott szólógitáron az Outlaws-ban.”

                                 Az Outlaws-ban (1964)

      Egy 1978-as interjúban kitér több korabeli zenésztársra is. „Szerettem Hendrixet, a Creamet, de a Beatles vagy a Hollies nem igazán fogott meg. A Stones? Akkoriban hülyének tartottam őket, ma már respektálom, de a zenéjüket változatlanul nem szeretem. A bluest nagyon behatárolt műfajnak érzem…, jammeléskor  szeretek bluest játszani, de ebben a műfajban a gitárosoknál jobban kedvelem az énekeseket, például azokat a mélységeket, amik Paul Rodgersből jönnek.” Arra a kérdésre, tudott-e kottából játszani, így felelt: „Igen, de nem túl jól.  Vannak zenészek, aki kiválóan olvasnak kottát, de nem tudnak jól improvizálni. 16 évesen találkoztam először Jimmy Page-dzsel. Akkoriban nagyon jó volt,  háromdimenziós gitárosak tartom, sokféle ötlete, elképzelése van a zenéről, de néha hiányzik belőle az improvizatív készség.  Jeff Beck kiváló gitáros, de nem hiszem, hogy jó dalíró is lenne. Neki ezen a téren nem sok az ötlete, viszont briliáns technikájú.” … „Szerintem jobban improvizálok, mint bármelyik más gitáros, a legnagyobb hiányosságom a komponálás. Elég jó riffeket találok ki, jó vagyok rögtönzésben, de hogy hogyan kell egy dalt jól megírni, az nekem nehézséget és frusztrációt okoz. De ha más nem csinálta meg, kénytelen voltam én magam.”… „Sokat tanultam a stúdiózenélésből. 16-17 éves koromban napi három-négy felvételem is volt.  Ugyanabban az időben Jimmy Page is stúdiózenész volt, és ha egy stúdió rock and roll zenészt akart, őt vagy engem kerestek meg, mert ugyan sokan tudtak kottából is játszani, de közülük kevesen érezték a rockzenét. Bár Jimmy és én nem túl jól játszottuk kottából, de volt érzékünk a rockhoz.”

   Ne feledjük, ezek a mondatok 1978-ban kerültek papírra, az első Purple-korszak után és az első Rainbow-korszak kellős közepén. Egy 1970-es interjúban így beszélt ugyanerről a témáról: „Szeretem Jeff Beck játékát, de még jobban Hendrixét. Mostanában hasonló stílusban játszom, mint Hendrix, úgyhogy alighanem azzal vádolnak, hogy utánozom őt. Ha valami jót hall az ember, hajlamos rá, hogy olyasmit játsszon. Hendrix nem briliáns gitáros, de fantasztikus elme”… Pár évvel később: „Hendrix zseni volt, vagy mondjuk Clapton a korai éveiben. Ők azok, akik valami újat hoztak a zenébe. A legnagyobb gitáros Jeff Beck volt és talán ma is az. Én már akkor is elégedett vagyok, ha valami érdekes zenét játszhatok.  A nagy gitárosok fő ismérve, hogy mindent tudnak, amit az elődeik már eljátszottak, de még elő tudnak hozakodni valami újjal.”… „Hendrix nagy hatással volt rám. Nem annyira a játékával, mint inkább a hozzáállásával. Nem volt igazán nagy gitárvirtuóz, de minden másban káprázatos.”

        A Jeff Beck Group (balról Rod Stewart, Ron Wood, jobbra Beck)

     „Egyszer stúdiózenészként játszottam Beckkel és megkérdezte, ez itt milyen akkord. Azt hittem, csak tréfál. Nem tudta, hogy mit játszik, de csodálatos szólókat nyomott. Másrészt lehet valaki nagyszerű technikájú gitáros, de nem tud improvizálni. Hogy én milyen vagyok? Bizonyos dolgokban, például technikailag jó, másokban nem. Sosem olvastam úgy kottát, ahogy kellett volna. Csak gyakoroltam a skálákat és improvizáltam. Dallamok eljátszása már nehéznek bizonyult számomra. Azt hiszem, azért improvizálok sokat, mert korai dzsesszhatások értek.  Úgy négy éve leginkább az érdekelt, hogy gyors legyek, mindent nagyon gyorsan csináltam, de ezzel mostanára már leálltam. Jó hangokra akarok koncentrálni.”

     Joe Meeknek saját stúdiója volt egy bérelt házban és különféle stúdiózenészekkel csak úgy ontotta a felvételeket. Ez akkoriban még újdonságnak számított. Az ő stúdiójában és irányításával készült a Tornados együttes „Telstar” című (instrumentális) száma, mely mind Angliában, mind Amerikában óriási siker volt. Emlékeztetnék rá, az űrkorszak elején jártunk,  és a Telstar volt az első telekommunikációs műhold, melyet 1962 júliusában bocsátottak fel, és rajta keresztül valósult meg az első, Amerika és Európa közötti televíziós közvetítés. A számra máig jól emlékszem, a hatvanas években rengeteget játszotta a magyar rádió is (hiába, szovjet űrrock nem volt), de hogy a Ventures feldolgozásában hallottam, avagy az eredetiben, bizony, nem tudom.

                          Joe Meek a stúdiójában

    Blackmore Meek keze alatt rengeteg stúdiómunkát vállalt, jórészt olyan énekeseket kísértek, akiknek a neve a mai magyar olvasó számára aligha mond valamit. Egyet érdemes azonban megemlíteni. Meek egy akkoriban minden más stúdió által elutasított walesi zenekart is szárnyai alá vett, melynek énekese Tommy Scott volt. Több számon Blackmore gitározott. Az illető énekes pár év múltán Tom Jones néven lett világhírű. „Azért dolgoztam sokat stúdióban, hogy legyen miből megélnem – mondta egy 1974-es interjúban. – Zömmel olyan énekeseket kísértem, akiket már akkor sem nagyon ismertek. Mókás volt viszont hallgatni a rádiót és felismerni, hogy ezt is, amazt is én játszottam, bár igazság szerint mindegyik ugyanúgy hangzott.” …

   …„Jeff Beck is abban az időben tűnt fel, akkor személyesen még nem ismertem, de lenyűgözött a játékával. Természet adta tehetsége van a gitárhoz. Nekem az ő ’Shapes of things’ lemeze volt a mérföldkő, Eric Clapton és a Cream pedig a hard rock felé nyitotta ki a kapukat. Nem Beck az egyedüli, akit manapság alulértékelnek, ugyanígy van például a Wishbone Ash srácaival is. Nagyon sok jó gitáros van manapság. Amikor elkezdtem, azt gondoltam, én akarok lenni a legjobb, de túl sok a gitáros és olyan is sok akad, aki jobb nálam. Azt a zenét akarom játszani, amit én tudok a legjobban. Ki nem állhatom azokat a zenekarokat, melyek másokat akarnak elsöpörni. Sok együttes azért nem képes áttörni és megragadni az élvonalban, mert ugyanazokat a dolgokat akarják másolni, amiket mi már megcsináltunk.  Széles körben megismerik őket, de nem lehet egyiket sem kárhoztatni ezért, hiszen melyik, természetesen érvényesülni kívánó zenekar nem tesz ugyanígy? Az egyedüli banda, mely csak úgy, gondolkodás nélkül ment előre és mégis szupersztárrá vált, a Free volt, legalábbis szerintem. Nagy csapat volt és minden, általam ismert zenekar előtt jártak. Azt hiszem, az egyetlen olyan brit zenekar, melyről az emberek azt gondolják, milyen jó, hogy vannak nekünk.”

    A stúdiómunka nem volt igazán kedvére való, később sem szerette, ám szerencséjére az Outlaws koncertező zenekar is volt, s mint korábban a Savages-szel, járták az országot. Blackmore-ban mindvégig élt az iskolai időkből magával hozott mottó: „Adjatok egy gitárt és majd megmutatom…”. Egyik akkori zenésztársa mesélte, hogy egy alkalommal együtt léptek fel Bert Weedonnal, a kor egyik legelismertebb gitárosával (nevére ma már senki sem emlékszik, ugye), aki valami bravúrszámot mutatott be a színpadon. Erre jött Ritchie és elkezdte szélsebesen játszani a „Dongó”-t (Rimszkij-Korszakov), csak azért, hogy megmutassa. „A többiek már szóltak neki, Ritchie, hagyd, erre nincs szükség. Mindenki tudta, hogy milyen gyors, de ő ezt mindenki képébe akarta vágni.”    

    Felléptek azonban máig ismert korabeli sztárokkal, köztük az amerikai Brenda Lee-vel és Jerry Lee Lewis-szal is, de utóbbi Blackmore számára nem sokat jelentett, nem volt rajongója Lewisnak. Ismét korabeli zenésztársát idézzük: „Ritchie önmaga rajongója volt. Lewis-nál jobban kedvelte Les Pault, ha vele léptünk volna föl, biztosan jobban örült volna.” Blackmore így emlékezik ezekre az időkre: „Úgy volt, hogy egy hetet próbálhatunk vele a fellépés előtt. Múltak a napok, fogalmunk sem volt, hogy mit játszunk majd vele. Aztán eljött a koncert napja, mire délután befutott Lewis. Megkövülten vártuk, mert olyan hírek terjedtek róla, hogyha nem tetszik, ahogy játszom, képen vág.  Odajött hozzám és azt mondta, játssz, fiú! Játszottam, közben felnéztem és vártam a pofont. De tetszett neki. Olyannyira, hogy utána magával akart vinni Memphisbe, ahol élt.”

                         Jerry Lee Lewis-szal

    „Ritchie szinte fenyegetően használta a gitárját – mondja egyik hajdani zenésztárs. – Úgy tudott nézni, mintha agyon akarna ütni vele valakit. Nagyon agresszíven játszott… Amikor a szólóra került a sor, előre és középre ment, nem nézett, nem mosolygott ránk, határozottan a lányoknak pózolt. Nem akart ő popsztárként viselkedni a lányok előtt, de nekik játszott. Az Outlaws számainak többsége inkább a férfiközönségnek szólt, semmint a nőknek, de amikor ő került sorra a szólóival, határozottan szemezett a közönség között ülő lányokkal, csak nekik játszott.”

    Mivel a zenekar sokat utazott, a hosszú utakon el kellett valahogy ütni az időt. A fiúk, élükön Ritchie-vel, gonosz tréfákat eszeltek ki, tojásokat, liszttel teli zacskókat dobáltak a járókelőkre vagy éppen mások autójára. Ezen a szokásán később sem változtatott, otromba viccelődéseinek céltáblái a zenésztársai lettek.

    A Jerry Lee Lewis-szal végighajtott turné Németországban fejeződött be; ottani amerikai támaszpontokon játszottak, végül pedig Hamburgban. Blackmore akkor járt először Németországban és tüstént megszerette. Ahogy több interjúban is elmondta, egy egészen  más világ tárult fel előtte, a németek, ahogy ő látta, jobban élvezték az életet, mint az angolok. Az, hogy egyáltalán nem értették egymás nyelvét a helybeliekkel, nem zavarta, sőt. Legalább nem kellett beszélgetnie. Csak játszott.

    Hamburgban különös világba csöppentek. A hatalmas kikötőváros sokkal liberálisabb szellemű volt, mint Anglia bármely városa. Vigalmi negyedét, a hírhedt Reeperbahnt a kontinens legnagyobb kuplerájának tartották. Hamburg leghíresebb zenés intézményének a frissen megnyílt Star Club számított, melyben az amerikaiak után megfordult egy sor angol zenész és zenekar is, többek közt a Beatles, a Cream, vagy éppen Jimi Hendrix. Ez a rövid látogatás azonban csak kiruccanás volt Blackmore számára a későbbiekhez képest. Egy darabig még turnézott az Outlaws-szal Angliában, de 1963 szeptemberében egy hétre visszatértek Hamburgba, a Star Clubba. Ez csupán azért említésre méltó epizód, mert Blackmore akkor ismerkedett meg egy helybeli lánnyal, Margrit Volkmarral, aki követte őt Angliába, ahol rövidesen teherbe esett. Blackmore teljesítette (a szülei által nyilván elvárt) kötelességét és 1964 márciusában feleségül vette a lányt. Októberben megszületett a fiuk, Jürgen. Blackmore ezenközben a hanyatló Outlawsból kénytelen volt átigazolni egy Meek által favorizált énekes, bizonyos Heinz Burt – korábban a Tornados basszusgitárosa – kísérőzenekarába, a Wild Boys-ba, mellyel szüntelenül koncerteztek. (Szóljon, aki azóta hallotta Heinz nevét!)  

                   Heinz Burt zenekarában

                Esküvője Margrit Voklmarral. Ritchie jobbján édesanyja, a menyasszony mellett édesapja, tőle jobbra alighanem R. bátyja, Paul

    Ritchie-nek csakhamar elege lett a háttérzenélésből, bár továbbra is maradt Joe Meek kötelékében. A producer fel akarta támasztani a Tornadost, és Blackmore, valamint egy billentyűs mellé azt a Mitch Mitchellt szervezte be dobosnak, aki később Jimi Hendrix Experience nevű zenekarában dolgozott. A felállás nemigen jutott tovább néhány stúdiómunkánál, mert Mitchell játéka kifejezetten nem tetszett Meeknek. Blackmore belefáradt a stúdió taposómalmába és úgy döntött, Hamburgba utazik, ahol Arvid Andersen basszista és Jimmy Evans társaságában Three Musketeers néven új zenekart alakítottak. A két zenésszel pár hónappal korábban már játszottak együtt egy rövid ideig Neil Christian bandájában, a Crusadersben. (Érdekes átböngészni a fentebb szóba került neveket és zenekarokat; igen kevés akadt fenn közülük az idő rostáján. A Three Musketeersnek viszont köszönetét fejezi ki évtizedekkel később, az első Blackmore’s Night-lemez kísérőfüzetében.)

                  A Three Musketeers

      Hamburg mellett egy bochumi klubban is rendszeresen felléptek, nevükhöz méltóan muskétásnak beöltözve. Ez a formáció sem húzta tovább nyolc hónapnál, s bár Blackmore igazán élvezte a trió felállást, a zenekar sok felkérést nem kapott, mert a németek akkortájt a zenére még kizárólag táncolni akartak, ők pedig nem tánczenét játszottak. Kénytelen-kelletlen visszatért Sutch zenekarába is, mert szinte ő volt az egyetlen, aki fizetni tudott a zenészeinek,  de ez sem volt hosszú életű. 1967 márciusában a szépen fejlődő brit rockipar elveszítette egyik legnagyobb egyéniségét. Joe Meek, aki több tucatnyi korabeli zenésznek volt a producere, főbe lőtte magát. Meek ezekben az időkben már súlyos paranoiában, üldözési mániában szenvedett. Amikor egy erdőben megtalálták egy fiatal férfi holttestét, Meek rögtön arra gondolt, hogy őt fogják gyanúsítani, mert homoszexuális kapcsolatban állt az illetővel. Nem várta be a rendőrséget, öngyilkos lett.

Ekkoriban Blackmore házassága kezdett megrendülni. A gitáros sosem volt otthon, felesége elhagyatottnak érezte magát, s amikor Ritchie ismét Németországba ment, ahelyett, hogy követte volna, Jürgen fiával együtt inkább Blackmore szüleinek házába költözött.

    Blackmore eközben Hamburgban megismerkedett Bärbel Hardie-val (becenevén Babs), aki „egzotikus táncosnőként” kereste kenyerét éjszakai bárokban. Kortársak elbeszélése szerint csakugyan bomba nő volt, „hatalmas mellekkel és hatalmas szívvel”. Az „egzotikus” jelző valójában sztriptíztáncot takart, s állítólag Babs volt a legjobban fizetett táncosnő a szakmában. Blackmore beköltözött Babs lakásába és saját szavai szerint nyolc hónapon át semmit sem csinált, csak „erkölcstelen pénzből” élt és gyakorolt a gitárján. Hónapokon át gyakorlatilag semmit sem keresett. Lejárt a Star Clubba és ha megtetszett neki az éppen zenélő muzsikus, beszállt ő is. Így ismerkedett meg egy Ricky Munro nevű skót dobossal és elhatározták, hogy Mandrake Root néven új zenekart alapítanak. Ebből ugyan nem lett semmi (a név emlékét viszont egy későbbi Blackmore-szám mégiscsak megőrizte), ám a sok, azóta már elfeledett muzsikus között ekkor ismerkedett össze Nick Simper basszusgitárossal, majd egy Olaszország felé tartó hajó fedélzetén egy náluknál is fiatalabb dobossal, Ian Paice-szel, aki akkoriban a Maze zenekarban játszott. Mint utóbb kiderült, ez a szál vezette el Ritchie-t  abba a (szó szerinti) körforgásba, melyből a világhírnév felé elindult.  (Jövő hétfőn folytatom!) 

            Az 1962-ben megnyílt hamburgi Star Club

                     Ritchie és Babs

 Előző részek itt: https://de-ki-az-a-blackmore.blog.hu/2020/03/23/1_fejezet_blackie

Megjegyzés a 2. „kiadáshoz”.  A 2007-ben megjelent könyvbe elég kevés kép fért el, no meg azóta tömérdek új-régi fotó került elő a netről. Szó szerint több ezret néztem át, hogy igazi ritkaságokat is megoszthassak az olvasóval. E képek forrásai nem kis részben Facebook-oldalak (a legkülönbözőbb rajongói csoportok oldalai), ahol nem mindegyiken tüntették fel a képek forrását. Ahol csak lehet, igyekszem ezeket is megadni, így kívánja az etika.) 

Nem valószínű, hogy egy ember életét, pályafutását bármiféleképpen befolyásolná, hogy mely településen és pontosan mikor született, ám rögzítsük a tényt: hősünk 1945. április 14-én jött világra a délnyugat-angliai Weston-Super-Mare nevű városban, Lewis Blackmore és Violet Short második gyermekeként (bátyját Paulnak hívják, 2018-ban halt meg), és a Richard Hugh Blackmore nevet kapta. Arról, hogy Hugh-nak szólította-e életében valaki is, nem tudunk, de nem valószínű. Angolszász országokban szinte minden gyerek legalább két keresztnevet kap, aztán vagy az egyiket nem használja sohasem, vagy a másikat. Apja cardiffi születésű, ám mivel a Blackmore meglehetősen jellegzetes angol név, aligha walesi eredetű a família.

                    A Blackmore-szülők 1982-ben, Ritchie és Amy Rothman esküvőjén

                  A legkorábbi (ismert) fényképek Ritchie-ről

    Weston-Super-Mare hosszú ideig kisvárosként létezett, Bristoltól úgy 40 kilométerre délnyugatra, csupán a második világháború idején háromszorozódott meg lakossága úgy 70 ezer körülire, mivelhogy repülőgépgyár üzemelt a területén. Épp ezért nehezen érthető, miért evakuálták londoniak tízezreit egy olyan stratégiai fontosságú településre, melyre természetesen bőséggel hulltak a német bombák már 1940 körül is. Blackmore papa szintén a repülőgépiparban ténykedett, ám amikor a háború után bezárták a gyárat, a család áttelepült a Londontól nyugatra fekvő (valójában annak külvárosának számító) Hestonba, és az apa a londoni Heathrow repülőtéren kapott munkát. Egy átlagos, négyszobás lakásban élték az angol középosztálybeli családok mindennapi életét, Westonba azonban még hosszú évekig eljártak nyaranta.

                 Apjával valamikor az 50-es évek legelején

                               Bátyjával, Paullal

     Hogy milyen volt akkoriban, az ötvenes évek derekán a rádiók (könnyű)zenei kínálata Angliában, persze, nemigen tudjuk, de dzsesszen kívül aligha akadt más. A rock and roll születését többnyire Bill Haley&The Comets „Rock around the clock” című klasszikusának 1954-es megjelenésétől számítják, vagyis egyidős e sorok írójával (az alig 2 perces opuszt nem Haley írta, valójában 1952-ben született, de ő vitte sikerre). E címet hazánkban előszeretettel fordítják idióta módon „Rock az óra körül”-nek, holott egyszerűen azt jelenti, rock (and roll) éjjel-nappal, vagyis 24 órán át. (A rock and roll kifejezés egy amerikai rádiós, Alan Freed agyszüleménye, ha igaz.) Nagy-Britanniában a konzervatív rádió (a BBC) azonban nemigen játszott akkoriban ilyesmit, ám a Radio Luxemburg igen. (És persze mi is azt hallgattuk főként, a 60-70-es évek táján.) Blackmore egy interjúban elmondta, minden este 8 és 10 között Luxemburgra tapasztotta a fülét, főként Buddy Holly és Duane Eddy számait kedvelte, olyannyira, hogy első zenei próbálkozásai során különféle bandáival főként az ő slágereiket játszották.

                        Ezzel kezdődött a rock and roll

     Richie (akkor még „t” nélkül) 11 éves kora táján könyörögte ki apjától első gitárját, amint ezt számtalanszor nyilatkozta. „Ha nem tanulsz meg rajta rendesen játszani, szétverem a fejeden” – így a zord atyai intelem (szó szerint azt mondta, keresztülhúzom a fejeden, ám magyarul az előbbi sokkal jobban hangzik, nemde?). Egy német gyártmányú, Framus márkájú akusztikus gitár volt, nagyjából hét fontba került, ami akkoriban állítólag elég sok pénznek számított, no meg az is, hogy a gyereket beírassa egy gitártanfolyamra.  

                                  Framus gitár az 50-es évekből

      Egy 1974-ben adott interjúban így beszél erről:  „Tudtam, hogy miközben a mesterem rám néz, azt gondolja, nos, elszedem a srác pénzét, mert hat hónapig ugyanazt az akkordot gyakoroltatta velem… Néha, amikor rápillantottam, az volt az érzésem, csak az jár a fejében, istenem, mikor lesz már vége ennek az órának… Vagy azt mondta, ez itt a leckéd egy hétre, menj haza, tanuld meg és gyakorolj. Nagyjából két éven belül azonban rengeteget fejlődtem.  Aztán jött a Shadows, s akkor azt gondoltam, hogy Duane Eddy az isten. Apám lejátszott valamit Les Paultól, az is borzasztóan tetszett…. Django Reinhardtot nem tudtam leutánozni, de Les Pault igen, néha még ma is csinálom, felgyorsítom a szalagot és együtt játszom vele.  Manapság már nem is említik a nevét, mindenki azt hiszi, hogy csak egy gitármárka, pedig nagyszerű muzsikus.”

                              Duane Eddy, az "isten"

      Ha már szóba került, érdemes ideidéznünk Les Paul szellemét. 1915-ben született Amerikában, eredeti neve Lester William Polfuss. Egész életét végigmuzsikálta, elsősorban dzsesszt játszott, egy időben feleségével, Mary Ford énekesnővel is sokat fellépett. Hírnevét azonban csakugyan nem játékának köszönheti, hanem a gitárral kapcsolatos újításának. A harmincas években elégedetlen volt az akkoriban kapható elektromos gitárokkal, ezért maga is készített egyet. (Őszintén szólva nem hittem, hogy már akkor is volt elektromos gitár.)  Ez volt az első tömör testű elektromos gitár, s mivel egy eredetileg üreges gitártest nyakához illesztett fenyődeszkából és egy ráerősített hangszedőből állt, ő maga „The Log”-nak, vagyis farönknek nevezte el. Ötletét megmutatta a Gibson cég embereinek is, de nem nyerte el a tetszésüket. Csak évekkel később, a Fender Telecasterének sikerén felbuzdulva készítették el Gibsonék a saját változatukat, és a feltaláló iránti tiszteletből neveztél el Les Paulnak. Neki azonban ehhez a típushoz gyakorlatilag nem volt köze, állítólag nem is tetszett neki. Mi több, a névhasználat jogát is megvonta a cégtől, mely ezért egy darabig SG néven forgalmazta. Idővel megbékéltek egymással, és a Gibson Les Paul azóta is fogalom. A mester nevéhez még egy, a felvételi technikát forradalmasító találmány is fűződik. A Capitol lemezcég vele készített először többsávos lemezfelvételt, 1947-ben, de akkor még viaszlemezre. Később segítségével fejlesztették ki a nyolcsávos felvételi technikát is. Les Paul 2009-ben hunyt el.  

                             Les Paul és a "farönk"

     Blackmore-t egyébként apja is tanítgatta, bár elmondása szerint a családban nem volt zenei háttere. „Apám tisztán matematikai alapokon próbálta elmagyarázni a kottát.” A gyerek pedig járt – biciklivel – egy éven át a 10 kilométerre lakó tanárhoz és klasszikus gitározást tanult. Valószínűleg nem túl nagy lelkesedéssel, ám szorgalmasan elsajátította az alapokat. Erre így utal vissza sok évvel később: „Nem igazán szerettem a klasszikusgitár-leckéket. Ha már az ember eljut egy bizonyos szintre, akkor arra törekszik, hogy tisztességesen tudjon játszani. A pop- vagy rockzenében ez nem így megy. Kimész a színpadra, föltekered az erősítőt, rázod az öklöd a közönség felé, ők meg csak néznek, de nemigen értik, hogy mit csinálsz.  Nem válhattam jó klasszikus gitárossá, ahhoz későn kezdtem, ráadásul még untatott is. Játszottam Segovia-darabokat is, nem túl jól, és azt mondtam, nem ezt akarom. Most már ismerem az okát. Amikor elkezdtem gitározni, azt hiszem, túlságosan is magával ragadott a játék maga… Fel-alá akartam ugrálni, mint Tommy Steele, ez pedig nem volt jó elképzelés. Arra gondoltam, miért tanuljam én ezeket a skálákat,  mi a  célom vele, hiszen Tommy csak fölmegy a színpadra és jól érzi magát. Én is ezt akarom.”

     Tommy Steele a legelső brit rock and roll zenészek egyike volt, akit a 6.5 Special című (a BBC-n este 6 óra 5 perckor kezdődő) tévéműsorban látott és az ő mozgását, kézmozdulatait igyekezett utánozni, anélkül, hogy egyetlen akkordot is le tudott volna játszani az eredetiből. (Ezt hívják manapság léggitározásnak, még versenyeket is rendeznek belőle, csak persze gitár nélkül.)

                         Tommy Steele

     Egy 1998-as interjúban így emlékszik vissza ezekre az időkre: „Tizenegy éves lehettem, amikor egyik ismerősöm behozott egy gitárt az iskolába. Azonnal én is olyat akartam, beleszerettem a formájába. Az emberek azt mondják, azért, mert olyan nőies alakja van. Lehet. Először tévéműsorokban néztem zenekarokat, a kedvencem a Nero and the Gladiators volt, őket élőben is láttam, 15 éves koromban Southallban. Rómaiaknak öltöztek, klasszikusokat is játszottak, rock and roll stílusban. Később, 15-16 éves koromban meg is próbáltam bekerülni a zenekarba, részt vettem egy meghallgatáson, de nem engem választottak, pedig azt hiszem, befértem volna, nagyon otthon voltam abban a fajta zenében. A szólistájuk Tony Harvey volt, csodálatos gitáros és nagy showman. Nagy hatással volt rám Django Reinhardt, nem is annyira a játéka, mint inkább a hírneve, meg azon történetek miatt, hogy csak két ujjal játszott. Voltak más kedvenceim is, Wes Montgomery vagy Jimmy Briant, aki nagyon gyorsan játszott. Én is rengeteget gyakoroltam, a gyorsaság nem jelentett gondot. Ha egyáltalán le tudtam valamit játszani, akkor azt nagyon gyorsan is ment. Húszéves korom táján próbáltam kissé lelassulni, de  nem igazán jött be, úgyhogy visszatértem a gyors játékhoz.”

      Tizenkét évesen több-kevesebb rendszerességgel eljárt a nálánál csupán néhány évvel idősebb „Big” Jim Sullivanhez, aki akkoriban már ismert gitárosnak számított. Sullivan a közeli Hounslow-ban lakott, nem messze Blackmore-éktól. „A bátyám barátnője ismerte, néha csak üldögéltem az ajtaja előtt, ő meg nem akart beengedni. Ha mégis bekönyörögtem magam, kértem, hogy tanítson meg erre vagy arra a riffre. Jó lecke volt, mert megmutatta, meddig kell eljutnom. Amikor mutatott valamit, először azt gondoltam, ó, ezt én sosem tudom megcsinálni… Szerencsére nem mindenki volt olyan jó, mint ő. Klasszikusokat, például Bachot tanított, no meg kottát olvasni. Azt mondta, mindegy, milyen zenét  akarsz játszani, de ha kiválasztottál egy irányt, ahhoz ragaszkodj, és ne legyél minden lében kanál. Így a rock and roll mellett döntöttem. Ironikus módon éppen ő az, aki ennek pont az ellenkezőjét csinálja. Játszik countryt, westernt, klasszikust, mindegyiket nagyon jól, de az emberek semmit sem tudnak róla.” 

     Persze, Magyarországon még annyira sem tudhatjuk, ki is volt Big Jim Sullivan. Én se tudtam, amíg utána nem néztem. Nos, Jim (eredeti családneve Thompkins) csupán négy évvel volt idősebb Blackmore-nál, de amikor a gyerek hozzá kezdett járogatni, már ismert név volt, később pedig egész Anglia legfoglalkoztatottabb stúdiózenészeként tartották számon. Ötvenkilenc (!) olyan számban gitározott, mely a brit sikerlista éllovasa volt a maga korában, de állítólag kereken ezer stúdiófelvételen szerepel a neve (illetve dehogy szerepel, a lemezeken a legritkábban tüntetik fel a hangszeres zenészek nevét). E sikerét elsősorban sokoldalúságának köszönhette, a „könnyűzene” szinte minden stílusváltozatában otthonosan mozgott. 1969-ben lett tagja az akkor első virágkorát élő Tom Jones zenekarának, éveket töltött vele Las Vegasban. A hetvenes évek végétől kilenc éven át James Last zenekarában pengetett. Csak hogy képben legyünk, említek néhány (talán még nálunk is emlékezetes) slágert, melyben közreműködött: Tom Jones – Green green grass of home, Sandie Shaw– Puppet on the string (magyarul Paprikajancsi címen volt sláger),  Tremeloes – Silence is golden, Dave, Dozy, Beaky, Mick and Tich – Legend of Xanadu, aztán a legendás „Zsötem”, vagyis Je t’aime és a többi.

                          Big Jim Sullivan

    Blackmore-on kívül korai tanítványai közé tartozott még Steve Howe, a későbbi Yes gitárvarázslója is, stúdiózenészként pedig Jimmy Page társaságában is dolgozott. Állítólag azért lett „Big Jim”, mert Page volt a „Little Jim”.  Számos újítás is fűződik a nevéhez, Angliában ő használt először 12 húros gitárt, fuzz-boxot, wah-wah pedált, és miként Blackmore-nak és Townshendnek, neki is szerepe volt abban, hogy Jim Marshall elkezdett erősítőket és hangládákat gyártani.   

     A 90-es évek végén Sullivan is beszélt Blackmore-ról. Elmondta, egyszerű tanár-tanuló viszony volt közöttük, csak azt tudta tanítani neki, amit maga is tudott és az nem volt túl sok. „Csak tudni akart néhány dolgot, amiket aztán elmagyaráztam, megmutattam neki. Megtanulta, hogyan lehet hajlítani a hangokat, hogy valamennyi ujját használja a gitáron, a hüvelykujját is, ahogy ezt a dzsessz- és bluesgitárosok közül is sokan csinálják. Mondtam neki, hogy ne akarjon másokat utánozni, legyenek saját ötletei. És nincs is szüksége rá, hogy bárkit is utánozzon, megvan a maga egyénisége, ami átjön a játékán. Azt nem tudhattam előre, hogy mi lesz belőle, de a tehetség látszott rajta.” Azt is megjegyzi, mennyire szégyenlős, befelé forduló volt. A magabiztosság akkor még hiányzott belőle. Olyan ember, akivel nagyon nehéz beszélgetni és a társadalmi érintkezés szóbeli megnyilvánulása nála ritkán ment tovább egy hellónál és viszlátnál.   

   A Blackmore gyerek saját elmondása szerint is pocsék tanuló volt, utálta az iskolát, a mi gimnáziumunknak megfelelő intézménybe az alapoktatást követő vizsga elbukása miatt, 11 éves korában föl sem vették, így folytatta, amit elkezdett. Már amennyire. „Nagyon puritán szellemű tanáraink voltak…, egyszerűen képtelen voltam követni, ahogyan tanítottak… Ha valamit elhibáztam és azt mondtam, uram, nem értem, azt a választ kaptam: Nem érted, Blackmore? Akkor állj a sarokba!” … „Azokban az időkben lehettél kiváló történelemből, földrajzból, matekból vagy angolból… ,ha viszont nem, akkor kilökött magából a rendszer.” Apja, aki egyébként műszaki rajzolóként, vagy valami hasonlóként dolgozott a reptéren, jól értett a matematikához és a maga módján próbálta elmagyarázni a fiúnak a dolgokat, egészen másként, mint ahogy az iskolában tanították. Hiába jutott ugyanarra az eredményre, sokszor egyszerűbb módon, ez nem tetszett a tanároknak, mert nem az általuk erőltetetett úton jutott ugyanarra. Ismerős, ugye? Aztán mit is tudunk az angol iskolarendszerről? Hallgassunk Pink Floydot: „We don’t need no education, we don’t need no thought controll, no dark sarcasm in the classroom, teachers leave them kids alone…”

    Mivel mással tudott kitűnni a rossz tanuló, mint a sporttal. Blackmore főleg az atlétikát kedvelte, Middlesex megye korosztályos bajnokságát is megnyerte – gerelyhajításban. Az iskolai ünnepségen meg is dicsérték, de délután az igazgató szobájában már kapott a nádpálcával és állandóan a feje felett lebegett a kirúgás réme. „Emlékszem, a fizikatanárom azt mondta: Blackmore, sose kövess el bűntettet! Kérdeztem, miért? Azért, mert olyan átkozottul bűnös képed van.”

    A kitörés másik módja a gitár volt. „Meg akarom mutatni az embereknek, nagyon jól akarok gitározni, és akkor majd mondhatják, igaz, hogy pocsék tanuló volt, de igazán jól gitározott. És ez később csakugyan így is történt. Ez volt a motiváció: megmutatni, hogy azért én is érek valamit, nem csak egy kis idióta vagyok… Majd én megmutatom nekik!... Akkor még eszembe sem jutott, hogy egyszer majd ebből akarok megélni, csak gitáron jobban ki tudtam fejezni magamat, mint az iskolai órákon.  Naponta több órát is gyakoroltam, aztán 15-16 éves koromban még többet.”

    Először, mint oly sokan mások, ő is az iskolában lépett fel, a Framus gitárját saját maga próbálta elektromossá tenni. „Egy Duane Eddy-számot játszottunk, és a közönség elkezdett tapsolni, azt se hallottuk, mit játszunk… Aztán jött a tanár és azt mondta, most már elég, jöhet a következő…, valami balettelőadás. Amikor erre az iskolai fellépésre készültünk, nem akart működni az erősítőm – egy két wattos rádió. Akármit csináltam, nem akart működni. Végül bedugtam a gitár zsinórját egyenesen a fali konnektorba… Az egész iskolában elment az áram.”

    Blackie, vagy Ricky, ahogyan akkoriban becézték, korán felfedezte a női nemet is. Amint Jerry Bloom (nem hivatalos) Blackmore-életrajzából tudható, tizenhárom éves kora táján az iskolában ismerkedett meg első barátnőjével, Pauline Waltonnal, aki levélben írta meg emlékeit Bloomnak. Mindennap hazakísérte az iskolából, vagy ha nem, délután fél hatkor ott várt rá a lányék háza előtt. „1959 körül szüleitől kapta első elektromos gitárját (egy német gyártmányú Höfner Club 50 márkájút), amitől óriási izgalomba jött, az volt a legnagyobb büszkesége… Néha egész úton képes volt végighurcolni a gitárját és az erősítőt a házunkig. A nappalink volt az ő első színpada, beleremegett a házunk, amikor játszott, de a szüleim nagyon megértőek voltak vele. Anyám gyakran hívott bennünket hátra a kertbe, hogy lefényképezzen bennünket. Blackie mindig nagyon szégyenlős, sőt komor volt. Nagyon szép volt a mosolya, de nagyon csendes, visszahúzódó volt. Mindig mondogatta nekem, hogy egyszer majd profi zenész lesz… és bár engem sikertelenül próbált gitárra tanítani, ha megkértem, hogy játsszon valamit, bár a kottát nem nagyon ismerte, hallás után tökéletesen lejátszotta... Az öltözködési stílusa sem sokat változott azóta. Szerette a fekete színű ruhákat, szinte mindig fekete dzsekiben, fekete farmerben, fekete ingben és fekete cipőben járt. Nagyon szép sötét haja volt, szinte félóránként nagy gonddal fésülte. Ha a városban sétáltunk, gyakran állt meg a kirakatok előtt és az üvegben nézve magát, fésülködött. Senkinek sem engedte, hogy hozzányúljon a hajához… Amikor nyaranta a szüleivel Westonban  tartózkodtak, mindennap váltottunk levelet. A hozzám írottaknál feladóként gyakran azt tüntette fel, hogy ’Duane Eddy Blackmore’, mert akkoriban Duane Eddy volt a kedvenc gitárosa… Amikor 1960-ben mindketten befejeztük az iskolát, egyre kevesebbet találkoztunk és végül útjaink szétváltak.”

                              Ritchie első elektromos gitárjával, egy Höfnerrel 

                              Ez a kép kb. 15 éves korában készülhetett

      Persze, sokszor megkérdezték tőle, miért jár mindig feketében. A vele készült interjúk címében se szeri, se száma a „fekete” jelzőknek: Black Knight (fekete lovag, elég találó szójáték a „Black Night”-tal), Man in black, Prince of darkness stb. Egy 2000-ben folytatott beszélgetésben erre így válaszolt: „Amikor úton vagyunk, nem túl gyakran van alkalmunk mosásra, de komolyabbra fordítva a szót, mindig is szerettem a feketét. Nekem ez jelképezi az őszinteséget és a mélységet, valószínűleg lélektani okai vannak, amik messzebbre nyúlnak vissza.”…. „Szeretem a sötét helyiségeket, a sötét, borongós hangulatokat… szeretem a fényt is, a normális, napközbeni, természetes fényeket. Ha a nap már lenyugodott, nem kellene mindent az egekig kivilágítani, elég lenne talán egy-két gyertya, és az mellett várni az újabb napkeltét. Épp elég fényt kapunk napközben. Amerikában azonban minden annyira ki van világítva, hogyha bemegyek egy üzletbe, olyan, mintha a színpadon lennék. Milliónyi fény, tiszta pazarlás…”… „Mindenki azt hiszi, hogy a fekete a kedvenc színem, pedig  a zöld; a zöld a folyamatos tanulás és a természet színe.” 

         Egy interjúban Blackmore arról beszél, milyen hatással volt rá az, hogy London közelében laktak. „Bizonyára nem volt rám jó hatással, mert ha az ember vidéken él, többet gyakorol. Egy nagyváros közelében, ahol annyi minden történik, sok dolog elvonhatja a figyelmet a gyakorlásról. Úgy 17 éves koromban jártam benn először Londonban és azt gondoltam, már elég jó a gitárjátékom. Aztán meghallottam egy kis klubban egy hihetetlenül jó gitárost és azt mondtam, úristen, ez az, minden gitárosnak ilyen jónak kell lennie. Albert Lee volt az illető és egy fekete Les Paulon játszott.  Úgy véltem, túlságosan jó ahhoz, hogy versenyre kelhessek vele, azt hittem, Londonban mindenki ennyire jó.”

    A korai időkben Blackmore még nem is sejtette, hogy épp e nyugat-londoni vidékről egy sereg kiváló rockzenész kerül majd ki. Nem csupán az említett Sullivan élt arrafelé, hanem Jimmy Page, Pete Townshend, Mick Underwood, Nick Simper, Ian Gillan… De ez már egy újabb történet. 

(Újabb rész március 30-án)